Igen, itt van megint az a helyzet, hogy kutya, macska, hörcsög a Barátság leckében, kutya a legjobb barátja az embernek, a leghűségesebb, a macska a legkiszámíthatatlanabb, a hörcsög a legbüdösebb, tehát lehet ilyet mondani, és ez kérdés lenne számomra, hogy ez most akkor hogy van. Mindeközben létrejön egy gesztus a modellel, és ez az, ami továbbviszi ezt az egészet. Az a bajom, hogy az, ahogy a modell most be van állítva, az nekem eléggé furcsa beállítás. A kompozíció rendben van, a modell és a kutyája jól ellenpontozza a kép jobb oldalán elinduló nagy fekete tömeget. Az is jó, hogy ide behajlik a fenyő, és a maga formájával ellenpontozza azt a kalászost, ahol ez az egész helyzet megtörténik. Szépek a fények, a dolog viszonylag jól működik. Ami egy kicsit a problémám, hogy hátrafelé nyitott az egész. Azt a félelmet, ami itt most létre akar jönni, amit meg akarunk mutatni, hogy attól a nagy tömegtől onnan sejt valamit a lány a kutyájával, és ezzel a helyszínnel szeretne kommunikálni, ezt kilágyítja nekem az, hogy a háttérbe át tudok látni, be tudok látni, és az egy viszonylag zavaros, de semmiképpen nem szorongást mutató helyzet. Túl vidámak a fények ahhoz, hogy ez a fajta közlés erős legyen. Aztán van egy olyan problémám is, hogy a kutyust nem sikerült rávenni, hogy pont ugyanoda nézzen, ahova a modell. Ez fontos lenne, mert különben azt mondom, hogy nem jókor történt az exponálás, még a kutya nem vette észre azt a dolgot, vagy nem tulajdonít neki jelentőséget. Ha nem vette észre, akkor nincs meg a barátság, akkor nincs meg az, hogy a kutya odafigyel a modellre, és védi őt. Ha észrevette, és nem vesz róla tudomást, akkor a lány miért maradt ott ebben a helyzetben, akkor miért nem hiszi el, hogy az ő barátja azt mondja, hogy nincsen baj. Tehát a kutya lényegesen vidámabb, mint a modell, kicsit olyan, mintha egy kőből faragott kutyus lenne. A modell gesztusával van a legnagyobb problémám. Én nem tudom, hogy mit csinál Eszter a bal kezével, de az ott nagyon érdekes csonkolás, van ott egy kardarab, ami formailag nagyon sok kívánnivalót hagy maga után. Ezekre nagyon oda kell figyelni, hogy ilyenek ne történjenek. Az ötlet jó, a kivitelezés problémás. (hegyi)
értékelés:

Én nem tudom, hogy hol járt Nóra, de amit itt talált, ez valami eszméletlen őrület. A boltívek között megbújó ornamentika, az erre nagyon is hasonlító szín a kézfejen, hogy az ember nem tudja, hogy ez most egy pantomimes helyzet, vagy valaki a szoborral játszott, és festette össze a kezét, és ez a valaki, mint egy henna-festő, létrehozta ezt az ornamentikát, szóval nagyon izgalmas. Az benne a jó, hogy nem áll meg ennél a szintnél ez a megfigyelés, hanem építészetileg is jó az a keresés, amit Nóra itt mutat, és ráadásul az egész odakoncentrál erre a kézre, onnan robbannak az ívek, oda fókuszál képszerkesztésben a majdnem aranymetszésben elhelyezett pont, erre felesel az ajtó. Ráadásul tessék megnézni az ajtót azzal a berakással, hogy mennyire nem illik ehhez a térhez, hasonlítsuk össze az ajtót, és az ajtó fölött lévő mintázatot, két külön világot látunk. Várom azt, hogy mikor fog ez a valaki az oszlop mögül kibukkanni, és belevicsorogni a fejembe, nagyon tetszik. Hogy absztrakt-e? Bizonyos tekintetben igen, mert elvont formákkal hoz párhuzamba organikus testi formákat, és az absztrakció emiatt működik, de azért ennél erősebben az absztrakt felé venném az irányt ebben a leckében. Ez nagyon a határon billeg, most átbillent a határon, főképp a szín-párhuzamok miatt. Köszönöm. (hegyi)
értékelés:

"... mindig vidám leszek, kerüljön el messze a baj, azzal nem ártunk senkinek, ha a fejünk tetején színes a haj!"

Ebben van egy adag pimaszság is, nemcsak vidámság, köszöntelek az elmebetegek csapatában, már hajilag. Jó a gesztus, jó a mimika, minden rendben van. Most a pedellus átvált kicsit magánemberbe: a fülbevalóval nem nagyon értek egyet, de ezt tudd be annak, hogy 44 éves vagyok. Nekem az ott olyan, mintha valamilyen Barbie baba-alkatrész lenne, tehát ehhez az imidzshez nem annyira illik, de egyébként a cucc abszolút rendben van: a virágágyással, a háttérrel, a játszótérrel együtt. Én egy kicsit még a játszótérből adtam volna, még bolondabb lenne a dolog, de megvan a kettes lecke megfejtése, várjuk a folytatást, hajrá Milán, erősítsd a fiú csapatot! (hegyi)
értékelés:    

Ez egy bohókás kép Ágnesről ebben a klepetyusban, rögzítése egy helyzetnek, mondhatnánk. Persze, megvan az ágneses humor, hogy ezt a kis zsinórt belelógatja a szemébe, nyilvánvaló ez egy viszonyrendszert is kialakít. Én azt mondom, hogy, bár értem, hogy miért, és a felszabadulás érzése benne van az emberben akkor, amikor befejeződik egy ilyen dolog, hogy még ezt is megengedhetem magamnak, de nekem túl kézenfekvő ez a megoldás, túlságosan könnyen adja magát - ha én vagyok a fényképész, akkor azt mondom, hogy nem - de elfogadom. Ami még ezen a vonalon továbbvisz engem gondolatban, az az, hogy ha már ironikus akarok lenni, és a helyzettel játszani akarok, akkor bátorság, és tessék kimenni, és beállni a szökőkútba, tessék ezzel valami komolyabbat játszani. Az, hogy a tanteremben vagyok, hát, persze, a többiek is ott vannak. De mint helyzetre jó, ami megmenti az a tekintet, meg az a félmosoly, úgyhogy ezért megvan a kettő csillag. (hegyi)
értékelés:

Ez a kép jellegzetes pillanata az életemnek. Munkámból adódóan sokat mászkálok, az egyéni fejlesztőterápiák mellett zűrös nebulókat látogatok az otthonukban, iskolájukban. Nagyon sok időm megy el buszra várva, ilyenkor vagy eszek, vagy olvasok. Most az előbbit teszem éppen.

Olyan ez az egész, mintha egy filmjelenet lenne, Mariann nagyon is filmes képekben és történetmesélésben gondolkodik, és ez jó. Nem csak attól olyan, hogy alul-fölül széles fekete csík látható, ahogy ezt szokták mondani régebben a tévében, hanem attól is, ahogy ez az egész a graffitival, a modellel, a kukával, a nénivel, aki vár az utcán megjelenik, olyan értékeket mutat a buszra váró nénitől a házfalig, ami nem a fotós történetmesélés eszköze általában. Azt is mondatnám, hogy szociografikus kép, miközben van egy huncutság is ebben az egészben, ahogy Mariann itt a kis szendvicsét majszolva ránk néz, és nagyon is tudatos, hogy a felirat és a buszmegálló bodegájával komponálta magát egybe. Ennek az önironikus közlésnek van itt igazán ereje, de mindezt keretbe foglalja, és történetbe helyezik azok a körülmények, amik még a képen láthatóak. Mindez miatt fogadható el a szépia, ez a filmes mesélés az, ami mindezt érvényesíti. Olvastam a hozzászólásokat, hogy erről készült színbindzsizett kép is, meg milyen lehet ez színesben. Ha ez színesben készül el, akkor az egész tényleg elmegy a szoció felé, és onnantól kezdve vagy nyerünk, és sikerül ezt a szociografikus hatást erőssé tenni, vagy átmegy emlékképbe, és akkor elbuktuk ezt a meccset. Itt ez így nem kérdés, köszönjük, várjuk a folytatást. (hegyi)
értékelés:    

Your own...

Nem tudom, hogy a cím utalás akar-e lenni a Depeche Mode zenéjére, titkon remélem, hogy nem, mert nincs is igazán szükség rá. A kép, amit kapunk, tökéletesen kifejez egy helyzetet, azt, amiben Gergő most van: a keresést, a bizonytalanságot, azt a környezeti helyzetet, amiben mozog, abban a saját maga útjának a megtalálását, és azt a vágyat, hogy uralja az egész helyzetet. Ráadásul itt egy megtekintői helyzet van, a kamera ott van, így van egy pici ellentmondás, de ha nem lenne kamera, akkor nem készült volna el a fotó. Maga az a koncentráltság, az a szabadság, amit egy ilyen meditációs helyzet ad, az ábrázolással már önmagával egy olyan viszonyrendszerbe kerül, ami ad egy ironikus fűszerezést is ennek az egész helyzetnek. Talán annyi, ami számomra most kérdéses, hogy miért nem engedi Gergő nekünk azt az utat is meglátni, ahogy eljutott erre a helyre, ahol most van. Ez fizikai kérdés is, valahogy oda bemászott erre a deszka-helyre, valahogy oda eljutott, tehát ha mozdítunk a kamerán egy keveset, akkor lehet, hogy ezt meg is láthattuk volna, és akkor egyértelműbb lenne ez a közlés. Az is lehet egy érvényes megoldás, hogy azt mondjuk, hogy pont az az izgalmas Gergő számára, hogy egyszer csak ott van ebben a helyzetben, és sem az odavezető út, sem a továbbvezető út nem látható, de azért itt van utalás erre az útra, ezekből a deszkákból láthatunk valamennyit, ebből kifolyólag a döntés mégiscsak azt lehetett, hogy van út a lába alatt. Dilemmázom azon, és nem is biztos, hogy meg fogom tudni mondani a jó megoldást, hogy mi az érvényesebb. Az, ahogy ez a kép most megjelenik, ebben az öltözékben, amiben most Gergő van, és ebben jön létre ez a meditációs póz, vagy az lenne a jó, ha valamilyen jelmezt készített volna ehhez. Azért dilemmázom ezen, mert mind a kettő jó út, de mind a kettő máshova teszi a hangsúlyt. Ha személyes a közlésünk, és azt mondjuk, hogy ez itt a mi magán meditációnk, és a mi magán helyzetünk, akkor jó ez az öltözék, de akkor így szociografikusabb is lesz az egész ábrázolás. Ha találunk egy jelmezt ehhez, akár egy fehér nadrággal, fehér inggel, fehér lepedővel, valami olyannal, ami erősebben kiugrasztja ezt a figurát a háttérből, akkor illusztratívabb lesz a dolog, inkább elmegy a mese irányába, de a néző számára esztétikailag lehet, hogy többet mutat. Vívódik most bennem az esztétikai igény a személyes közléssel, és nem tudom megmondani, hogy melyik lenne a célravezetőbb, nem tudom megmondani, ha Gergő beöltözött volna ehhez a helyzethez, akkor vajon elveszítette volna-e azt a plusz erőt, ami neki segítséget nyújt, vagy erőt ad, mint szembesítés. Vannak olyan érzelmi helyzetek, amit el lehet játszani, vagy le lehet kapni úgymond véletlenszerűen, és nem mindig az utóbbi az, ami győz. Ilyen például a sírás. Ha valakit sírás közben lefényképezel, az nem biztos, hogy ugyanazt az erőt mutatja, mint ha eljátszatsz valakivel egy drámát, mert lehet, hogy több mindenre lehet odafigyelni, és pontosan az esztétikai helyénvalóság és stimmelés az, ami miatt lehet, hogy a nézőhöz erősebben jut el az üzenet. Nem véletlen az, hogy a színházban némely alternatív megközelítést leszámítva, van jelmez, és van díszlet. Ezek azok a pluszok, amik vizuálisan a nézőnek segítenek belehelyeződni a történetbe. Azt is el kell tudni játszani, amikor valami keresetlen, magyarán, az olyan, mint én, ha olyan mint én, és valójában egy a közülünk való közül, akkor egyszer csak abból kifogy a szusz, és azt mondja az ember, hogy ez a srác ezen a képen én is lehetnék. Akkor elkezdi mérni magát ehhez a helyzethez, és lehet, hogy azt mondja, hogy én ebben a helyzetben másképp szerepeltem volna. Ha őt, saját magát hozza ki győztesnek, akkor onnantól kezdve olyan alá-fölérendeltség alakul ki a néző és az alkotó között, ami nem biztos, hogy pozitív irányba viszi az egész történetet. Nem tudom ezt most ennél jobban elmondani, és most mondok egy olyat, amin lehet, hogy meg fog ütközni Gergő is, és az is, aki olvassa ezt az elemzést: lehet, hogy ez a kép izgalmas lenne aktban, és máris ezt az egész dilemmát megoldja. Ugyanis az emberi test a maga esendőségével hordozza azt a szociografikus megközelítést, ami fontos ahhoz, hogy a személyes üzenet nekünk is segítsen, ugyanakkor, mint esztétikai forma, közelebb áll, és elvonatkoztatottabb a kiindulóponthoz, mint bármilyen ruha. Ha utcai ruhában vagyok, akkor az a baj, hogy lehúz az utcaiság, ha felveszem a szerzetesek vörös ruháját, akkor az a baj, mert akkor miért csinálok úgy, mintha én az lennék, aki, és akkor azzal lehet, hogy nevetségessé válok, és lehet, hogy ezt a kérdést megoldja egy akt. Megvan a három csillag, megvan a leckemegoldás is, ez a kép is közel tökéletes. Ha úgy érzed, hogy ezt nem tudod tovább pörgetni, akkor én ennek is örülök, és köszönöm, de lehet, hogy egy próbát megérne. Nem csak azért, mert esztétikailag ütős lenne, hanem azért, mert neked is segítene. (hegyi)
értékelés: