Itt van egy fotó, amire azt mondom, hogy végre nem valaminek a mímelése, nem valamilyen helyzetnek a külvilág felé való protestálása, hanem egy hétköznapi, mindenki által látott helyzetből ezzel az árnyékjátékkal András létrehoz egy kompozíciós helyzetet. Ez egy jó megfigyelés, abszolút a 20-as évek jut róla eszembe, de ezzel semmi baj nincsen, tökéletesen értem, és oké. Úgyhogy megvan a 41-es leckére a három csillag, és megadom rá a leckemegoldást is. Technikailag van vele egy kicsi problémám, lehet, hogy kopogósabbra, még keményebbre hívnám, ha ez egy papírkép, de talán csak ennyi. (hegyi)
értékelés:    

Nagyon érdekes az, hogy Nóra milyen szimbólumokat keres magának, milyen szimbólumokat figyel meg, miket érez magához közel állónak. A szív, és ez a nagyon rideg kő, a festett forma, ami itt nem grafitiként jelenik meg, hanem térformálásként, üzenetként, nyomhagyásként, hogy mindez hogy tud a képein megjelenni, számomra üzenettel bír. Nem teljesen pontos a kompozíció, a háttér túlságosan nyitva van, tehát a kép fölső részéből egy másfél ujjnyit biztos, hogy vágnék, mert a kövön túli világ, azok a természeti formák, amik már a kép fölső részében megjelennek, gyengítik ezt a fajta erőt, amit itt a kőnél megjelenik. Ez a kő, a struktúrája, a festék rajzolata, a kettő találkozása az izgalmas, a többi már csak kiegészítő. Lehet, hogy egy más időpontban ez még erősebben létrejön, még rajzosabb lesz ez az egész, még térbelibb. Most ez a tömeg nem adja a legjobb formáját. De a megfigyelés abszolút rendben van, és arra tudnám Nórát sarkallni, hogy keresse és figyelje ezeket a viszonyrendszereket, és a saját rezdüléseit figyelje ezekre a történetekre, hogy hogyan reagál ezekre. Fontos lenne az, hogy ha ezt, mint közlési formát megtalálta magának, akkor igenis dolgozzon ezzel, figyelje a környezetét, és bármi ilyen jelzést talál, azzal lehetne egy viszonyrendszert kialakítani. Nagyon szigorúnak és következetesnek kell lennünk magunkhoz abban, hogy nem engedhetünk a kompozíciós kötöttségekből, mert ez az egyetlen dolog, ami indokolni tud egy ilyen helyzetet. Erre nagyon oda kell figyelni. Ezt én kettő csillagos képnek gondolom. (hegyi)
értékelés:

Munkába menet készült (Szigetszentmiklós-Budapest közvetlen járat).

Olyan ez a kép, mintha egy mese akarna lenni, Alice Csodaországba biciklizik, és mindjárt eltűnik a fák között, aztán bottal üthetjük a nyomát, de nincs pontosan megfogalmazva ez a helyzet. Én értem azt, hogy ez Szigetszentmiklós-Budapest közvetlen járat, és biciklivel megyünk, de nem vagyok abban biztos, hogy ez volt az a pontja az utazásnak, ahol a háttér, a táj ezt a meseiséget kellő erővel tudja mutatni. Az előtérben látunk egy kitaposott utat, aztán van valami kő a fűcsomók között, nyitva is van hagyva a kép jobb oldala, látjuk a vizet, ami lehet illusztrációja ennek a dolognak. El kell döntenem, hogy fontos számomra az, hogy ez a kerékpározás a Duna mellett történik, vagy sem, ha igen, akkor egy olyan öblöt kell keresnem, ahol ez jól megmutatható, ha az erdei helyzet a fontos számomra, akkor azzal foglalkozzak, a kettő együtt ritka helyzet, hogy jól meg tudjon mutatkozni egy képen. Ha nincs eldöntve a fontossági sorrend az alkotóban, akkor nincs eldöntve a képen, és akkor a néző se tud helyette dönteni. A másik az, hogy ezek akkor válnak többé, mint emlékkép, ha ezekre a helyzetekre készülünk. Valószínűsítem, hogy nem egyszer, és nem csak akkor mentél te ott kerékpárral ezen az úton, tehát ha ez egy bejárt út, és bejárt helyzet, akkor erre mint sztori is rá kell készülni, és akkor azt mondom, hogy van egy szereplője ennek a képnek. Ez te vagy magad, de mégis úgy kell tudnod ezt végiggondolni, hogy mi az, ami ebben számodra izgalmas lehet, mint képi megoldás. Mondjuk fölöltözöl báliruhaszerűen, és akkor Hamupipőke, vagy Piroska megy az erdőben, vagy azt mondod, hogy sportember vagy, és akkor erre az irányra kell rátenni még egy lapáttal, vagy kiskosztümben kerékpározol, és ennek a humorát hozod. Mindezt mondom úgy, hogy én abszolút elfogadom, hogy te ebben a nagyon szép színű alsóban, és fekete felsőben jársz munkába, de ebből még többet ki lehet hozni. Rákészülsz, viszed a kis táskában az utcai ruhádat, egyébként a szerephez illő ruhában végigkerékpározol, be kell vállalni azt, hogy bolondnak fognak nézni az úton, és a munkahelyen átöltözöl, hogy a munkatársaknak ne kelljen sokat magyarázkodni, de mégis végigcsináltál valamilyen olyan projektet, amivel utána úgy tudsz előállni, hogy hosszú távon érvényes képet tudtál készíteni. Én ebbe az irányba mennék. Maga ez a beállítás is, gondold el, hogy ha egy nagy lila kalapban lennél, mint egy majálisról leugrott látogató Szinyei Mersétől mennyire másképpen hatna, milyen izgalmas lenne. Ha azt mondod, hogy hozzád nem áll közel ez a fajta mímes beállítás, akkor viszont azt a közvetlen, keresetlen őszinteséget várom, amit az önportrédon láttunk, amit éjszaka készítettél. Mind a két irány érvényes, a döntés az ismétlésnél a tiéd. (hegyi)

Képek az újpesti dokkról.

Egy 7 képből álló sorozatot látunk, nagyon izgalmas az a szín- és fénybeli megjelenés, amit itt Gábor észrevett, picit azt érzem, hogy Gábor ott volt, ezt meglátta, elragadta őt a lendület, érzelmi állapotba került, és elkezdett exponálni. A végeredmény nem igazolja azt a válogatást, amit kapunk. Itt három megközelítési irányt látunk: van egy tárgyszerű környezet-bemutatás, ami egy líraibb riportnak lehetne a darabja, van egy nagyon szociografikus megközelítés, és van egy abszolút elvont formákkal dolgozó játék. Mind a három érvényes, de egy képsorozatban nincs a három terület között kohézió. Az első, második és harmadik kép alapvetően ezt a lírai etűdöt mutatja. A negyedik, főleg az ötödik, és a hatodik is a szociografikus megközelítést, és a hetedik - hozzám a legközelebb álló világ - kiragadott formákkal, struktúrákkal dolgozik. Ha ezt a három utat nézem, akkor valamelyik mellett le kell tenned a voksodat. Ha az első irányt veszem, akkor ott van egy dadogás, hogy elkezdem ismételni ugyanazt. Az első kép, a második, és a harmadik is nagyjából ugyanarról szól. Ez olyan, mintha egy objektív tesztet látnánk, hogy ilyen lesz egy 50-es objektívvel, ilyen egy 105-el, és ilyen egy 135-el. Érdekes játék, de a nem szakavatott néző ezzel nem tud mit kezdeni. Miért kell ezt ismételni? Számomra az első kép az, ami leginkább erős, gyönyörűek a fények, a tükröződések, kompozícióban is abszolút rendben van. Mindehhez képest a második lényegesen unalmasabb kép. Értem az elsőt, nem kell ismételni a másodikkal. A harmadik kép kompozícióban nincs kitalálva, hogy ezzel a nagy daruval most hogyan szervül a kis csónak, ami, mint mentőcsónak föl van ide szerelve. Tehát én a második és harmadik képet kihagynám, és akkor kérdés, hogy merre folytatjuk tovább ezt a munkát. Ha a szociografikus megközelítést nézem, ahhoz hozzá lehet venni témaindításnak az első képet, de itt is megint ismétlésbe bocsátkozunk. Megfigyeljük a szalont, aztán annyira belehabarodunk ebbe, hogy valakinek ilyen poénja van, hogy legénységi kantinra azt írja ki, hogy Szalon, hogy Gábor ezt elkezdi újra és újra föltérképezni. Én egyik szalonos képpel sem értek egyet. Az első, mint konstrukció hibádzik, Eduárd ollója nagyon erősen csattogtatott, és ezért a formákba belevágott. A második kép önmagában kevésbé izgalmas, nem egy esztétikus forma, nem túl szépek a rozsdafoltok, ami pedig a tükröződést illeti, nincs kitalálva. Nyilvánvaló, hogy túl sok játéklehetőség nincsen, hogy most mit is akarok látni ebben a tükröződésben, de amit most látok, az számomra nem annyira izgalmas, hogy én ezt képként megőrizzem. Aztán van egy kép, ami egy lámpáról szól, és valami lajstromszámról a hajón. Ez megint olyan kérdés, amihez talán Temesi Tamás barátunk ért, és lehet, hogy számára ezek a számok szép emlékeket hoznának, de hát nekem értelmezhetetlenek, a lámpa sem túl esztétikus az árnyékkal. Nem tudom miért készült el ez a fotó, mit akar Gábor nekem ezzel üzenni, miért mutatja ezt. A szociografikus megközelítésnél is van egy témafelvetés, de pontatlan a fogalmazás. Az utolsó kép az, amire azt mondom, hogy megáll a lábán. Itt is ez a kötél egy kicsit idegen, lehet, hogy kellett volna egy olyan helyzetet keresni, amikor ennek nem kötelezően kell szerepelnie, mert a víztükörben tükröződő formák gyönyörűek, és az a szín játék, ami létrejön a csónaknak az oldalánál a régi festéknyomokkal, az egyenesen zseniális. De a kötél olyan szinten ránt vissza a valóságba, hogy ahogy a lírát elkezdtem volna fölépíteni a lelkemben, máris kaptam egy pofont, hogy ne lírázzak, mert ez ide van kötve. Gábor, ezt visszaadom ismétlésre, nem tudom, hogy fogsz-e te még arra járni, remélem igen, a döntést neked kell meghozni. Ilyen egyveleget nem fog tudni a néző sem kibontani. Ismétlés. (hegyi)

Ezt a leckét most azért küldöm, mert mostanában csináltam egy pár csendéletet és nem szeretnék addig várni, amíg eljutok a hetes leckéig. Itthon ránéztem a szerszámokra és rájöttem, hogy szépek. Ez lett belőle.

Renátó a képet a Csendélet leckébe küldte, és az a válogatás, amiből ezek a tárgyak összeállnak, valóban a csendélethez sorolja, még akkor is, ha ezek a tárgyak sokunk számára ismeretlenek. Ha jól látom, van itt egy kuplungtárcsa, valami váltóalkatrészek, fogaskerekek, villáskulcsok, csípőfogó, mind-mind egy közös irányhoz tartozik, és ez az irány az autók világa. Ez egy érzelmi megközelítés, hogy Renátó a kép tanúsága szerint ezzel a világgal szoros kapcsolatot fűz, és ezzel a világgal az érzelmeit is megpróbálja kifejezni. Renátó nem a legkönnyebb utat választotta a csendéletkészítéshez, mert ezek a csillogó felületek viszonylag nehezen fényképezhetőek, nagyon nagy a tónusterjedelem, ami létrejöhet. Ha megfigyeljük, a fogaskerekek belső részei egészen feketék, míg például a csípőfogó szinte fehér színnel világít. Ha ezt tudja az ember, hogy ilyen széles terjedelemben működik ez a dolog, akkor a világítás az, amivel kordában tudja ezt tartani.
   Az elemzést kezdjük azzal, hogy a tárgyakat és azok elrendezését vesszük végig. Van egy hátterünk, ez egy csomagolópapír lehet, ami színben ahhoz a világhoz áll közel, ami az olajos alkatrészek és szerszámok világa. Az ötlet nem rossz, hogy ezt a papírt használja Renátó, és ha jól sejtem, akkor valami sárgás fénnyel van ez az egész megvilágítva, mégis azt mondom, hogy ezzel a háttérrel kell kezdenünk, és annak az elrendezésével, mert minden ehhez képest fog tudni működni. Ha ennyire gyűrött a háttér, ezen az apró tárgyak elvesznek, mert a gyűrődések is olyan tónusterjedelemben működnek, mint ami a tárgyakon fellelhető, vagyis egybeolvad az egész, mint egy kaméleon, beleolvad a környezetébe a dolog, és ez nem nagyon segíti az értelmezést. Ha értelmezni szeretném, akkor azt mondom, hogy az az erő benne lehet a háttér hullámaiban, amit ezek az alkatrészek képviselnek, de akkor ezt meg kell valahogy tervezni. Tehát két eset lehetséges: az egyik az, hogy lényegesen kevésbé gyűrött háttérrel dolgozom, nem képezek mély árkokat, és hegyeket-völgyeket ebben a struktúrában, és akkor ehhez képest értelmezhetőek lesznek a tárgyak. A másik az, hogy ezeket a hullámokat olyan formába rendezem, ami hozzásegít minket ahhoz, hogy ez az erődemonstráció értelmezhető legyen. Most a háttér annyira izgatott, zaklatott, hogy nem engedi érvényesülni a tárgyakat.
   Ha tovább megyek, akkor azt mondom, hogy ki kell nevezni valakit-valamit, ami ebben fontos számomra, és ez egy viszonyrendszert fog megadni. Itt lehet azt mondani, hogy méret szerint csoportosítok. A kuplungtárcsa lehet a főszereplő, szépek ezek a formák, és ezzel hozok létre valamilyen viszonyrendszert, hogy van egy nagy, viszonylag homogén felületem, és ehhez képest rendezem el a többi tárgyat. Van is erre irányuló törekvés most: ha a kép bal oldalán lévő fogaskerék-rendszert veszem, akkor az elég jól viszonyul a kuplungtárcsához. Az egyik egy i betű, a másik egy o betű, tehát formailag is van benne egy játékosság, de mindezt megzavarja az a rendetlenség, ami a szerszámokkal jön létre. Amiért nehéz a dolgom, az az, hogy meg kell húznom a határt a tárgyfotó és a csendélet között, hogy mitől válik valami többé, mint tárgyfotó. Itt is ez a problémám, hogy billegünk ezen a határon. Ha csak ezeket az eszközöket tesszük le egy viszonylag jól megválasztott háttérhez, akkor készítünk egy reklámfotót annak a cégnek, aki ezeket a termékeket gyártja. A csendélet irányát erősíti most a képen a szerszámok elhelyezése, de például az a csípőfogó nagyon uralja az egészet (bár a mérete pici, de mégis ő a központi figura). Ha ehhez hozzávesszük, hogy a szerelési helyzethez ritkán használunk csípőfogót, inkább a kulcsoké a szerep, akkor kérdőjel számomra, hogy miért ő van most ennyire központba helyezve. Nem szeretnék most tételesen végigmenni az összes tárgyon, hogy melyikkel mi a helyzet, mert addig, amíg Renátó saját maga nem dönti el, hogy melyik formai játék az, amihez képest a viszonyrendszerét létre akarja hozni, addig én helyette ezt nem tudom megtenni, nem is akarom, mert ez nem az én csendéletem, hanem Renátóé. Tehát én azért adnám vissza ezt a leckét ismétlésre, mert abszolút jól érthető az a fajta vonzódás, amit Renátó érez, abszolút jól dekódolható az az érzelmi állapot, ami egy felfokozott állapot, de mindezt úgy kell tudnunk megmutatni a nézőnek, hogy őbenne is nagyjából ez jöjjön létre, még akkor is, ha ezeket a tárgyakat nem ismeri. Ami pozitív ezen a képen: a világítás színtónusa, de a világításból is én lényegesen visszavennék, és módosítanék az egészen, megtartva ezt a színvilágot, egy nyugodtabb háttérrel, egy kevésbé gyűrött háttér előtt elkezdeném úgy berendezni a tárgyakat, lényegesen kevesebbet, hogy ez a viszonyrendszer jól tudjon működni. Javaslom Renátónak, hogy kezdje ezeket a tárgyakat szemlélni, adjon magának időt, barátkozzon ezekkel a tárgyakkal, a funkcióból helyezze át a hangsúlyt a formára, mert ezek formai játékok. Ott van egy erőfogó, gyönyörű technikai találmány, önmagában már egy olyan eszköz, ami izgalmas. Ehhez képest a villáskulcs bóvli, kevésbé érdekes. A csípőfogót én nem használnám, és ha villáskulcs, akkor nem ilyen gyerekméretűvel dolgoznék, hanem valami komolyabbal, hogy az arányrendszer ne torzuljon. Nem tudom, hogy ez mennyire volt segítő Renátó számára, én azt szeretném, hogy ha ezzel azért foglalkozna, mert nem én mondtam neki, hogy fogaskerekekkel csináljon csendéletet, de kíváncsi vagyok, hogy mit tud ebből kihozni. Visszatérve az elemzés elejére: azért nem könnyű a helyzet, mert addig, amíg egy virággal, egy zöldséggel tudunk, mint nézők érzelmi viszonyba kerülni, ez azért elég speciális terület, nem mindenki egyformán dekódolja ezeket a tárgyakat, tehát ezt még pluszban neki kell hozzátenni. Ismétlés. (hegyi)

Nem akartam leckébe gyömöszölni.

Ugyanaz a darab, ugyanazok a szereplők, csak éppen egy másik jelenet.

Az előző képet is szerettem ebből a darabból, és ez egy még inkább dinamikus kompozíció. Miközben az előzőnél a karok, a lábak, a feliratok vitték a prímet, itt most a textilek, a húzások, a fogások, a mozdulatok, az egymásba hajlások azok, amik ezt az egészet uralják. Kitűnő képi megoldás, és jó pillanatban exponált Viki. Leheletnyit talán a bal oldali szereplőnek a karja nagyon sötétben van a hajától, de ez nem a Viki hibája, lehet, hogy ez a színpadi bevilágítás problematikája, lehet, hogy egy tizedmásodperccel hamarabb kellett volna exponálni, de a kép tökéletesen rendben van, és formailag is egy jó megoldás. Megvan a Tánc lecke, de kérném azt, hogy még ezzel dolgozz, ne elégedjünk meg azzal, hogy beküldtünk 2-3 képet a Tánc leckébe, aztán kész. Fontos lenne, hogy ezeket jól begyakorold. (hegyi)
értékelés: