Két gondolatom van, egyrészt engem nem azért tartunk, hogy mindent csak dicsérjek, vagy legalábbis erősítsetek meg abban, hogy ugye nem azért. Mert ha az kell, akkor én mondom, hogy ez nekem egy nagyon szimpatikus kép, és mennyire tetszik, de ezzel nem megyünk sokra, mert biztos, hogy sok más embernek is tetszik, és akkor hurrá. Most akkor Robi mennyivel van ezzel beljebb? Én mondom azt, ami nekem ezzel a problémám. Olyan dolgokat fogok mondani, ami szerencse kérdése, és sajnos valamikor az ember mellé szegődik, valamikor meg nem. De ugye, azt keressük, hogy hol van az út a tökéletesség felé vivő irány, és hol van az a lehetőség, ahol ezt meg tudjuk ragadni, és mi az, ami az útjában áll ennek. Most két ilyen dolgot tudok mondani. Az egyik az, hogy sajnálom, hogy az a hölgy szereplő ennyire kiment a képből, pontosabban nem is azt sajnálom, mert jó helyen van, hanem azt, hogy a képhatár elvágta őt. Abból, ami az előtérben van, én simán el tudnék felejteni egy ujjnyit, miközben jó lenne, ha neki a karja meglenne még. A másik az, hogy a nő az jó, kicsit kicsúszott, de jó, a tangóharmonikás bácsi kiváló, előtte a pénz miatti zsák szintén jó, még a kis sámli is jó, amin ül, meg a járda is jó, meg a téglafal is, meg a mögötte lévő plakát is jó, de az a kerekes kocsi bajos. Ha az ott nem lenne, akkor azt mondom, hogy ez a kép készülhetett volna 1896-ban is. És egyetlen dolog lenne akkor, ami visszahúzna a valóságba, az a plakát lenne, és ez tökéletesen egyensúlyban lenne, és harmóniában, és izgalmas lenne minden. Sajnos az a kocsi a maga idétlenségével, vagy azzal a formával, amivel ott van, gyengít ezen a helyzeten. Kérdés az, hogy mi ilyenkor a teendő. Az egyik ugye az, hogy azt mondjuk, hogy ez van, tehát, hogy sajnos így adta, így jött ki a lépés, ott volt ez a bigyó, gyorsan kellett dolgozni. A másik pedig az, hogy az ember beledob egy fontot, vagy nem tudom, milyen pénznem van ott, és azt mondja, hogy uram, megengedi, hogy arra az időre, míg ezt a fényképet elkészítem, odébb menjen az a kis kocsi. Megengedi, te odébb teszed, lehet, hogy ő nem fogja érteni elsőre, de majd amikor látja a képet, igen, és már meg is oldódott a probléma. Igen ám, mondhatod azt, hogy addigra ez a nő kimegy a képből. Igen, itt több dolognak kell egyszerre szerencsésen megtörténni, de sajnos a fotó ilyen zsonglőrködés. Ezért mondom azt, hogy az utcafotózás látszólag egyszerű kérdés, mert onnantól működnek ezek a dolgok, hogy minden egyes képalkotó elem indokkal van jelen, semmi sem véletlenül. Persze, lehet mondani, hogy azt a nőt nem számoltam bele, véletlenül mászott bele a képbe, de te voltál az, aki azt a döntést meghozta, hogy exponálsz, és hogy benne hagyod. Magyarán, még akkor is az irányítás a te kezedben van, ha a véletlen rásegít. Ezt azért tartom fontosnak elmondani, mert akkor, amikor mondjuk egy Salgadot megnézünk, hogy ő hogy dolgozik, vagy hogy mi a végeredmény, de akár mondhatom magyar viszonylatban Gárdi Balázst, az ő helyzetükben, azokban a szituációkban, amiket ők megfigyelnek, nem az a kérdés, hogy mennyi idő alatt kattintanak el egy képet, mert nekik is ötvened, vagy hatvanad, vagy harmincad másodperc. Hanem az a kérdés, hogy előtte mennyit készül, meg hogy hány ilyen utcasarkot hagyott ott, és nem csinált meg. Hogy mikor nem fényképezem le, mert ez nem lett tökéletes. ezt most nem azért mondom, mert ide csak ilyet kell feltölteni, ami kész. Még egyszer mondom, minden tök jó, megkapja a 3 csillagot és a leckemegoldást is, mert tökéletesen jól működik a dolog, csak azért mondtam mindezt el, hogy ha továbblépést keresünk, ha azt az irányt keressük, hogy hogy lehet valami még erősebb, hogy lehet akár kortalan, időtlen, hogy ne mondjam műalkotás, akkor ilyen nüanszokon múlik, hogy minden szép, minden oké. Persze, van olyan iskola, aki azt mondja, hogy mindezzel, amit most elmondtam nem kell törődni, mert ez az egész a maga találtságában is működhet. Igen ám, de ami miatt azt gondolom, hogy te nem ezt az iskolát keresed, az a színezés. Amit én egyébként nem szoktam szeretni, de ennél a képnél abszolút helyén van, mert eltalált a kor, és eltalált a szituáció, erősítik egymást, ritka ellenpélda. Ha pedig archaizálunk, ha pedig belehelyezkedünk a korba, és azt a szituáció is megadja, mert a nő haja, ruhája, a bácsi, a harmonika, a cipő, a kis kitérdelt nadrágja, minden-minden egybe vág, hát akkor igen, akkor ezeket a rezgéseket csökkentik ezek a problémák. Száz szónak is egy a vége, a kép jó, és ez az irány talán az, ami majd gyakorlással és türelemmel megtörténhet, hogy kiteljesedik, és én nagyon remélem, hogy ide hamarosan eljutunk. (hegyi)
értékelés:    

Az a helyzet, hogy miközben az egésznek van egy nagyon plasztikus érzete, ami ezt a növényzetet illeti, ami nem tudom milyen tarló lehet, de nem is akarom ezt megfejteni, mert nézzétek el nekem, én pesti csávó vagyok, nem vidéki, úgyhogy ezt nem tudom, de ami ebben anyagszerű, az már sok az égen. Ettől az egész olyan, mintha kis körömollóval kivágtad volna a felhőket, és utána újból összeraktad volna. A valóság nem ilyen, és már pedig itt az a baj, hogy ha ennyire elrugaszkodunk a valóságtól, akkor eljutunk oda, ahova Boris Vallejo eljutott, igen ám, csak ott neki megvoltak a hősei. Ott azok a hősök voltak azok, akik miatt a dolgok túl lettek rajzolva, mint egy képregénynél. Ez most egy képregényi helyzetté vált, és ez nem tesz neki jót, mert nem tudom, hogy mit kezdjek akkor vele, hogy hogy a francba meditálunk mi egy képregényben. Vagy mindjárt jön a kengyelfutó gyalogkakukk, és bele bip-bip-pel ebbe az egészbe. Szóval nekem most ez a problémám. Az jó, hogy az az út benne van, egy kicsit határozottabbnak kellene lennie, Isten ments, hogy levágjuk, sőt, én még rátennék egy 10 dekával, de felejtsük el, én legalábbis azt mondom, hogy el kellene egyszer csak oda jutni, hogy kezdjünk valamit az élességgel, mint fogalommal. Az a helyzet, hogy az élesség olyan tünemény, amit amikor megveszi az ember a legújabb gépet, akkor el van ájulva, belehabarodik, és ott is marad, mert hogy minden annyira éles, hogy a legutolsó szőrszál is látszódik egy hangya kislábujján, de ez nem igaz, mert a valóság nem ilyen. A preraffaeliták használták talán utoljára azt, hogy a festményeken is minden egyformán éles, az előtér, a középtér, és a háttér is, miközben a szem, amikor befogad valamit, csak egy élességi pontot képes megragadni a térben, az összes többi, az előtte és a mögötte lévő nem éles. Ennek megfelelően, ha egy fotón rá akarom valamire irányítani a figyelmet, akkor csak azt állítom élesre, mert az összes többinek a homályban, vagy életlenségben tartásával érem el azt, hogy arra az egyetlen területre koncentráljon, vagy adott esetben, ha fordítva komponálok, akkor a lényeget tartom életlenben, és valami lényegtelenre fogok ráfókuszálni. Ezzel járatom folyamatosan a lényegtelen és a lényeges között a szemét annak, aki nézi. Kell tudni, hogy ez egyik eszköze a kompozíciónak, és kell tudni alkalmazni azt, hogy mikor és hol kell annak az élességnek megjelennie a képen. Még egy dolgot hozzátennék ehhez, mégpedig azt, hogy fárasztó. Amikor valami nagyon éles, vagy nagyon túl van élesítve, ráadásul ezt még szoktátok utólag bizergálni a képkezelőben, akkor nekem ez jutott az eszembe, hogy fárasztó vizuálisan. Egyszerűen a szemgolyóm, de még az agyvelőm is kifárad, hogy nincs nyugalom, hogy minden kapargatja a retinámat. Nem tudom ezt máshogy mondani. Értem, oké, de tőlem ez a világ nagyon messze áll. Egyébként azt gondolom, hogy ez így, ebben a formában nekem még egy színpad. Ha meg lenne az az út, és az mutatna valahová, és történhetne ott valami, vagy legalább odaképzelhetnék valamit, akkor talán működhetne, de most ez így nekem csak színpad. (hegyi)
értékelés:

Finom ez a dolog, csak arról nem vagyok meggyőződve most ebben a világításban, ezzel az utómunkával, hogy amit látok, az egy vízpermet, vagy az valami utólagos effekt, ami archaizálni akar, tehát ennek a szerepe nekem most nem száz százalékosan egyértelmű. Amit látok, az önmagában nem rossz. Kicsit furcsa, mert a kép felső részénél kapunk egy nagyobb levegőt, miközben az egész oldalirányban eléggé beleszorul ebbe a keretbe, így nekem kompozícióban nincs helyén, de a megfigyelés jó. Nem voltam ott, hogy meg tudnám mondani, hogy hogy lehetne ezt az egészet másképpen megfogalmazni. Még valami, hogy ugye a virágoknak a feje az emberben mindig hoz egy asszociációt, hogy ők ilyen kis emberkék, vagy gyerekek, és ők most elfordultak a kamerától kicsit szégyenlősen, ami még ráadásul ezzel a színnel még össze is jön, tehát passzol is a dolog. Igen ám, de akkor erre rá kell tenni még egy lapáttal ahhoz, hogy ez a szégyenlősség, ez az elfordulás még jobban működjön. Vagy pedig, ha nem ez volt a cél, akkor miért így történt most a dolog? Valamelyik virágocska nem ártana, ha ránk nézne, ha nem ez volt a cél. (hegyi)
értékelés: