Sose szoktam a talpamat bámulni. Magával a talppal se szoktam foglalkozni. Most elkezdtem az ismerkedést a saját talpammal. Elsőként csak nézegettem. Aztán játszottunk egy kicsit. Ez lett belőle.

Az egy érdekes kérdés, hogy az ember, akár a mi leckéink hatására, milyen őrületekbe kergeti bele saját magát, hogy bemegy a kis fürdőszoba szalonjába, leakasztja a falról a tükröt, odatámasztja egy fekete anyaghoz, és elkezdi vizslatni a saját talpát. Ezt nézegeti, nézegeti, játszik vele 5-10 percet, vagy akár többet is, és a végén eljut arra a felszabadultsági fokra, amikor elkezd ezzel az egésszel, mint esztétikai megfejtés, dolgozni. Ráadásul formailag az egész olyan, mintha itt lenne valaki, akinek itt van a két válla, és a feje helyén két láb nőtt volna ki. Szürreális, vicces, humoros. Az egész olyan, mintha egy húsevő pálmanövény lenne, ez is vicces. Az értelmezéssel játszani lehet, és ez azért jöhet létre, mert a valóság és a tükröződés egy olyan játékot hoz létre, amiben egyszer csak a néző megzavarodik, hogy most mi melyik oldalon van, most mi volt előbb, és ezzel létrejön egy izgalmas viszonyrendszer. Egyetlen egy problémám van: aktnál (mert ez is az, ha még nem is arra a leckére készül, de egy torzót látunk) nagyon fontos az, hogy az ékszerekkel csínján kell bánni, sőt, azokat az esetek 99 százalékában nem használjuk. Se gyűrűt, se bokaláncot, mert az már elvisz valami más irányba. Ha konkrétan ilyen nagytotálos aktokról beszélünk, akkor elvisz ilyen playboy-os irányba, ami abszolút nem szerencsés, mert az akt nem az erotikáról szól. Még azt is mondhatnám, hogy az ilyen erotikus magazinokban nincsenek aktok, hanem meztelenség van, a kettő nem ugyanaz. Az ilyen testékszerek, meg kiegészítők pont a meztelenségre hívják föl a figyelmet, és arra teszik át a hangsúlyt, hogy minden más meztelen, és nézd az elsődleges nemi jelleget, meg az ehhez csatolódó kapaszkodókat meg formákat. Tehát nem túl szerencsés az ilyen manifesztumokat használni, és itt is a gyűrű engem zavar. A tükörképben is csillan, ott van az ujjon valami, ez nem olyan nagyon pozitív. A másik meglátásom az, hogy a tükör tökéletesen jó, az ötlet is, az is, hogy a tükör széle érdekesen keretezi az egészet, de ha ez már eleve le lett véve valahonnan, és odavitted valahová, ahol megcsináltad a képet, akkor arra kell figyelni, hogy ott van két lyuk, amivel ez föl lett csavarozva valahová. Ha ezt 180 fokba megfordítod, és lentre kerül, akkor kevésbé zavaró, mint ahogy most ez ott fönt látható. Ezek azok a dolgok, amikre érdemes odafigyelni, hogy ezek az apró kis nüanszok zavaróak tudnak lenni. A leckemegoldás megvan, remélem, hogy Mariann nem fogja még abbahagyni ezt az ismerkedést. (hegyi)
értékelés:    

Valamiért nekem erről a képről a Kill Bill c. film jut eszembe, meg ne kérdezzétek, hogy miért, mert nem tudom megmondani. Talán a tekintet, talán a tükör használata, az egész olyan, hogy valamit ez a lány észrevett a tükörben, és mindjárt visszafordul, és valamilyen gesztussor elindul, aminek nem tudjuk, hogy mi lesz a végkimenetele, de valószínűsítjük, hogy nem biztos, hogy az olyan nagyon jó lesz nekünk. Nem egy vidám kép, még akkor sem, ha egyébként maga a sztori, amikor történt, lehet, hogy egy vidám helyzetnek volt egyik része. De hogy ebben a pillanatban nem a Disneyland-re gondolt az alkotó, abban egészen biztos vagyok. Én ezt azért tartom jónak, mert azáltal, hogy ennyire a semmiben lebeg ez a tükör, olyan az egész, mintha valamilyen helyzetből, valami kukucskálóból is elképzelhetnénk, hogy kinéz valaki, és azzal történik egy farkasszem-nézés, és az megint egy másik izgalmas történet. Szóval nagyon dinamikus a kép, nagyon jól működik. Ha a leckebesorolást nézem, hogy Utazás és megérkezés, hogy itt a képcímből is arra juthatunk, hogy ez valamilyen utazási helyzet. Az utazás mindig egy ambivalens érzés, akkor is, ha az ember elindul, és akkor is, ha megérkezik, és ebből valamennyit most sikerül érzékelnünk: a kíváncsiságot a külvilág felé, de a visszatekintést is, azt is, hogy vágyom is én erre az útra, de valamiért mégis szomorúan gondolok vissza az előző helyzetre. Három csillagos kép lenne ez, ha értékelném csillagokkal. (hegyi)

Szerintem az arca mindent elárul.

Dóra, ez egy nagyon izgalmas kép, az, hogy a modelled olyan, mint egy viking harcos amazon, aki élvezetét leli ebben a gyümölcsben, de két dolgot hadd említsek meg: nagyon jó a háttér zöldje, az a kerítésoszlop nem annyira erős. A szemüveg színben tökéletes, de pont az élvezeti értékét csökkenti az egésznek azáltal, hogy azt az őrületet, ami ezzel a formai játékkal létrejön ezzel a hátravetett fejjel, a szemet eltakarja elég erősen. A másik problémám maga a ribizli és a száj találkozása. Valószínűsítem, hogy nem rögtön fényképezted le, hanem az élességgel, a beállítással foglalkoztál, most olyan érzésem van, hogy a modellednek viszonylag hosszabb időn keresztül kellett ugyanabban a pózban lennie. Ezt látom, mert ha nem így lenne, akkor valamit biztos kezdett volna azzal a növénnyel. És pont az, amit a szájnál mondasz, hogy a szája elárul, pont az, ami inkább azt árulja el nekem, hogy ő most úgy csinál, mintha, azaz tudja, hogy mit fog csinálni, mert tényleg szereti ezt a gyümölcsöt, de most ő nem a csúcspontján van ennek a gesztusnak, hanem annál már később. Ez a két meglátásom van. Egy kicsit kevésbé vágtam volna szűkre, ha már fent ennyit hagytál, és ez jót is tesz a képnek, akkor a kép jobb és bal oldalán is kellett volna hagyni. Ehhez az kellene, hogy valahogy úgy megközelíteni ezt a zöldet, mert a zöld nagyon jót tesz ennek, hogy ne legyen se kerítés, se drótrács, se semmi, csak a zöld fák, a hölgy, meg ez az élvezet. (hegyi)
értékelés:

Nem tudom, Gime. Az a bajom, hogy ezt inkább az Absztrakt leckébe lehetne beletenni, a Rezonanciába semmilyen szinten nem látom az értelmét. Az Absztrakt leckébe viszont nem érzem azt a kompozíciós erőt, ami összetartaná ezt a képet. Ha máshogy lennének ezek a vonalak, akkor sem lenne másképp ez az egész, tehát nincs valami, ami összerántsa ezt az egészet, ami így, és csak így készíthető el. Márpedig ha bármi behelyettesíthető, vagy vitatható, akkor onnantól kezdve nekem kérdéses az, hogy az úgy rendben van-e. A másik az, hogy ahogy látom ez a fényforrás nem folyamatos fényű. Ettől egy kicsit olyan az egész, mint egy burda szabásminta, abban voltak vékonyabb, vastagabb vonalak, az egyik a varrásvonal volt, a másik a szabásvonal, a harmadik a tűzésvonal, és különböző színekkel voltak ezek jelölve, varrónő legyen a talpán, aki ezt végig tudta követni, de volt ebben a barkács ruhagyártásban mégis valami izgalmas. Most ez olyan, mintha ilyesmit látnék, de hogy ez most tűzijáték, persze, mert vörös a háttér. És ha én színtévesztő vagyok? Nem tudok ennél többet mit mondani. Viszont Gime van egy határozott kérésem, aktivizáld magad a kommentárokban, a saját és más képeinél is, ne csak kifelé adj jelzlseket magadból, hanem más impulzusait is dolgozd fel és beszélj róla az alkotóval, mert most nagyon úgy tűnik, mintha remeteségbe vonultál volna, ami abszolút korai. (hegyi)

Demeternek van a Pesti lány c. képe, és ez a kép erre egyfajta válasz. Ágnes beszélgetései Demeterrel, mondhatnánk ezt is erre a sorozatra, aminek már ez a második tagja, amit látunk. Azért érdekes számomra ez, mert amikor Ágnes itt van, nyaral nálunk, és beszélget Demeterrel, én fotográfiáról még nem hallottam őket beszélgetni, az élet dolgairól igen, meg a hétköznapi kis csit-csetek megvannak, de mégis úgy tűnik, hogy Ágnesre hatással van az az alkotói attitűd, ami Demeterben megvan, még akkor is, ha Demetert ő már aktívan dolgozni nem látta, csak a kész végeredményt. Mégis kísérletezik ezzel, és én ezt nagyon fontos dolognak tartom azért, mert itt nem csak a tiszteletadás van meg egy alkotónak, sőt, nem csak parafrazálunk, és nem csak mímelünk, utánzunk helyzeteket, hanem abban megpróbáljuk saját magunkat is megfogalmazni. Ennél a képnél is ez történik. Egy formai játékot ismétel az alkotó, de más helyzetben, más szituációban, tehát nem iskolás módon lemásolva, miközben nem is tagadja azt, hogy itt valakinek a munkája adott neki inspirációt. Ezt én egy nagyon jó képnek gondolom, mindazzal együtt, hogy egyetlen egy problémám van: a vállon a ruhát ki kellett volna simítani, az kár, hogy begyűrődik, de ez az egyetlen egy esztétikai problémám van a képpel. Ez egy jó önportré, látszik, hogy szereplés van, látszik, hogy egy gesztust kapunk, az is látszik, hogy ez át lett gondolva, nem a véletlen hozta. (hegyi)
értékelés:

Egy nagyon érdekes képet kaptunk Mártitól, és én arra szeretném őt buzdítani, hogy küldjön még képeket, mert még akkor is, ha csak 4 hozzászólás született egyelőre ehhez a képhez, de mégis azt gondolom, hogy nagyon fontos az, hogy másfajta alkotói megközelítést is megismerhessünk, mint amit általában látni szoktunk, egymás szinapszisait néha átprogramozzuk, ami nem könnyű, de mindenképp fontos feladat. Márti történetekben gondolkodik, itt is egy ilyen történetet látunk. Attól, hogy Márti ezt a történetet végiggondolja, és a fejében végiggondolt történetet valósítja utána képileg meg, még akkor is, amikor a valós helyzet megfogalmazásába kezd, módosíthatja az eredeti, kiinduló álmot, de mégis ez az egész egy vezetett történetmesélés, és mindez mellett hagyja, hogy a néző a saját történetét is végigélhesse, tehát nem akar erőszakkal senkit sem rávenni arra, hogy az ő történetét értse meg. Nyitva hagy kapukat, és ezzel éri el azt, hogy az ember vissza-visszatér, és próbál kapcsolódni, mint ennél a képnél is. Mert mit is látunk? Látunk egy nőt, aki ül a parkban, kezében 5 uborka, és meditál. Aztán egyszer csak észrevesszük, hogy de hát miért van ilyen furcsán fésülve az arcába a haja, aztán észrevesszük, hogy valószínű nem a sarki kis fűszereshez ugrott le uborkáért, mert jönnek a vendégek, de még ha így is történt, valami útközben történt vele, ami miatt bement a parkba, és ott ebben a pózban egyszer csak letöttyedt. Próbáljuk megfejteni. Erről a képről nekem eszembe jutott egy olyan videó, amit az interneten láttam, nem is teljesen értek, nem is akarom nagyon megfejteni, de mégis valahogy ez a videó ugrott be. Nem tudom, hogy hallottatok-e róla (nem fogom belinkelni ide az elemzéshez), hogy vannak olyan helyzetek a világban, amikor különböző publikus helyeken egy fotó vagy egy film erejéig emberek, párok, főképp nők, arra vannak rávéve (vagy kényszerítve), hogy a megszokottól eltérő módon, akár ruhában, akár meztelenül szerepeljenek. Ezek főképp az erotika irányából közelítenek, de mégis a történet esendőségében hasonlatos, abban a különlegességben, amit az esendőség megélése ad. Nekem ennél a képnél a legfontosabb üzeneti rész pont ez a kiszolgáltatottság, esendőség, hogy az embernek megy az élete a maga folyamában, történnek vele a dolgok, végzi a hétköznapi teendőit, majd egyszer csak valami történik, ami kizökkenti az idő kerekét, és ott találja magát egy számára már nem biztos, hogy kontrollálható helyzetben, amiben nem tud adekvát válaszokat adni a külvilág dolgaira. Csak fokozódik-fokozódik a helyzet, majd egyszer csak úgy érzi magát, hogy elengedi a gyeplőt, és hagyja magát leülni a földre, hagyja magát benne egy helyzetben, mert akármennyire is szürreális már a képlet, de nem tud a történettel tovább haladni, nem tudja magát tovább tartani, nem tudja a maga távolságát tartani, a maga büszkeségét, tartását nem tudja hozni, túl sok információ jön túl gyorsan. Mindez elkezd olyanná sűrűsödni, amiben az ember már nem tudja, hogy mi legyen a következő lépés. Erről énekelt Cseh Tamás a Csokonai Vitéz második éneke című dalában eképpen: "Láttyátuk feleim, / csinosan kifeslő kertjeim. / Szümtükkel, mik vogymuk, / isa ölbeesett kéz vogymuk." Itt is nagyjából ezt érzem, és lehet, hogy ez csak az én értelmezésem. Miközben ebben a képben van humor, mégsem a humor az, ami nekem ebben dominál. Nagyon jó a piros rúzs, a piros körmök, én mondjuk lehet, hogy egy piros szalagot tettem volna hozzá a ruhához, vagy valami retket, vagy piros növényt elhelyeztem volna a modell ölében. Ez lehetne egy kompozíciós játék, de így is jó a piros köröm, meg a piros rúzs. Nagyon jó ez a pöttyös ruha, az egészben hoz egy olyan történetet, ami végiggondolható úgy is, ahogy az elemzés elején elmondtam, hogy a nagykövet felesége fogadást rendez, és kicsi a büdzsé, ezért lerohan a kisboltba, már teljesen kikészítve, és akcióra készen, hogy az uborkasalátához a konyhára beszerezze a hozzávalót. Minden történet igaz lehet, és ez a képnek a nagyon nagy ereje, de mégis valahol megakadt ez a történet, bármelyiket is kezdem el mesélni. Ezt a pillanatot látjuk. Az is eszembe jutott, hogy egy izgalmas helyzet lehet az, ha az ember egy kicsit, mint egy performance fogja fel ezeket az ügyeket, hogy saját maga életéből szituációkat áttesz valami egészen más porondra. Ezt a képet én el tudnám képzelni egy nagyvárosi járda közepén is, ugyanígy ebben a beállításban, ezekkel az uborkákkal, nem csak parkban. De ez itt a parkban is eléggé különös. Ebben mindben benne van az a vágy, az az élmény, amikor szeretnénk a rendszert, amiben élünk, utolérni, megérteni, uralni, sőt, szeretnénk kiszabadulni azokból a hétköznapi szituációkból, amik rendre belekényszerítenek minket, hogy adott kérdésekre adott válaszokat adjunk. Ebből a kitörési vágy az, ami leginkább erős. Ez a gesztus és performance fotografálás azért áll hozzám közel, mert én nagyon fontosnak tartom azt, hogy a fejben elkészüljön a kép, még mielőtt exponálunk. Fontosnak tartom azt, hogy ki legyenek találva azok a dolgok, amivel szeretnénk dolgozni. Ez nem jelenti azt, hogy mindent tökéletesen fogunk tudni uralni, nem jelenti azt, hogy ne lehetnének a véletlennek szerepei, de mégis ezek a fajta megközelítések hozzám sokkal közelebb állnak, mint azok a talált pillanatok, amikor épp nálunk van egy fényképezőgép, és exponálunk valamit hirtelen, mert az utcán szembejött. Azok a képek is fontosak, mint dokumentálás, de pontosan az a jó ebben a képben, hogy dokumentál, de lelkiállapotot, és nem vizuális helyzetet. Mindig is arra sarkallok mindenkit, hogy a lelkiállapotát és az épp aktuális szellemi állapotát, gondolatait, érzelmi csomóit próbálja meg gondolatokkal átértékelve, helyzetbe hozva utána vizuálisan megfogalmazni, valahogy dokumentálni nekünk és magának, mert szerintem ezek azok a dolgok, amivel az esztétikához is, és a környezetünkhöz való viszonyban is előre tudunk lépni. Nagyon örülök ennek a képnek, legfőképp azért, mert gondolkodó helyzetről van szó. Márti, ne sanyargass minket, légy szíves küldjél munkákat. (hegyi)
értékelés: