Egy éve bukkantam rá az Estiskolára, azóta rendszeresen látogatom és nagy szimpátiával, nosztalgiával (boldog, lelkesült ifjúkor!) és némi irigységgel figyelem. A leckék nagyon határozott profilt írnak elő: köldöknéző, szubjektív, lelkiző fotográfiát. Szerettem volna én is része lenni ennek a játéknak, de be kellett látnom, hogy dokumentarizáló, távolságtartó alkatom talán nem illik ebbe a profilba.
   Ma reggel aztán érdekes kísérletet tettem: képeim egy népes csoportját, melyre talán a „hétköznapi”, vagy „mindennapi képek” cím lenne jellemző, és amelyek száraz dokumentarizmus jegyében fogantak, megpróbáltam megfeleltetni a leckecímeknek. Mit ad isten – megy a dolog, simán bepasszinthatók a képek a ti skatulyáitokba.
   Filozófiai síkra ugrik ezzel a kísérlet: Egy cím ennyire döntő módon befolyásolná a kép hatását? Ellenkezőjére fordíthatja az eredeti szerzői szándékot? Sosemvolt, sosem akart tartalmakkal ruházhatja fel a képet? Ennyire felülírja a verbális a vizuálist? Vagy netalán: a verbálisan utólag ráerőszakolt tartalom is eredendően benne volt a képben? Netán: minden benne van egy képben? Vagy semmi?
   A következő egy-két hétben szeretnék itt elpötyögtetni néhány, a fenti dilemmát illusztráló képet, melyet az említett hétköznapi kupacból emelek ki.

Sándor, köszöntünk itt, az Estiskolán, sokat hezitáltam azon, hogy foglalkozzak-e azzal, amit a leiratban írsz, hogy itt most egy kísérletbe fogsz, ami tulajdonképpen nem csak a saját magad rendszerének az újraértelmezéséről szól, hanem a mi leckefelállítási gondolatainak a megméréséről is. Én azt mondom, hogy ez a te kutatásod, és érdeklődve figyelem, hogy mire jutsz, ugyanakkor én itt képeket látok, képekről tudok beszélni. Szívesen megvitatom a filozófiai összefüggéseket is, de elsősorban én maradnék a kaptafámnál, a beküldött képeket próbálom elemezni. Egy négy képből álló képsort látunk, technikailag ezek a négyzetes kompozíciók úgy vannak összeragasztva, hogy ráadásul a dátumokat is közli az alkotó. Különböző helyzetekben látjuk felbukkanni vagy a lenyomatát, vagy valamilyen testrészét Sándornak. Ez egy jó merítés a saját munkáiból erre a leckére, de nem érzek összefüggést a képek között, hogy miért pont ezek a képek kerültek bemutatásra, miért vannak egymással összeragasztva, pontosabban azt mondanám, hogy ezekből a képekből egyszer csak meg kellene hozni azt a döntést, hogy melyik az, ami számodra leginkább jellemzi azt a jelenlétet, amikor az ember önportrét készít, akár tudatosan, akár véletlenül. Nyilvánvaló, hogy az első leckénk arról szól, hogy bemutatkozunk egymásnak, és azért arc nélküli a bemutatkozás, mert az első lépést nem mindenkinek könnyű megtenni, mert nem mindenki foglalkozik az önportréval, mint műfajjal. Ez a könnyítés része a leckének, hogy játékosan kezdjünk el ezzel foglalkozni. Láttunk itt már árnyékokat, kezeket, lábakat, és egyéb testrészeket, ebben az irányban keres Sándor is párhuzamot. Ha a négy képet megnézem, én mindig a másodikhoz állok be, azért, mert ez az, ami kompozícióban, mesében, rajzosságban számomra a legerősebb kép. Olyan, mintha az a figura, aki áll a lépcső tetején, és tartja a fényképezőgépét, egy tornagyakorlatot végezne, és ennek egy ritmizálási párhuzama maga a megállónak ez a T betűt formázó teteje és oszlopa. Az egyik egy kinyújtott karú, törzskörzés előtti pillanat, a másik egy feltartott karú gyakorlat. Még a reggel is hozzáad ehhez, tehát ennek a képnek ez a reggeli tornás hatása van meg számomra, hogy ilyen kisvárosi Buddhaként az ember keres magának egy helyet, ahol elvégezheti ezt a tornát, és tudja azt, hogy melyik az az időpont, amikor a menetrend megengedi azt, hogy ő elmenjen ide a kedvenc helyére, és itt testgyakorlatokat végezzen, anélkül, hogy kinevetnék ezért a vonatra várakozók. Humora van a képnek, ugyanakkor a humoron és az elsődleges jelentéstartalmon kívül az is érdekes, amilyen fényviszonyok között ábrázolja ezt a graffitis objektumot, azzal, hogy ez egy várakozási helyzet, de nincs egyéb utas a placcon. Nekem ez a kép az, ami leginkább ezt a leckét izgalmasan megoldja. Az első kép a kutyákkal egy olyan helyzet, ami nekem kompozícióban bár izgalmas, de tömegelhelyezésben még akkor sem teljesen kiegyensúlyozott, ha az objektív torzítása miatt ez az épület dől befelé annyit, ami súlypontban már majdnem eléri azt a szintet, hogy kiegyensúlyozott legyen a dolog, de mégis a kép jobb oldala könnyebbé válik. Ha mérlegre tenném, akkor ez kicsit még mindig borulna bal oldal felé tömegében. A két kutyus érne annyit, hogy, ha már az alkotó árnyékán a főbb formák megvannak, akkor a kutyus fülébe, hátsójába ne vágjunk bele, mert a tömegelhelyezés ezt nem indokolja. A harmadik kép egy érdekes helyzet, olyan, mintha egy alkotói szituáció lenne, bár két kezet látunk ezen a képen, ez is izgalmas, hogy tessék felfedezni, hogy ott van egy másik hüvelykujj is, és olyan, mintha az alkotó azt mondaná, hogy „íme, a mű forog, az alkotó pihen, létrehoztam én ezt a mozdonyt meg darut”. Ez egy jó zsánerkép irány is lehetne akár, hogy megmutatom Kovács Gézát, aki a daru formáját tervezte. Nekem ez a párhuzam jut eszembe. Az utolsó kép az, ami a leginkább kilóg a sorból, szemmel láthatóan ez valamilyen installációs helyzet. A címből tudjuk, hogy ez egy hőkép, láttunk ilyesmit a különböző házak hőszigetelését mutató reklámgrafikákon is, hogy mutatják, hogy az ablakon hogyan megy ki a hideg. Ha ezt értelmezzük, és valóban elfogadjuk, akkor érdekes az, hogy a fej az, ami a legmagasabb hőfokkal dolgozik, és a kamera az, ami a leghidegebb képet mutatja. Van ebben egy filozofikus utalás is, hogy hol készül a kép - a kamera egy hideg vas, a fejünk az, ahol a dolgok megtörténnek, a kamera csak egy eszköz. De nem a falon lévő képről kellene nekem beszélnem, mert akkor csak a képet kaptuk volna, hanem magáról a helyzetről, ahol ez létrejött. Ez a bunkerszerű képződmény, ahol még egy kis kukkoló kamerát is látok, valószínű, hogy az installációhoz tartozhatott valami kivetítő helyzet, nem tudom, mi volt a projekt része, de utalást érzek rá. Viszont ez a vakus megközelítés tőlem idegen, kompozícióban sem értem, hogy mit akarunk ezzel mutatni, hogy ekkora teret adunk ennek a tetőnek, és ilyen süllyedő formában mutatjuk be. Olyan, mintha az alvilág egyik bugyrába akarnánk lejutni, na de akkor miért kék? Ezt a képet értem a legkevésbé ebben a kompozíciós rendben. Én örülök annak, hogy elkezdte Sándor a leckéket megoldani, még akkor is, ha a leiratból tudhatjuk azt, hogy ezek utólagos leckebesorolások. Titkon azt remélem, hogy egyszer csak eljutunk arra a pontra, amikor Sándor tényleg a leckéket kezdi el megfigyelni. Szerintem erre van esély, hogy a leckék benne létrejövő visszhangját alkossa meg képként, és remélem, az 1-2 hétből hosszabb vakáció kerekedik itt nálunk. Nekem megvan a három csillag, főképp a második képre, és megvan a leckemegoldás is. (hegyi)
értékelés:    

Egy történetmesélésbe kezdett Sándor. Három képben mesél a magányról, az egyedüllétről, ami olyan eszköz használatával történik, ami még inkább elidegenít, nem csak a környezetek, az a szobabelső, vagy az utcakő, vagy az a házfalrészlet mesél a töredezett jelenünkről, amit, mint környezet, választott Sándor, hanem maga a mese figurája is, ami egy rajzórákon sokszor látott baba. Miközben pontosan azért használják ezt a kis figurát, mert jól beállítható különböző pózokba, és azok jellemzőek, és jól rajzolhatóak, de nem egy szerethető figura, abban az értelemben, amiben mondjuk egy plüssmaci, vagy bármi más bábfigura szerethető lehet, és a történetet meseivé tudja tenni. Itt ez a meseiség nagyon konkrét, ráadásul azokkal a beállításokkal, azzal a színvilággal, azokkal a fényekkel, amiket látunk, nagyon filmszerű. Egyetlen egy kérdés van számomra, ami nem biztos, hogy igazolható az én meglátásom szerint: a keretezés. Nem értem ezt a fekete keretet, hogy mit akar ezzel Sándor mondani. Van egyfajta esztétikai igény arra, hogy összerántsuk a kompozíciót, és akkor ezek a fekete keretek mintha ezt segítenék, de én nem érzem ennek szükségét elektronikus formában. Ezek a fajta keretezés-utánzások a mímelés miatt veszik el az erőt magától a képtől, ami az üzenet jelleget hordozza. Mindezzel együtt jól érzékelhető az a hangulat, amit Sándor mutatni akar, és ehhez a címhez is jól stimmel. Engem meglep például, hogy két szekrényfiókhoz hogyan társítja a bábut, és hogy hoz létre egy olyan környezetet, mintha ez egy külső térben lévő nagy épület előtti helyzet lenne. Ebben van egy játékosság, és utal a gyerekkorra is, mert gyerekkorunkban azok a szobabelsők, amiket a játékra használtunk, azok megelevenedtek, és ezek a történetek a fejünkben, mint mese, különböző nagyvárosokban zajlottak, valószínűleg a filmélményeknek is köszönhetően, amit gyerekként láttunk. A nagymama kanapéja volt a Grand Canyon, és másik oldalon már New York felhőkarcolói voltak megépítve könyvekből. Ezt az irányt erősíti az első kép, a második, a maga tárgyiasságával, a funkció nélküli táblatartó betonkockával egy olyan gyermekmesét hoz, ugyanezt az irányt folytatja, mint a fölső kép, hogy ezekben a helyzetekben csak a fantázia kérdése, hogy mit minek nézünk. Ez akár lehet egy kút, a mindentudás mély kútja, amibe beleugrik a kis figuránk, de akár lehet egy kád, amiben lóbálja a lábát, sok mindent hozzá tudunk képzelni a magunk módján, és megint a gyermekkor meseszövési technikája érhető tetten. A harmadik kép, ahol a méretek a jelentősek, hogy hogyan válik egy ilyen kis csenevész fal melletti gazként kinövő magból sarjadó facsemetéből egy óriási fa, melynek árnyékában áll a mi hősünk. Az egésznek számomra van egy ilyen háborús fílingje is, mintha a kivégzőosztag előtt állna ez a figura a falnál. Számomra az első két kép az, ami inkább koherens, a harmadik kép nekem ebből a történetmesélési szituációból kilóg, lehet, hogy a nézőpont megválasztása miatt, lehet, hogy a tárgyak megválasztása, vagy a megvilágítás miatt más irányt kezd el, mint az első kettő. Mindezzel együtt megvan a három csillag erre a leckére, várom a folytatást Sándortól, szeretném látni, hogy merrefelé indul el ez a mese. (hegyi)
értékelés:

köszönöm a mesét ezzel a "mesefigura" portréval.

Nagyon örülök annak, hogy Sándor elkezdett képeket küldeni újból. Nagyon izgalmas az a színvilág, amiben dolgozik. Van az egésznek egyfajta poszter jellege. Mintha valami reklámot látnánk, hogy: „gyere Lellére dolgozni, mert mennyi élmény vár rád munka után”. Az egészben van egy olyan hatás, ami azt hozza minden egyes képnél, külön-külön is akár, hogy elindul egy mese, de annak a mesének az ábrázolásánál Sándor nem elégszik meg azzal, hogy valamit, mint szociografikus megközelítés, rögzít (ez is megtörténik a képen), hanem a megfigyelői státusz mellett az esztétikai igényesség is jelen van. Én ennek nagyon örülök, mert ez egy nagyon fontos helyzet. Az első képen van a kisfiú, aki fut a part szegény kövén, és a két hölgy, aki ül a padon, és figyeli őt. Nagyon jó az osztása a képnek, ahogy két oldalra osztódik ez az egész történet: a kép 2/3-át kitevő jobb oldalán zajlik le minden, ami mozgás, minden, ami jelentéssel bír, a bal oldalon nincs se ember, nincs se hajó, nincs semmi, csak a tömeg. Ez az, ami az egészet, mint feszültség, megemeli. Így van tere annak a fiúnak, hogy fut, ráadásul hova fut? A semmibe, a saját belső útjába, a saját eldöntött kis történetébe. Nagyon érdekes az, hogy ő befelé figyel, magára, és a két szereplő pedig nyugtázza ezt az egészet, még sincs a modellek között konkrét kapcsolat, de mégis az üzenet jellege nagyon erős. A következő képen látunk egy nádast, ahol talán pecáznak apa és a fia a mólón, és a felhők, a színe a víznek, ezeknek mind van egy nagyon erős hangulati töltése, és attól tud elindulni ennek a két szereplőnek – akik, ha kép területét nézzük, talán, ha 1/20-át teszik ki a képnek -, a története, rájuk kezdünk el figyelni. Ez a kompozíciótól is van, meg attól a fénytani helyzettől is, amit látunk, a megvilágítástól, amiben az apa pulóvere látszik, de az egész helyzet ebben a vihar előtti pillanatban egy olyan élményt ad, ami pluszban hozzáadja az apa-fia kapcsolatot is, a "bajban is együtt vagyunk" érzést, a "megmutatom a fiamnak, hogy hogyan kell pecázni", minden benne van. A következő kép, ahol apa a kislányával labdázik. Megint ez a viharos, késő délutáni helyzet, gyönyörű fényekkel, de nem ez a lényeg, ezek csak eladják a képeket. Akármelyik képet is nézzük, az a fénytani helyzet, azok a gyönyörű felhők csak mint az ostya, azt a keserű pirulát, ami, mint üzenet, a képen rajta van, segítik a nézőnek lenyelni. Tessék megnézni ezt a képet is, hogy apa, ahogy a labdával szembe áll, és a kislány erősen akarja ezt a játékot, apa már fáradt, ő már tudja, hogy ennek véget kellene vetni, a szél el is viszi a labdát. A kettejük között kapcsolatról beszél ez az egész, miközben a kompozícióban nagyon fontos, hogy benne vannak a vízibiciklik, és színben is tudnak rímelni: a sárga labda a sárga vízibiciklivel. Látunk a következő képen egy hölgyet a vízparton, ez egy strand lehet, és számomra az az élmény jön elő, amikor utolsó napunk volt Sydney-ben, kimentünk a Bondi Beach-re, már utcai ruhában voltunk, tudtuk, hogy nem tudunk még egyszer megfürödni, nem lesz rá időnk, de ki kellett menni, el kellett búcsúzni, kellett vinni az élményt. Nem voltunk ott két percet sem és az ember nagyon furcsán érezte magát, hogy ott van a nyaralók között, és mindenki élvezi a helyzetet, miközben ő útra készen van. Itt is ez a helyzet, hogy viharos az idő, nem is biztos, hogy elég meleg még a víz, ráadásul nincs is erre fölkészülve a hölgy, láthatóan ő csak szemléli ezt az egész helyzetet, de mégis tökéletesen átjön a képen az, hogy a fejtartásból, hogy nem a fény felé néz, nem a hullámokat nézni, hanem a köveken szétloccsanó vizet, valami emlékeket hívott benne ez elő. Ez az utazás, a magány élménye nagyon erősen létrejön. Aztán megint egy következő kép egy mólóval. Megint ott van a dinamika, ott van a feszültség, hogy egy vízi helyzetet látunk, egy strandhelyzetet, de a szereplő nem a szokványos strandolási szituációban van jelen. Megint a meditatív, az elgondolkodó élményfelidéző helyzet, a raktározás, a gyűjtés, amikor begyűjtjük az utolsó képkockákat a filmünkhöz. Számomra a legerősebb kép az első. Az a történet, ami ezzel a kisfiúval itt létrejön, ahogy ő szalad ott a parton. Ha a teljes sorozatot nézem, akkor azzal a színvilággal, amit itt Sándor megtalált, és ábrázol nekünk, az egész elemelkedik. Ha ezt fekete-fehérben nézzük, akkor ez egy szoció-sorozat lehetne, vagy egy film stációi, miközben attól lesz az egész furcsa, hogy a történetmesélés, és a képi megoldások, a kompozíciók hoznak egy olyan élményt, ami ezt a szociografikus vonalat erősítik, miközben a divatfotókból ismert színvilággal dolgozik Sándor, ami egy glamúr, egy teremtett látvány. Nagyon örülök ennek a képsornak, várom a folytatást, annyit hozzátennék, hogy az utolsó kép kevésbé erős, kilóg nekem a sorból, mert ott az az örökbe ragadt hiábavaló várakozás, ami a többinek jellemzője, nem ellesettnek, hanem beállítottnak, csináltnak tűnik, attól, hogy a modell ilyen közeli és ennyire leplezetlenül szemléljük. Működhetne a kiszolgáltatottság érzete is, de mégsem tud ez elindulni, itt átbillent az az arány, ami a többinél a színekkel kialakult. (hegyi)
értékelés:

Kaptunk egy rádióadást is ehhez a képhez, és Árpival, a tesójával, elmesélik ennek a képnek is a történetét. Én nagyon örülök annak, hogy kaptunk ehhez műsort, de ez a kép önmagáért beszél, performansz nélkül is tökéletesen jól mesél a kis lábujjacskákról, a körömlakkról, arról, hogy a kis szandinak az egyik szára kékebb, mint a másik, ott vagy valami víz érhette, vagy a nap kiszívta, érdekes, hogy nem egyforma a kettő. Látszik, hogy szereti a gazdája ezt a szandált, és nem otthon, nem kertben, nem füvön, hanem a flaszteren mutatja, tehát városi lányról beszélünk. Nagyon sok mindent elmondanak, mesélnek az ujjak is. Nem szeretnék belemenni nagyon mélyen egy talpelemzésbe, vagy egy lábforma elemzésbe, de a két nagylábujj nagyon aranyos kis bábocska, nagyon érdekes. Nagyon szerethető ez a kép. Nekem az mindig izgalmas kérdés volt, azt még értettem, hogy a lányok miért lakkozzák ki a kezükön a körmüket, de hogy a lábkörmüket miért, azzal mindig hadilábon álltam, de ennél a képnél ez meg is magyarázódik. Nem csak a kompozíció van rendben, hanem színvilágban is egy ívben van tartva ez az egész: a szandál színe, a test színe, a körömlakk, a szandál pántja, ezek mind nagyjából ugyanabban a körben mozognak. Nagyon köszönöm. (hegyi)
értékelés:    

Játszótéren.

Nagyon erős képet kapunk Anitától. Egy olyan fotót, ami attól izgalmas, hogy olyan mélységélességet állított Anita, amivel ez az egész kép nekem úgy tűnik, mintha a szereplő otthon egy kanapén feküdne, és a háttérben ez egy tapéta lenne. Egészen furcsa a dolog, hogy fénytanilag is az előtér és a háttér ennyire különválik, és ezt segíti a deszka, amin Kittit látjuk, segíti az a függőleges oszlop, ami keretezi ezt a képet, ezek mind-mind hozzásegítenek minket ehhez az érzéshez, de tényleg olyan, mintha egy beállított otthoni helyzetben imitálnánk azt, hogy kint vagyunk a szabadban. Ha ezt az érzést próbálom magamban keresni, akkor azt mondom, hogy igen, az is egy érdekes helyzet, ahogy Kittit látjuk itt most ezen a képen. A leirat azt mondja, hogy játszótéren vagyunk. Van a kamaszkornak egy olyan pillanata, amikor az ember vágyik arra, hogy a gyerekkori játékaival játsszon, de kezd belőle kinőni, és ez csalódásokat tud okozni. Lehet, hogy ezt látjuk a képen, mert én is voltam úgy, hogy elmentem arra a játszótérre, ahol hintafogóztunk, beültem a hintába, és már nem tudtam rendesen hintázni, mert útban volt a lábam, és bele is szorultam a hintába, de akartam volna még azt az élményt újból átélni. Nagyon keserű volt azt megtapasztalni, hogy ez már elment ez a hajó. Valami melankóliát, szomorúságot látok ezen a képen, lehet, hogy ez ebből adódik, hogy Kitti most szembesül azzal, ami ebben a helyzetben a játszótéren őt éri, mint élmény. Örülök ennek a képnek, főképp ezek a térbeli játékok izgalmasak számomra, amik létrejönnek. Abszolút tudatosnak gondolom ezt Anitánál, ugyanis a kompozíció is erre van kihegyezve, hogy megmaradhasson az az oszlop, mert egyébként semmi nem indokolná más, hogy miért van odaszerkesztve Kitti a képen, ahova. Ez az oszlop húzza ezt vissza. Az is érdekes, hogy átlátunk mellette a háttérbe, és ott van egy fényes rész, ahol a fűzfa mellett, tovább, a távolba is tudunk nézni. Onnan várnánk egy szereplőt, valakit, nyitva van ez a hely. (hegyi)
értékelés: