Ott vagyok. Körülöttem rengetegen... én azonban elvagyok veszve. Keresem magam...

Azt hiszem, hogy azt a hatást, amit érzelmileg a leirat, formailag pedig az árnyékok mutatnak az utómunkával lehetett volna megteremteni a képnél, mert ennek az elhagyatottságnak, a mindenki tudja, hol a helye, csak én maradtam egyedül érzésnek ellentmond most az a fény és szín, amit a fák között látható táj mutat. Picit kevesebb szín, és máris működni kezd az üzenet. (hegyi)
értékelés:

Volt már egy hasonló kép, azt hiszem Lilla követte el, aki a saját nyomát telehordta szeméttel. Lehet, hogy profán leszek, de amit látok, az inkább a bányászok jelére emlékeztet. Oké, tudom én, hogy hogy megy ez, esik a hó, és van, aki ezt élvezi, és ezért belefekszik a jó puha (?) hóba és evickél kicsit, és ez létrehoz egy lepke (angyal?) formát. Hmm. Na de azon kívül, hogy ezt esetleg csinálni jó, miért kép? nem szekálás akar lenni, de nem érzem, hogy ez eléggé barás, azaz eléggé személyes lenne ahhoz, hogy az átlagból, a puszta sztoriból kihozna minket az egyedibe. Ha a fények, a helyzet olyan, hogy mindezt rajzossá tudja tenni, akkor megtörténhet, amire várunk, de így most ez akkor se hívódik elő, ha tükrözve-trükközve vagyunk. Gondolom, sejtem, hogy ez a duplaexpós varázslás is azért történt, mert Barának is hiányérzete lett a képet illetően a maga nyers valójában, és ezzel gondolta felemelni, de most ez nekem nem elég a csodához. Ember a hóban kalimpál, ez még lehetne kiindulás, de miért fordult meg? Miért dupla? Nem értem. (hegyi)

Miért pont ő, miért pont itt, miért így és ekkor? Ezek a kérdések evidensek akkor, amikor az alkotó magához emel egy hétköznapi tárgyat egy hétköznapi helyzetben és azt ábrázolással kiemeli a hétköznapból. A bogyó itt önálló teret hív magának, mint egy lakótelepi plakát tapéta, úgy áll mögötte a háttér, mert bár a tájkép is szép lehet, és viszi is a szemet erősen, de mégis, ez a bogyó, ez nem hagy nyugtot. Miért? Ő lenne a hiba a gépezetben? Ő lenne a titok? Ami engem ebben a merengésben visszahúz, az az ágacska, amiről ő belóg ide. Oké, hogy keretez fenn, de erre nekem nincs szükségem, hogy körberajzolódjon a kép, mert a képhatár is keretez. Viszont ha csak ezen a félig szakadt fügeléken lógna a bogyód, akkor valóban csak ő lenne, csak vele foglalkozhatnék, csak őt próbálnám figyelni, mozdul-e, fityeg-e, mi lesz vele. Így most ez nem történik meg, miközben nem is a bogyó, hanem az a szár, az az, ami igazán megejtő. Szeretnék, de így most ezzel nem sokra megyek, keresem a kulcsot, de ha nem vagyok engedékeny a komponálással, márpedig elnézést, de Baránál nem tudok engedékeny lenni, mert ő ezt nagyon érzi és tudja, akkor nem tudom így ezt most hova tenni. (hegyi)

Az önmagát iszonyú tapasztaltnak, éles elméjűnek és persze avatottnak tudó szokványos néző a képre ejtve szigorúan igazságos pillantását arra gondolhat, hogy ezerkilencszázkilencven-valamennyi van, de nem sok. Hogy a zöld és a lila érettségi öltönyök virágkora van éppen, még bőven azelőtt, hogy láthatósági mellény viselete nélkül állandó lakcímen tartózkodva is szigorúan tilos a dohányzás, de már a Komárnóból zokniszárban hazacsempészett légpuskatöltény-dobozok fémes csörgését elnyomó 198-as Ericssonok nyugatibb élet napkeletét hirdető trilláinak eljövetelén túl. És hogy valaki a nyaralásból (kisebb európai körút Skodával vagy I-es Golffal, esetleg légkondis busszal Olaszba vagy Görögbe menés) hazaérve legelőször is kivette a bőröndből a fényképezőjét, és mivel a számláló 36-on állt, de nem pontosan 36-on, nyomott rá egyet visszatekerés előtt, nehogy kárba menjen akár egyetlen kocka film is (Fujicolor). Ezt gondolja, és ezután a szokványos néző nem is foglalkozik tovább a képpel. Mit érdekli őt egy ilyen se nem direkt, se nem véletlen, megy a dolgára, van neki ennél fontosabb is.
   A többiek a világegyetembe táguló énkép lejárt dezodor szagú párájától kissé még fintorogva tekintenek a távozó néző után, alig észrevehetően csóválnak egyet a fejükön, majd a megüresedett első sorba lépve tekintetüket a képre emelik: „Na, akkor valójában mi a lófasz ez?”
   Éreznek valamit, amit egyelőre lila bőröndnek hívnak, mert nem tudják pontosan, hogy mi az. De érzik, hogy jó. Vagy olyan bizsergetően intim, amiben benne van az ígéret, hogy jó lesz. Az ő figyelmüket ráadásul nem kerülte el a cím: „Ez nem egy bőrönd”. A kép, melyen leginkább egy bőrönd van, vagyis: elsősorban egy bőrönd van, ezt a címet kapta. Zavarba ejtő. A cím ugyan az általuk is primérnek érzett tárggyal foglalkozik, de talán jobb lenne, ha inkább szóba se hozná, mint így, hogy tagadja. Most akkor mi ez, ha nem egy bőrönd? Lázas próbálkozás következik.
   Van még itt szalagparketta, filigrán üveges könyvszekrény, robusztus ikeás komód, nemrég még űrkorszakinak számító üvegasztal és korban hozzá illő csőlábú szék, többgenerációs szőnyeg és annak kísérőszőnyege, könyvek, cd-tokok, monitorfény, kislámpa fénye, csillár fénye – tehát voltaképpen semmi. Semmi kapaszkodó. Mind lehetne most is, lehetne tíz éve is, vagy tíz év múlva; lehetne északon, lehetne délen, lehetne élesebb, lehetne kevésbé beégve a lámpánál, lehetne természetesebb színű, egyenesebb és pontosabban vágott, és ha így is lenne, vagy úgy, tökéletesen mindegy, nincs jelentősége. A képen egyetlen dolog van, és csak az számít, ahova az egyebek lajstromozására ki-kicsapó tekintet is folyton - kötelezően, törvényszerűen - visszatér: a bőrönd. Állnak ott a nézők tanácstalanul. Olvassák: nem bőrönd, nézik: bőrönd. Hirtelen letakarják a címet. Hm, máris jobb! Nos kérem, ez itt egy bőrönd, egy félig nyitott lila bőrönd. Egy kibomló bőrönd, egy összevissza világított, otthonszagot árasztó nagyszoba közepén. Egy bőrönd, amiben egy utazáshoz összeválogatott kellékek lapulnak, egy élet kiemelt tárgyai, egy ember lenyomata, egy éppen megnyíló titok. A képen egy bőrönd van, a bőrönd egy ember lelke. Ha élőben, váratlan vendégként betoppanva látnánk, voyeur aktus lenne, de ezt képen mutatja meg valaki, így nem az. Így beengedés.
   Kész! Csettintések és elégedett mosoly. Megfejtéssel a markukban engedik át szívükön a bőrönd láttán keletkező boldogságot. Tudják már, miért jó. És akkor leveszik kezüket a címről: „Ez nem egy bőrönd”. Kellemetlen, sőt, kínos csönd.
   Jön visszafelé a szokványos néző, ezek hülyén állnak a kép előtt, az hülyének nézi ezeket. A világ rendben van. „Egy képet néztek, amin egy bőrönd van.” És megy tovább.
   Ez egy kép. Nem egy bőrönd. Mindenki annyi időt töltött vele, amennyije volt rá. És azt kapta tőle, amire szüksége volt. A kép tetején cím van, ami a kép része. Akkor is, ha nem tetszik. A bőrönd tetején pedig valami van, egy értelmezhetetlen barna(?) bigyó, pont a főszereplő bőrönd tetején, ami felveti a képkészítő felelősségét: mennyire lehet egy kép nem kép, annak érdekében, hogy a lehető legtöbb féle képpen hasson? Hol van a határa az elmosódott határoknak, amik teret engednek a hömpölygő gondolatnak, és honnantól lesz parttalan találgatás a befogadásból?
   Megmozgató gyakorlat volt, meleg, sárgásbarna hangulatban. Remekül éreztem magam, köszönöm! Azért csak kettő csillag, mert nem érted el, hogy ne vágyjak egy slusszpoénra. Vagy mert nem vettem észre, hogy mi az – de ezúttal az is a te számládra megy. És persze bátorításként, hogy legyen folytatás... (Freisinger Balázs)
értékelés:

A természet, és mindenki más is éledezik...

Az ötlet jó. De nem érzem a bújás élményt. Egyrészt fent annyira nyitott maradt a kép, hogy emiatt már eleve kevéssé érzem az intimitást, másrészt a nézőpont olyan, hogy ebből a szögből a mozgás iránya nem elég határozott. Ezen felül pedig a spontán helyzeteket is át kell gondolni és meg kell tervezni annyira, hogy a nézőben keltsen spontán érzetet és ne a káoszt erősítse. Annyi most itt a levél, az irány, ami mind vágva van, befejezetlen, hogy nem találunk nyugalmat, tehát a komponálás az, amit egyszerűsíteni kellene, hogy határozottabb formák és vonalak szerepeljenek. (hegyi)
értékelés:

Érdekes kalandom volt ezzel a képpel. Az eredetihez képest ez most tükrözve van. Ahogy az eredetit néztem, eszembe jutott, hogy jobb lenne tükrözve. Megcsináltam, és elképesztő a különbség az eredeti és a tükrözött között, csak azt nem tudom, miért. Meg azt, hogy csak nekem, vagy másnak is. Akinek van kedve, esetleg nézze meg tükrözve, (az eredeti állásban) és írja ide, másnak is van-e látványos különbség, vagy csak nekem.

A probléma, amit Gábor felvet a képpel kapcsolatban, nevezetesen, hogy ha tükrözi a tartalmat, akkor más érzetet ad a kép abból adódik, hogy a képolvasás, mint ahogy a szöveg olvasás is balról jobbra történik. Ebből adódik, hogy az emelkedő forma bizakodó, pozitív érzetet hordoz, míg a süllyedő, lefelé mutató vonalak borongósabb, negatív irányt mutatnak. Azért is fontos ezt megfigyelni, mert amikor képet komponálunk, akkor ezek az érzetek a formák tudatos használatával erősíthetők. Bal oldal a múlt, jobb oldal a jövő, ezért is fontos lehet például modellnél, hogy adott személy merre néz, ha profil, félprofil, akkor merre fordítja a fejét, vagy például beszélgetés közben amikor visszaidéz valaki valami történetet, jószerivel miközben gondolkodik, valószínű, hogy balra fogja fordítani a fejét, ha előjel nélküli, avagy pozitív történetet idéz, akkor felfelé néz, ha számára nyomasztó, szégyenteljes sztoriról van szó, akkor lefelé. Érdekes lenne ennek a tudományos hátterét megkeresni, milyen agyi tárolási struktúrák és metódusok miatt lehet ez így, gondolom a pszichológia területén keresendő a válasz. Ami a képet illeti, a Gábor által nem nagyon sokra tartott instant fotó képi világát látjuk, megörökíteni a pillanatot, jobb esetben képi jegyzetet készíteni. Lötyögős a kompozíció és ráférne némi utómunka, hogy határozottabbak legyenek a színek és tónusok. (hegyi)
értékelés:

Nos, ennél a háztetős szendvicsnél a legjobb kubista irányok jönnek elő, igazán jó az ötlet és erre rásegít a technika is. Jobb oldalon alul van egy flekk, ami nekem túl homogénre sikeredett, de azt kell mondjam, hogy ez sem igazán nagy hiba, legfeljebb finomítható lenne ott a struktúra, mert az a rész most elviszi oda a tekintetem. Tetszetős, kíváncsi lennék erre falon. (hegyi)
értékelés: