Elemzés

Ahol az élet az úr
Így élünk mi emberek!

Két irány is jelen van a képen, egyrészt az épület pusztulása, romlása, az emberi jelenléttel, a múlttal való kapcsolat, másrészt a természet, ami mindezt birtokba veszi; lásd Thaiföld, Angkor Vat, ahol a dzsungelben ezek a gyönyörűszép épületek, ahogyan megjelennek, tehát ez rengetegszer fel van dolgozva a fotóművészetben is. Mégis azt mondom, hogy a képen nem eldöntött, hogy a bodzabokrok, amik körbefogják az épületet és újra visszaveszik a természetnek az ember alkotta absztrakciót, visszamorzsolják, ez a kép üzenete elsősorban; vagy az, hogy egy elhagyott, halott épület az emberi létezés nyomait mutatja, és ez a halott struktúra bemutatása a cél. A kettő között hezitál ez a munka, és mivel ez nincs eldöntve, ezért a kompozíció billen. Első ránézésre ezen az alkotáson az üres, tátongó szobába betekintő ablakrés az, ami a nézőt izgatja; de a kép nem így van komponálva, és ezek a bizonytalanságok azért jönnek létre, mert maga az alkotó sem tisztázta le magában, hogy a kép miről szóljon. Miközben a cím egyértelműen jelzi, hogy melyikről van szó. Itt, a kép tetején van egy képelem, egy növény, ami jelzi az ember által átalakított természet és a természet harca, ennek a prioritásnak a minősítése jelentkezik a címben; ahol az élet az úr, azaz ahol a természet az úr – de nem oda van ez a kép ritmizálva. (szőke)
értékelés:

Kukuccs

Ugye van barátom leckénk és van házi kedvenc leckénk. A barátom lecke szerintem azért ennél több személyességet kíván meg. Hol van ezen a képen az Anita és a barátja kapcsolata? Ez a kapcsolat megjelenhet a kis állat szemében, megjelenhet a szerzővel való közös foglalatosságban, de jelen pillanatban ez a macska nem a kamerába néz, kifelé, valami teljesen más történetre figyel. Ugyanakkor tudjuk, hogy a macska jelleméből adódóan tökéletesen tudja, hogy az Anita ott van tőle 20 centire a fényképezőgépével, azaz kapcsolatban van a fotóssal, hiszen ez egy nagyon közeli kép, de az igaz, hogy valamilyen módon az alkotónak kellene megjelennie ebben a képben, hiszen a házikedvenc, mind a barátom kategóriáknál ott van a különbség, hogy az elsőnél bemutathatjuk önálló cselekvés közben azt az állatot, de a barátomnál kell a kapcsolat. Ha pedig áttesszük a házikedvenc kategóriába, akkor viszont az önálló cselekvésnél kérdés az, hogy miért van vágva a macska lába, feneke, azazhogy ő-e a főszereplője ennek a képnek. A tevékenységnél meg érdekelne az, hogy mit néz a macska, mit csinál, hova irányul. El tudom fogadni azt, hogy az Anita a bujkálást, ami a macskák egy jellemző tevékenysége, akarja bemutatni, de akkor meg lehet, hogy nem ez a pozíció az, ami ezt a legjobban mutatná. Tehát itt én több témát is érzek, hogy igazából nincsenek eldöntve. Itt is azt mondanám az Anitának, hogy azok a képei erősek, jók, ahol többszöri nekifutásra átgyúrja magában a témát, értelmezi, megvan a dramaturgiája, megvan az üzenete. Sarkallja magát arra az Anita, hogy a gondolati egysége az sokszorosan kiérlelt legyen, mielőtt az exponálás megtörténik. (szőke)
értékelés:

Lovasi ritmus
kompozíciós gyakorlat

Izgalmas, hogy a Jóska a fekete-fehér absztrakt ritmikájával játszik, és ebben olyan képi szimbólumokat is használ, mint pl. a kereszt, az ablakrések, a tetők ferdéi, amelyek behoznak egy historikus megközelítést is, az absztrakton túllépve is. Ugyanakkor egy monotípia nyelvezetet használ, ez nagyon jó, hogy egy ilyen leegyszerűsített formanyelv van jelen ezen a majdnem négyzetes képen. De érvényesnek tartom most is a fekete-fehér ritmusokra, az alsó és a felső háromszögek, amiből az alsó a torony csúcsából adódik, az ezt a jobboldali szakaszt priorizálja, hogy az elképzelt és a feltételezett horizont kérdése felvetődik. Ugyanis ha a horizont nem vízszintes, azaz a fényképezőgép jobbra billenése balra mégiscsak egy picit szintezne, akkor talán nem bukna ez a kép ennyire jobbra. Tehát ha esetleg szabadna javasolnom, a Jóskának, hogy a kép, a kamera, a szemsík beállítására próbáljon meg tüzetesebben, jobban figyelni, mert ezeket az arányokat ezzel rendbehozhatja. (szőke)
értékelés:

B(h)alszemoptika
...avagy egyik szemed tartsd mindig az utasokon!

Először is üdvözlünk itt az estiskolán, és bár a lecke kiírása azt mondja, hogy portré arc nélkül, de mégis mondjuk el tudjuk fogadni azt, hogy a szemüveg a fő arcformát kitakarja. A cím szójátéka a halszemmel foglalkozik, bár nem tudom, hogy ez valójában halszem-e, a halszem az itt a napszemüvegre utal, és ugyanerre utal a bal szem is, hiszen a bal szemben van az a fontos esemény, amiről beszélünk. Tehát ha megfogalmazódik a portré arc nélkül házi feladat, akkor valójában ha a címet komolyan veszem, akkor az kétszeresen is a bal szemre utal. És mi lett volna, ha szűkítem a képet, és azonnal az első leckét teljesíti. Mert jelenleg nem is halszemoptika, és nem is a bal szem a fontos üzenete a képnek, hanem egy teljes arc. Tehát ha ezt a képet függőleges irányban, középosztatban a baloldali szemüveg orrnyereg-tartójánál vágnánk, akkor tökéletesen teljesítené a kategóriát, és a címhez is teljesen adekvát lenne. De ettől függetlenül a két disznó megvan, és Gergely, nagyon várjuk tőled a további alkotásokat, annak is nagyon örülünk, hogy magát a megfogalmazást a barátaidon, ismerőseiden keresztül használtad, és megkockáztatnánk a felőled felénk áradó büntetést, ahogyan azt az izgalmas, jó baráti társaságot te a távolba helyezed, és nem adod ide nekünk. Reméljük, hogy a későbbiekben az üzeneteiden keresztül abba a társaságba, miliőbe mi is elérkezhetünk; nyilván ha te ezt megengeded majd nekünk. (szőke)
értékelés:

Az utolsó portrém sok vérrel és agyvelővel.

Egy színházi, színpadi helyzetet látunk, egy manipulatív szituációban, tulajdonképpen mint egy filmes standfotót küldi be az alkotó ezt a kreált helyzetet, amit dokumentumszituációt sejtet, nyilván mondom, hogy sejtet, mert ha itt egy baleset vagy bármi atrocitás történt volna, akkor a gerincoszlop a hetedik csigolyánál a vállak kapcsolódása az nem így stabilizálódott volna, a végpont után ennél a helyzetnél a fej elcsuklana, ezek olyan apróságok, amiket az ember színházi, filmes módon rekonstruálja, felépíti, ezt érdemes tesztelni. Nyilván nem így kell értelmezni ezt az üzenetet, hiszen ez egy sokkoló kép, az alkotó sokkoló gegje. Gondoljunk itt a becukrozott hajra, nekem ilyenem nincs, én nem tudnám megcsinálni ezt a taréjt, ez egy gesztusüzenet, a zsaluzott vasbeton lépcsőkön a borospincében vagy valahol ahol az alkotó megpihen. Ennek egy gesztusüzenete van, ezt vagy elfogadjuk, vagy nem. Ugyanakkor a baloldali kéz, ami szintén fontos része ennek az összességnek ujjakban vágva van, nem igazán indoklódik, hogy az miért van ott elmetszve, a jobb váll íve és az úgynevezett teherautósbarnulás, amikor a sofőrök karja barnul le, itt a nyak körül látjuk ezt a naturális barna foltot, talán ott egy szúnyogcsípés is megjelenik vagy nyolc is megvan az, és mindezek egy rendőrségi dokumentumfotóban fontos motívumok lennének, a kép baloldali függőleges felületén viszont ezt vágja az alkotó. Én azt mondom, hogy ha az ember veszi a bátorságot, és csinál egy kvázivalóságos helyzetet, akkor ezeket mindent le kell modellezni, tehát szerintem van egy irány, egy elég meglepő irány, ha elfogadjuk, hogy az alkotót ez az irány érdekli, de ehhez ugyanaz az alázat szükségeltetik, pontos, precíz szerkesztés, vezetés egy ilyen képnél is, ami bármi másfajta képnél is várható.
Én két alkotót hívnék ide be, Tony Kaye Amerikai história X című filmje, abban van egy hasonló jelenet Edward Nortonnal (aki zseniális a filmben), és én javaslom, hogy nézzétek meg, bár nagyon kemény film, de az erőszakról szól, és a rendező ezt naturálisan ábrázolja, mint itt az alkotó, de ott nincs mellébeszélés. A másik pedig Gerhes Gábor festőművész, aki fotográfiákban álmodik meg beállított helyzeteket, de ő bevállalja, hogy ezek attól lesznek tragikusak és komikusak, de egyben nagyon erőteljesek és drámaiak is, hogy csináltak a helyzetek, tehát létrehoz egy történetet, és a modelljét abban úgy állítja be, hogy nincs kétségünk afelől, hogy az egy csinált helyzet. Itt pedig a kettő között vagyunk; csinált a helyzet de mégis valós akar lenni, és ezt a döntést kellene meghozni, ha a laci ezzel még foglalkozni akar. Én erre egy disznót adnék. (szőke-hegyi)
értékelés:

Torony szélkerékkel
Ezt a képet csak azért, csak nektek, csak most, mert tudom, titkon szeretitek a műfelhős képeimet.:-)
Valójában ez az első olyan kép amely ff tónusaival elégedett vagyok.

Egy nagyon érdekes megfigyelést tehetünk ezzel a képpel, amit szoktunk mondani, a Leonardo Trattatora della Picturával kapcsolatban, mégpedig a légrétegekről, mint fátylakról, a kép strukturális felépítésében, a mélységek érzékeltetésében fontos eszközről. Ennél a képnél ugye látunk egy hátteret és egy előteret; a háttérben egy történetet és az előtérben egy történetet, ami nagyon határozottan ebben a felfogásban értékelhető így is, mintha rétegeket látnánk. A háttérben látunk egy természeti jelenséget, a Nap fényének a beszüremlése a kamerához létrehoz ilyen sávokat és a képhatár felső részének a középpontjából indulnak el ezek a fénypászmák, és ezek a fénypászmák sugárirányban jelentkeznek a képen. Ez egy nagyon határozott háromszögrendszert hoz létre, ha megfigyeljük, még akár egy perspektivikus dolognak is mondhatnánk. Ugyanakkor a képelem, ami a címet is adja, ebben a háromszögrendszerben is perspektivikusan van ábrázolva, de a két rendszer nem kapcsolódik egymáshoz. Létrejött egy ilyen háromszögstruktúra, vagy kompozíciós helyzet a háttérben a nap fény beszüremléseivel, és egy másik a szélkerékkel és a toronnyal. Az egyik, a háttér állapota egy nyugalmat, stabilitást sugárzó állapot, merthogy azt már beszéltük, hogy a talpára állított háromszögek nyugalmat, stabilitást sugároznak, miközben a torony és a szélkerék az egy nagyon éles, hegyes, a kép jobb felső sarkába mutató kompozíciós rendet ad, és ezzel az átlós kompozícióval tulajdonképpen felülírja ezt a nyugalmas háromszögrendszert a háttérben. Itt van egy dinamikai helyzet, ami megjelenik a képen, de a kompozícióban nem jelentkezik a két rendszer összekötése. Tehát ha ezeket a háromszögeket mondjuk berajzolnánk erre a képre, a két háromszögnek nincsen egymáshoz kapcsolódó szára, egymáshoz kapcsolódó kompozíciós értéke. A háttérben lévő háromszög kitart a képből, a felső képkereten kívülről érkezik, ha pedig odaarányítjuk a két háromszög végpontjait, akkor azok a képet megbillentik. Nem azok a tengelyek billentik el, a fekete vasformákat látjuk, hanem ez a belső tartalom, ez a háromszögkompozíciós rend billenti el a képet, és nem húzza vissza a háttér fátyolháromszöge sem az előtérben lévő nagyon drasztikus ikerformát. (szőke)
értékelés:

Coffee and Cigarettes

Jarmusch-nak van egy ilyen filmje, és ez ennek egy nagyon jó továbbgondolása, ill. fotós megoldása; érdemes megnázni ezt, mindenkinek ajánlom, egy félig dokumentumfilm, félig filozófiai gondolatfutam. Talán csak annyit jegyeznék meg, hogy a két szereplő szemét én jobban szeretném ha benne lenne a képben, lehet vágni a fejet, de engem zavar a szem vágása. De azt mondom, hogy ha a Katalint izgatja ez a fajta gondolatiság, vagy láta ezt a filmet, és szeretne ezzel dolgozni, akár a riport leckére lehetne ezt tovább feldolgozni, akár a kávéház életét, akár az egyik szereplő életét. Ez egy jó irány lehet. Riport lecke! (hegyi)
értékelés:

Ágyam (ismétlés)

Anita, ehhez a képhez azért nem fogunk igazából hozzáfűzni sok mindent, mert még egyszer szeretném mondani, hogy ez az a szint, amiért megérte annyit vitatkozni, küzdeni, személyesen is, itt Dörögdön, a fotózásról, a vizualitásról is. Nagyon remélem, hogy nem csak négy hozzászólás lesz ehhez a képhez, számomra azért ez kérdéseket vet föl, hogy mik azok a képek, ahol intenzív a jelenlévőknek a kommunikációja, és mik azok, ahol noha szerintem 100 %-ig szép és jó képekről van szó, mégis furcsa módon nem kapnak érzelmi segítséget az alkotók. Két-három jószándékú hozzászólást kapnak, és aztán eltűnik az estiskola süllyesztőjében a kép. Azt határozottan szeretném mondani, hogy az eddigi munkáid között a kékfestős kép mellett az egyik legjobb alkotás, amit eddig elküldtél, nagyon örülök, hogy el tudtunk jutni erre a szintre. Nagyon furcsa nekem, hogy bár ennyien küldünk be képeket, mégis egy ilyen alkotás nem kommunikációra gerjesztő a többieknek. Holott szerintem büszkeségre ad okot, hogy van egy ilyen képe az estiskolának. És ezt nem azért tartom fontosnak, hogy a többieknek írni kellene ehhez a képhez, hanem azért, mert ezzel az Anitának is, a benne zajló küzdelmeknek, értelmezéseknek is segíthetnénk. És ha mi nem segítünk egymásnak egy szabadidős oldalon, akkor úgy gondolom, hogy nem tehetjük fel a kérdést, hogy a világ, ami összeszorított minket itt az estiskolán, összegyűjtött bennünket ide, ahol a magunk döntései miatt keressük egymás kapcsolatait, az ottani kérdéseket vajon hogyan fogalmazhatnánk meg, ha itt, az oldalon belül nem figyelünk egymásra? A képet három disznósnak értékelem. Ha tehetném, adnék többet is, de így csak annyit mondok, hogy az egyik kedvenc képem. [Szőke] Én adok az én disznóimból egyet hozzá, a Gábornak is adtam. [Hegyi] Én is. [Szőke], azaz öt disznós a kép. (szőke-hegyi)
értékelés: ++

Öröm 2

A Baráról tudjuk, hogy egy nagyon jó és hűséges modellje van a kislánya személyében, és nagyon nagyon jól ábrázol a Bara a kettőjük kapcsolatából mintegy naplószerűen történeteket. Egy kicsit számomra ezeknél a képeknél, már említettük, hogy a világításnál vannak némi-némi továbblépésre ösztönző gondolatok, mert azt én fontosnak tartom a gesztusokat, azoknak a befejezettségét, és fontos az, hogy a gesztusok, az érzelmeknek az arcon megjelenésének mindig van egy csúcspontja, és a fotográfia célja az, hogy ezeket a csúcspontokat megtalálja, és a néző felé koncentráltan közvetítse. Ez Barának többnyire jól sikerül megtalálni, és ez a kép is egy ilyen jól megtalált pont; amikor a két szereplő a két hölgy kapcsolata, barátsága megnyilvánul a képen, a mosoly egy bizalmas helyzet, a kisember a nagy emberre felnéz, majdnemhogy katonai tisztelgésnek felfogható gesztussal, figyel a kislány az anyjára, az anya a lányára, tehát nagyon sokrétű ez a kapcsolat. Egy picit kompozícióban és világításban vannak nekem kérdéseim. A gesztus egyrészt vágódik könyöknél, és az egy kérdés, hogy ez szükségszerű-e. Ha a kettejük kapcsolatára koncentrálok, akkor akár még szűkebbre is vághatom ezt a képet, és csak a két arc kommunikációját hagyni meg; ha viszont fontos a testkommunikáció is, akkor ez a vágás nem indokolt, és ugyanez a helyzet a Bara fejtetőjénél a hajkorona határánál történő vágásra. Ott is lehetne még szűkebbre vágni, és akkor csak az arc gesztusai beszélnek, vagy pedig fontos lenne ezeket az íveket is befejezni. Tehát azzal, hogy milyen közelit vagy plánokat választunk ezzel mindig a nézőt helyezzük egy virtuális színpadon egy jelenethez közelebb vagy távolabb, és az üzenet bensőségességét erősítjük vagy gyengítjük, egészen eltartásban a szemlélő vagy megfigyelő szerepéig. Tehát a vágás azért fontos, mert ez az, ami az üzenetnek az erejét, iráyultságát meghatározza. (szőke)
értékelés:

Macsk
Macsk
Macsk
Macsk

4 képből álló képsort látunk, és érdekes, hogy azóta került feladásra a riport lecke, és a riport leckére azóta érkeztek is már megoldások, amiket majd fogunk is akkor elemezni, de érdemes a lecke beküldőknek elgondolkodni azon, hogy a riportnál nagyon fontos a történet időbeli megjelenítése, és ez ennél a képsornál nagyon erőteljesen látszik. A képsor eredetileg a házi kedvenc kategóriára lett beküldve, de itt most ezt áttesszük a riport kategóriába, mert ez a képsor nem a házikedvencről szól, hanem súlypontosan Diane Arbus képei kapcsán őrületes kritika, őrületes szocio, szarkasztikus, a valóságban gyökerező szürrealizmus fogalmazódik meg benne. Hát ez egyáltalán nem a macskáról szól, hanem a macska minősíti, a macska értékeli egy egészen furcsa kapcsolatot. Ez a riport kategóriájában nagyon pontosan fedi azt, amiről már beszéltünk, hogy mit értünk riport alatt, ugyanakkor egy olyan többletet is ad, hogy az állat-ember kapcsolata elmesélődik, ami miatt riportként nagyon erős a képsor. Itt a macska egy eszköz egy személy életének, attitűdjeinek, jellemének, vagy érzelmi állapotának a bemutatásához. Akár szólhat ez a magányról, akár szólhat ez az időskorról, a szeretetről, a ragaszkodásról, a mankókról, amit az emberek használnak az életükben hogy stabilizálják magukat. Itt látszik, hogy egy már-már fojtogató szeretet jelenik meg, a képsor által, és ez a szeretetéhségről is szól, akkor, amikor ez a főszereplő hölgy ezzel a kis állattal játszik, vagy vele játszva, őt helyzetbe hozva a kapcsolatukat megmutatja. Mind a négy képre szükség van, és a képsor jó ritmusban van elosztva, az első kép egy felvezetése ennek a helyzetnek, a szereplők, az idős hölgy és a macska bemutatása, a második képnél hangsúlyosan, közeliben szerepel a kis állaton kívül a hölgy nyaklánca, keze, tehát itt is a kapcsolat megmarad, nem gyengül, aztán a harmadik képnél akár egy beállítottnak is mondható helyzet van, hogy a hölgy nagyon akarja számunkra megmutatni, hogy ő mennyire ragaszkodik ehhez a kis állathoz, szegény kalimpál itt a lábával, és csak tűri ezt a fojtogató szeretetet, és ez a beállítottság, ahogy a kamera jelenlétére reagál a hölgy nagyon fontos, és a negyedik kép már egy, a nyugalmat sokkal jobban sugárzó helyzet, ott már nem bemutatás történik, hanem a két szereplő közötti valódi kapcsolatot látjuk. Tehát nagyon jó a képsorozat történetisége, és akarva-akaratlanul egy élethelyzetet mutat be az alkotó, ahol az általános felé is el tud mozdulni, azaz nem csak ennek az idős hölgynek a helyzetét, hanem általában idős hölgyek helyzetét, szeretethiányos helyzeteket is be tudja mutatni. Ez három disznós képsor és nagyon köszönjük. (szőke-hegyi)
értékelés:

2008 Földodüsszeia

A fekvő formátumú képről nekem még a Sugarlandi hajtóvadászat is eszembe jut, de persze abszolút hozzza ez a kép a szénabálákkal ezt a sci-fi hangulatot, ahol ezek akár birodalmi lépegetők, akár más űrobjektumok is lehetnek, itt a tájban , és ez egy nagyon jó meglátás is. Talán ha egy picit közelebb ment volna a Béla ezekhez a bálákhoz, de még úgy, hogy maradjon köztük tér, talán jobb ritmust lehetett volna elérni, és kevésbé kellett volna ennyire panorámára komponálni ezt a képet. (hegyi)
értékelés:

Monet
Még 2003-ban a Monet kiállítás idején készült a kép, amit most Berecz Pistának ajánlok szeretettel. A képen nem az én házam és nem az én autóm látható.

Nekem igazából inkább a pop-art, és az USA 60-70-es évei jutnak erről eszembe, de a leiratot is tekintve ez akkor egy popos gesztuskép, ahogyan bár az impresszionizmus és a pointillizmus is szóba került Monet kapcsán, akinek a leghíresebb alkotása a Monet: Manet műterme, azt is mondhatjuk, hogy a popkultúrát nagyon is megelőzte az alkotó, hiszen ez a műve már olyan pop-artos cím, ami arra a híres képre utal, és fejet kell hajtanunk, hiszen Gábor filozófiai rendszere behívja azt a történelmi hátteret, ami ezt a képet, ami itt most egy autó fényezett karosszériáján lévő torzuláson keresztül megmutatja a környező világot. Ezért azon az útvonalon halad, jól és kellő belső humorral, amely a körülöttünk lévő világ személyünkön való átszűrésével értelmezi, véleményt formál, megmutatja ebben a rácsodálkozásban a világot, szemlélteti. Ugyanakkor egy picit megjegyezném, hogy a Gábornak az az alkotása, amelyen családi környezetében, gyermekeivel, akárcsak egy pici lábujjával is megjelenik, és bár fekete-fehér kép, mégis mélyebb és súlyosabb üzenetrendszert tartalmaz a Gerlei Gábor belső világáról, mint az itt lévő, nagyon jó szemmel észrevett és megfigyelt torzulásos játék. Azért mondom ezt, mert látom az ő eddig munkáit, és tudom, hogy mélyebbre is tud ő ennél menni, és ezért noha örülök ennek a képnek, mégis kettő disznóra értékelem. (szőke)
értékelés:

A táncos

Szintén dokumentumképet látunk, aminek a lényege az, hogy egy asszociációt használ az alkotó, egy modern szoborkompozíciót emberi alaknak, egy táncosformának, cirkuszi bohócnak tekint a háttérben lévő zászlókkal együtt. Mint egy revü, olyan. Ilyen értelemben jónak tartom a képet, azért, mert megint az történik az estiskolán, hogy kezdünk kiemelni, rácsodálkozni, meglátni, megérinteni a körülöttünk lévő világot. Igenis ez azt jelenti, hogy bennünk összehasonlítások történnek, értelmezések zajlanak, véleményünk van a különböző körülöttünk ható látványelemekről. Talán annyit mondanék a Katinak, pontosan azért, mert látható itt a munkáiban, gondolok itt a szürke-vörös képre, az abban lévő érzelmi töltésre, hogy a vágy kategória alkalmas arra, hogy azt a benne lévő személyes attitűdöt is elhelyezhesse ebben a munkában. Pontosan az eddigi munkái miatt is mondom ezt, hogy ezen már a Kati túllépett, hogy ránéz a világra és meglát benne valami – tegyük hozzá, hogy az absztrakt, avantgarde alkotás amit itt látunk az egy könnyű préda, hiszen azt egy szobrász művész már elkészítette, és abból könnyű asszociálni olyasmire, amire nyilván az adott építész vagy szobrász is már predesztinálódott. Ő azt már oda megalkotta. Ezért azt a pici kéznyomot hiányolom a képben, ami a Simon Kati előző alkotásaiban már megvolt, tehát azt mondom, ezen lépjünk túl, és mindig tegyük oda a kézjegyünket, menjünk mélyebbre magunkban és úgy tedd oda a Simon Katit. Két disznó, és a vágy kategóriában nyugodtan lehet majd ismételni. (szőke)
értékelés:

Bemutatom kamaszkori szobámat. Sok időt töltöttem interaktív falai között.

Ez a film, ahogy a leirat is közli velünk a gyermekkori szobát mutatja be részben, ami persze nagyon érdekes felvetéseket hoz elő, hogy ez a kis Tasi Laci annó a Windows asztalát, vagy az operációs rendszernek a felületeit tette a szobájának a fő motívumává, és ez bemutatkozásnak egy nagyon jó helyzet, bár visszautal időben is a gyerekkorhoz, tehát lehet, hogy ez a megoldás érvényes lehetne a gyermekkor leckére is - de azért jó bemutatkozás is. Ugyanakkor a filmnek az egyik hiányosságának tartom, hogy ezek a felületek megkívánnák az interakciót, valamilyen beavatkozást, manipulációt, tehát ha már van ez a dolog, akkor ezeket egyrészt mozgásba lehetne hozni, másrészt az alkotónak a viszonyát, viszonyulását ehhez a történethez nem biztos, hogy megismerjük. El is kezdődik ez a beavatkozás a kis egér kurzorral, de hogy mire kattint, hogy utána mi történik, az már nem világos, nem nyit újabb irányt. Azt, hogy ő ebben a világban esetleg a mai napig benne tud maradni, vagy már egy kritikai szemlélete van ezzel a dologgal szemben, tehát azt, hogy ő ehhez a gyermekkori szobabelsőhöz milyen módon viszonyul, az a filmből nem derül ki. Márpedig ez egy fontos dolog lenne, mert nagyon erős a képi üzenet, nagyon szürreális ez a világ, amit ő itt bemutat, hogy belekerülünk tulajdonképpen a Mátrixba, a rendszerbe, de ez csak az üzenet egyik fele, és minden ilyen történetnél az alkotó személyes, érzelmi kötődése, kapcsolata, ami lehet bármilyen irányú, hiszen az nekünk mindegy, nem mi határozzuk meg, de az biztos, hogy létezik, csak itt mintha erről hallgatna az alkotó, mintha nem akarná megosztani velünk ezt az érzelmi vonalat. Úgyhogy én azt mondom, hogy az első leckére ez egy elfogadható megoldás, de azért várnánk ezt a megközelítést, amit egyébként a Lacinak az előző képénél nagyon is láthattunk. Tehát ha ott egy ilyen koncentrált megfogalmazást tudott tenni, és ilyen filozófiai üzenetet tudott számunkra megmutatni, és nem csak a verbális üzenetben, akkor ennél a munkánál ez éppúgy számonkérendő, hiszen ezek a leckék ezekről a személyes kapcsolódásokról szólnak. Én három disznót javaslok erre a munkára. (szőke-hegyi) értékelés:

Ó-Massán
Béláim fotózkodjunk :)

Nagyon szeretjük ezt a képet, a perspektívával való játék-megfigyelés mellett ezek az acélgolyók és a felületükben jelentkezett albumszerű fotós emlékkép annak ellenére, hogy nem erről szól, nagyon is idézik Huszárik Zoltán Szindbád című filmjét, ahol ilyenfajta vizuális víziók, emléknyomok tárháza van jelen, véleményem szerint a háború utáni magyarországi filmkészítés egyik legfontosabb alkotása a Szindbád. Nagyon közvetít egy ilyenfajta érzést, és ez jó, ettől ilyen karácsonyibb, anzixszerűbb ezek a gömböckék, és miközben egy erőteljes perspektivikus hatás van jelen, másrészt a gömbökben ezek a képek a képet készítő alkotóról jól és játékosan vannak megfigyelve, ezt is a dokumentumkategóriában használnám én, ha megtehetném, mert a világ különböző jelenségeire, tárgyi és formai világára és az azokon keresztüli rezonanciákra figyel a fotós. Körbenéz a környezetében és megfigyeli, hogy mennyire variábilis és izgalmas, mesei, körülöttünk az élet, és ezt nem fikcióval hozza létre. Tehát ez tulajdonképpen egy megtekintő szemlélet. (szőke)
értékelés: