Elemzés

Portré az árváról

Itt megintcsak egyfajta útikép, megfigyelés, ugye nagyon sok ilyent szoktunk látni húsvéti levelezőlapokon, egy jófajta híranyag van amit itt látunk, talán annyit kérek szépen, hogy nézzük meg, hogy most a kis bárány tekintete és az egész kommunikációja jobbfelé mozdul el, kifelé a képből, és balfelé ezt a szép füves kis udvart látjuk, ami mutatja ezt a teret, ahol ez a kis állatka jól érzi magát. Ugyanakkor ha a képen egy higgadt, klasszikus arányrendszert keresünk, akkor ez a baloldali szegmens a kis állat mellett áthelyezhető lenne a jobb oldalra, mert ott kíván a tekintet miatt a kép levegőt magának. Itt is megjegyezném azt, hogy jó lenne, ha a Hegedűs Vera azon túl, hogy érthetőek a képpel kapcsolatos összetett üzenetei, mégiscsak jó lenne, ha valamilyen módon transzponálná magán keresztül és nem csak 2008 őszéből egy üzenet lenne egy kis állatról, hanem sajátságosan és összetéveszthetetlenül Hegedűs Vera képe lenne. Nagyon fontos lenne, hogy ezekben a képekben intenzív legyen a jelenlét. (szőke)
értékelés:

Rom

Beszéltünk már talán annál a templomromnál a fényről, az ellenfényről is, és itt nyilvánvalóan a régi kőépület, aminek már csak a szabadkéményei dupla rúd formájában és a falai látszanak, hogy ez a sötét folt uralja ezt a képet, mintha egy hadihajó lenne, ami valaha a tengeren járt, és a tenger visszahúzódásával itt maradt volna a parton. A képet ez a párhuzamosság uralja, középpontozásban, a két kémény, ami kiemelkedik a falak közül, és véleményem szerint szépen vannak vágva ezek a ritmusok a szirtfelülettel, ami mögött hátul a tenger megjelenik, és itt elől ez a házikó megbújik, és sötét falaival itt mesél nekünk. Én ezt egy jó képnek érzem, egy útikép nyilvánvalóan, és ebben a kategóriában megfigyelésként nagyon jó. Azért itt is jelezném, hogy Nóra gyere bele ezekbe az élményekbe, szűrd át magadon, tedd rá a kézjegyedet, blablabla... azt a kategóriát már teljesítetted, hogy jó minőségű tájképeket tudsz készíteni. (szőke)
értékelés:

Keresztek őrzik álmát
Sírszobor

Nagyon érdekes az a fény, ami erre a szoborra esik, és tényleg az, hogy mintha valami filmszereplő lenne, egy filmből látnánk egy részletet, egy olyan snittet, amin egy középkori szereplő lenne... értem a címben a kereszteket is, talán egy picit az zavar, hogy a kisebbik, hátrébb lévő kereszt nagyon egybeolvad a háttérrel fényileg, tehát ott ez egy picit zavaró – de azt is látom, hogy mozogni nem sok hely volt, mert akkor már beletakar az arcba. De ez egy jó megfigyelés. (hegyi)

Egy egészen hosszú, az estiskolán szokásoshoz képest legalábbis, tulajdonképpen játékfilmet látunk, és ezalatt azt értem, hogy egyértelműen valamilyen vázlatos forgatókönyv alapján készült a munka, a forgatókönyv általában tartalmaz dialógusokat, és itt úgy tűnik, hogy megbeszélések alapján kötött szövegeket mondanak a szereplők, jelmezt használnak, átgondoltan, tudatosan kisebb tárgyakat használnak, tudatos térhasználat történik, és mindenképpen ez egy fikciós film, méghozzá sok szereplővel. Tehát bonyolult, nagyszabású munka, majdhogynem a filmkészítés szempontjából a legbonyolultabb és legveszélyesebb is, pontosan azért, mert nagy szakmai odafigyelést igényel. Ráadásul tulajdonképpen a játékfilm forma az egyfajta absztrahált nyelvezetben működik, mert a valós tér, a naturális, a Hősök tere, amit a film nagy részében látunk, a kocsmai helyszín teljesen valós helyszín, valósak a ruhák, a szereplők – ennek ellenére a szövegkörnyezet és időnként a mozgásszínházi eszközök azok absztraháltak, elemeltek, stilizáltak. Mint pl. Jancsó Miklósnak azok a filmjei, mint az Allegro Barbaró és más táncfilmek, ahol a Hernádi Gyulával közösen készített filmjeiben a szövegek stilizáltak, és ahhoz a mozgások is, ezek nagyon híres filmek. Ennek a kisfilmnek az elsődleges mozgatórugója a tánc, a mozgás, még ha klasszikus értelemben nem is lehet minden mozgást lehet táncnak nevezni, és ha koreográfiáról beszélünk, nem szabad elfelejteni azt, hogy az ilyenfajta koreografált mozgásoknál a kameramozgás koreográfiája is egy nagyon fontos dolog. A Jancsó Miklós-féle filmeket nem véletlenül említettem, mert az akkori filmszakmai munkákból, riportokból kiderült, hogy az alkotók a fél-egy nap alatt felvett táncjeleneteket akár két héten keresztül is próbálták, hogy minden apró részlet, mozgás a helyére kerüljön, mint egy színházi előadásnál. Maga a felvétel ezeknél a forgatásoknál nem sok időt vett igénybe, de a megelőző munka nagyon is elmélyült, szisztematikus és precíz volt. Ebből azt szeretném mondani, hogy borzasztóan örülök, hogy az alkotó és társai egy ilyen nagyléptékű munkába belekezdtek, és nagyon jól érzékelhető az a pozitív és örömteli hangulat, amivel a közösség láthatólag jól összeszokottan dogozik; de az is érzékelhető a filmanyagból, hogy egyfajta improvizáció vagy esetlegesség is jellemzi a film egészét. Gondolok itt pl. a snittek elvágására, befejezésére, ugye a jelenet az snittek sorából áll össze, ez pedig abból adódhat, hogy picit kuszák a snitt végek, miközben a szövegek fontosabbnak tűnnek, hogy nyilván ez a műfajból is adódik, hogy nem vagyunk profik, hogy kevés idő lehetett arra az előkészítésre ami akár jelmeztervezés, akár a mozgás, a színészek mozgatása, akár a szövegeknek a megtanulása és összeépítése – erre valószínűleg kevés idő adódott. Nagyon jó a film filozófiája, kérdésfelvetése, és úgy gondolom, hogy pont a játékfilmes munkánál nem célravezető külön értékelni maszkot, vágást, operatőrt, színészi munkát, hanem egészében kell értékelni, mivel a film egy összművészeti műfaj, egészében hanggal, képpel, látvánnyal, emberi alakokkal, minden kiszolgáló dologgal együtt hozza létre azt a hatást, amit egy állóképnél egyetlen egy kockába sűrítve jelenik meg. Tehát én azt próbálnám megjegyezni, hogy nagyon jó ez az irány, amin ez a közösség elindult, önkifejezésben is, jól érzékelhető a rendező elv, és a rendező tervezési elve, ez átjön ezen az üzeneten, és nem is azt próbálnám erősíteni – nyilván a pénzügyi háttér az itt nem változtatható – nem arról akarok beszélni, hogy az apró, pici nüanszokat hogyan lehetne jobbá tenni, hanem azt mondom, hogy ami nem kerül pénzbe, a forgatókönyvi előkészítés, a csoportkezelés, csoportmunka, a csoport együttdolgozása az igenis időt igényelne. Azt próbálom itt hangsúlyozni, hogy egy sokkal jobb minőségű munka jött volna létre, ha ebben a közösségi jelenlétben, amiről a film is szól, hiszen eleve a közösség témáját dolgozza fel, abban valóban megelőzi a filmes forgatást egy elmélyült, és akár több napos-hetes intenzív előkészítés. Nyilván ezt nehéz megoldani, hogy ennyi ember egy helyen hosszabb időt eltöltsön, de hát azt nem tudom megkérdőjelezni, hogy az alkotó vállalt egy feladatot, egy üzenetet maga felé, és ezt mindenféleképpen el kell tudni fogadni, hogy ő ezt akarta felénk közvetíteni, tehát ha ő vette a bátorságot, és vette hozzá az energiát, hogy nekikezdett, és létre is hozta az alkotást, akkor még annyi fáradságot érdemes lenne ezekbe a munkákba belefektetni, hogy az előkészítés az egy sokkal precízebb, pontosabb munkafázis legyen; nevezhetjük ezt színészvezetésnek, dramaturgiai vagy asszisztensi munkának is – pontosan azért, mert ebből a filmből megtekintve egy grandiózus játékfilmes vonatkozás sejlik ki. Arra sarkallnám a film rendezőjét, hogy attól függetlenül hogy ezek a hiányosságok jelen vannak ebben a munkában, hogy folytassa ezt a tevékenységet, pontosan azért, mert csak a gyakorlati kivitelezésben fogja megérteni, fogja változtatni tudni, minőségileg fejleszteni a játékfilmekkel kapcsolatos tevékenységét, és nem adott esetben egy már elkészített munka újravágásával, mert sejtésem szerint a maximumot hozta ki a vágással az alkotó ebből a musztermennyiségből, tehát igazából én azt tudnám mondani, hogy megtörtént egy első lépcső egy nagyszabású munkával kapcsolatban, és az alkotó helyében én azzal a közösséggel újraértékelném, újraelemezném azt a színészi munkát, arcjátékokat, hangokat és mindent, és ebből leszűrve a konzekvenciákat készíteném el a következő munka műhelymunkáit. Ilyen értelemben viszont minden hiányossága ellenére az a véleményem, hogy a film nemcsak egy nagyon nagy munka, de igenis nézhető, jó a humora, az öniróniája – rengeteg önirónia van benne, bájosak, szerethetőek a szereplők, ez mindenféleképpen átsugárzik, hogy ez a közösség nagyon jól tud együtt dolgozni, együtt élni, szinte kommunális szinten – és ehhez kell egy kicsit skizofrénné válni a rendezőnek, hogy egy ilyen munkában egyszerre belső vivőfolyadékként jelen legyen, másrészt pedig kívülről is tudja tekinteni ezeket az állapotokat. Igen, Dénes, ez egy nagyon nehéz helyzet, de azt is jelenti, hogy miközben vágysz egy vízióra, egy közösségben való létezésre – ezt rendezőként mondom – kell tudnod kívül is helyezkedni, és kvázi egy prekoncepcióval kívülről is folyamatosan vezetni kell a szituációt, mert a majdani filmben csak a végtermék fog tanúskodni arról, hogy ott egy adott állapotban jól éreztük magunkat vagy nem. Tehát én gratulálok ehhez a munkához, és javaslom, hogy az itt tapasztalt kérdések, hozzászólások, felvetődött dolgok, és a magatokban lezajlott elemzések alapján folytassátok ezt a munkát ugyanezzel a bátorsággal. Talán annyi lenne, hogy amely szövegek megjelennek verbálisan, nagyon sok olyan vonatkozásai vannak, amelyek az emberi testtel, alakkal, formával is foglalkozik gesztusokban, lépésekben, mozdulatokban, és én ezt az arányt egy picit mozdítanám a görög versdráma-szerű szövegolvasásból a csodálatos szereplői formavilág felé, mert itt nagyon jó karakterek vannak összeválogatva. Én most egy kicsit azt érzem, hogy egy ilyen felolvasóestnek látunk egy vizualizálását, és én ezt egy picit elmozdítanám ettől. Pl. olyan térben dolgoznék velük, ahol nem zavarja őket – és téged is – a külvilág annyira, amennyire, hanem koncentráltabban ezekkel az emberi alakokkal, személyiségekkel foglalkoznék egy olyan térben, ahol van erre lehetőségem, és ebben mélyebben el tudok merülni. Véleményem szerint erre megvan az öt disznó, és további jó munkát kívánok és nagyon várom a közösségtől a további alkotásokat. (szőke) értékelés:

Stone Age Christ
A kereszt persze nem kőkorszaki, a környezete sem, csak a hangulata olyan.

A képnél a fényforrás ebben a középkori épületromban felülről érkezik, így a faragott korpusz és a keresztforma ellenfényes, azaz a fotós és a fényforrás között helyezkedik el a lefényképezett forma. Ilyenkor az a forma, amit lefényképezünk teljesen részletszegény, sötét, sziluettes lesz, vagy pedig valami körülötte lévő, tejszerű ragyogás egybemossa a felületet. Itt sejtésem szerint a mért fény a kőfelületre történt meg, és emiatt a szobor alsó fele jól látható, a kereszt felső része pedig szinte víziószerű, kiégett, és ez az álomszerű, kiégett hatás nagyon jól működik ebben a múltat idéző környezetben. Talán annyi megjegyzés lenne, hogy a keresztforma osztódik a háttérben lévő torony szürkés felületével, és a jobboldalon perspektivikusan látható fallal, és a toronyforma az beleosztódik ebbe a keresztalakzatba, ami pontosan középre van komponálva. A háttér az viszont egy aszimmetrikus, háromosztatú ritmikai játék, és a kép szimmetrikus keresztformáján lévő figura is jobbra mozdul el, tehát a kép most egy picit jobbra húz, és egy enyhe kameramozdítással ez a szimmetriára való törekvés helyrehozható lett volna, és akkor talán a torony nem vágja ezt a keresztformát, vagy még jobban a háttérrel együtt játszva jobbra elmozdulva, egy furcsa, fehér-szürke-fehér ritmikai játékot lehetett volna létrehozni. Csak egy nagyon picit igazítottam volna a beállításon, akár jobbra, akár balra, lehetséges, hogy akkor ez a ritmus jobban működik. A kép alsó részén, ahol ezek a kövek össze vannak ragasztgatva, ott látunk egy átjárót, és ez a kompozícióban nem kap hangsúlyt. Ha balra toljuk el a kamerát, akkor lehet, hogy az az átjáró is kap egy hangsúlyt a kép alsó sarkában. (szőke)
értékelés:

Leopold Bloom nyomában
referencia: James Joyce: Ulysses

A talp kategória egy olyan folyamatnak a része, ahol azt a belső, személyes attitűdöt keressük, ahol az alkotó belső világát keressük. Itt is van egy ilyen szándék az alkotó részéről. A síkra redukált, valamiféle talplenyomat, képzőművészetileg valamiféle csempeformában megoldva, oda léphetett nyilván a Nagy Lajos király vagy nem tudom ki, de ez egy képzőművészeti alkotás, és ezek mellett az emberi jelenlét, a saját láb és a barátoké talán is jelen van. Én azt mondanám, hogy a házi feladat szempontjából súlypontozni – és ez valamilyen nagylátószögű optikával felvett kép, és arra súlypontoznék, ami a valós emberi történetet jelzi. A kirándulók cipői, sőt, még egy ilyen nyíl is mutat a csíkos fehér cipő felé, tehát van egy egész jópofa, játékos, elkezdett megoldási rendszer, de a kép kompozíciója szempontjából talán az a másik cipőnyom is erre a fehér cipőcskére mutat, tehát van egy játék, ami elkezdődik, de ez az ötlet az egy kicsit zavarosan van megoldva, mert a harmadik ember, a kép bal felső részén ebből kilóg, nem tud ebben a furcsa szürreális játékba belekapcsolódni. Én értem, hogy fontos ez a kő, mert elmentünk oda valahová, nem az a kép valódi megfejtése, mert most oda van komponálva, és azért nem, mert nem az az erős, nem az izgalmas, hanem ezek az olcsó cipők, ezek a cipőfűzők, a farmernadrágok gyűrődései, az ennek a képnek a fontos, életszerű üzenete; de a kép nem arra van súlypontozva, tehát szerintem értelmezési problémák vannak és ez alatt azt értem, és azt javasolnám, hogy az alkotónak legyen meg a bátorsága, hogy ezeket a döntéseket a saját világa felé mozdítsa el. Két úton halad a kép, egyrészt egy útikép-beszámolónál, hogy ott is voltunk, ki van pipálva, másrészt meg ami sokkal izgalmasabb, ez a nyíl, kis cipő, fehér cipő, saját cipő, stb típusú történet – de nem az van kibontva, ezért a talp leckére az üzenetet értem, mégis azt mondom, hogy a talp leckére ezt visszaadnám, ha az alkotónak van kedve hozzá még foglalkozni vele, egy disznót azért adok rá. (szőke-hegyi)
értékelés:

Oda-vissza
A délutáni nap fénycsíkjai elbúcsúztattak és haza is vártak a reptéren.

Azt kell, hogy mondjam, bizonyos tekintetben ennek a történetnek egy klasszikus értelmezését láthatjuk, hiszen ez vagy egy repülőtér, vagy egy vasúti pályaudvar, ahol az utasok mozognak, és volt egy film, Központi pályaudvar a címe és Walter Salles rendezte, tehát nagyon érdekes viszont az az alkotói döntés, hogy ezt a történetet ezekben a fényviszonyokban ábrázolja az alkotó. Azért mégpedig, mert az elutazás és a hazaérkezés az mindig egy érzelmi attitűd, egy érzelmi hozzáállás, egy viszonyulás is. Vagy nagyon várjuk, hogy mehessünk, vagy nagyon várjuk, hogy hazaérjünk, mindenféleképpen van egy érzelmi hullámzása, ritmikája ezeknek a történeteknek, és ez a képi megfogalmazás pontosan ezt a fajta viszonyulást segíti, mivel nagyon drámaiak ezek a fények, pontosabban maguk a fények reménykeltőek, melegek ezek az aranyló sárgák, de maguk az alakok a férfi-női pár, akik együtt cipelik ezt a csomagot, és még a nejlonzacskóban a tax-free shopban vásárolt italok is ott vannak, de mégis ezek az alakok sziluettként jelennek meg, fekete formákként, negatív formákként, és ugyanígy az épületből is az alkotó úgy döntött, hogy nemcsak a fényekkel foglalkozik, hanem arányítja a kép felső hatodában, az ajtók fölött lévő, fekete vagy nagyon sötét tónusú épületrészhez, amin ugye elolvashatjuk, hogy kijárat, meg vannak piktogramok mis, de mégis, ez a nagy fekete forma kiemeli azt az irányt, és súlypontban egyensúlyozza azt az üzenetet, amit a hívogató fény jelent. (szőke-hegyi)
értékelés:

Főztünk
Az alkotó kéz.

Ezt a képet is áttesszük a barátom kategóriába, mert ez nem riport, mert a barátom leckére tud működni. Nagyon érdekes a mélységélesség, a háttérben a gesztus, nagyon jó ritmusú a kép, de nem a riportban tudjuk elemezni. Abban az esetben, hogy ha ez átkerül a barátom kategóriájába, a kép értékelhető, szerethető, és három disznós. (szőke-hegyi)
értékelés:

Régmúlt idők

Hát ez egy régi ablak, még azt is el tudom képzelni, hogy ez az egyik fotósétán készült de végülis mindegy. Igen, szóval az ablaküvegek tükröződéseinek van egy ilyen hatása, amivel – főleg mivel itt az ablakkeret éles, és pontos – akkor az ablaküveg mindig torzít, életlenít, lágyít azon a képen, amit tükröz, és itt is ez az, ami egy ereje, ill. egy segítsége Barának, aki a múltidézés eszközeként jól használja ezt a technikát. Annyi megegyzésem volna, hogy a jobboldalon szereplő figura valamilyen torzítás hatására megkettőződik, de ez megbontja a kompozíciót, tehát én ott, annál az ismétlődésnél vágnám ezt a képet, és máris feszesebb lenne ez a történet, de egy szép képet látok. (hegyi)
értékelés:

Vidám fickó

Azért vagyok egy picit zavarban, mert egy nagyon jó megfogalmazást mutat az István ezzel a dekomponált képpel, ez egy ’klasszikus’ dekomponált kompozíció, ráadásul a mozgást, a szereplő talán mozgékonyságát is ez a fajta kompozíció erősíti, és a nézőnek ezzel dinamizáljuk is a képet, mert várjuk, hogy visszabillenjen a kép középpontja felé, tehát ez a várakozás hordoz egyfajta dinamikát magában a néző számára. De. A huszas lecke a riportról szól, szeretném elmondani, hogy a lecke leiratában is szerepel, hogy a riport értelmezhető filmben, és fotográfiában is, de a kettőben nagyon más módon kell tudni megközelíteni. A riportnak van egy speciális válfaja, amikor egy szöveges riporthoz illusztrációt készít a fotográfus, és aztán azt a szerkesztő a lap terjedelmének függvényében beemelnek, és egy vagy több képpel illusztrálják a riportot. Ilyent a napilapokban gyakran láthatunk. Ami viszont a lecke leirata, amit mi keresünk, az a mai magyar fotográfiában sajnos már háttérbe szorult műfaj, és kihalófélben van, amikor egy fotóetűdben, egy képsorozatban dolgoz fel valaki akár lírai formában még akár szoció helyzeteket is, az alkotó. Amihez után maximum képcímben kerül hozzá felirat, mert a képsor egésze önmagában képes elmesélni egy történetet. Ezt fontosnak tartom elmondani, mert egy képpel akármennyire jó is, nem fogunk tudni történetet mesélni. Egy képpel be lehet mutatni egy személyt, enteriőrt, helyzetet, és ezzel nagyon sok mindent be tudunk mutatni, és a néző ehhez nagyon sok mindent hozzá tud képzelni, de viszont a riport kategóriában a történetiség a képek egymásutániságával, egymásra épülésével keletkezik, tehát a riporthelyzet ezáltal jön létre. Azaz a 20. lecke egy magasabb szint, amikor a fotográfus akár hosszú idő alatt is, tehát nem feltétlenül egy délután, kattintgat el öt képet, feldolgoz egy történetet. Hogy mi ez a történet... pl. Benkő Imrének van egy nagyon jó ózdi történet-feldolgozása, ő ezt egy egész könyvben tudta publikálni, de ahhoz, hogy egy képsor riportként tudjon működni ahhoz először, mielőtt a képeket elkészítem, el kell gondolkodni azon, hogy mit szeretnék üzenni vele. A képriportnak nagyon fontos része az üzenet. Az a fajta kritika vagy elmesélő, elbeszélő hozzáállás, ami a fotográfustól megkívántatik. Tehát ebben a helyzetben az a járható út, hogy találok egy történetet, megfigyelem ezt a történetet, és innen két út van a fotós előtt, az egyik, hogy együtt él a történettel, és ebből stációkat, pillanatokat fényképezve létrehozza ezt a riportot, vagy megfigyeli a helyzetet végig és aztán ezt manifesztálja valamilyen később elkészített formában, tehát a megtörtént eseményektől akár időben távolabbi megfogalmazásban. De mindenféleképpen nagyon fontos az egy képriportnál, hogy a képek egymásutánisága, a képek közötti kapcsolat és ritmus fontos szerep. Merthogy akkor tud létrejönni az üzenet, ha vannak a képek, amiket a néző meg tud nézni, és vannak a képek közötti szünetek, és az egész a néző fejében áll össze a hiányokkal együtt. De ehhez több kép kell, hogy a közöttük lévő szünetekkel együtt kiadják a riportot, az üzenetet, értelmezhetővé válhasson – egy szó nélkül, ami értelmezné ezt a riporthelyzetet. Ezt a képet áttesszük a barátom kategóriába, mert ez nem riport. Ott viszont megvan rá a három disznó. (szőke-hegyi)
értékelés:

Lámpa

Én nagyon szeretem ezt a képet, ugyanis a Bara már nem először olyant fedez fel, amivel lehet, hogy egy átlag néző vagy sétáló az utcán csak elmegy mellette, észre sem veszi. Mégpedig ezeket a tükröződéseket, és a tükröződések játékait. Itt most ugye a képen egy ajtót látunk, és egy korban hozzáillő, régi, karos lámpát. És ennek a tükröződései megjelennek az ablaküvegen, és mivel ez egy duplaszárnyas ablak, a belső üvegen is egy harmadik formaként megjelenik a lámpa. A kép maga két átlós síkra bontódik, és az egyik egy nagyon jól értelmezhető, az ablak felsődeszkájának a síkja, és van egy másik átlós, ferde sík, ami enyhébb lejtésű, maga a lámpák között. Ez a két sík egy X-ként fogható fel és nagyon jó ezeknek a ritmusa, és nagyon jó ez a megfigyelés, amit a Bara tett ennél a képnél. Talán egy pici megjegyzés, hogy ha a képkeretet képzeletben megfognánk, és lefelé elcsúsztatnánk, hogy a lámpatest fölött az az 1 centinyi rész már nem fontos, viszont az alul megjelenhetne, akkor dinamikusabb lenne ez a kompozíció. De a három disznó szerintem így is megvan erre a képre. (szőke-hegyi)
értékelés:

Lemezjátszó

Nekem van azért ezzel problémám. Itt megjelenik két forma, az egyik a lemezjátszóból ez a gramofontölcsér, a másik meg a mechanikai szerkezet, amin maga a lemez forog. De az nincs eldöntött, hogy ezt a gyönyörű virágforma vagy akár női jelzés, szimbólumformát akarja arányítani magához ehhez a szerkezethez, ehhez a kalapdobozhoz, vagy pedig a sziromformán megjelenő fénypászmákkal, csillogásokkal akarna foglalkozni. Most ez egy kicsi ebből is meg egy kicsi abból is. Egyszerűbben mondva, ennek a képnek ezzel a sziromformával, ezzel a női formával, ezzel a vörösréz tölcsérről és a fényeiről kellene szólnia, és mindarról, ami még bele van komponálva a képbe, arról nem kell szólnia, az túl sötét, túl kevéssé izgalmas, és én értem, hogy ott van a gramofontest a kép alján, de éppen a képből adódóan az nem fontos, ahhoz pedig, hogy a gramofon tölcsérjeinek a ritmusai működjenek, nem jól van vágva a kép. Ha ez a gramofon otthon, családi környezetben megvan, akkor ezzel érdemes lenne ezzel a formával foglalkozni. (szőke)
értékelés:

Hős utca
A Hős utcában mindig ősz van. Negyven fokban is fenyeget a tél. Ősszel sokkal inkább ősz van, mint máshol.

Egy híres, emblematikus helyszín, elég ha csak a Mária-Valéria telepre gondolunk, a Mozgó Világ számai, nagyon fontos újság volt a 70-80-as években, a Hős utca egy ilyen emblematikus helyszín, ami még létezik Budapesten, a többi ilyennel ellentétben, pl. a Mária-Valéria telep már nincs meg. Ez a cím egy szocio-állapotra utal, lásd azt a fülkét vagy mit, amire spray-vel felírtatok vannak, és a kisfiú, aki itt kikönyököl. Ősz kategóriába küldte az alkotó ezt a képet, és én ezt helyénvalónak is érzem, bár nem tudom mit lehetett volna változtatni magán a szoción, mert nagyon fontos a kisgyerek, aki itt les kifelé. Nem tudom, hogyan lehetne azt megoldani, hogy noha minden fontos itt, a száradó gatyákkal és amit a Hős utca szimbólumrendszerével, a lepusztult gangokkal, a bejárati ajtóval, mindent hordoz az üzenet - de ennek a képnek a kisfiú lenne a főszereplője. A kisfiú, aki nincs piedesztálra emelve, hanem egy tárgyi elem, fel kell fedeznünk, hogy ott rejtőzik egy fontos része az egésznek. Ő az ember, aki a jövőt jelenti, és a kép nem oda van ritmizálva. Még egy problémám van, hogy az egész kép dől, borul az egész kép, nincs egy egyenes jó helyen. Két disznó, és érdemes lenne oda visszamenni, és még foglalkozni ezzel. (szőke)
értékelés:

Emlék

Szeretem ezt a képet, sok képen, elsősorban az első lecke motívumrendszereiben jelentkezett már az árnyékkal való kapcsolat, nagyon jó az, hogy az épített környezetet használja fel a fénnyel való munkában, és a külső, valós fény, a Nap fénye, ami árnyékokat hoz létre, és ezt használja egyedi fényforrásnak, és az így megjelent árnyékok játékát, ezeket az absztrakt formákat használja fel a valós felületeken. Fúziós képről kell, hogy beszéljünk, ez itt azt jelenti, hogy nem elsősorban tájkép, de nem is absztrakt kép, hanem a kettőnek a fúziója, dokumentummegfigyelés, és egyben átlép azon a kategórián, hogy egyszerűen csak dokumentáltam valamit, bizonyítja ezt az a bátorság, hogy az épület valós felületeiből az alkotó nem használ fel, azt mondja, hogy az árnyék üzen annyi tartalmat, amiből egy teraszt, egy korlátot, a fotós emberi alakjának formáját egy füves területen jól látjuk. Véleményem szerint tehát ez a fúzió itt jól működik, mert a fotós tudatosan átszűrten, jól átgondoltan kezdi a látványelemekben a filozófiát, és a valóságot összhangba hozni. Ezért a 18. lecke, nyár kategóriájában ez egy háromdisznós kép.
Volt egy hosszú vita a kommentekben erről a háromszögről itt, mert van aki azt mondja, hogy ezt Photoshop-pal kivéve el lehetne tüntetni, merthogy ez hiba. Oda tart ez a lámpaoszlop. Oda mutat minden, és ez jól visszafogja ezt az egészet a másik oldalon. Éppen az a jó, hogy ott nincs fű, hanem oda mutatnak az irányok és sematikussá válna a felület. Éppen azért, mert a számítógép manipulatív eszköztára ami segít nekünk, az nagyon sokszor éppen a valóságban rejlő rendezetlenséget-játékosságot azt tünteti el. Ha elvesszük azt a járdát vagy mit onnan, akkor elvesszük a szocio-tartalmát is. Rendezett lesz, korrekt lesz, szalonképes lesz, de elveszik minden, amitől a szerelmeskedés is egyedi, és jólfésült lesz. Az jelzi ott, hogy a valóságban vagyunk. (szőke)
értékelés:

Árnyjátékok

Egy kompozíciós történetet látunk, akár Moholy-Nagyra is gondolhatunk itt vagy más, kortárs művészek munkáira is. Lehet, hogy pont egy ilyennek az árnyjátékát fotózta le most a Bara. Én mondjuk itt most nem igazán értem, hogy miért van kettő kép, nekem egyébként az alsó az, ami erősebb és izgalmasabb kompozícióban, de nem értem, hogy miért van megkettőzve. De az ötletet jónak találom, és ha ezek az árnyjátékok izgatják a Barát, akkor ebben talán mehetne tovább. (hegyi)