Tisztelt Balla Demeter (bácsi), láttam a kiállítását, megvettem a megkapható fotóalbumait és azóta hajt a vágy: képekkel kifejezni azt, amit szóban nem mindig sikerül elmondani.

Megint egy versidézet, megint egy verses megfejtés, mint képcím, ugyanakkor azt mondom, hogy ahogy az előző képénél Mariann a József Attila idézettel egy nagyon jó párhuzamot talált, és hullámokat vert a képi megfogalmazásban is a versidézet, ez egy jóval visszafogottabb párhuzam. Tökéletesen egyetértek vele, főképp akkor, ha a verset magamban folytatom. „A kisszobába toppanék, röpült felém anyám”, és ha nem mondom tovább a verset, akkor is elkezdjük érteni, hogy milyen rezdülés az, amit ez a virágkompozíció, és ennek a fényképen szerepeltetése, ebben a színvilágban, kompozícióban és fényben mutat. Mondhatnánk azt is, hogy, itt látunk egy asztallapot, rajta van valamilyen tányér, abban van valami virágcsokor, és ennyi. Igen, és mégis azt mondom, hogy jelentése van annak is, ami nincs a képen. Jelentése van annak, hogy nincs a képen terítő, hogy nincs mellette jegyzettömb, kis tollal, vagy szemüveg, nincs más tárgy. És az is látszik, hogy nem arról van szó, hogy ezt most Mariann itt lepakolta, és gyorsan rendet csinált, mert a virágpor, ami lepergett a virágról, az ott van azok a fa felületen. Nagyon szépen, egységben tartott a kép, tónusrendben is, és ezzel az egyszerűséggel nekem valahol visszahoz egy falusi, nagyon kisgyerekkori élményt, ami nem is a saját életünkből való, mert mi falun is tulajdonképpen városi életet éltünk, mert anyám pesti lány volt. Vitte magával azt a térrendezési szükségszerűséget, hogy, bár kis faluban laktunk, de mégsem az a környezeti hatás volt a jellemző arra, ahogy mi a lakást rendeztük, ami egy falusi házra jellemző. Itt ennél a képnél ez az élmény jön vissza, nagyon furcsa, hogy részben visszajön a gyerekkornak valamilyen lenyomata, részben egy olyan falusi élmény, amit nem én éltem át. Ezt nem tudom ennél értelmesebben elmondani, elnézést kérek, és nagyon örülök annak, hogy Mariann eljött a Demeter kiállítását megnézni, és annak is örülök, hogy foglalkozott ezzel az élményanyaggal, amit ott kapott, és képben hozott egy reakciót. Ha megfigyeljük, akkor én, aki ismerem Demeter virág csendéleteit, azt mondom, hogy azok nagyon is férfias csendéletek. Teljesen más, amikor egy nő a virágvázába tesz egy csokor virágot, akár kertben szedte, akár kapta valakitől, mint, amikor ezt egy férfi teszi. Más az odafigyelése, más a gondossága, ha megfigyeljük, ez nagyon is női csendélet, térrendezés. Ahogy a virágok elhelyezkednek, ahogy ez kiad egy körívet, és ebből néhol egy-egy kis ágacska ki tud törni, tehát az egészben benne van az a gondosság, ami egy női kéz munkája, még akkor is, ha ezt a csokrot nem Mariann rakta össze. Ez még akkor is így van, ha nem tudható, hogy ki volt az alkotó, ugyanis a megfigyelés a fontos, az, hogy ezt a csokrot ebben a fényben, ebben a beállításban, ezekkel a tónusokkal, és ebben a színvilágban mutatja meg nekünk Mariann. Nagyon örülök ennek a képnek, és annak meg különösen, hogy módom volt Demeternek is megmutatni, aki hozzá is fűzött egy kommentárt. Érdekes, hogy nem beszélgettek a képekről. (hegyi)
értékelés:

A fraktálok „önhasonló”, végtelenül komplex matematikai alakzatok, melyek változatos formáiban legalább egy felismerhető (tehát matematikai eszközökkel leírható) ismétlődés tapasztalható. Az önhasonlóság azt jelenti, hogy egy kisebb rész felnagyítva ugyanolyan struktúrát mutat, mint egy nagyobb rész.

Nagyon jó a megfigyelés, és Gáborra nagyon jellemző az, amit látunk. Fontos, mert többször hallhattuk az életünkben azt, hogy fraktál, és látunk ilyen számítógépes bigyókat, amik engem a penészvirágra szoktak leginkább emlékeztetni. De sem a leiratát nem biztos, hogy mindenki elolvasta, hogy ez mit jelent, sem a valóságban nem biztos, hogy tud hozzá mit kötni. És itt van a valóság ábrázolásában Gábornak a nagyon nagy erénye, hogy megmutatja nekünk, hogy mi is az, hogy fraktál. Az első kettő kép tökéletes párhuzam, a harmadik is, de ha már ekkora lépést teszünk, akkor ne három képnél álljunk meg, hanem mondjuk ötnél, és várnék további párhuzamokat. Mert most pontosan a színugrás miatt, hogy a zöldből egyszer csak a testszínre váltunk, abszolút csakis esztétikai értelemben, megbillen a képhármas. Ettől még én ezt egy tökéletesen elfogadható iránynak tartom, el tudom azt képzelni, hogy Gábor, ha csinál ebből egy sorozatot, ahol mindig három helyzetet mutat be, és ezek a helyzetek nem csak a fraktálokkal foglalkozik, hanem például az aranymetszéssel is, és bármi matematikai képletnek a természetben való fellelhetőségéről, és mindig didaktikusan követi a saját rendjét, hogy két természeti megjelenésű valami, és egy emberi testtel kapcsolatos valami, akkor ezt, mint sorozat, el tudom képzelni. Most, egy picit ettől idegenkedem, de maga a megoldás tökéletesen rendben van, a Rezonancia leckére egy egészen kitűnő meglátás, úgyhogy megvan a leckemegoldás, Gábor, le a kalappal, a meglátásod tökéletes. (hegyi)
értékelés:    

A világ összes fájdalma az arcára van írva.

Érdekes értelmezése ez a leckének. Amikor én ezt a leckét kitaláltam, akkor arra gondoltam, hogy leletmentés, tárgyi emlékek mentéséről, felidézéséről szólhat ez a lecke leginkább. És lám, felülírja Csongor, mert itt látunk egy olyan szenvedéstörténetet, ami leirat nélkül is tökéletesen működik. És igen, nem árt megállnunk néha, és elgondolkodnunk azon, hogy mi, akik birtokoljuk ezt az egész rendszert, amit Földnek hívunk, mennyire törődünk azzal, hogy mi itt a több millióra tehető állatfajtából csak az egyik vagyunk, és mint vírus, élősködünk ennek a bolygónak a testén, miközben az összes többi nekünk kiszolgáltatott állat a mi kényünk-kedvére kerül állatkertbe, vagy bármilyen olyan helyzetbe, ami nem egy természetes viszony. Ez ennél a képnél is elég jól látszik. Nem tudok ehhez sokkal többet hozzátenni, három csillag megvan, de szeretném, ha ezzel a leckével még kicsit foglalkozna Csongor, miközben maga a megoldás is tetszik, hogy ebbe az irányba ment, de ahhoz, hogy azt mondjam, hogy a lecke megoldásra került, várnék még képeket. Annyit hozzáteszek, hogy a metszés, ami fent, jobb oldalt vágja a képet nem szerencsés, nem elég koncentrált. (hegyi)
értékelés:

Évekkel ezelőtt kerültem kapcsolatba K.-val. Elhanyagolt kis vadóc volt akkoriban. Élete első táborába én vittem el, ahol lovakkal is találkozott. A mai napig rendszeresen találkozunk, és sokat beszélgetünk. Sikeresen elvégezte a nyolc osztályt, és egy jó nevű lovasiskolában fog tanulni ősztől. Meghívott a ballagására. Ott készült a kép.

Nagyon szemérmes, nagyon visszafogott portrét kapunk. Lehet, hogy meglepő, hogy ezt mondtam, hogy portré, de tökéletesen rendben lévő portré, függetlenül attól, hogy nem látjuk a modell arcát. Látjuk a ruháját, a karkötőt, ahogy harmonizál a ruhával, látjuk a kis szandált, és látunk egy pózt, azt a pózt, ahogy ő ezt a virágot tartja. Van egy csokor, ami margarétákból áll, "Ballagási emlék" felirattal, még valami kis könyvecske is rá van aplikálva erre a szalagra, ha jól látom, a virágkötők nagyon kreatívak, nem tudom, hogy ilyenek hogy jutnak eszükbe. Aztán látunk egy vörös szegfűt, ő kicsit mellékesen ott kandikál, de közben azt is látjuk, hogy a kéztartás bizony-bizony ezt a két csokrot mégis össze akarja fogni, miközben az egyik virág nem a nagyobb csokorhoz tartozik, ő egy kis szerény egy szál virág, de így is a modell alanya K, akiről a leirat beszél, ragaszkodik ehhez a virághoz. Nem akarja összekeverni a kettőt, nem csinál belőle egy csokrot, pontosan tudja, hogy az egyiket kitől kapta, és a másikat kitől, de mégis benne egységgé, és eggyé válik ez a két gesztus. Ez maga egy szociografikus üzenet is, egy érzelmi helyzetet is mutat. A lábtartás, a görnyedt testpóz, amit a kéztartásból tudunk kikövetkeztetni, ahogy ezen az iskolai széken ül, szóval ez az egész egy olyan helyzet, ami nagyon jól rímel arra a leiratra, amit kaptunk. Mariann, én erre megadom a három csillagot, és megvan a leckemegoldás is. Igen, ilyen az ünnep, nem mindig torta, nem mindig gyertyafény, vagy feldíszített lélek, abban van zaklatottság, van múlt, és ez a képen rajta van, köszönöm szépen. (hegyi)
értékelés:    

Nagyon jó az az ötlet, amit Ágnes észrevett, hogy a saját ágyát egy olyan élethelyzetben ábrázolja, ami a tanulásé, a magolásé, a vizsgára készülésé. Az ilyen tanulási időszakok nekem ahhoz hasonlatosak, mint amikor a katonatörténeteket hallgatja az ember, hogy utólag mindig minden megszépül. Akkor, ott nem biztos, hogy annyira kellemes, amikor éjjel 3-ig az ember kucorog az ágyban, és keresi a hibát a saját jegyzetében, és kiderül, hogy az órán nem biztos, hogy odafigyelt, mint amennyire kellett volna, és hiányzik 3 oldal, de miután túl van a vizsgákon, utána ez az egész helyzet kisimul. Amit látunk, mint terep, ebben a megvilágításban nagyon jól szimbolizálja ezt az élményt, amiről itt beszéltem. Ez sem más, mint a csendélet, a rettegett mumus itt az oldalon, és ha ezt el tudjuk fogadni, akkor a térrendezésről ejtenék néhány szót. Jó a kép fölső és bal oldalát szegélyező párna és paplan, jó a gyűrött lepedő, jók ezek a papírlapok is javarészt. Aztán a párnára tett papírlap, ahogy árnyékot vet, ott már egy picit sok az az árnyékforma, ami ott létrejön. Ha kicsit belemozdítom oda, ahol a test megpihent, egy kicsit odébbhúzom, akkor lehet, hogy előnyösebb képet mutat. Ott van egy fülhallgató, ami, ha már rákerült, akkor maga az eszköz is kerüljön rá, ne csak ez a fülhallgató, hogy jelezzük azt, hogy és közben Ágnes rockzenét hallgat. Jó ez a kupak nélküli kiemelő toll, meg a másik toll is, abban nem vagyok biztos, hogy a két tárgy egymáshoz való elhelyezkedése is optimális. Annak örülök, hogy ez a rózsaszín válaszol az ágyhuzat rózsaszínjére. A zöld tollat lehet, hogy megcseréltem volna ezzel, és ide az előtérbe hozom. Lehet ezzel még játszani, most picit ez a rendezetlenség az, ami a prímet viszi. A másik kérdés az, hogy most akarom, hogy olvasható legyen az, amit Ágnes a papírokra írt, vagy nem. Van egy Stuctura felirat a jobb alsó sarokban, ami erősen olvasható, ami nem baj, csak ha ezt a döntést meghoztam, akkor kompozícióban ezt is úgy kell elhelyezni, hogy ellenpontja legyen valaminek, például a fekete zsinórnak. Kicsit még kellene komponálni, rendezni, de mint leckemegoldás tökéletesen rendben van a képlet. Én erre most kettő csillagot adok, mert Ágnes már elkezdett a térrendezéssel foglalkozni, ezt ne veszítse szem elől. (hegyi)
értékelés:

múlékony árnyak - nem kísértetek, csak kísértenek.

Egy József Attila idézetet kaptunk képcímnek, és az, amit a képen látunk többé-kevésbé képes olyan hatással lenni a nézőre, hogy nem a tárgyias megközelítést keresi, hogy ez most milyen fa, és annak milyen levele van, és meg akarja fejteni az erdő titkait, hanem abból a fény játékból, ami létrejön tökéletesen jól visszakódolható a versidézet élményanyaga. Ez pontosan arról szól, ami a lenyomat, az árnyék, hogy már a valóság nincs a képen, nincs ott a modell, ami ezt az árnyékot vetné, nagyon karakteres ez az árnyék, de hibákkal, lyukakkal teli, kicsit maszkszerű formát ad, mint egy busó álarc. Nagyon örülök annak, hogy Mariann, amikor az erdőt járja, akkor ilyen dolgokat is észrevesz. Egyetlen dolog, amit hozzátennék, ami talán fokozhatná ezt az élményt, az, hogy a mélységélességet még sokkal kisebbre venni, és még elmosódottabb legyen, még kevésbé jelentéssel teli legyen a háttér. Tudom, ezt nem egy könnyű dolog megcsinálni, mert ez fényképezőgéptől is függ, hogy mit enged a masina. Egyébként tökéletesen érthető, és jó a megfejtés. A leckére is, abban a témakörben, amiről beszélünk, ez egy nagyon jó irány, úgyhogy megvan a 41-es lecke megoldása is. (hegyi)
értékelés:    

3 éve, agyvérzésem idején kaptam. Figyelmeztetőül, hogy ne pörögjek már annyira, és ne haljak meg. Félreraktam, sokáig porosodott a könyvespolc egyik sarkában. Aztán nemrég a kezembe akadt. Letörölgettem, emlékeztem.

A fotó önmagában, ha a leiratot nem figyelem, akkor egy jó megközelítése valaminek, látunk egy kerámia edényt, amiben gyöngyökből fűzött virágformák vannak. Abban nem vagyok teljesen biztos, hogy ez a nézőpont az, ami a legjobb formáját adja ennek a tárgynak, mert ha megfigyeljük, akkor sokkal erősebben él a cserép, mint maguk a virágformák, mert azokat oldalról látjuk. Az arányok most a cserépforma mellett erősebbek. Azt kifejezetten jó ötletnek gondolom, hogy Mariann valami sállal körbevette a tárgyat, ami színben és mintázatban harmonizál ezzel a tárggyal és ennek a színvilágával, mert ez csökkenti a tárgyiasságát ennek a cserépnek. Ha leirat nélkül nézem ezt a képet, akkor, mint tárgyfotó megáll a lábán, én magasabbra emeltem volna a kamerát, hogy jobban lássam, jobban érthessem ezt a sárga és piros színű gyöngyökből fűzött virágot. Annak is örülök, hogy az is érezhető ennél a fotónál, hogy ez nem egy mai darab. Aki tisztában van azzal, hogy ezek a gyöngyök hogy néznek ki újkorukban, itt nem csak fény-árnyék hatás miatt van színváltozás, hanem valószínűsítem, hogy a nap megtette hatását, és kiszívta a festék tónusát a gyöngyökből, tehát ez is egy jó irány, hogy ebben a kicsit fád színvilágban mutatkozik meg ez a virágkompozíció. Ugyanakkor nem tudok eltekinteni a leirattól. Nagyon tárgyilagos, nagyon határozott leirat, de mégis nagyon érzelmes üzenet. Ezt erősíti a cím is. Ha elolvassuk ezt a leiratot, akkor már fölmerül bennem a kérdés, hogy biztos jó leckebesorolást kapott-e ez a kép, hogy Tárgyfotó. Talán ennél egy kicsit többet jelent. Érdekes dolog az ember életében a betegségekkel, a sorsfordító eseményekkel való kapcsolat. Sokan kis szentélyeket emelnek a lakásban, és összegyűjtik ezeket az emléktárgyakat, és időről időre megünneplik ezeket az eseményeket, még akkor is, ha ezek nem pozitív emlékhez csatolódó események, mások szeretik ezeket elfelejteni, és azt mondani, hogy ezen én túlléptem. Az az érdekes, hogy a kép maga is ezt a fajta döntés bizonytalanságot sugallja nekem, pontosan azzal, hogy nem akarja nagyon szépnek mutatni ezt a kis virágot, pedig valószínű, hogy amikor Mariann ezt megkapta, akkor ez egy saját formájánál többet jelentő érzelmileg lényegesen töltöttebb tárgycsoport volt. Ahogy a leirat is mondja, mintha ez kikerült volna a látókörből, és most újból valamiért előkerült, de még nincs a helyén. Én azt mondom Mariannak, hogy, miközben ez egy jó kép lehet, és én megtartanám belőle azt a színvilágot, azt a textilt, és azt a környezetet, amit létrehozott Mariann, de talán kevesebb fénnyel, sejtelmesebben, és eldöntve azt, hogy mi az ő viszonya ehhez a tárgyhoz, egy ismétlés nem ártana. Nekem most billeg ez az egész a tárgyfotó szikársága, és az érzelmi megközelítés és emlékkép felidézés között. Jó lenne, ha ez a döntés megszületne Mariannban. Én most ezért adom vissza ismétlésre. (hegyi)