Akárhányszor megnézem ezt a képet, ami a varázsablakban visszatükröződő fényjelenséget és felhőket illeti, mindig azok a régi amerikai tévék jutnak eszembe, amik nagy fadobozok voltak, viszonylag pici képernyővel, és talán 2-3 tekerő volt a képernyő aljánál. Az élmény ez, még akkor is, ha ezek még akkor fekete-fehér tévék voltak. A leleményesség ezekből is színes tévét tudott csinálni azzal, hogy különböző fóliákat ragasztottak a képernyő elé, és akkor volt kék ég meg zöld fű. Igaz, hogy mindig kék volt, meg zöld, a riporter haja is kék volt, meg a pólója zöld, de kicsire nem adunk. A kép két részből áll. Az egyik része viszonylag jól dekódolható helyzet: a garázsablak. Ha ezzel kezdek el foglalkozni, akkor nem biztos, hogy a varázslatos szó jut elsőre eszembe, még az is lehet, hogy ebben nekem több a thriller-élmény, mint a varázslat, de mindenképpen vonzó, nagyon figyeli ezt az ember. Ennek ellenpontja a kép másik oldala ahol gondolom, ennek az épületnek lehet a folytatása, nagyon sötétben van tartva, valami növényzet is van ott, és az egy másik titok. Olyan, mintha ez a két rész feleselne egymással, mintha két történetet mesélnének: az egyik a jó történetet, a vidámnak tűnő történetet meséli el, a másik a kicsit ijesztőbbet. Azáltal, hogy ez a kettő egy képen szerepel, a feszültség is erős. A mostanában beküldött Vera-képek közül nekem ez a legizgalmasabb kép, pontosan attól, hogy folyamatosan, dinamikusan mozgatja a szemet. Figyelek arra, hogy ki fog előugrani a háttérből, várom, hogy mikor nyílik ki ez az ajtó, és mozdul el ez a nyugalmat sugárzó felhő, és kit és mit fogok meglátni az ajtó mögött. Izgalmas, köszönöm. (hegyi)

Újabb próbálkozás az "értem vagy, érted vagyok"-ra.

Igen, itt az ismétlés, és egy lényegesen erősebb képet kapunk. Egyrészt a mozgás dinamikája benne van, a masszázsnak a mechanikai része is, és az a fajta érzelmi állapot is, ami létrejön az alanynál. Ez egy nagyon fontos helyzet, hogy az alany relaxált, átadja magát, ez a testtartásból is jól látszik, a lecsukott szemekből is, a mimikai ráncok csökkenéséből is, a szájtartásból is. Az is egy fontos dolog, hogy közben a masszázst adó, tehát a fotót készítő, Krisztina, kifigyel a kamerára, tehát tart egy fajta kapcsolatot velünk, és ez a koncentráltságot erősíti, azt, hogy odafigyel erre a helyzetre, függetlenül arra, hogy ránk néz, és nem a modellre. De hát ez logikus is, hányszor rajtakapjuk magunkat arra, amikor koncentrálunk valamire, hogy valahova a távolba figyelünk, ha valaki ezt kívülről látja, akkor azt hiszi, hogy valamit nézünk, miközben a koncentrációnkat láthatja csak. Én ennek nagyon örülök, ez jó megoldás, megvan a lecke, köszönöm. (hegyi)
értékelés:    

András az utóbbi időben több ilyen fényfestéses-fényrajzolásos technikával készült portrét készített, ebből látunk egyet. Tetszik a gesztus, amit fölvázol itt András. Volt egy film, amiben azt mutatták hasonló technikával, hogy Picasso hogyan rajzol. Természetesen ezt a rajzot nem kívánom egy szinten emlegetni Picassoéval, de a technika mégiscsak hasonlít. Annál a filmnél is számomra az volt az izgalmas, ami az alkotás közbeni arcjátékot mutatta. Egy átlátszó felületen keresztül kameráztak, és miközben rajzolt a mester, lehetett látni az arcát, azt, ahogyan a gondolatok megvalósulnak. Ez lehet talán a következő lépcső a kifejezés palettáján Gimesinél, hogy elkezd az érzelmekkel játszani. Itt most egyelőre formákkal játszunk, én várnám azt, hogy András elkezdje az érzelmeit is felhozni, mert a formai játék olyan, mint egy komolyzenei darabban a matematika, de a matematikán is át kell jönnie annak az érzelemvilágnak, még Bach-nál is, amit a szerző átélt. Ezeknél a gesztusoknál is az a következő irány, hogy általában az ember mindig valamilyen érzelmi állapotban van, vagy nyugodt, vagy feszült, vagy vidám, vagy szomorú, és ezeknek különböző mixtúrái állhatnak elő, amelyeknek különböző megjelenési formái vannak az arcon, a gesztusban, a testtartásban. Nyilvánvaló ezek az érzelmek a rajzban magában is megmutatkoznak azokban a formákban, amiket itt látunk. Egyelőre ezt egy kísérletnek tartom, és arra sarkallnám Andrást, hogy az esztétikát, a kompozíciót se feledje el, és az érzelmeket pedig kapcsolja be. Egyelőre ez egy két csillagos kép. (hegyi)
értékelés:

Az én vágyam az, hogy egyszer majd repülhessek. A magasban lenni. Fentről nézni lefelé, hogy milyen picik is onnan nézve a dolgok.

A képben az az érdekes, és erről rendkívül sok hozzászólásban beszéltünk a kommentárok alatt is már, hogy egy olyan formai játékot talált Dóra azzal, hogy a perspektivikus rövidülés olyan optikai csalódással együtt működik, amivel tulajdonképpen az ember fejében könnyen fölcserélhető a fönt és lent, a közel és a távol. Ezt sikerült neki úgy megfognia, és úgy beállítania ennél a képnél, hogy folyamatosan azon gondolkodik az ember, hogy most én ülök a fa tetején, és lefelé nézek a földre, vagy ez az égig érő nagy fa, és szeretnék oda feljutni. Ebben még az üzenet is érdekes és játékos, hogy szeretne magasan lenni, és onnan lefelé nézni, és most döntse el a néző, hogy ez most a magasan lenni, a fölfelé hatolás vágyáról szól, vagy már fent vagyunk, és onnan lefelé nézünk. Azért fontos ez, mert ezek megfigyelések, amelyek később is fontosan, hogy tudjam azt, hogy mivel tudtam ezt a hatást elérni. Semmi baj nincs azzal, hogy ha ezt más máshogy értelmezi, de most a kommentárokhoz globálisan mondom, hogy ha nagyon más képet akarunk alkotni, mint amit az alkotó beküldött, akkor kettő eset lehetséges: vagy a kép rossz, vagy a mi értelmezésünk olyan szinten más irány, hogy akkor lehet, hogy érdemesebb a vagdosás meg elforgatás helyett elkészíteni a magunk verzióját, mert az akkor rólunk fog szólni. Azt el kell tudnunk fogadni, hogy az Estiskolán a képeknek java része szerencsére érzelmi megközelítésekről szól, és ezzel ritkán van vita, az érzelmeit valakinek kétségbe vonni ritka eset, hogy érvényes dolog. Az egy másik pillanat, hogy bizonyos érzéseket, főleg ha személyek is vannak a képen, jó pillanatban kapott-e el az alkotó. Ennél a képnél az alkotó rejtve marad, és csak az élmény mutatódik meg, ez egy eléggé egyértelmű üzenet. Én örülök ennek, és megvan az ötös leckéd a három csillaggal. Dóra, azért én azt kérem tőled, hogy ne hagyd el ezt a leckét, hanem mesélj nekünk még a vágyaidról képben. (hegyi)
értékelés:    

Az az érdekes számomra ebben a képben, hogy két történet úgy másolódik egymásra, hogy mégis megmarad a kohézió. Látunk egy kezet, egy ujjat, amelyik tart egy kis virágot, nem tudom, hogy ennek mi a neve, de nálunk is tele van velük a kert, nem túl hosszú életű virágocskák, de nagyon kedvesek. Számomra a tavaszt ezek a virágok jelzik leginkább azért, mert annyira elütnek színben és formában a fű zöldjétől, hogy sokkal inkább észrevehetőek távolról is, mint egy ibolya például. Ez azért fontos, mert egy olyan időszaknak a lezárása az ember életében a megújulási periódus, amikor számot vet a hiányokkal, és azzal, hogy mi történt az alatt az időszak alatt, amíg a természet megújult. Ez a megújulás akkor is benne van az emberben, ha városi környezetben él, és az összes szertartása, ünnepe erről mesél. Ez az egyik irány, amit én a képben felfedezek, és a másik az a torzulás, ami a fölső részen mutatkozik. Lényegtelen, hogy mi a technikai megoldása ennek, a fontos az, hogy a tárgyiasságot milyen eszközzel szünteti meg az alkotó. Akármennyire is szokatlan ez az eszköz, de érvényes. Roncsolásnak is mondanám, ugyanis a főszereplőt elég rendesen nyakonvágja, és ezzel némi ironikus zárójelbe is teszi: ő a címszereplő, a kis virág, és mégis a hangsúly nem rajta van, ő csak egy érzelmi függönylibbenésen átszüremlő forma. Ami nagyon határozottan jelen van, az a hüvelykujj. Tessék megnézni a körömlakkot, az ujjat, és az egész helyzetet, hogy mennyire kiszolgáltatott és mennyire esendő. Ezzel együtt megvan a párhuzam is, mert ez a kis virág is, ahogy áll a kertben ugyanolyan kiszolgáltatott, nincs sok esélye a túlélésre, és mégis ezzel nem nagyon törődik, mutatja magát a kertben. Ennél az ujjnál is ez az érdekes, hogy ott van a sors, ott van a kor, ott van a tevékenység, az üzenet is, mert ez nem egy gyerek ujja, itt mindenféleképpen egy érzelmi visszacsatolásról van szó, de ha valamit vállalok, az ez, a kisvirág csak a felütés. Ezt én többrétű üzenetnek gondolom, de ez az az üzenet, ami számomra megfogható, amihez közöm van, hiszen lássuk be, nem véletlen, hogy ha sztereotip megközelítésként elfogadjuk, hogy a margarétavirág a főszereplő, akkor az a roncsolás, ami a kép felső részén van, őt löki ki a színpadról, és helyébe lép az ujj. Emlék és valóság, tárgy és annak gondolat lenyomata. Egyébként ez akár első lecke is lehetne, miközben a gyerekkor is egy jó üzenet. A többieknek mondom, hogy nekem ez egy három csillagos kép. (hegyi)