Egyszerű eszközökkel dolgozik Nóra, hogy ez valami felület, amin kicsapódott a víz vagy forrás előtti helyzet, netán valami szénsavas víz, azt nem tudom, de szép a struktúra. Jó állapotábrázolás a vizet illetően, egyetlen kérdés, hogy vajon ha nincs ez a mélységélesség játék, akkor hogyan néz ki a felület, ugyanis most azzal, hogy az élesség jól behatárolható sávban van jelen, ott fokozottabb figyelem alakul ki, vagyis van egyfajta drámai koncentráció, de ugyanazok a buborékok, ugyanazok a történetek látszanak, tehát a kérdés az, hogy ha mondjuk ez a fekete sáv elfordul, és az élesség őt emeli ki, akkor lehet, hogy mindez egyből érthetővé és világossá válik, mi miért történik. Arra kell figyelni, hogy a képmező egyben színtér is, színpad, ahol a színdarab lejátszódik, és az is izgalmas, ha az előadás előtti feszült csendet mutatjuk, azaz a képalkotó elemek homogenitása okán nincs kiemelt főszerep, viszont akkor ennek a struktúrának vitán felül állónak kell lennie, és most ennek ellene dolgozik a mélységélesség kiemelése. (hegyi)
értékelés:

Tamás, be kell valljam, hogy nem a legkedvencebb témám a tájkép vagy természetfotó, mert egy szintig könnyen adja magát és a gyakorló fotós hamar rá is talál és gyártja a giccsközeli kisvirágos képeket, de ez a kép tetszik. Így, hogy szürke, hogy fáradt, hogy bánatos, hogy kiábrándult, hogy mégis mindez mellett van benne valami csakazértis. Köszi. (hegyi)
értékelés:    

Kevéssé képileg, inkább fogalmilag gondolom, hogy tisztázni kellene ezt a leckemegoldást, mert a köldök az határozott irányú és értelmű dolog, alá-fölérendeltségi viszony, hiszen a kapcsolat egyértelmű, hogy honnan hová ered, tehát ebben az irányban kellene keresni a gondolatokat, mi az, ami ilyetén módon összeköthet, és valószínű, hogy akár ha cipő, vagy fűző is az, de a köteléknek irányának kell lennie. Az is eszembe jutott, hogy Mariann annyira ritkásan küldesz munkákat, miközben rendszeresen fotózol, hogy így mindig újra és újra neki kell futni egy közös munkálkodásnak, nehezen tudunk így egymásra építeni. Ez nem csak rád igaz, hanem mindenkire, hogy akármennyire is szabad és kötetlen ez a látszóteres-estiskolás forma, de az saját úgymond érdekünk volna, ha már szeretnénk elsajátítani dolgokat, hogy a folyamatba ne legyenek ekkora szünetek, mert akkor inkább lesz ez egy hirdetőtábla, mint önképzőkör. Kérlek, küldj gyakrabban munkákat! Ami a képet leckén kívül illeti, primernek érzem az összekötött cipőket, inkább az villan be, amikor jobb nem jutott eszembe, április elsején összekötöttem apám és nővérem cipőit, és volt nagy csetlés-botlás reggel induláskor - mérsékelten vicces, de hát akkor erre futotta tőlem. Ezt azért írom, mert a kép mivel kiragadott örökkévaló, ezért mindig ráerősít a gesztusokra, befagyasztja őket és így önerejüknél több jelentést és súlyt kapnak, már ha tudnak, és ezért vet le minden közhelyet magáról a fotó, mert a kép kíméletlenül felerősíti azokat is. Kérlek, dolgozzunk, mert a máshová feltett képeiden látom, hogy igencsak volna értelme. (hegyi)

[jwplayer|config=4:3|file=/sites/default/files/12/03/villalobos1203123_1.mp4|image=/sites/default/files/12/03/villalobos1203123_1.jpg]

Az helyzet, hogy a zene összerántja a dolgot, de így most ez nincs készen, nincs befejezve, akkor sem, ha ez csak egy teaser, egy figyelemfelhívó előzetes, mert hiányzik valami olyan képi utalás, ami előrevetíti, mi is fog történni majd abban a valamikori filmben, vagyis csak blendézések és szövegúsztatások vannak, ami így inkább egy irodalmi alkotás lehet, vagy mondjunk témafelvetést, ami bármi érdekes is, de képileg nem tart a monitor előtt. Ezen felül ha csak szöveg van, akkor annak átgondoltnak kell lennie, nem csak tartalmában, de formájában is. Ékezetes szöveg, ékezetes betűket kíván, akkor is, ha adott gépen nincsenek magyar karakterek, az unicode világában ez nem okozhat gondot, csak picit utána kell nézni, hol lehet kóddal előhívni az ékezeteket. Aztán a tipográfia, ami most inkább egy steadycam horrorhoz hajaz, mint filozófiai felvetéshez, ezek a betűk inkább a bizonytalanságot, e belső riadalmat vetítik előre, ezért nem igazán alkalmasak a szöveg súlyának megjelenítésérére. A három pont, ez már tipográfia, szó végén jelenik csak meg, hibás használat, ha szó elejére is odatesszük, akkor is, ha a logika szerint akarjuk jelezni, hogy egy megkezdett mondat folytatását látjuk. Ami a betűúsztatást illeti, a Csillagok háborúja az egyik alap film ebben, ahogy ott sorolnak a szövegek, vagyis ha zoomolom a szöveget, akkor használjam azt, ha úsztatom fel s le, akkor azt, de semmiképp se keverjem a kettőt, mert ez is a bizonytalanságot növeli a nézőben, és nem a téma kérdéseinek bizonytalanságát, hanem a készítőét. Ha kérhetem, ezt kéne javítani és újragondolni, tipóban is, és abban is, hogy valami azért képileg is kell, hogy történjen azon kívül, hogy olvashatjuk a szöveged. (hegyi)

Róma, 2011. április-május

Úgy látszik, Sándor valami rafinált játékba hív minket, aminél az, ami a kép klasszikus kompozíciós helyzete, másodlagossá válik, és abban a filozófiai társításban találjuk az új rendet, amit a képek által kiváltott belső monológok indítanak el bennünk. Egészen egyszerűen azt kell mondjam, hogy ezek a képek ha nincs Sándor játékossága, önmagukban rontott képek lennének, talált képek, amik nem kötődnek se helyhez, se sztorihoz se esztétikához, magyarán ha a rétegeket szétszedem, akkor ami marad, az a tekercsen a reszli, a fő téma körüli tapogatódzás, tanulmány vagy csak véletlen expozíció. Ami viszont azáltal történik, hogy több mozgássor vagy ugyanaz a kép eltolással felkerül egy újabb rétegként, így már olyan üzenetet tud hordozni, aminek éppen hogy nem akadálya, hanem elősegítő támasza az, hogy a képek bárhol készülhettek, vagyis nem a képek önmagukban hordozzák a megismételhetetlen jelentőségüket, hanem hétköznapiak. Máshogy mondva, ezek a kiindulási pontok nem fotográfiák abból a szempontból, amit a fotótól elvárunk, nevezetesen, hogy egyedi pillanatokat örökítsenek meg úgy, hogy azok esztétikai formában ne csak dokumentáljanak, hanem csak ott, csak akkor és csak az adott fotós által ekészíthetőek legyenek. Ugye abban megállapodhatunk, hogy milliárd pillanatot rögzít a szemünk, de mindezek közül jó, ha napjában 1-2 olyan akad, amire este vissza tudunk emlékezni, nem sztoriban elsődlegesen, hanem képben. Például ahogy egy ismeretlen arca benyomul a nézőterünkbe a buszon. Vagy ahogy a zebrán átfutva egy gyalogos elvágódik a járdaszegélyen. Vagy ahogy a macskánk felugrik a mellkasunkra. Ezek képek, amiket ha elég intenzívek, emléknyomként rögzítünk. Aztán ezek közül az marad fenn a rostán, amihez sztori is társul. Az első csók, az érettségi feleletünk, apánk temetésén a szálló falevelek, kinek mi, de mindenképpen a képiség és a sztori együtt lesz emlékké. Itt Sándor a semmiből épít új világot azzal, hogy ezek a szendvicsek olyan sztorit hoznak pluszban be, ami nekem például azzal dekódolódik, hogy olyan ez az egész, mintha a képek két történet lenne, a valóság és a "lehetett volna" története. Valóságban nem mertem megszólítani azt a nőt, aki szembejött az utcán és összevillant a tekintetünk. Valóságban nem, de a képzelet ugyanúgy megszőtte ezt a variánst is, mint a valósat, végigvitte, egészen a vacsoráig, vagy a másnapi randiig. Ez a mi lett volna ha, vagy lehetett volna akár az, ami a képek kapcsán élményként nekem megjelenik. Elég egy kis elmozdulás, egy kis differencia, és máris egy képbe áll össze a valós és a képzelt sztori, így szembesítve minket a vágyaink világával. Úgyhogy nekem ez a leckeképsor akár a vágy leckébe is kerülhetett volna. (hegyi)
értékelés: