Elemzés

Tanulok lovagolni
A lónak, a kislánynak aki vezeti őt, és tanít engem és nekem hármunknak muszáj egy személyként viselkednünk addig, amíg kettesben nem maradhatok a lóval (vagy egyedül saját magammal). Egyszóval én és a félelmeim, amik miatt mankóra van szükségem. Tudom, hogy nem látszanak a félelmek a képen, ez azért lehet, mert jóban vagyok velük.

Egy árnyképet látunk, ami egy út menti füves részen jelenik meg, és sejthetően az alkotót látjuk a nyeregben, a kezében a formákból adódóan láthatjuk a fényképezőgépet, a sziluett ezt mutatja, és azt látjuk, hogy a szereplő nem egyedül van itt, hanem egy másik szereplő segít neki, tartja a lovat a kantárszáron keresztül. Sőt, ha nagyon megfigyeljük a kép bal alsó részében a valós helyzetet a nadrágszár egy darabját is felfedezhetjük, vékony csíkban, tehát maga ez a helyzet, a ló, a lovas, és a tanító helyzete jelenik meg a képen. Azért annyit talán szabadjon megjegyezni, hogy ez az elkapott pillanat nem biztos, hogy kellően dinamikus, amit az alkotó választott, ugyanis – persze egy tanulási folyamatnak vannak stációi – de azért az anatómia megfigyelése is fontos, hogy ha kiválasztom, hogy én erről a szituációról szeretnék beszélni, akkor ebben a szituációban mindegyik szereplőnek megvan a maga fontossága. És ezt a fontosságot ebben az elrajzolt, sziluettes ábrázolásmódban csakis a formák és az exponálás pillanatának a megválasztásával tudom befolyásolni. Azaz a ló feje és a segítő ember ott a lófej mellett egy zavaros helyzetet mutat, tehát amíg a ló és a lovas helyzete egy szép ritmus, olyan, mintha egy ülő buddhát rögzítettek volna a lóhátra, addig a tanító és a ló kapcsolata nem teljesen tisztázott, és akárha hanggal vagy bármilyen utasítással a lovat rábírjuk, hogy emelje fel a fejét, akkor máris dinamikusabbbá válik a kompozíció, és kiszabadulnak ott azok a formák és nem olvadnak ott annyira össze. Ettől még az ötlet nagyon jó, és jól érzékelhető ez a kapcsolódási rendszer, csak a formák kapcsolódásánál érzek ott egy pici zavart, úgyhogy én két disznósnak gondolom. (szőke-hegyi)
értékelés:

Temető

Nagyon örülök, hogy olyan képek is érkeznek, amelyek egészen egyszerűen azzal a higgadtsággal, nyugalommal készülnek, ahol egy kicsit a környezetünkben kitekintünk a világba. Ez ha jól látom egy nagylátószögű vagy más torzított optikával készült kép, ahol jelen pillanatban azt kell, hogy mondjam, hogy pont az optika miatt az előtér nagy szerepet játszik a képben. Maga az optika is segít ebben, hogy ilyen óriási húzott, avarral borított, árnyékokkal szabdalt felület jelentkezik a temető előtt, és talán annyit el kell mondani, hogy ezek a fajta optikák nagyon trükkösek, óriási a húzásuk, a torzításuk, az ember ha kézből dolgozik, talán mert nincs kéznél a statív, könnyen becsapják. Olyan erős térélményt ad a fényképezőgépen keresztüli beletekintésben, hogy az ember hajlamos nem odafigyelni a szélekre, és itt most én azt érzem, hogy úgy csavarodik a kép a nagylátószögűtől, hogy az a folthatás, ami a rőtvörös és aranysárgákkal teli, festett folthatásokkal teli, talán tölgyfa formát benyomja ide a képbe hovatovább nekem úgy tűnik, hogy maga a tölgyfa formája ettől a torzított optikától dől befelé. Mindez csak abban a kategóriában érdekes, hogy az alkotásnak a címe a temető, és az alkotás nyilvánvalóan, szándékoltan azt az utat választotta, hogy a természeti környezetben ezt mint egy kis ékszerdobozt elhelyezni, nem közellépve, mindazt ami a temető, az elhunytak tiszteletét jelenti. Tehát tulajdonképpen egy megterített asztal terítékére kerül rá a kép üzenete – legalábbis ez a szándék érzékelhető. Ugyanakkor ha ezt a kapcsolódást foltokban, ritmusokban tekintjük, akkor azt kell, hogy mondjam jelen pillanatban a nagylátószögű optika megválasztása, és a képen belüli keret, tehát azok a sárgák-vörösek-zöldek elnyomják magát a temető szimbolikáját. Olyan erővel jelenik meg ez az egész, nagy, húzott szemlélet, amiben nemcsakhogy nem terítéken jelenik meg a temető, de még nyakékként is elgurulnak innen ezek a gyöngyszemek. De a szándék miatt az egy disznó megvan. (szőke)
értékelés:

Medmeksz
nyugi

Itt egy akár házi kedvenc kategóriába is elfogadható képet látunk, hát az István is a szavakkal játszik, és ő is a helyzet és a megszokásaink humorát próbálja alkalmazni, amit én egy jó megközelítésnek érzek. Viszont a másik részéről is kell beszélnünk, hogy ez természetesen ez egy fotó, éspedig egy olyan élőlényfotó, ahol a tér és az élőlény kapcsolata, és az élőlény ábrázolása az elsődleges. Tehát a szóbeli humor és a szójáték akkor tud erős lenni, ha ezt az élőlényt jól tudom ábrázolni. És ezt a fénnyel tudom elérni, a fény különböző pozícióival, vagy az időszak megválasztásával. És ha egy pici kis csigát képzelünk el, azt tudjuk, hogy az ő kis szarvacskái és a rajta elhelyezkedő szemek teszik különösen izgalmassá ezt az élőlényt, ahogy ő ott halad az útján, és nem igazán látom, hogy itt hol van az élesség, másrészt meg egy kis fény sem ártott volna, mondjuk megvárni türelmesen, amíg úgy két óra hosszával később vagy hamarabb, ugyanezt a képet. Miért mondom, hogy megismételhető ez a kép? Mert úgy tűnik, hogy a tér, ez a köves vagy betonozott út, talán ugyanilyen formában megtalálható, a kis csigára lehet vigyázni, és egy picit több fényt kaphatna, más megvilágítást ez a kis élőlény – hiszen gondolkodjunk csak itt szobrászati szempontból, azok a kis csavarok, azok a boltívek, amik megtalálhatóak akár ezen a csigaformán is – és a csigavonalról már egészen hosszasan is beszéltünk itt az estiskolán, lásd Pesovár Annáék üzenete a Fibonacci-számról és az ismétlődő sorozatokról – szóval egy egészen különleges térélmény ez a csigaház, úgymond a képzőművészetben sokszor megjelenik, és maga ez a kis kocsonyaszerű, érdekes kis test, ami segít a csigának a haladásban, ez is nagyon jó lenne, ha jól látható, érzékelhető lenne, mert az esendősége ennek a medmeksznek, ekkor válik drámaivá. Magyarul az ötlet nagyon jó, és megint picit ujjgyakorlatként, túl könnyedén lépsz át rajta. Érdemes lenne ezzel a problémával tovább foglalkozni, de az ötletre a két disznó megvan. (szőke)
értékelés:

Zenész
Nem vagyok benne a képben, és ez nem is érdekel. A kép érdekel.

A cseh és szlovák filmek hangulatát idézi, és valahol talán a Grimm-mesék világát is az az eszköz, amit a Nóra jól meglét, és használ, hogy egy mozgásban lévő kamera a statikus háttérhez képest nagy folthatásokkal dolgozó összegző-elmosódott mesefigurákat hoz létre. Nézzük csak meg a jobboldalon, a háttérben lévő, talán szürkés nadrágban és zöld orkánban vagy valamiben álló férfialakot, ami akár egy középkori vagy XVIII. századi kofaruha is lehetne. Nyilvánvalóan ez a jó megfigyelés, hogy a kamera elmozgatásával átrajzolhatom ezt a látványt, ez hozza létre azt, hogy egy mesei pannó egy festett háttérré válhat a kép, ami egyértelműen a háttér-előtér A-B szintjével dolgozik, és kiemeli az előtérben a már-már komikusnak tűnő, extrém jelzésekkel ellátott zenész, pozanos ruháját, ahol ezek a vörösek hozzák létre ezt a mesei vagy histórikus vagy comedia dell artés helyzetet. Ugye így elég abszurdnak tűnik a zenekeltő eszköz, a tűzoltózenekar tagjaként, magányosan közeledő, bár nyilvánvalóan egy felvonulás részeseként jelenlévő zenész, tehát ilyen értelemben a nyolcas lecke mozgásra jól oldotta meg a feladatot a Nóra. Azért jó lett volna, ha maga a figura egy parányit feljebb kerül, a háttérrel együtt, vagy deréknál vágódik a figura, vagy egy picit többet kapunk a figurából... talán inkább nem több kellene a zenészből, hanem valahol zakó környékén, hogy a háttérben a festett alakok még megmaradjanak, valahol ott vágnám ezt a képet. De a három disznót az úgy gondolom, hogy megérdemli. Az biztos, hogy Nóra, ezzel dogozhatnál még, mert nagyon jó irányba van itt felvetve valami, hogy ilyenkor a fotós lehet annyira dörzsölt, vagy elkövethet olyan csínyeket, hogy a kezedben van egy rózsa, vagy egy szemüveg szára, vagy valami, ami belóg itt a kamerával együtt fixen, és abban a pillanatban a hármas tagozódás előtér – én a néző; középtér – ahol a zenész van, és ez a nagyon szép háttér, ez abban a pillanatban befelé dinamizálja a képet. Tehát ezen érdemes elgondolkozni a következő verzióban, trükközni ezekkel a játékokkal. (szőke)
értékelés:

Dalol-táncol
Bobák Csabának

Itt a Csaba képére ez egy egyfajta válasz, megfigyelés-párhuzam, és ez egy nagyon jó megfigyelés, de azt mondom, hogy ezeknél a helyzeteknél onnan izgalmas a dolog, hogy ha megfigyeljük, hogy a fatörzs mintha szeme, orra lenne, mintha énekelne, akkor annyit tegyünk meg, hogy odamegyünk és azt a fűkalászt elvesszük a szája elől, egy kicsit rendezzük a környezetét, tehát, hogy elkezdjen élni, működni ez a természeti forma. Megtalálni nem elég, a kompozícióban nem áll elő a természetben az a forma, ami az exponálásnál kell, tehát ezekben a helyzetekben a fotós veszi a bátorságot és úgymond takarít egy kicsit. Egy disznó a kommunikációs helyzetért és a megfigyelésért megvan, de érdemes lenne ezeket az elmondottakat beépíteni a következő komponálásba. (hegyi)
értékelés:

Háborúzzunk

Hát, én nem voltam katona, úgyhogy ezirányú ismereteim hiányosak, ez valamilyen harci eszköz lehet, talán ágyú vagy tankcső, nem tudom. Még a felhőt is el tudom fogadni a lövés füstjére egyfajta szinonímának, csak nem látom, hogy mire célozzunk, valami nekem még ebből a képből hiányzik, amitől bennem egy történet létrejöhetne. Nem tudom, lehetne-e ezt ismételni picit több személyességgel? (hegyi)

Őszi reggel

A Gerleitől megszokott lírát, érzékenységet, nőies finomságot látunk itt. Ez egy nagyon közeli kép, ugye pont most a napokban a nappali meleg és az éjszakai hideg miatt egy klasszikus képet látunk, ahol a pára vagy harmatcseppek megülnek a pókhálókon és ez egy nagyon izgalmas téma. Örülök annak, hogy a Gábor ezeket a finomságokat észreveszi, ugyanakkor szeretném megjegyezni, hogy aki kiválasztásaiban ezt a fajta érzékenységet hordozza, és tudja, hogy az ősz lecke már egy magasabb sorszámú feladat, és talán elvárható, hogy ezt a tudást átszűrje magán, és az egészben az a fajta személyesség is formailag megjelenjen, amire azt kell, hogy mondjuk, hogy a Gerlei képe. Tehát önmagához mérten a képet, bármilyen megyei vagy országos fotótárlaton mint szép természetképet láthatnánk, ugyanakkor azt érzem, hogy a Gábor képes arra, hogy az a fajta kézjegy is benne legyen, ami pl. egy pár hónapja a talp leckénél egy fekete-fehér képénél, akár más szereplő bevonásával is, nagyon jól, ötlettel, de hordozta az ő kézjegyét. Mindamellett, hogy én ezt a képet szeretem, visszaadnám az ősz leckét ismétlésre, abban a tekintetben, hogy a Gábor jelenléte jobban legyen rajta az alkotáson. Mint feladat, a kép teljesítve van, jól, de ezt ugyanígy fotózhatná még tucatnyi fotós, aki ezen az érzékenységi szinten van. (szőke)
értékelés:

Placcsanás

Ugye ha jól értelmezhetjük itt egy filozófiai megközelítése látható ennek a mozgás házi feladatnak, és ennek én nagyon örülök, mert nagyon sokszor egy az egyben hozzárendelt képeket látunk, amelyben maga a tér és a kamera mozgása volt az, ami a megközelítést adta. Itt pedig a fényképész ezt a problémakört - feltételezve azt a berögződést, hogy a cím alapján is a néző fog tovább dolgozni, asszociálni, hogy a kép felső részén látható két lábacska előbb-utóbb elrugaszkodik a napozóágyról, és tényleg ki fog loccsanni ebből a műanyagkádból a víz. Egy klasszikus helyzetet látunk tehát, ahol nyáron egy család pihen, nyaral, piknikezik. Ami érdekes az az, hogy a fotós egyrészt arányrendszerekkel játszik, ugyanis amennyiben elképzelnénk azt, hogy egy felnőtt lábait látjuk a napozóágyon, akkor azon óriásoknak kellene napozniuk ezen a vasszerkezeten. Amennyiben ez egy normál emberi méretekkel rendelkező szerkezet, akkor arra gondolhatunk, hogy egy pici kisgyerek fog most ide az előtérben elhelyezett vörös medencébe beleugrani. A fényképész viszont azt a pozíciót használja, oda gugol le, oda kúszik, ami egy gyermek nézőpontja. Ezzel magát a folyamatot, a játéknak az attrakciójellegét erősíti egy nagyon egyszerű eszközzel; a horizontot lehozza egészen mélyre, és azt a létállapotot próbálja manifesztálni, felerősíteni, hogy kisgyerekként milyen óriási produkciók azok, hogy anyának-apának bemutatom, hogy beleloccsanok egy ilyen kis medencébe. Ezért nem gond az, hogy a medencébe ugró emberből szinte semmit sem látunk, mert az alkotót a filozófiai folyamat érdekli, a mozgás, mint filozófia, és az múltidéző attrakció. Ilyenformán akár a gyermekkor kategóriában is el tudnám képzelni ezt a képet. Nyilvánvalóan adja a helyzet, a terep, hogy egy ilyen rőtvörös, pici barnával is kevert színű medencét talál az alkotó és zöldesebb színeket hagy a napozóágyon és a háttérben, mégis azt kell, hogy mondjam, ez a jelen pillanatban az előtérben elhelyezett vörös, a háttér zöldes variációival, bokrokkal, mezővel, utacska, ágy – jól kapcsolódik színtérben, mert a vörös dinamikájában egyértelműen előrehúzódik az előtérbe, míg a háttérben az akrobata mutatványa megmarad második színtérként. Tehát azzal, hogy a fotós idehelyezte a kameráját, egy döntést hozott létre, és a döntésen keresztül jó arányba kerültek a terek. Mindenféleképpen ezt egy jó képnek gondolom, jó címválasztással, és mondom, azért örülök ennek a képnek, mert nem primér módon oldódik meg a feladat, hanem egy gondolati továbblépéssel jön létre a házi feladat. (szőke)
értékelés:

Játszik
Azénkutyám

Egy valószínűleg képsorozatnak láthatjuk itt a képét, akkor is úgy értelmezném ezt, ha nem készített az alkotó egy sorozatot erről az élőlényről, vagy kutyusról, mert akár valójában exponálódtak azok a képek, amik egy háziállat mindennapjait figyelik, mutatják be, a kutyus figyel, alszik, fut, simogatható, akár ezek le lettek exponálva, vagy csak fejben történtek meg az alkotó megfigyelései, az biztos, hogy abból a nagy sorozatból egy kiemelés ez, egy olyan kiemelés ami akkor tud megszületni, ha egy állattal, egy állat életmódjával szoros kapcsolatban létezünk. Itt egy kiemelt, talán játékos pillanatot lehet látni, amikor a kutyusnak odaadják, vagy éppen megszerezte a botot, amit el szoktak dobni, és látszik a képen, hogy a kutya teljes extázisban arra figyel, hogy mint vadászó lény megszerzi a zsákmányt, a táplálékot. Ilyen értelemben tulajdonképpen a természetképek kategóriájában egy jó megfigyelést látunk, már az oldalon készültek madarakkal, bogarakkal kapcsolatban hasonló képek. Még egyszer mondom, ezeket a megfigyeléseket akkor csíphetjük el, ha folyamatosan megfigyeljük az állatot, a viselkedését. Jónak tartom a házikedvenc kategóriára ezt a képet, mert irónia van benne. Eddig erre a kategóriára többnyire kedves, aranyos, szerethető állatokról kaptunk képeket, míg itt a megjegyzés is csak annyi, hogy az én kutyám, mégiscsak valamilyen büszkeség is bennevan, pedig a kép bekeretezve, poszterként egy hálószobában pl. nem biztos, hogy mindenkinek nyugodt éjszakát adna. Hiszen félelemkeltő a szem, a fogak, bár a felső szemfogak mintha nem annyira lennének hegyesek, koptattak. Ami megjegyzés lehetne, az az, hogy ennek a jellegzetes harci pozíciónak a fülek tartása is fontos részei, és a felső fül jó lenne, ha része lenne a képnek. Jelenleg picit szűkre van vágva a kép, hogy a félelmetes fej legyen a központban, de ennek az egész mozdulatnak maga az egész gesztus, formarendszer megkíván egy bizonyos tiszteletet, és így jó lenne, ha az a fül is ennek a része lenne. (szőke)
értékelés:

Süni őszre készül

Hát a kézműves szakkörünk nagyon erős, úgyhogy a citromdisznóval az András kinyitotta a palackot és előjött a szellem. Talán itt nem ártott volna, ha... a tüskék vágva vannak, a világítás is kicsit lapos, azaz itt fényekkel lehetne izgalmasabbá tenni ezt a kis sünit, ha már létrehoztuk megér annyit, hogy foglalkozzunk vele, hogy a világítás és a kompozíció is helyrekerüljön. Ismétlést kérhetek? (hegyi)

Kék ősz

Egy erdei tisztáson lévő felvételt látunk itt, ami egy igen szép megfigyelés, amikor a fényt ezek a párarétegek megszínezik, és itt utalnék a már sokszor emlegetett Leonardo munkásságára, ahol megállapítja, hogy ezek a levegőrétegek változtatják meg a tónusrendeket, és ennél a képnél ezt nagyon szépen látjuk. Akár ez lehetne egy illusztráció a Gyűrűk urához, de ami ebben nagyon fontos, hogy egy nagyon szép színpadi teret látunk. Én a továbblépés útjának azt látnám, hogy ez olyan, mint egy nyitány, amikor elindul egy történet, és akkor itt megjelenhetne a főszereplő ott a kép közepén, mert én úgy várnám, hogy egyszercsak valami történik. A walkűr rohangálása például. :-) Ami egy megjegyzés, még akkor is, ha a fák ferdén nőnek, bár szerintem ennyire talán nem, hogy ezeknél a képeknél is figyelni kell arra, hogy a horizont, a vízszintesek és függőlegesek azok tartva legyenek, mert nem indokolja semmi, hogy a kép balra dőljön, és ez az egész kompozíciót megborítja. Úgyhogy ezt az egyet tudnám hozzáfűzni, és mondom azt, hogy ebben az őszben megjelenhetne egy szereplő, felsejlhetne ott a bokrok között. (szőke)
értékelés:

Tizenhárom
Annyit gondolkodtam, hogyan írjak erről a képről, a kislányról a képen. Akkor éreztem ilyen intenzitású kisugárzást egy nőben, akit régóta ismertem, amikor terhes lett. Ebben a kislányban most érett meg, vagy most kezd el ragyogni az a koncentrált helyzet, ahogyan ő majdnem felnőttnek néz ki, és dolgokról nem tud, nem ismeri őket, és ettől néha megtorpan, elbizonytalanodik, és figyelni kezd, hegyezni az érzékeit, megpróbálja megérteni, mi történik, és egyszerűen nem látja meg ezeket a dolgokat, nem veszi észre, nem érti, hiába figyel, és ettől olyan kristálytiszta lesz, olyan puha... Úgy érzem, ha mellettem van, mintha fénylene, ő pedig ragaszkodik hozzám valamiért, talán a tapasztalataimért, amit nem akarok neki átadni. Ő figyel engem, és én figyelem őt. Most is itt van, átjött beszélgetni, pedig egyébként nem nagyon szereti az embereket. Most már végképp nem tudom, hogy a tavasz leckébe küldjem-e, mert olyan ez a lány, mintha a bőrén belül lenne a tavasz, vagy a barátom leckébe, mert annyira szeretnék a barátja lenni.

Valószínűleg valamilyen iskolai teremben lehet, ahol a háttérben valamilyen gyermekrajt látszik, ez a pillanatkép, talán délelőtti vagy délutáni valamilyen beeső természetes fényben. A fekvő formátumú kép egésze egy borzasztóan erős élményt, minden tekintetben egy vitális, érzelmes és női élményt mutat, amiben akár a háttér, akár az emberi alak valós, konkrét, megnevezhető, tettenérhető információi szinte csak jelzésszerűek. Profilban van az arc, árnyékban van tartva a háttér, szürkében sejlik, nem részletgazdag – és mindez tudja azt létrehozni, hogy a női alak vörösesen ragyogó hajformája, és a játékosan pettyekkel teli kis női blúz külön jelentést kap, mert a személy konkrétsága csak jelzésszinten van jelen, maga a tartás, a gesztus és a nőiség kap itt egy nagyobb hangsúlyt. Ez a történet elsődleges lényege. Van még egy nagyon meglepő dolog, hogy miközben a kép középső tengelyében a vöröses hajkorona a megvilágított fekete-fehér pettyes blúz és a kar fényei uralják a középtengelyét a képnek, ugyanakkor ebből az egészből van annyira konkrét a kép, hogy érzékelhetjük és jól láthatjuk, hogy maga az egész test-gesztus és a mozdulat az balra kifelé tekint, egészen radikálisan a kép széle felé, és ez ad egy furcsa ritmikát a képnek. Ugyanakkor azon nagyon bizonytalankodom és gondolkodom, hogy a kép felső vízszintes szakaszának a vágása, az biztos, hogy helyénvaló-e? A vöröses hajkorona és a koponyatető vágása... valahol két döntés között érzem a megoldást, vagy ennél még szűkebb kivágást lett volna érdemesebb, még jobban erre a haj és hátfény rendszerre koncentrálni, és még drasztikusabban vágni a felső részből, vagy klasszikussá tenni, és meghagyni a szép fejformát. Az biztos, hogy nagyon szép és jó, ahogyan az alkotó meglátja a reflexeket ebben a sötétebb tónusú állkapocs-nyak-ajkak-állgödör hangulatban, mert ettől az egész olyan, mintha a festői kezelésben szinte rutinszerűen, egy-egy kézmozdulattal jelezve lenne az egész fej, az egész archoz kapcsolódó rész, mintegy kimondva, hogy de engem nem ez érdekel, odatettem az üzenetemet, de engem nem ez érdekel, mindaz az izgalom, ami a haj játékosságában, bájában, érzékiségében a fény játékából összejön - szőke.
Nagyon szeretem ezt a képet, mert egy olyan pillanatot mutat az alkotó, amiben nagyon ritkán van szerencsénk részesülni. Abban a kicsit meglesett, kicsit titkolt, vágypillanatban, amikor valakit úgy figyelünk meg, úgy válunk a történetének a részesévé, hogy abban bennevan egy csodálat, egy mindenféle ítélettől mentes szerep, ez a pozíció, amikor nem akarjuk birtokolni, nem akarjuk átalakítani, a képünkre formálni azt a személyt, aki a figyelmünk tárgya, hanem egyszerűen csak át akarjuk érezni, csak a részese akarunk lenni, egy környezetben lenni vele, nagyon érdekes, hogy ezekhez az érzésekhez nemcsak képi lenyomatok tudnak tartozni, hanem olyan élmények, amik illatokat, tapintásokat, hangokat is rögzítenek. És ennek a pillanatnak a rögzítése az, ami fontos számunkra. Nekem ez a fontos ebben a képben, mert nagyon ritkán adjuk át magunkat, nagyon ritkán merjük átadni magunkat ennek a fajta szemlélődésnek. Nekem ez a kép legfőbb erénye, hogy az alkotó volt olyan bátor, hogy megossza velünk ezt az élményét. Én ezt nagyon köszönöm, és három disznósnak gondolom. (szőke-hegyi)
értékelés:

Ez egy film a 17. leckére, és nagyon jól használja azt a hanganyagot, amit mi mellékeltünk ehhez a leckéhez, ráadásul egy humoros megoldást látunk, ugye a film arról szól, hogy egy autóval átmegyünk az Esztergom-Párkányi hídon, és ahogy átmentünk, ott az első fordulónál megfordulunk és visszajövünk, és ebből adódik a cím villámlátogatás gegje is. És ha ezt a geget veszem csak, akkor ebben a történetben az András által már oly sokszor felrajzolt gegeket véljük felfedezni, ezeket a szójátékokat, erre utal a cím is. (Erre csináltam én annó egy olyan képet, hogy Van még egy fél órám, ezzel a címmel, és fogtam egy vekkert és kettéfűrészeltem- mondja Hegyi.) Ha viszont ezen az első szinten túljutottunk, akkor egy szubjektív szemmel, az anyósülésből látjuk ezt a történetet, a maga remegős kamerájával, ahogyan az egyenetlen úton megyünk, és érdemes megfigyelni a film szoció-elemeit, amik ezeket a határátkelőket megmutatja, és érdemes azon is elgondolkodni, ami mintegy közös élménye ennek az egész országnak, ami a bezártságból vagy határokból épült, és táplálkozott, amikor nem lehetett csak úgy átmenni rokonlátogatni, csak meghatározott számú ablak volt az útlevélben, talán a harminc év alattiak nem is biztos, hogy tudják, hogy miről beszélek, és ebben a helyzetben ez egy nagyon jó értelmezése ennek a hanganyagnak, ami arról szól, hogy kinyíltak a határok, már akár határőrrel sem találkozunk, és nehéz azt érzékelni is, hogy egyszercsak átértél egy határon és senki nem szól hozzád, legalább kérdezne valaki valamit; tehát ebben a helyzetben az a nagyon fontos, mert azt a fajta értelmetlenséget is jól tudja értelmezni, hogy ezáltal a néző magának a határnak a létét is érzékelheti, hogy igen, átmegyünk, dolgunk odaát nincs, csak azért megyünk át, mert átmehetek, és ezt az élményt, hogy szabadon átmehetek, territoriális jelleggel, mint amikor a kutya végigfut a kerten és leellenőrzi, hogy minden helyzet úgy van hagyva, ahogy volt és nem járt ott betolakodó, és ugyanúgy itt is csak átmegyünk, átruccanunk, visszajövünk és kész. Egy kávét se ittunk, de a buli az megvolt, az élmény az megvolt, és amikor az élményt megszerezzük, akkor szembesülünk azzal, hogy az élmény szertefoszlik. Ez a része nagyon jó. Az egyetlen kérdés a vágás, mert az alkotó itt használ vágást, tehát ha ez a forduló tényleg megtörténik, akkor azt nyugodtan lehetett volna végigvinni. Ugyanis ettől a vágástól egy kicsit hiteltelenné válik ez a történet – hogy tényleg csak megfordultak-e ott. Ha már a geget visszük, akkor azt vigyük végig törés nélkül. Tehát négy malacos a dolog, de ismétlést is kérnénk úgy, hogy a geg nem vágott, hanem korrektül megcsinálja András a performanszt. (szőke-hegyi) értékelés:

Dőlt kereszt

Megint egy absztrakt helyzetet látunk, ami valószínűleg egy szórakozóhelynél egy grafittit láthatunk, és igen, ez egy dőlt kereszt csakhát nem tudom, hogy András mit szeretett volna ezzel mondani, miért lett ez lefényképezve. Az a gondom ezekkel a megoldásokkal, hogy ehhez nem kell fényképezőgép, tökéletesen meg lehet oldani ilyen ügyeket szoftverrel, vagy egy filctollal is, ahhoz, hogy fényképként értékelhető legyen, mindig kell találni valamit, ami egyrészt indokolja az eszközhasználatot, másrészt amivel az alkotót is megtaláljuk a képben, ami az alkotó "közét" is megmutatja, mi köze neki ehhez. Leginkább a riporthoz áll közel az ilyen helyzet, a vélemény műfajához. (hegyi)

Vége a műsornak

Egy Goldstar tévét látunk, a nagyszüleimnek volt ilyenje, hát, ez még nem a távirányítós darab, volt négy csatornája tán, de még ez is sok volt, mert két adót tudott fogni, de ha megpróbálok eltávolodni a tévétől, hogy milyen emlékeket hoz ez bennem elő, akkor ott lenne izgalmas, ami a képernyőn tükröződik, látunk is ott valami kerítést, ha lehetne, és közelebb mentem volna, és a tükröződésben kerestem volna valamit, ami ezt a történetet elindítja. (hegyi)