2. Építészet, enteriőr

Munkámból kifolyólag gyakran járok lerobbant, lebontásra váró, vagy akár összeomlott épületekben, azok közelében. Mindig, kivétel nélkül megérint, ahogyan ezek a hajdan büszke épületek megadják magukat az idő vasfogának. Ez a vasúti talpfa annyira szinte küzd az elmúlása ellen, annyira áll még, holottt ő aztán sosem állt életében, hogy egyszerűen muszáj volt lefényképezni. Ő mintha új életet talált volna magának, ezt a furcsa totemoszlop-szerepet ott, a romok között.

Két meghatározó formát látunk, egy hidroglóbuszt, és egy valamiféle talán útjelző betonoszlopot, nem tudom mi lehetett a szerepe valójában, de ez talán nem is fontos. A kompozíció is nagyon érdekes, hogy van egy átlós tömegünk az egyik irányban, de ez az átló megjelenik a háttér zöld tömegében a másik irányban is, és a tömegjáték is nagyon érdekes, mert ez a ferde oszlop is képvisel egy tömegértéket, és ezt visszahúzza ez a hidroglóbusz. Egy problémám van, ha ennek a hidroglóbusznak ha meghosszabbítjuk a nyakánál a fák mögül is kisejlő tengelyét, akkor az nem függőleges. Márpedig akkor lenne igazán helyén ennek a felkiáltójelnek a pontja, ha függőlegesben tudtuk volna tartani. Akkor is megmarad ez a dőlés, vagy ha a kamerát hátrafelé döntjük, nem oldalra, akkor is visszább dől ez a hidroglóbusz, tehát ezzel többféle játékot lehetett volna csinálni. De ettől még nagyon jónak tartom ezt a képi ötletet, és nagyon egyszerű eszközökkel dolgozik, tehát az épített környezetre, mint leckére, ez egy nagyon könnyed utalás, tehát a két disznót azért megadnám. A könnyedségről mondanék még egy mondatot, mert ez nem mindenki számára érthető. Ha Renoir képeit megnézzük (az Estiklopédián is megnézhetitek az impresszionista stílussal kapcsolatban), akkor nagyon sokszor találkozhatunk könnyed technikával. És ezek a könnyed technikák, mint egy akvarell vagy egy porpasztell módszer csak akkor jöhetett létre jó alkotás, ha azok a festőművészek tökéletes technikai vagy tárgyi tudással rendelkeztek. Ugyanis például az akvarell az pár, akár tíz perc alatt elkészíthető kép, azért, mert maga a technika olyan, hogy a víz és az englipapír miatt ami nagyon gyorsan felszívódik, tehát ezzel csak gyorsan lehet dolgozni. Jó ritmusú, arányos, jól elkészített képet pedig gyorsan elkészíteni akkor tudsz, ha mögötte rengeteg apró megfigyelés van, rengeteg szakmai tudás. Tehát a könnyed dolgok mögött mindig hosszú évek megfigyelései állnak. (szőke)
értékelés:

Nem tudom, hol van a kép, akár egy bakonyi faluban, de nálunk pont ilyenek a terméskő falak, az épített környezetben a terméskő felületben láthatnánk egy átlátást, amibe be vannak rakva szárazon a kövek, ugyanakkor az egész egy agyagba falazott kőfal. Szeretem ezeket a falakat, mert a falunkban ilyenek vannak, de mégsem tudok a képpel mit kezdeni, nem tudom, mitől személyes, mi az, amitől az alkotó ebben benne van, mi az, amit közvetít azon kívül, hogy elkattant ez a kép, megintcsak az az érzésem, hogy egy nagyobb képből szűkítődött le, ekkorára, erre a befalazott ablak című képre. De nem elég dekomponált ahhoz, hogy dekomponáltnak mondjuk, nem eléggé komponált, hogy ez egy szimmetrikus történet legyen, hogy legalább az legyen a kapaszkodónk, és még a felületek sem függőlegesek, hogy legalább azt lássam, hogy a geometriát keresi. Úgyhogy ismétlést kérek szépen, mert maga ez a struktúra és hely jó. (szőke)

Fekvő formátumú kép, amin egy vakolt fal látszik a bal alsó sarokban, míg a kép jobb felén egy vaskazettás ablak, ahol egy rongydarab van berakva az alsó, kitört ablakba. Tehát egy műhelyépület frontfalát látjuk. A kép színes formátumú, és egy épített környezetet ábrázol, első ránézésre egy dokumentumfotónak tűnik. Az a kérdés vetődik itt fel, hogy az alkotó viszonylatában vajon azt kell-e értelmeznünk, a szubjektív kötődés miatt, hogy ez az ő műhelyépületének a fala, vagy a nagypapáé, vagy a kertből idelátunk? Sok-sok kérdést fel lehetne tennünk, de nem pontosan azonosítható a kép alapján, hogy mi a fotós személyes kötődése, üzenete ezen a képen keresztül; csak annyi, hogy a kamera, mint egy rácsodálkozó eszköz, lefényképezi ezt a sérült falrészt. Nem tudom ebben érzékelni azt sem, hogy mi a kompozíciós ereje, mi az egésznek a revelatív kommunikációja azon túl, hogy a múltat láttaja. Az elmúlást látni egy épületen, ami valamikor üzemelt, az 50-es, 60-as években, egy téglafalat látunk csak, leomlott vakolatot, de ennél többet igazából nem nagyon lehet kiolvasni, a kaszálatlan fű belógó felületein. Nem tudok ezzel a képpel mit kezdeni, úgyhogy igazából vagy ismétlés, vagy nem tudok rá disznót adni, ugyanis a néző számára a személyes érintettség, kötődés túl távoli és túl általános marad. (szőke)

Majk

Az épített környezet lecke meghatározásánál nem kötöttük ki, hogy itt külső felvételekről vagy enteriőrökről van szó, mert mind a kettőt ide tudjuk érteni, és ilyen szempontból ez a kép egy jó meglátás és egy izgalmas felvetés, ahol ezt a két részt egyszerre oldja meg, egyszerre látunk egy belső térből egy árnyékjátékkal, egy ablakba helyezett virággal, és az ablakkerettel egy utalást egy belső térre, ahol állunk, és az ablakon kitekintve egy külsőbe, egy kis templomra egy parókiával, és a két meglátást, nekem külön még az is tetszik, hogy a kilátást szabdalja keresztirányban egy organikus forma, egy vadszőlő, ami felfutott a falra, tehát ez egy nagyon izgalmas kép. Ugyanakkor jó a kép, jó a kivágás is, jók az arányok is. Egyetlen egy problémám van ezzel a képpel, hogy van a képnek a határa, és a kép határai mindig vízszintesekből és függőlegesekből állnak, mint keret, és ehhez a kerethez képest most semmi nem párhuzamos semmivel, tehát hogyha én javasolhatnék ebben egy meggondolást, akkor azt mondanám, hogy ez a kép akkor lenne igazán dinamikus, és akkor kerülne igazán helyre, és akkor billenne helyre, mert most jobbra dől az egész, hogy ha a kép bal oldalán a képkeret bal oldala párhuzamost tudna adni az ablak bal oldalával, és ezzel kicsit nyugalmasabb lenne, lenne egy kiindulási pontunk, ahonnan a perspektíva érezhető, mert most innen, ezzel a perspektivikus ábrázolással, hogy minden dől, ezzel zavarba hozzuk a nézőt. (szőke)
értékelés:

Az estiskolára látogatóknak megpróbálnánk beidézni, hogy a Kazohinia fogalma a mi értelmezésünk szerint körülbelül mi lehet.
   A Kazohinia Szathmári Sándor 1935-ben írt műve, témája egy modern, XX. század eleji Gulliver utazása egy ismeretlen szigetre, a műfaja antiutópia vagy disztópia és egyben szatíra is. A történet: Az ismeretlen szigeten a lakosság nagyobb részét a hinek teszik ki, akik egy megvalósult kommunista társadalomban élnek, ami az anyagi világon kívül mindent elutasít, nem ismeri az emberi érzelmeket, a lelket pedig a legsúlyosabb betegségnek minősíti. Ebbe a tökéletes társadalomba beilleszkedni nem képesek a behinek, akik egy börtöntelepen építették ki a saját civilizációjukat, amely az ellenkező véglet, a társadalom tagjai értelem és racionalitás nélküli szabályok szerint élik az életüket.
   Ha mindezt az információt megpróbáljuk összekapcsolni a kép számunkra értelmezhető jeleivel, fekete-fehér kép, álló formátumú, a pedellus sejtése szerint ez egy forgóajtó, én vidéken laktam, nem biztos, hogy forgóajtókkal találkoztam-e, nem mondanám azt, hogy 100 %-osan biztonsággal első ránézésre ezt meg tudnám mondani. Ettől még én nem érzem magam kevesebb embernek magam, mint a pedellus, egyszerűbben fogalmazva, vajon ez a kód, hogy itt egy forgóajtót látunk, fontos a kép szempontjából, akkor ez értelmezhető-e a nézőnek. A kérdésem az, hogy ha a néző nem tudja azonosítani, mert például még nem látott ilyen forgóajtót innen, ebből a látványból, mert nekem úgy tűnik, hogy felső gépállásos, nagylátószögű, vagy valamilyen torzított a kép, és a néző ezt a forgóajtót nem tudja értelmezni, ha a néző a Kazohinia fogalmát, amit az előbb felolvastunk - megmondom őszintén nem biztos, hogy tudtam volna, hogy a behinek mit csináltak a rabtelepen - nem ismeri, akkor értelmezhető-e a kép ezen a rendszeren keresztül? Azt sejtem, hogy talán nem. Azt is el tudom fogadni, hogy a kép címválasztásával próbál segíteni abban, hogy irodalmi anyagot is elolvassunk, abban is segít, hogy elkezdjünk a dekódolásáért melózni, utánamenni.
Ha a Haris képet elfogadtuk, mint utalást, ezt is elfogadjuk - aki a Haris Lacit nem ismeri, az éppúgy nem fogja tudni azt, hogy miről beszélünk, mint az, aki nem olvasta a Kazohiniát. Én azt mondom, hogy lehet ilyen utalást tenni, lehet arra sarkallni a nézőt, hogy nézzen utána hogy mi a fene történt velem, hova a fenébe keveredtem, mit akar mondani az alkotó ezzel a címmel. Merthogy ha a cím felől közelítjük meg, és tudjuk azt, hogy mi az a Kazohinia, akkor az irány jó. Tehát valamikor eljutok oda, hogy felfedezem, hogy ez a képen egy átjáró, egy furcsa, falanszterszerű helyre, mindazt tudom, amit a Kazohinia története jelent, és a képen, ami egy fekete-fehér kép, azt kimondhatjuk, hogy alapvetően vibráló, tengelyszerű formák vannak rajta, nem annyira részletgazdag, inkább ezeknek a fehér és fekete váltakozásaiból folyamatosan foltvibráció, de ez szögletes vibráció, és ezt hangsúlyozom, hogy nem hajlított formák, nem lágy formák, hanem szögletes, élekkel ellátott formák vannak, és ezeknek a nagy része függőleges irányú, vagy ferde egyenesek, amelyek lefelé tartanak, tehát az egész olyasmi, mintha egy mechanikus, gépi, épített környezetbe kellene beérkeznem. Ezek a szögletes, és elnyújtott és húzott egyenes formák feszültséget keltenek. A kép ezt is akarja közvetíteni. Feltételezem, hogy a Kazohinia történetrendszer, az egész vízió, az is ugyanígy nem a szép, új világba, nem egy örömteli történetbe, hanem épp ebbe a furcsa, falanszterszerű jövőképbe egy bejárat, és ez a kép ezt a bejáratot jelzi, amelynél ha nem tudom, hogy forgóajtó, ha nem tudom, hogy mi, azt mondom, hogy a bejárat zárva van. Ugyanakkor nagyon szűk a keret, talán pont ezért is nehéz értelmezni a bejárat fogalmát, tehát véleményünk szerint egy kicsit tágabbra kellett volna komponálni a keretet, nyitni, hogy a nagyobb térben még egyértelműbben lehessen látni, hogy itt középen van valami akadályrendszer, van valami szerkezet, amin át kell jutni. (szőke)
értékelés:

Szeretem ezt a gyönyörű pincesort, a sok szép azonos tömegű, és nagyságú épületet, de szinte lehetetlen megfotózni a sok zavaró körülmény miatt.

Mind a két kép önmagában értelmezhető és megáll önmagában. A két kép a pince fogalom alapján összekapcsolható, de én mégis azt mondom, hogy ezek a képek önmagukban annyira sűrítettek, hogy nem igénylik a kettes kapcsolódást, sőt, gyengítik egymást, mert más és más formavilágot, geometriát és absztrakciót mutat egy stúdium munka egyes szegmensei. Ebben a stúdium munkában az ellentétpárok vonzák Ferit, olyan sötét felhőket látunk, hogy szinte leugranak a kis meseházikók, ez a kép dinamikája. Nagyon jók a képek, de nem érzem benne azt a pluszt így párban, hogy egymásra épülnének. Az ornamentika fotókon túl, ami benne lehetne bármelyik Magyarország könyvben, nem érzem ezekben a képekben azt, hogy mi ezekben a Mácsai, hol van itt Mácsai. Ha mint illusztrációt kezeljük, mondjuk egy borvidék bemutatásához, akkor pedig ebben az illusztrációban fontos az, hogy a nézőnek, az úgymond vevőnek valami maradandó hívogató élményt adjon, és ehhez a képeknél nem lehet lehagyni az embert, mert akárhogy akarunk egy struktúrát mutatni, ez a struktúra önmagában bárhol lehetne, még az sem derül ki egy idegen számára, hogy ezek pincék, aki nem ismeri a helyet, bármi másra is asszociálhat, nem kapcsolódik a borvidék attól, hogy épületeket látunk. Kell az a borosgazda, kell az a szőlővenyigét cipelő asszony, valaki, aki kapcsolatot hoz létre köztem és a néző között, a pince és a szőlő között, aki kontextusba helyezi a formákat, ráadásul azt kell mondjam, hogy a képről kompozíciójában is hiányzik ez, a fenti kép bal alsó része üres, az út üres, az alsó kép ablakai zárva, ajtói zárva, nem hívogat, hanem zártságával elutasít. Tehát mindkét képről ugyanaz a formai és logikai elem hiányzik. A meglátás, tehát az alap jó, de a történetet ki kell bontani. (szőke)
értékelés: