megunva
tehetetlen tömeget

[
a fa felnyög,

a szikla görgeteg
álmot képzel,

riadt felhőkbe
karcol a szél
egy pasztell lángot,

az alig fotonok
amforája a mindenség
lobogó sötétjében
fog ábrándot,
és
]

áttörve torz üveget
a fény távol
szökik az anyag
lomha lángjától

Üdvözlünk a Látszótér közösségében, és azt kell mondjam, tetszik nekem ez a rajzos kezdés. Nem csak azért, mert megmutat valamit abból, amit kedvelsz, hanem mert ezt úgy teszi, hogy közben egyrészt a fókuszpont megválasztásával meghoztad azt a döntést, hogy mi az ami ebben érdekes, a cselekvő kéz, és nem a rajz, másrészt az is fontos, hogy nem saját nézőpontodból exponáltál, ami könnyebb lett volna, hanem megfordítva onnan, ahonnan mi néznénk, ha nekünk rajzolnál, tehát így elérted, hogy a néződ behívd a történetedbe. Köszönöm, várjuk a folytatást! (hegyi)
értékelés:    

Az ötlet tetszik, és az a helyzet, hogy engem annyira az se zavar, hogy nem éppen rideg-hideg citromsárgákat látunk. Talán a hátsó citromot elforgattam volna úgy, hogy a jellegzetes csőrösebb vége legyen közelebb felénk, mert az most takarásban van. A világításon viszont annyit finomítanék, hogy a hátsó citrom csúcsfényeiben is megmaradjon a részlet - egyszerűen csökkenteni kell a fénymennyiséget, és akkor nem bukik át a felület. Szívesen megnéznék egy ismétlést, pontosítva a fényeket, mert a kép megérné, ugyanis hordozza azt az érzelmi személyességet, ami elengedhetetlen csendélet esetén. (hegyi)
értékelés:

A lírika már megvan, csak a flow hiányzik.

Sem a címmel, se a leirattal nem tudok mit kezdeni szerencsére, így csak a kép dolgozik, és az jó. Szerep, hiszen meg kell felelni magamnak is, a társaságnak is, akár valós, akár képzelt, de mindez mögött ott van az, amit nehezen lehet eljátszani, és ez a tekintet. Nézzük csak a két szemet, egyik fáradt, lágy és puha, a másik keserűbb, kritikusabb, szóval a tekintet az, ami a prímet viszi a melegítő kapucnija, a félmosoly vagy a pelyhedző szakállka mellett. Ádám, kellenek az önportréid, hajrá! (hegyi)
értékelés:    

Technikailag problémás kép, de engem ez most nem érdekel, mert a gesztus olyan erős lett, amit igen nehéz mellesleg kontroll alatt tartani az önképek esetében, hiszen nem biztos, hogy jól tudjuk ellenőrizni, hogy adott exponálási tizedmásodpercben épp éljen az arc, a szem, ne valami álságos és befagyott gesztus maradjon azért, mert közben a technikára is figyelünk. Szóval köszi, megvan ez, és erről beszéltem az előző humorba szánt képhármasnál is, hogy érdemes lenne saját érzelmi helyzeteidet képileg ilyen egyszerű eszközökkel ábrázolnod. (hegyi)
értékelés:    

Ha nem hallottam volna Mizo adását a rádiónkban, akkor csak a cím lenne kapaszkodó ezekhez a képekhez, így viszont azt kell mondjam, hogy minden játéka mellett ez bizony hasonlatosan erős gyónás is, önvallomás, nem csak amiatt, hogy ritka az a helyzet, amikor az ember felvállalja a grimaszait, de igazán a harmadik kép az, ami rendkívül sokat ad az "ön" reflexív előtagjához. István, én ezt visszaadom ismétlésre, mert az új kameráddal technikailag is jól meg tudod majd csinálni, és érdemes. Amit a továbblépésre mondanék, és érteni fogod, miért mondom, hogy ne a humor leckébe készüljön megfejtés, az az, hogy érdemes önmegfigyeléseket tenni, így, hogy nincs környezet, nincs háttérben táj vagy szobarészlet, tehát kiemelve a szociografikus ábrázolásból csak tényszerűen magam figyelni, magamat ábrázolni mindenféle érzelmi helyzetben. Fontos és jó játék lenne. Merthogy ezek a képek nem viccesek. Nem humorosak. Persze, a felszínen mondhatjuk, hogy de hát vigyorog, de tessék megnézni, hogy micsoda önironikus forma, milyen álarc is ez a vigyor. Mint amikor nagyi mondja, mosolyogj szépen a mamánaaaak, és akkor az ember kénytelen kelletlen mosolyt rajzol a fejére, túlkarikírozva, grimaszba feszülve. Szóval ne a humort akard így ábrázolni, hanem magadat, és akkor minden helyére kerül. (hegyi)