Elemzés

Mozgáskisérlet

Vannak a Ferinek olyan képei, amik ilyen elbeszélő, elmesélő, történeti megoldások, amelyek mintha egy közmondást vagy rövid kis történetet akarnának elmesélni, egy kérdést feltenni vagy az életbölcseletet megmutatni – Feri szeret ezekkel a helyzetekkel dolgozni, és itt is ilyenre látunk példát, ahol az úton úgy próbál gyalogolni, hogy közben szögesdróttal össze van kötve a két csizmaszár. Azért szerintem ezeknél a helyzeteknél sokat segítene a Ferinek, ha előtte lepróbálná azt, hogy a valóságban egy ilyen helyzetet létrehoz, az a valóságban hogyan fog működni. Mert nekem most úgy tűnik, mintha egy picit ez a fajta összekötés ezzel a szögesdróttal attól válik komikussá – miközben nem hiszem, hogy ez lett volna a cél – hogy a mozgást ha elkezdenénk elemezni, akkor ez a szögesdrót nem lenne gátló a mozgásban sőt, inkább egy ilyen tipegő-komikus mozgást eredményezne. Ha a szögesdrótból még van, és többet adnánk a térd felé a képből, a drótot még a csizmaszár fölé is feltekerve, akkor jobban tudná ezt a fajta leláncolt, lekötözött helyzetet mutatni. De ebben a helyzetben számomra kérdéses, hogy miért emelődik meg ennyire ez a csizmatalp, ha szabadulni akarok egy ilyen lekötözött helyzetből, akkor nem biztos, hogy így előrefelé akarnék lépni, mert akkor elveszteném az egyensúlyomat, inkább oldalirányba próbálkoznék kiszabadítani magam. Ezért nekem kérdéses ez a mozgásanatómiai helyzet, hogy le lett-e előtte próbálva. A másik, amit a Ferinek én már mondtam, és próbáltam is neki mutatni, hogy ilyen helyzetben láthatóan utólagos maszkolással beavatkozás történik a tónusrendbe, akkor ott ügyelni kell arra, hogy ezek a beavatkozások ne menjenek túl egy olyan határon, amin túl már manipulatívnak, erőltetettnek hatnak. Mire gondolok? A kép baloldalán olyan szinten sötétedik el ez a kompozíció, ami a valóságban világításban nem nagyon érhető el. Tehát itt én azt mondom a Ferinek tanácsként, hogy nem árt talán magával ezzel a maszkolási technikával foglalkozni, talán az Orosz Sanyit ha megkéri, ő segíteni tud ebben, mert itt volna még mit finomítani. De maga az üzenet az érthető, és én szeretem ezeket a kis Mácsais koanokat, történetetek, úgyhogy nagyon köszönöm ezt is, és két disznót tudok rá adni. (hegyi)
értékelés:

Barátom

Egy profilból készült portrét látunk egy hölgyről, és ez egy nagyon érdekes, jól szerkesztett és fénytanilag egy nagyon jó megfigyelést mutat, mert ellenfény által nagyon szépen kirajzolt élfényeket látunk az arcélen és az orrnyeregnél, nagyon szépen világítja át a hajat is a száj vonalánál – ugyanakkor számomra picit kérdéses az, hogy miért van a száj elé behúzva ez a hajtincs, miért döntött úgy az alkotó, hogy ezt a tincset itt bennhagyja, merthogy ennél a képnél mivelhogy a vágás a homloknál ennyire erősen jelentkezik, ott ugye nem indul el a haj ábrázolása, csak a kép bal oldalán. Ettől, mivel ez csak egy tincs, tehát nem az állkapocsnál lévő résznél megint kilyukad a kép és a bőrfelületet látjuk, ezért ez egy kicsit furcsa, kicsit visszarettentő illúziót kelt, mintha ez a haj nem lenne része a modellnek. Ezen érdemes lenne talán elgondolkodni, mivel a kompozíció is megengedte volna, hogy a kép jobb oldalán többet vágjunk, és amit ott levágunk, azt a baloldalához tegyük hozzá. Mivel a modell nagyon érdekesen próbál kommunikálni velünk, és a kamerával, azzal, hogy ennyire erősen oldalra tekint, és ez egy nagyon jó játékot tudna hozni akkor, ha a fejből baloldal felé többet tudnánk adni. És akkor máris azt mondom, hogy értelmeződne ez a hajtincs, ami most, így egy kicsit zavaró. Akár meg lehetett volna próbálkozni, hogy egyáltalán ne szerepeljen haj ezen az oldalon, csak a szájnál ahol azt a szép fényt kapja, vagy még többet adni a fejből, talán a fülből is valamennyit, és máris kevésbé lenne furcsa ez a döntés. Két disznós kép, az még nekem kérdés, hogy mennyire jellemző a Mariann barátjára ez a fajta ábrázolás, ezt a Mariann tudhatja, van ebben egy pici titokzatosság, játékosság – de van benne egy pici vádló tekintet is. (hegyi)
értékelés:

Az objektívbe való benézés esete...

Egy szuperközelit látunk, amin az alkotó a saját szemét fényképezte le egy szemüvegen keresztül... láttunk már itt ilyen képet, foglalkoznak ezzel az alkotók, és itt ennél azt tartom egy jó megoldásnak, hogy a szemüveg ugye ezt portrézásnál jó tudnunk, hogy a szemüvegnek van egy olyan hatása, hogy akár zavaró is lehet, hogy ha a képi megoldásokat figyeljük, mert a felülete torzít, becsillanhat. És itt is észrevehetjük, hogy a lencse torzítása miatt az arc éle elkezdődik a kép szélénél, aztán lényegesen beljebb folytatódik, kicsinyít a lencse és utána megint kijjebb folytatódik az arcél vonala. Ez egy megfigyelés lehet, és ezt jó tudnunk, hogy ha portrét csinálunk, akkor attól függően, hogy milyen korrekciót végez a lencse, ezek az optikai helyzetek megjelennek a képen. Ami ennek a képnek az erőssége, az az, hogy ezt kihasználva az alkotó egy olyan helyzetet tudott megvalósítani, ahol nincs csillogás és az a fajta tükröződés, ami viszont jelentkezik, az magán a szemgolyón van, tehát ha az András szemébe nézünk, ott tudjuk meglátni egyrészt a keret ismétlődését, sőt a szembogárban még az alkotó gépét is, sőt valamennyit még a térből is, vagyis a lencse-szemlencse-tér közötti kapcsolat is megvan. Ami egy picit zavar, hogy a szemüveg keretét az alkotó kétoldalról vágta, és ennek a vágásnak akkor lenne szerepe vagy értelme, ha mondjuk a fej ívénél kezdődne a képhatár, azaz azt mondom, hogy engem nem érdekel a képnek a szempontjából, hogy hogyan fejeződik be a forma, mert engem a fej érdekel. Itt ez a döntés nem hozódott meg, ez a vágás nem igazán indokolt. Beleférhetett volna akár a szemüveg kerete egészében, úgyhogy én ezért két disznót adok rá, mert az ötlet maga jó. (hegyi)
értékelés:

Isten Hozott... Hol?

Egy nagyon izgalmas képi megoldást látunk, hogy az alkotó tulajdonképpen képsíkokkal dolgozik, amit úgy ér el, hogy többféle megvilágítást használ, és ezért a tükröződések egy nagyon érdekes játékot mutatnak. Ugyanis ha megfigyeljük a képet a jobb és bal oldalán látunk egy széket és egy kanapét, ami belső teret mutatja, és egy ajtót a valós térben, amin tükröződik az a szoba, ahonnan a fénykép készült, de mégiscsak egy érdekes játék, mert a kép folytatódik kifelé, egy terasz felé is, ahol szintén van egy fényforrás, ami első pillantásra ezt a terasz-teret hátradobja, a hátunk mögé, mintha ez is a szobának lenne része. És attól, hogy a tükröződésben ez egy helyre kerül, ettől van egy ilyen kint-bent érzésünk, tehát ez egy nagyon jó vizuális játék, amit a Vera észrevett és amit nekünk megmutat. Ugye azt már tudhatjuk, hogy a Vera ezt a 17. leckére küldte, és szerintem nem nagyon árulunk el titkokat azzal, hogy a Vera egy utazáson van, és szembesül, szembesíti magát történetekkel, és ezek a szembesítések belső reakciókat is kiváltanak belőle, amiket ezek a képek próbálnak számunkra közölni, és itt, ebben a képben az egy nagyon koncentrált üzenet, hogy látunk két széket, ülőalkalmatosságot a tér két oldalán, de egyikben sincs semmi, ahogyan a teraszon sincs senki, és a szobában sincs senki, illetve itt valamennyire a Vera felfedezhető a képen, ha jól látom, az ablakrésznek a jobb oldalán mintha lenne egy fejforma, de ez eléggé el van dugva, tulajdonképpen ez is egy üres tér érzetét tudja kelteni, ami mindenféleképpen egy koncentrációról, egy meditációról, és egy magányhelyzetről is szól. És itt nagyon hosszan lehetne ecsetelni azokat a szituációkat, amikor az ember elutazik egy helyre, egy idegen városba, országba akár, és ott a megszokott helyzetéből kizökkenve szembesül először a külvilágból történetekkel, aztán a belső helyzeteivel, amelyek szembesítő erejűek tudnak lenni. Úgyhogy én annak örülnék igazán, ha a Vera ezekről a benne lezajló kérdésekről tudna nekünk mesélni. Mert abban a helyzetben, amiben ő most van, ezek azok az adalékok, történeti szálak, amik a Verát erősíthetik, koncentrálhatják az üzeneteit, és számunkra, nézők vagy estiskolások vagy akár ismerősök, barátok számára is ezek a fajta meditatív belső gondolati üzenetek azok, amik helyzetjelentést tudnak adni a Veráról. És én nagyon kíváncsi lennék ezekre. Ha megfigyeljük a képet, itt van egyfajta utalás vagy egyfajta képi megfeleltetés a 70-es évek eleje-közepe felé Amerikában akár a Diane Arbus világára is, ha megnézzük az ő képeit is, ő a saját környezetében, az akkori Amerikában megtalálható furcsaságokat és furcsa helyzeteket, embereket fényképezte, de ha megfigyeljük azokat a belső tereket, azok nagyon hasonlóak ehhez az enteriőrhöz, ami itt most a Vera képén látunk. Úgyhogy van egyfajta ilyen kapcsolódása is a képnek. Én ezt egy háromdisznós képnek tartom, és várom a folytatást is! (hegyi)
értékelés:

Sziget

A 13. leckére, az épített környezetre küldte be az alkotó ezt a képet, és számomra nem teljesen világos, hogy mennyire reális ez a helyzet – én szeretném azt hinni, hogy igen, és nem valamilyen trükköt alkalmazott itt a Feri, és így alakította ki ezt a helyzetet – bár azt is el tudnám fogadni, hogy ez csak egy mese. Mint egy Robinson sziget tulajdonképpen a kis házikókkal, a bokrokkal és fákkal. A képnek igazándiból az az ereje, hogy ezek a szántási vagy munkagép-vonalak, amik így körbefogják ezt a helyet, ezek ritmizálják, és mint egy tenger, mint vízáramlat, egy hullámzással, egy spirális körformával ölelik körbe a helyet. Egy nagyon jól komponált kép ráadásul, mert nagyon szépek azok a formai kapcsolódások, amik az égbenyúló kiszáradt fa által, a felhők által mutatkoznak. Van benne egy pici kettősség, mert ha az ember nem számítja az a pici kis házat, akkor az ember azt mondja, hogy vágyom egy ilyen kis szigetre, egy ilyen elbújási lehetőségre; miközben az a kis ház, és annak az állapota azért megkérdőjelezi ezt a vágyat, és a körbefogottság is amit ez a szántás érzékeltet. Nem látunk kitörési utat, nincs egy gyalogösvény, ahol ez a sziget megközelíthető, ez egy picit az üzenetnek ezt a pozitív jellegét ellenpontozza. Ennél jobban nem szeretnék belemenni ennek az üzenetnek az elemzésébe, mert lehetne itt hibákat keresni, vagy mondani, hogy miért nem tette oda Piroskát a szigetre vagy miért nem áll ott a Robinzon vagy Péntek – de mégis azt mondom, hogy én el tudom fogadni ezt a megoldást – akár az épített környezet leckére is, bár azt így ha én vagyok a Feri, ezt lehet, hogy a gyermekkor leckére küldöm be. De köszönöm a képet, és én ezt három disznósnak gondolom. (hegyi)
értékelés:

Hazafelé

Egy álló formátumú képet látunk, valószínűleg egy park sétányát, ahol egy idős ember egy szatyorral sétál a fák között, és látjuk azt is, hogy az utat már lehullott levelek borítják, tehát megvan az utalás az őszre, ráadásul egy enyhe ködös-párás helyzetben vagyunk. A fák között átszűrődő párarétegekből is látszik, hogy ez egy őszi felvétel. Ami egem egy picit zavar az a kép jobb oldalán ez a kilyukadás, nemigazán értem, hogy az alkotó miért azt választotta, hogy ide a fa oldalához áll, itt az út szélére és onnan fényképez skurcban, hogy miért ez a döntés. Mert így most a jobboldali fák között ki lehet látni, és ez úgy elviszi a tekintetet; ahogy elkezdünk barangolni a képen a fák tetejénél, nézzük a bácsit, ahogy ott bandukol, de mindig valahogy oda jobboldalra húzódik a tekintet, onnan várnánk valamit, és ez egy feszültségforrás. Úgyhogy nekem ez nem igazán indokolt ebben a helyzetben, mert nem elég határozott a döntés. Mert ha azt mondom, hogy igen, ott valamilyen drámai történet elkezdődik a fákon kívül – utalhatnánk itt a Nagyítás c. filmre – hogy ott kereshetnénk a megfejtést, mintha egy Agatha Christie regényben elrejtve találnánk a megoldást – de ebben én ezt a megoldást nem látom, úgyhogy segítséget várok a Feritől, hogy mi az oka ennek a döntésnek. Én ezt most nem látom, és noha az ősz leckére abszolút el tudom fogadni, de ettől nekem maximum két disznós kép. (hegyi)
értékelés:

Vonalak

Sokat beszélgettünk már arról, hogy a kereten belüli keretezésnek milyen értelme van; de itt kicsit más értelmezése van, kicsit archaizál, kicsit a kézműves technikára utal, amikor az emulziót a fotópapírra kézzel visszük fel, ez az a megoldás, amit a Mariann mutat, és hát ezért mint egy rosszul sikerült régi levelezőlap formáját ezt a régies világot jól közvetíti – és ennek az ellentmondása az a fajta reális, éles közlés, ami nagyon is mai és egy nagyon is mai üzenetet mutat számunkra a kép értékelhető képkeretén belül, ahol két síkkal dolgozik az alkotó, az egyik sík a tenyér a jól látható vonalakkal, és valószínűleg erre is utal a kép címe, és a másik sík az arc és a szemek, amiből tulajdonképpen az alkotót az arc felismerhető részéből elég sok mindent kitakar a kezével, de mégis átkukucskál az ujjak között, és néz, bár nem a kamerába, hanem kicsit mellé. Ha a néző szempontjából nézzük ezt a történetet, akkor térbeli elrendezésében akkor valaki mással folyik egy kommunikáció; ez mindig érdekes kérdéseket vet fel, érdekes feszültséget vet fel a képen ha a modell nem a kamerába, hanem alá, fölé vagy mellé néz. Ugye arról is beszéltünk már, hogy a képen a tekintet hogy merről merre mutat az mit jelent, hogy a képen elhelyezkedő fej milyen irányba néz, és azt mondtuk, hogy a múlt általában a baloldalt jelenti, míg a jövő a jobboldalon van, tehát ha elfogadjuk ezt a szimbólumrendszert, akkor ebben van egyfajta múltkeresés, és ez itt visszaköt arra, hogy a múlttal való kapcsolat, és visszautalnék az elemzés elejére, hogy archaizáló technika. A kompozíció szempontjából az ujjak vágva vannak, ami ebben a formájában nekem azért kérdéses, mert nem határozott döntést látok. Nincs azzal problémám, ha ezek az ujjak vágva vannak, de akkor legyünk határozottak, és nyugodtan még az ujjakból lehetne vágni, tehát ha a tenyér közelebb kerülne a fényképezőgéphez, akkor egyrészt jobban érvényesülnének a vonalak, amiről a cím is beszél, és jobban indokolttá válna a vágás. Vagy pedig nem vágunk. Nyilvánvaló, hogy a méretezés miatt is választhatta az alkotó, hogy a hüvelykujjból vág, és ha már abból vág, akkor ez a döntés már meghozódott, és egy merészebb vágást is el tudnék képzelni megoldásnak. Ami pedig a második síkot jelenti, ott viszont nagyon jó ez a fajta takarás, merthogy az egyetlen kapaszkodó az érzelmi állapot rögzítésére a szem, pontosan azt a fajta pontosító gesztust, amit pl. a száj és a mimikai ráncok tud jelenteni egy arcnál, ez most sűrítve, csak a szemen jelenik meg, és ez izgalmassá, titokzatossá teszi ezt az üzenetet. Úgyhogy nekem ez a kép két disznós, a vágási problémák miatt, de mint üzenetet nagyon jónak tartom, és nagyon örülök, hogy a Mariann egy ilyenfajta világgal kezdett el foglalkozni. (hegyi)
értékelés:

Tükör
Gimesi Andrásnak volt a táborban egy képe, a Tükör által homályosan; na, az jutott eszembe, amikor megláttam ezt a kis tükröt a falon. Ennyire gagyi-ócska-foltos-homályos tükröt rég láttam, de akkor, ott érdekes volt benne magamat látnom.

Erről a képről első pillanatra rögtön az Alice csodaországban jut eszembe, az a fajta akár még gyermekinek is mondható világ, amit ezek a mesék hoznak bennünk elő, miközben a képen jól láthatóan a szereplő nem egy gyermek és nem gyermeki helyzetet mutat, és mégis, az a fajta világ, az a fajta képi megformáltság ezt a hatást erősíti. Talán ez annak is köszönhető, ami a tükrön lévő foltokból is adódik, hogy nem egy letisztított, nem egy szépítkező vagy borotválkozótükröt látunk. Az is hozzáad ehhez az érzéshez, hogy a szereplő háta mögött egy nagy fényesség látható, és ez az egész így együtt a tükörfelületen belül egy mesei, szürreális, álomszerű élményt mutat nekünk. A kép kettőssége pont abban rejlik – és ez az erőssége is ennek a képnek – hogy a tükör felületen kívüli rész, a keret ezekkel a havannabarna ragasztószalagokkal, a falfelület, a nem túl pontosan lefestett fa ajtókeret, ez mind-mind a realitást mutatja. És mégis van az egészben egy időutazás-jelleg is, abból adódóan, hogy ez a keret a maga sérüléseivel, a cukorspárgával javított felrögzítésével ezt a fajta régies vagy retró-érzetet erősíti. Ezt nagyon jól erősíti a tükörfelület foltossága is, maszatjai, azaz ez egy jól megfogalmazott és koncentrált üzenet. A kommentekből lehet tudni, hogy nem volt mód ennél nagyobb képkivágást alkalmazni, bár a kép alján látok egy fehéres csíkot, és jobb alsó sarokban is van egy kis rontás, tehát mintha itt valamilyen technikai ismétlés elkezdődött, ami nem lett befejezve – talán ezt nem ártott volna végigvinni. A portré kategóriára került beküldésre ez a kép, bár én el tudnám képzelni a gyermekkorban is, mégis egy szemlélődés, egy szemlélődő állapotot próbál az alkotó felénk közvetíteni, és ha ezt a Nóra vállalja, akkor ez az ő személyiségének egy része – ilyenténképpen abszolút elfogadható önportrénak is. Szerintem ez egy háromdisznós kép, pontosan azért, mert a személyesség jelen van a képen, és nem csak azért, mert az alkotót látjuk. (hegyi)
értékelés:

Találkozás
Gyere Mirka!

Én ezt a képet nagyon szeretem és hát idevaló az, hogy ez a csacsi már szerepelt a történeteinkben - tehát lehet, hogy ez a csacsi az a ló, ami csacsi az előző képen is - amiről a Vedres Ági tudna mesélni, az ő egészen speciális ismerkedésükről... nagyon szeretem ezt a képet, mert egy olyan megfigyelést, olyan helyzetet mutat be, ahol a két szereplő közötti kapcsolat éppen létrejön, és ezt ráadásul ezek a kerítéslécek nagyon jól ritmizálják, a kint-bent, a két világ találkozása a két szereplőnél, ez nagyon jól megvan. (hegyi)
értékelés:

Ikrek

Egy nagyon egyszerű, mégis nagyon erős képet látunk, Feri nagyon jól érzi ezeket a drámákat, ezeket a játékokat, hajszál pontosan fogalmaz, ráadásul fényben is megtalálta azt a pontot, ahol a fehér virág mint egy herceg, kitárja magát és tündököl, míg a fekete testvér sötét és titokzatos, formában hasonló, de belső tartalmát, lényegét nem mutatja. Egyetlen kérdés csupán, hogy vajon miért döntött Feri úgy, hogy alul ilyen szűkre veszi a kompozíciót, hiszen ezek a tulipánok fejformák, és ha ezt elfogadjuk, akkor a nyak, a váll is fontos, most ettől picit fuldoklanak a mi virágaink. Tehát ha arányrendszerében elfogadjuk azt, ami a széleken történik és ahhoz a távhoz arányítjuk alul, akkor ott már körülbelül két ujjnyi jó lenne, ha meg tudna maradni. Ha egy picit feljebb mozdul a kamera, talán a fehér virág teteje nem ér hozzá a háttér feketéjékez, mert ez a kapcsolódás most esetleges, és bezavar a formákba. De a kép ezektől függetlenül három malacos és érdemes lenne ezzel a formai játékkal Ferinek tovább dolgoznia, mert ezek azok az irányok, ahol maga a forma és az, amit meglát az alkotó, elég erőt adnak, hogy ne kelljen beavatkozni, manipulálni, rásegíteni. (Igaz, Feri rutinos róka, még az is lehet, hogy a fekete virág manipulálva van, de itt igaz az, hogy akár manipulálta is, nem érdekes, mert a végeredmény igazolja az alkotót.) (szőke-hegyi)
értékelés:

Etetés
Még egy alma?

Volt egy programunk, ami egy közösségi program volt hátrányos helyzetű fiataloknak, egy tábor, és itt az egyik programpont a lovaglás volt, és ott lakik egy csacsi is, ami lehet, hogy egy ló, és azt látjuk, amint ezt a lovat, vagy csacsit valaki almával eteti. Talán annyit jegyeznék meg, hogy ebben a helyzetben, bár tudom, hogy az állatok hamar végeznek és elmennek, mégis egy pillanattal korábban fényképezve az alma nagyobb szerepet kaphatott volna, és András keze is kevésbé lenne csonkolva, az ujjai vége, de azért ez egy nagyon kedves megfigyelés, hibái ellenére is van benne személyes érintettség. (hegyi)
értékelés:

Ködös hajnal
Az orrunk hegyéig sem lehetett látni :-)

Egy nagyon finom és érzelmes képi megoldást látunk a 21-es leckére, és lehet, hogy többször el kell hogy mondjuk, hogy a 21, 22, 23-as leckék esetében elsősorban nem a konkrét vasárnap hajnal, vagy hétfő délután a megoldás, amit keresünk, hanem egy érzelmi megközelítés, az élmény, a hangulat, ami áttételeződik a formai és kompozíciós megoldáson. A pókhálón csillanó harmacseppek hálás téma a természetfotósok számára, azt is mondhatjuk, hogy sokkal attraktívabban szokták ezt megoldani, de arra szeretnénk a figyelmet felhívni, hogy azokban az esetekben a csillogó pókháló a főszereplő, míg ennél a képnél csak egy hangulatfestő elem, tehát éppenhogy az a jó ebben a képben, hogy az alkotó nem akarta túldimenzionálni ezt a fényjátékot, csak egy alap hangulathoz segít hozzá minket nézőket ez a képelem, de a kép üres foltjai, az alsó részen megjelenő sziluettes táj, épület, a színek és ezek rendszere, ami a mélységélességgel válik térbelivé, ezek adják meg azt, ami Anitának a vasárnap hajnal egyik értelmezése. Kompozícióban annyi megjegyzésünk volna, hogy ha a bal felső részbe komponáljuk a hálót és annak közepét, akkor az szerencsés, hogy ha a középpont aranymetszésbe kerül, és mindehhez a háttér akár ellenponti helyzetbe hozva nyugalmat, mégis dinamikai rendet sugározna. (szőke-hegyi)
értékelés:

Szinek
Szeretem az őszi levelek színeit

Az ötlet, amit Anita kigondolt és meglátott, az nagyon szép lenne ősz leckére, de a megvalósításnál néhány főleg fénnyel kapcsolatos kérdést meg kellene oldani. A két főszereplő a levél, tehát ezekre kell elsősorban koncentrálnunk, de a világítás az egyik levél térbeliségét - hiszen a fonnyadó formáknak is van térbelisége - csökkenti, a másik kisebb levél esetében pedig kevés már a fény ahhoz, hogy ez a térbeliség érzékelhető legyen, miközben a kép bal alsó részén a fal fényértékében lényegesen erősebb, mint az indokolt és kompozícióban szükséges lenne. Ezek azok a kérdések, amikre az idő a megoldás, megvárni, amíg a fények azt mutatják, ami a kompozíciót kiemeli, erősíti, emellett bele lehet nyúlni a képbe, lehet igazítani a formákat exponálás előtt. Anita, azt kérnénk, hogy ha érdekelnek a levelek, akkor ugyanazzal a megközelítéssel kell dolgoznod itt is, ahogy azt a pajtában a csuhészárakon készített önportrédnál, vagy aktodnál tetted, hiszen attól, hogy ez nem egy emberi forma, a kifejezés szempontjából épp olyan figyelem és összeszedettség, határozottság szükséges, mint azoknál a személyes képeidnél, amikre meg is volt a három malac. Tehát idő, elmélyülés, ismétlés. (szőke-hegyi)

Anyósülésen

Ha jól sejtjük, ez a kép ugyanazon az úton készülhetett, annyival mindenképpen szerencsésebb, hogy egy önportrét látunk, és ha a suhanó autóból kifényképezős történetet félretesszük, akkor az önportré az a vonal, amin érdemes elindulnunk. A tükörben látjuk Ferit, ahogy feszeng a széken, tartja a masinát, izgul, hogy nehogy elejtse, markolja is rendesen, közben odahúzódik a sofőrhöz, aki megadással tűri, hogy Feri ficeregjen. Ez mindenképpen izgalmasabb történet, mint a sebességtől elhúzott formák, amit Feri is tud, hogy sokadjára látunk mint mozgás lecke megoldás. Technikailag annyit tennénk hozzá, hogy az objektív koszai és a tükör koszai együtt épp ezt az üzenetrendszert, amin bátortalanul elindulna a néző, ezt gyengítik, tehát talán érdemes megmatatni azt a tükröt, a menetszél miatt az optikára szálló port is letörölgetni, és akkor ha egy kis rést legalább takarítottunk ezeken a felületeken, akkor máris erősebb lesz az a belső történet, ami most szemérmesen el van takarva előlünk. Márpedig ennek a képnek az egyetlen elfpgadható iránya a tükör, mert a suhanó autóból kitartott kamera Feritől kevés lenne a boldogságunkhoz. (szőke-hegyi)
értékelés:

Hazafelé

Egy bátor akrobatamutatványt látunk Feritől, hiszen ha jól érzékeljük, akkor a kameráját ki kellett lógatnia a kocsiból ahhoz, hogy ezt a képet el tudja készíteni. Hogy eközben tudta-e kontrollálni azt, hogy mit fog exponálni, nem tudjuk, a végeredmény azt mutatja, hogy nem nagyon. Mint kompozíciós, formai játék talán még elfogadható is lenne ez a megoldás, de az esetlegesség nem visz tovább azon az úton, hogy azt mondjuk, na, most hogy jövünk keresztmamáéktól vasárnapi ebédről és unatkozom az anyósülésen, hát kilógatom a gépem egy nagylátóval a kocsiból, exponálok párat, valami majdcsak lesz. Merthogy izgalmas lenne az, ami a szélvédőn tükröződik, izgalmas lenne a mozgó autó és a mellette elsuhanó táj és annak mélységei, de ezek nem kapnak kelllő hangsúlyt, a motorháztető igen, miközben azt, hogy merre az a hazafelé, hogy mi van előttünk, azt nem látjuk. Ez is lehet egy koncepció része, hogy úgy megyek hazafelé, hogy nem tudom, mi vár otthon, de akkor ennek a drámaiságának kell megfeleltetni a képet. Feri, ebben a megoldásban kevésbé vagy benne, mint a többi képedben, ami nem jelenti, hogy ne keresd a spontaneitásban önmagad, de a spontán történéseknek is van valami alkotói belső előképe, ami - akár mint Pollock esetében - az akció közben mint egy láthatatlan vezérfonal, vezeti az alkotót, még akkor is, ha az nem tűnik tudatosnak és tervezettnek. (szőke-hegyi)