Elemzés

Kis fák a ködben

Nagyon boldog vagyok, hogy most már több alkotó is önállóan döntve azt mondja magának, hogy ismétlem a házifeladataimat, hiszen új válaszaim, új kérdéseim, új szembesüléseim vannak a látszólag egyszerű leckékkel. Itt egy nagyon letisztult, nagyon puritán, ugyanakkor nagyon is mesei önvallomást látunk, annak ellenére - és ezért tartom fontosnak a fényképezést, ezt a fajta képalkotást - szóval annak ellenére, hogy Feri nagyon sokszor, amikor találkozunk, nagyon is tüskés tud lenni, és határozottnak tud tűnni, itt egy nagyon is lírai, finom, és Krúdy-szerű, hímzett, horgolt, fátyolszerű, ornamentikális játékot látunk. Elsősorban azért mondom ezt ornamentikális játéknak, miközben a valóság jelenik meg a képen, talán az őszi tájban, vagy technikai segítséggel sötétítve a képet, egy levél nélküli fát látunk, mégis ennek az elsősorban a fraktáljellege, a tükröztetett jellege, ezáltal egy elemeltebb, szimbolikus világa jön létre, majdnem úgy, mint a régi árnyképek, a IX. századi kartonból körbevágott formák, amelyek a fény-árnyék egészen letisztult formáját jelzik. A fán tudatosan nincsenek részletek, ezek az erek, mint egy szív koszorúerei, mint egy belső érhálózat röntgenképe jelenik meg, és ebben bizonyára nagyon fontos szerepe van az alkotónak, aki gondolhatjuk tudatosan hoz létre üzeneteket, tehát sejthetően itt a szimmetriának nagy szerepe van. A középponti részben mintha egy szívformát, valami belső út központját látnánk, ahonnan kétfelé szerteágaznak ezek az erek, ezek a kis folyócskák. Ha komolyan veszem, hogy a kép üzenete az első lecke, portré arc nélkülre érkezett, akkor azt kell, hogy sejtsem, hogy ennek a kettőződésnek, ami pontosan ugyanolyan, hiszen egy tükröztetett képet látunk, fontos szerepe van. Ugyanakkor valahogy pont a fa szimbolikájából olyasfelé visz el a gondolkodásom, merthogy kevés fogódzkodóm van, nincs hozzáfűzés a képekhez, valami olyasmi jut eszembe, amikor a fűzfa kapcsán egy kis faluban azt mondják az emberek, hogy a fa törzsére kötött szárítókötél hamar eggyéválik a fával, és a fáról csak sérüléssel választható le később ez az ideiglenesen odahelyezett külső szerkezet, mert egybeforrnak. Ezen a képen is ezt érzem, hogy a tükröztetéssel a két faformát, ami ugye valójában egy, azt az alkotó összeforrasztja, csak amíg a szárítókötél és a fa teljesen különböző, más funkciókkal, más formavilággal, addig itt a tudatosság a tükröztetésen, mint eszközön keresztül a szimmetriára törekszik. Ugyanaz forr itt össze ugyanazzal. Ha mégegyszer visszalépek az első lecke filozófiájához – és tényleg elég kevés fogódzóm van, úgyhogy ezt úgy értelmezzétek, hogy ez csak egy megközelítés – akkor szerintem, ha jól próbálom megérteni ennek a képnek az üzenetét, akkor számomra kérdéses, hogy mi az, ami 100 %-osan, szimmetriájában is párhuzamosítható az egybeforrásban, mi az a pár, az ember másik fele, ami pontosan ugyanolyan, ugyanúgy szervül, ugyanúgy hozza érben össze. Szerintem talán annyi a kérdéses a kép filozófiájában – hiszen formailag rendben van, a vizsgafeladat megvan – hogy vajon ebben a filozófiában tényleg fele-e, és ugyanolyan fele-e az egyik a másiknak, vagy kiegészítői, ellentétpárjai-e egymásnak, és így forrnak eggyé; vajon ennek az arányrendszerei és belső dinamikája nem abban rejlenek-e, mint a szárítókötél és a fa viszonylatában, hogy teljesen ellentétesek, mások, és mégiscsak egy történetet képviselnek egy idő után. Ha nem efelé mozdul el a filozófia, akkor meg azt kérdezném, hogy mitől szimmetrikus a tükröztetés, mitől kapcsolódik az első leckéhez, mi az ebben az egyesülésben, ami az 1. és 2. kategória, az A-B oldalban egyenértékű, mert a kép ebben a formájában erre nem ad választ. Hogy ezt hogyan lehetne megoldani, arra nehéz válaszolni, hiszen eszközként itt csak a tükröztetés eszközvilága áll rendelkezésre a külső szemlélőnek. És ha erről beszélünk, akkor már nem a tükröztetés, hanem valamilyen további manipuláció használata segíthetne. Ha ez az értelmezés lényege, amit én eddig elmondtam. Mivel a kép eleve sokszorosan manipulált, fényeiben, keretvilágban, tükröztetésben... akár még bátrabban is lehetett volna manipulálni és talán közelebb juthatnánk az első leckére adott válaszként a képben, mert most én úgy látom, hogy egy jó irány, egy mély felvetés jelentkezik a képen, de a mondatok még mindig csak félig vannak kimondva, és függöny mögött vannak tartva, szemérmesen, és kellő szakmai eszközrendszerrel fedve, így azt kell, hogy mondjam, hogy az első lecke, portré arc nélkül házi feladatra ez egy nagyon szép, nagyon jó, de csak félig kimondott üzenet. Azokat a fontos, és nehéz drámai mondatokat, amelyeket már az első lecke is vár, azokat ez a kép nem mondja ki. (szőke)
értékelés:

Mindig-mindenben
Csecsemő korom óta (35 év ;) rajongok bizonyos íves formákért, nekem természetes bárhol, bármiben, bárkiben meglátni a vágy felfedezendő változatosságát.

Az ötös leckéhez egy nagyon jó asszociációt látunk itt, természetesen öniróniával, melankóliával, ugyanakkor a színvilágában nagyon is dinamikusan erősítve az érzékiséget. Az asszociáció nagyon jó és pontos, a szürrealizmus elsősorban talán René Magritte-t kellene említeni itt, nagyon jól dolgozik a tudatalattival, jól dolgozik ezekkel az asszociációkkal, és ilyen értelemben ezzel nincs is semmi gondunk, tehát egy női attribútumot nagyon jól képez le az alkotó régi tárgyak részleteivel. Emellett meg kell jegyeznünk azt, hogy ez talán valamilyen csengő vagy öntöttvas forma, és az alatta lévő felületek is a vasoxidtól egy egészen különleges archaikus hangulatot idéznek, és ez változtatja meg az amúgy primer asszociációt. Ha elfogadható ez a megközelítés, akkor az a kérdés vetődik fel, hogy ez az összetett félgömbforma, amin a fények játéka még szebben és íveltebben tudna jelentkezni, az miért nem látható a képen? Ugyanis itt jelen pillanatban a baloldali részen a neonsárga erősei és ezek a barnásvörösek ezek jó és dinamikus ellentétpárban grafikusan jelzik a forma asszociációját, de az a tér, amit a rozsdás vasfelület kiadna, az a rendszer síkra redukálódik itt, és ezt csak egy nagyon pici fényváltoztatással el lehetet volna érni, hogy ha mindennek a félgömbszerűsége elfordulásai még jobban érzékelhetőek legyenek, mert most csak sejteni lehet, hogy ez a furcsa forma ez valószínűleg térben befelé is húzódhat, aminek a tetején ez a zárókupak vagy csavar még egy másfajta asszociációt is elindít, ezért én azt gondolom, hogy az ilyenfajta tárgyfotózásoknál ezzel érdemes lenne még foglalkozni. A leckékre beküldött fotóknál nagyon sokszor érzem azt, hogy a táborokban majd nagyon sokat kell foglalkozni a fénytannal, a fényviszonyokkal és a fény dramaturgiai szerepével. Itt vannak olyan szakmai kérdések, amelyek a nagyon jó ötleteknél mégis valamilyen hiányt hagynak maguk után a befogadóban, márpedig az alkotók célja az, hogy az alkotásaik minél inkább befogadhatóak legyenek. (szőke)
értékelés:

Ady
"a kórházban könyörögnek a nővérkék nekem, hogy had ők mérjék meg a hőmérsékletem"
bobakrome

Nem biztos – és ezt írtuk a fejezet elején - hogy minden képhez fogunk tudni kapcsolódást találni a saját rendszerünkben, én most elnézést kérek, de a szorgalmiban nem minden képhez kerül elemzés, és ennek a fejezetnek pont ez a lényege, hogy olyan munkák is bemutatásra kerüljenek, amik a Szőke-Hegyi értelmezési körén túl vagy kívül kerülnek. Hogy ezeket is megmutathassátok, amik nem a leckékre készülnek, mégis szeretnétek megmutatni egymásnak. Annyit kérnék, ha ez megoldható, hogy akkor jó lenne a leiratokban valami segítséget, támpontot adni egy-egy képhez, hogy legalább elindulhassunk, hogy vajon mire is gondolt az alkotó. Mert ha azt vesszük, hogy ez nem egy kiállítóterem, ahol a néző magára van hagyva, akkor valami segítséget is kell adni a nézőnek, és én itt például segítséget is kérnék a Danitól. (hegyi)

Ott

Jó és örömteli azt látni, hogy azok a rózsaszínek, ezeknek a variációi megvannak a természetben és megvannak a modell stylist-jában, és ez jó, hogy a fotós ezt a természetben észreveszi, és arányítja a modellel, sőt a térben látható perspektivikus formák, a padsorok olyan szemszögből vannak ábrázolva, ahol az egésznek egy ilyen fura, mesebeli út, kígyómozgásában elvezethet az erdő tisztásáról a mézeskalácsházikóhoz ez az elképzelt erdei út – és használja ezt a kígyózó sort, amit még az árnyékok is erősítenek egy picit. És ehhez jól használja a modell gesztusvilágát, ami ezzel ritmizál; a baloldali kar mozgása, és a kezében látható őszi levelekkel. Ha ez elfogadható, akkor a probléma ezzel a képpel az, hogy egy nagyon picit lehetett volna mozdítani a kamerát, játszani ezzel a helyzettel, hogy a pufidzseki és a kar mozgásának a szélei egy picit tudják erősíteni a padok rózsaszínjeivel létrejövő kígyómozgást; és talán valamilyen módon fényt lehetett volna helyezni a levelekre, amelyek a kézben vannak. Pont azért, mert azok a zöldek a háttérben lévő bokrok zöldjével akkor nem olvadnának össze. Tehát valamilyen kis tükörrel vagy fényjátékkal mozgatva a szereplőt, megcsillantva a leveleket, hiszen ezek a levelek már gyűjtött levelek, és nem azok, amik a háttérben lévő fákon vannak. De jónak tartom az irányt és két disznó. (szőke)
értékelés:

Dunán innen, Dunán túl
késő nyáron történhetett, esetleg kora ősszel?
lehet frissítő augusztusi zápor,vagy
szeptemberi napfény szivárvány színnel?

Szintén egy jó pillanatot figyelt meg itt az alkotó, egy jellegzetes nyári, nyárvégi pillanatot, amikor szivárványt látunk egy városrész fölött, szintén egy folyóparti helyzetben, ahol valószínűleg turisták állnak itt a korlátnál az előtérben. Ha kompozíciójában megfigyeljük ezt a helyzetet, akkor ez a szivárványív nagyon határozottan osztja és irányítja a figyelmet, és ugyanígy erre az oldalra súlypontozódnak a szereplők is, és a tónus is itt sötétebb, mint a szivárvány, és a légköri jelenség. Ha ezt megfigyeljük, akkor azt is észrevehetjük, hogy a kép jobboldala és középső része mindehhez az információmennyiséghez képest üres. Ott úszik valami uszály a vízen, de egyébként nem történik semmi. Ez nagyszerűen hozná a megoldást a dekomponáltságra – mivel ez most egy dekomponált kép, de ennek nincsen semmi indoka, mert nem olyan erős a történet, ami a szereplőkkel létrejön, hogy ezt indokolja - azaz az lett volna a célszerű, ha a szivárványt és a tónusbeli különbséget maguk a szereplők ellenpontozzák, azaz a szereplők átkerüljenek a kép jobb oldalára, ha nem is úgy, hogy megkérjük őket, hogy menjenek át, mert akkor belezavarunk a történetükbe, hanem mi mozdulunk annyit, hogy ettől rendbejöjjön a kompozíció. Tehát én azt mondom, hogy a hangulata az megvan, ez egy disznót megér, de a megoldásban kompozíciós problémák vannak. (szőke)
értékelés:

Borúra derű

Egy panoráma formátumú képet látunk, egy folyóparti helyzetet egy híddal és városrészlettel, és ezen a vízen látunk egy hajót, ami elmegy. A cím az őszi helyzetet nagyon jól próbálja alátámasztani, és a kép tónusában is jól hozza ezt a fáradt, őszi tónusokkal dolgozó érzését – ugyanakkor azt mondom, hogy a tónusrenddel annyit érdemes lenne foglalkozni, hogy ugyan tudjuk, hogy ez a Margit-híd, akik pestiek vagyunk, de azok a struktúrák, amiktől be lehetne azonosítani a hidat, azok nem tudnak megjelenni, holott nagyon jól ellenpontoznák a hajót, és kiegészítenék ezt az üzenetet. A másik kérdés meg az, hogy megintcsak a vágás. Itt van egy hosszú, fekvő formátum, aminek indoka kellene, hogy legyen, hogy miért ilyen a kép, kerettől keretig. Hogyha most megnézzük ezt a képet, akkor a kép baloldalán, ahol a híd íveit látjuk, akkor a hídpillér után még újból beindul egy forma, és ott látjuk a vizet tovább folyni, és ez kifut a képből, itt nincs lezárva a kép határa. Ez mindig kérdéses, hogy egy ilyen formát hol metszünk el, de ha megnézzük azt, hogy a kép a pillér által vetett árnyék közepénél lenne vágva, akkor máris egy nyugodtabb formát kapnánk, és nem lenne ez a zaklatottság a forma levágásánál. Azaz ha már vágunk, és sejthető, hogy ez a kép már vágva van, és a képkeretet önhatalmúlag jelöljük ki, akkor ezt a vágást nagyon pontosan kell indokolhatóvá tenni, hogy miért ott történik, ahol. A másik pedig a tónusrend, így noha a kép a leckét teljesíti, és jól hozza a nagyvárosi ősz hangulatát, de lehetett volna ezekre a kis nüanszokra figyelni. Pl. az égen is egy nagyon szép struktúra elindul, de a baloldalon ez is kilyukad, és ezeket a helyzeteket is csökkenteni kellene. A két disznó megvan rá, és ha a Bara gondolja, akkor én szívesen látnék tőle ilyen képeket, hiszen ezeket a vágásokat, kompozíciókat, tónusokat gyakorlással lehet javítani. (szőke-hegyi)
értékelés:

Fókusz

Nagyon izgalmas az, ahogyan a három ujj körbefogja ezt a kis kelta nyakéket, ezt a formát, és a makróvilágban felfokozott értékeket képviselnek az emberi test részei, és a kézzel készített ékszer, amelynek valamilyen kis madzagja is felfedezhető még itt a kép alsó részén. Egyértelműen a kelta motívum itt a fontos, arra koncentrál az élesség, ugyanakkor van egy olyan sejtésem, hogy mivel ez egy nyakék, és ezt továbbgondolva ez valakinek a nyakában helyezkedhet el, talán azért is van megemelve, sőt magának a fotósnak a nyakában lehet ez a nyakék. Ebből én arra a következtetésre jutottam, hogy az igazi történet itt az, hogy mindenfajta út és kérdések és történelem kapcsán önmagamban, Karinthy: Utazás a koponyám körül, az önmagam megfigyelését végzem, önmagamban járok, és ha ez elfogadható, akkor véleményem szerint a jobb alsó sarokban lévő ujjbegy, vagy általában az ujjakba beágyazódó történelmi üzenet, ennek a kapcsolódása a fontos – ezáltal én egy picit spontánnak érzem azt, hogy a baloldalon lévő ujjbegy és a motívum baloldali széle élesek; nyilván ez szuperközeliben nem könnyű, de ha ez a nyaklánc még megvan, ha a mozdulat még reprodukálható, érdemes lenne a képet úgy megismételni, hogy a jobb alsó sarokra vinném át az élességet, mert az ember, és az emberen átszűrődő történet a fontos itt. Nem egy múzeumban fotóztam le egy tárgyat, hanem a nyakamból lelógó, a testemhez érintkező szakrális üzenetet próbálom meg megfigyelni. Magyarul magamat fotózom, az én történetemet helyezem piedesztálra. És még egy gondolat, hogy itt is létrejönnek formák, ahol a madzag beérkezik, és ezek nincsenek befejezve. Nincs a képen az az összecsomózott madzag, a kép alsó sarkán amiről beszélünk, ez az életlenség miatt és az árnyékok miatt, amitől kiderülne, hogy a nyakamban van, ez vágva van a képen, elvágta az íveket, miközben ezek ritmizálnának ezzel a motívummal. Nagyon jó az irány, az egy disznó megvan rá, és ha lehetséges, akkor ismételni kellene a leckét. (szőke)
értékelés:

Titkok háza

Az épületfalak, a rajta lévő grafittik és az előtérben lévő élő növény párhuzamát látjuk egy erősen szűrt, sárgás tónusban; ezt én jó ötletnek tartom, hogy az alkotó az élő növény és az ember által alkotott, de halottá vált környezet párhuzamba állításával dolgozik, térben, hiszen előtér a fatörzs, a háttér pedig a fal a sérüléseivel, emberi nyomaival. Véleményem szerint picit kellene a fényviszonyokkal várni, egy olyan, akár délutáni, akár kora reggeli fényt kellene megkeresni, ahol a fa egy olyan megvilágítást kap, hogy síkjában elválik a faltól; másrészt pedig egy olyan demerungosabb, szórtabb fényfelületet megvárni, elsősorban a falra gondolok itt, ahol pl. a gázóra-bekötés piros kis jelzése nem kap külön pozíciót. Most azért picit zavarosabb a kép, mert ezekben a fényviszonyokban erős impulzusok vannak mind a háttéren, mind a fán. A kettőt el kell tudni választani fénytanilag és ehhez meg kell várni azt, hogy a nap, ami most fentről-jobbról világítja meg a látható felületeket, az egy picit annyira el tudjon haladni, és a sík felület, a fal, és az erkély szórtabb, lazúrosabb összegzést kapjon, és ezáltal a fa és a környezet jobban elválik. Ha az alkotó vissza tud menni oda, akkor én javasolnám ezt, és kompozícióban is ugye, ha már egy ilyen szimmetrikus háttér az előtérben egy aszimmetrikus formával, akkor érdemes az állványunkon – amit ugye használunk?!? – a vízmértéket beállítani, hogy csak akkor dőljenek azok a vízszintesek, ha azokra szükség van. Itt fontos a geometria, tehát nem jó, ha zavarosabb a struktúrarendszere, amiben a függőlegesek-vízszintesek, szögek vannak párhuzamba állítva az előtérben lévő játékos görbékkel. Tehát érdemes lenne a vízszintest pontosan beállítani, és akkor még staccatósabb lenne ez az üzenet, amit itt láthatunk. (szőke)
értékelés:

50-50
Külön köszönet Pilván Adriánnak

Nem tudom ki Pilván Adrián, akire hivatkozás történik a leiratban, egy valamilyen szobabelsőt, vagy vendéglői pult részét látom, bár nagyon sok információ jelenik meg a fekete-fehér képen; akár a talán pillepalack, a söröspohár a többszöri expozícióval, füstök-fények, foltocskák, és ezt egy nagyon jó iránynak tartom, de ettől még a kompozíciónak önmagában működnie kell. A pillepalack vágva van, a háttérben lévő hirdetőtábla, a valamiféle szocialista rekvizítummal, a tükör, a kabát, nem tudom felsorolni sem mindet, hiszen ezek töredékesen jelennek csak meg, nem látom jól, ezek eléggé ad hoc módon vannak komponálva, egy régi, analóg fotós kifejezéssel tekercsvégfotó, a befűzött 35-ös film vége is lehetne ez a kép, ahol egy picit mindig a fény és a következő kocka bezavar, és egy spontán, elkattintott képnek tűnik mindez. Szerintem a nyolcas leckére az irány jó, amit itt a Dani elkezdett, mégis egy picit az a véleményem, hogy káoszt káosszal nem tudunk erősíteni, én ezt visszaadnám ismétlésre. (szőke)

Soha ne feledd
Auswitz gáz-fürdő-kamra...

Valószínűleg egy utazásnak egy útikép-sornak egy részét látjuk, tulajdonképpen egy színházi beállítást látunk, egy színházi teret, színpadiasan berendezett teret, ami természetesen a hozzá kapcsolódó megjegyzésekkel, aki járt ott az tudja, hogy mi a történetisége ennek, mi ez az egész, ami mindenkit megérint – én alapvetően mégis azt mondom, hogy ugye mivel mi a képeket önmagukban próbáljuk meg értelmezni, a kép akár cím, szöveg nélkül azt az irányt próbálja bennünk elősegíteni, hogy akár egy brechti színházi, színpadi belsőt látunk. Ebben a belsőben egy kicsit jobbra tolódva az opálosan világító plafonlámpák és egy oltár, egy furcsa, fordított oltár, gyertyákkal, virágokkal, egy régi-régi térben, dramatikus helyzetet mutatva, perspektivikusan, fekete-fehérben, ami szintén a drámaiságot erősíti meg. Tehát minden más érintőleges üzenetet a képtől elemelve, kompozíciós rendben volna mit foglalkozni ezzel a képpel. Elsősorban azért, mert a perspektíva az, ami itt kell, hogy vivőkód legyen, hiszen a kép távolabbi részén látunk egy ajtót vagy kinyitva vagy becsukva, ezek a fények, a falak és minden ehhez az ajtóhoz, amin már nem jöhetnek be, ez az ajtó ott középpontosan a kép egyik kódja. Szinte majdnem középen van. Ugyanakkor az aszimetrikusan elhelyezett oltár, a lámpák, és a plafonon lévő fény az pedig az egészet egy picit jobboldalra komponálva – annak ellenére, hogy a padlóösszefolyó megpróbál segíteni a baloldali súlypontokban. Egy picit tengelyben a kamerát mozgattam volna, hogy megtaláljam azt az arányrendszert, hogy a kép ne billegjen. Ez nagyon kevés munkát igényelne az alkotótól, és ha nem is biztos, hogy vissza tud menni oda mostanában, de más alkotásainál a belső pontosítást elvárom a fotóstól, hogy mielőtt exponál, mondja ki magának, hogy miért készíti el a fotót, megerősíteni az érzéseket, és szikárabbá tenni, és az azonnal fog segíteni abban, hogy a kompozíciók, a formavilág jó arányrendszerben jelenjen meg a képen. (szőke)
értékelés:

Hello

Ugyanezzel a tükörjátékkal foglalkozik a következő házifeladat, én azt gondolom, hogy megintcsak jól értelmezhető az az üzenet, amivel az alkotó folyamatosan, mélyrehatóan, saját magában keresgél – ettől függetlenül kompozíciós rendjében úgy gondolom ugyanúgy az élességgel játszik itt a Barbie baba és a tükör viszonylatában, bár az álló formátumban a játékfigura magasra, felülre van elhelyezve, mégis szerintem itt egy ellentétes döntést kellett volna hozni, és az eleve szürreális világ, az eleve abszurd játékfigura formavilága, ami még szürreálisabb egy tükrön keresztül, még víziószerűbb, és itt én az arányokat áttettem volna a tükörre, ahol szintén ezzel a kamerába néző tekintettel játszik az alkotó, és azért tettem volna ezt az arányt pont fordítva, mint az előző munkánál, mert nem egy élő, hanem egy manifesztált szerkezettel foglalkozik, és ez a halott tárgy, ez a halott formavilág valójában a tükör szürreális világára kellene, hogy súlypontozódjon, tehát a kép véleményem szerint egy disznó, mert nem egy rutinsorozattal kell megoldani egy-egy helyzetben egy munkát, hanem ezeket újra és újra kell értelmezni aszerint, hogy mit szeretnék közvetíteni az adott képemmel. Hiszen ez a kép nem a másik képhez viszonyítva kell, hogy értelmeződjön, hanem önmagában. Én úgy gondolom, hogy egy sorozatot, egy kísérletsorozatot látunk, és az nekünk mint műhelymunka nagyon sokat ad, hogy látjuk, hogy egy alkotó végighalad ezen, de ettől függetlenül a képeket önmagukban kell értékelni. Én ezt az alkotó helyében megpróbálnám újból, hiszen a tárgyak rendelkezésre áll, egy beállított tárgyfotó, meg lehet ismételni még egyszer. (szőke)
értékelés:

Azokból a technikákból, amikből elsősorban az első-második leckék környékén volt sok látható, a tükröztetésre gondolok itt elsősorban, ebből egy továbblépést látunk itt, egy A-B osztatú képet, ahol az alkotó az élességgel foglalkozik egyrészt, tehát a tükörképen látható, fordított tekintet a kommunikáció a nézővel, és a valós kép ennek a kettős játékával a valós személyiség és a tudatalatti, a tükör által homályosan, lásd Bergmann, ezzel a filozófiával egy egyszerű módszerrel, egy kozmetikai tükörrel dolgozik az alkotó. A megszokott, nagyon hálás modelljével láthatunk ebből a sorozatból, ebből a kísérletből egy üzenetet. Az alapvető döntés a képen általában ezeknél a fajta megoldásoknál az, hogy az élességet a tükröződésre vagy a valós képre állítom. Itt ha jól érzékelem, az élesség a valós látványra, a reális, a földi világban van; a kiinduláshelyzetre, a gyermeki arcra pozícionálódik, miközben az optikával, vagyis a nézővel való kommunikáció ami felénk küldődő üzenet, a tükröződés egy másodlagos értéket kap. Ezzel az A-B oldal és a baloldal arányai úgy ritmizálódnak, hogy a tükör, mint valóságfeletti, mint álomszerű, mint valahová rejtett világba néző információs csatorna kap egyfajta sejtelmességet – és ezt az élességgel éri el az alkotó. Azzal, hogy az élességet visszateszi a valósba, és az a szempár, ami felénk tekint nyilvánvalóan az alkotó jó dramaturgiai érzéke, instruálási készsége miatt, hiszen ő instruálja a modellt, ő van a kamera mögött, de ezt az élményt mi kapjuk meg. Nyilán az alkotó jelenléte hozza azt a tekintetet, azt a kicsit kihívó, kicsit játékos, kicsit bizalmas kommunikációt a szemeken keresztül, amit a tükröződés ural elsődlegesen. Tehát visszatérve a kép teljes szerkezetére, jó megoldásnak tartom azt, hogy az élesség megválasztása nem a tükröződő képre, hanem a valós látványra súlypontozódik, mert ezzel azt a kettősséget ami a mindennapjainkban is benne van, a napi életünkben, a napi tevékenységeinkben, a napi jelenlétünkben, mégis ott húzódik valahol a lélek varázslatossága, a lélek mélysége, ami nem elsősorban a logikus világban, a teljesítések világában, hanem a megélések, az átélések világában rejtezik. Ezért jó döntés ez az egyszerű eszköz, hogy az élességet nem a tükröződésre, hanem a majdhogynem profilos arcra helyezi át. A Zsolt itt a jobboldalon függőlegesen kb. kétujjnyit vágna a képen, hogy ez az arányokat még jobban a törött szélű de mégis varázstükör felé helyezné át, ezen esetleg érdemes elgondolkozni. A család házi feladatra a mögöttes filozófiai tartalmat egy egyszerű eszköz jól érzékelteti. (szőke)
értékelés:

Zsákmány
Nagyon szeretem ezt a képet, mert a képben több dolog találkozik, ami már tapasztalat kérdése, amit gyakorlással tudunk megszerezni. Mire gondolok? Arra, hogy a perspektívával, és a fotós maga nézőpontjának a megválasztásával egy olyan üzenetet tud létrehozni, ami dinamikájában és térélményében is nézegethetővé teszi a képet, mert van egy elsődleges üzenet, a gyerek kezében lévő makk, termések, amiket mindannyian gyűjtöttünk, aztán megkukacosodtak, és ki kellett dobni őket, tehát van ez az elsődleges üzenet és ezt erősíti az őszies-télies ruházat, ugyanakkor háttérként mint lazúr ott sejlenek a mégzöldek és a mársárgák, amik abszolút erősítik az ősz üzenetét, és ott van a perspektívájában a kis szoknya és a kis cipő, ami a gyerekhez tartozik, és amit nagyon jól takar a kéz, és ami nagyon jól keretezi a kezet. Tehát itt egy olyan formai játékot látunk, ami egy nagyon jó kompozíciós megfigyelés. Talán még a cipők orra beleférhetett volna ebbe a kompozícióba, annyi még esetleg jó lett volna, de mégis ez egy nagyon erős, jó kompozíciós játékot mutat, és ráadásul még a gyerekkorra is tud utalni. Tehát mindenféleképpen egy megélt üzenetet kapunk, és nem csak valami. (szőke-hegyi)
értékelés: kiscsillag

Párás hajnal

Azért szeretem ezt a képet, mert az a fajta drámai hangvétel, az a fajta furcsa meditatív melankólia, ami a Feriben és az alkotásaiban megvan, – már amikor nem maszkol és elkezd viccelődni – érzékelhető, az itt egy olyan lépcsőt jelent ennél a képnél, ahol az általa már megszokott, és bocsánatot kérek, ha egy furcsa kifejezést használok, rutinból is használt, nagyon jól ismert eszközvilágot más módon, de megborítja. Hogy érthető legyen, amit itt szeretnék makogni, az az, hogy az eddig A-B verzióban felső felületek világos, váltakozó világos és sötét felületek a horizont felső határában és alatta aránylag a szürkékből és feketékből ritmizáló nyugodtabb alsó térverziót megváltoztatja, és avval, hogy a párát és ködöt fényképezi, és a világosabb szürkéket az alsó régiókba helyezi – egy teljesen másfajta drámaiságot kezd el. Egy egészen shakespeare-i Lear király vagy macbethi, színpadi, színházszerű, de másfajta drámaiságot kezd el használni, és ennek egy nagyon egyszerű titka van – a világosakat meghagyja ezekkel a szép, lazúros, festői pamacsfoltokkal az alsó részen, és föntre elhelyezi a sötéteket. Ettől folyamatosan őrjöng a kép, és helyet akar benne cserélni a két arányrendszer. Ez hozza létre elsősorban, ezek a konkrét képi szimbolikák nélkül a drámát, és ebbe nem véletlenül asszociál az ember a japán akvarellekre és a japán szemléletre, ugye csak egy pici, finom, hajszálecsetvonással, egy-egy kis levélkével, vonással, egy egész nádcsomóval vagy bokorral jelzi azt, hogy ez nem egy absztrakt, hanem egy valós természeti helyzetnek a fúziója. (szőke)
értékelés:

Fájdalom
Fájdalmasan szabadnak lenni...

Ez egy vakus kép. Viszaadnám ismétlésre, köszönöm szépen. Mert a megfigyelés nagyon jó, de valahogyan meg kellene oldani a világítást, hogy ne vaku legyen, mert így nagyon lapos lesz. Nincs tere ezeknek a formáknak. (szőke)