Nem nagyon szeretném ezeket képileg elemezni, mert fotográfiaként nem értékelhetőek, ugyanakkor illusztrációként működnek az adott rádióadáshoz. Örülök annak, hogy Anita elkezd megint ezzel dolgozni. Egy kicsit összeszedettebb képi munkát várnék, mert ez így önmagában billeg, és nagyon sok kihívással küzd, már csak ha mást nem mondok, azt a vörös függönyt a gyerekszobában, amitől az ember agyvérzést kap, talán érdemes lenne elhúzni ahhoz, hogy ne legyenek ennyire torzak a színek. Aztán a kompozíció és az elrendezés viszonyrendszerét most nem akarom itt tovább boncolgatni. A három csillagot azért kapja meg, mert ehhez készült egy rádióműsorban lévő blokk is, és az egész együtt fontos, önmagában a képek nem eléggé érettek. (hegyi)
értékelés:

Sokáig kellett azon gondolkodnom, hogy hol és miből lesz itt a feltámadás, és hogy mihez akar Zoli itt most minket segítségül hívni, hogy értelmezzük. Aztán bevallom férfiasan, hogy sokadik megnézésre, most az elemzésnél ugrott be, hogy ott van egy Krisztus szobor részlet, maradvány. Az a helyzet, hogy nem működik a dolog úgy, ha az ember nem tölt elég időt, megint az idő itt a trükk. Az idő pedig ahhoz kell, hogy egy megtalált helyzetből az ember képet formáljon. A találat tökéletes, jó ez a járda, jó a tükröződés, jók a falevelek, jó az is, amit a tükröződésben látunk. Ez az egész jól másolódik egymásra, tényleg olyan, mintha egy többszörös expozíciót kapnánk, ugyanakkor nincs végiggondolva az, hogy mi az, ami ebben a ritmusban emeli az irányt, és mi az, ami ebbe belerondít. Azok a levélszárak, amiket itt most látunk, főképp az, ami a testet keresztülhúzza, nincs értelmezve. Ha akarom, akkor végig lehetett volna vinni azon az úton, hogy ezek úgymond akár, mint a stigmatizálásnak a jelei működjenek, tehát akár dárdákként, vagy szögekként értelmezhetőek legyenek, de ez nem történik meg, viszont formailag abszolút szétveri az egészet. Az a bajom, hogy ez ráadásul nem is ismételhető. Hiába mondom azt, hogy Zoli, ezt ismételd meg, mert valószínű, hogy ugyanezt még egyszer már nem fogod megtalálni. Ha most egy kicsit patetikus akarok lenni, akkor a Jóisten a kezedre játszott egy labdát, és azt nem kaptad el. A fotográfia a legritkább esetben kerül elénk úgy, hogy az formailag, tartalmilag egységes és kész legyen. Valamit mindig kell vele molyolni. Vagy a nézőponton kell változtatni, vagy az optikán, vagy ki kell venni, vagy hozzá kell tenni valamilyen képelemet, tehát nem lehet megúszni azt, hogy az ember mentesüljön az alól, hogy rendezzen. Itt ez a rendező elaludt. Még egyszer mondom, jól a párhuzamok, jók az irányok, de az, amit kapunk, az formailag nincsen rendbe téve. Az egész egy zavaros ügy marad, miközben nagyon kevés kellett volna ahhoz, hogy ez értelmezhető legyen. Igen, megláttam, de oda kell menni a pocsolyához, és ki kell venni azt a keresztbe futó levélszárat, meg a többiből is akár ki kell még mozdítani, a kép felső részéhez akár még tenni egy-két levelet, tehát létre kell hozni egy olyan belső ritmizálást, ami nem egy túlrendezett szituáció, de mégis valamilyen nyugalmi, vagy koherens helyzetet hoz létre. Ez most nem történt meg. Ráadásul, bevallom, hogy az időhöz sem nagyon tudom kapcsolni, de ez ilyen szempontból mellékes. Erre most adok 1 csillagot, mert a meglátás abszolút jó, és örülök annak, hogy Zoli ilyeneket észrevesz, és ez egy nagyon fontos dolog. De nem elég észrevenni, és nem elég futtában készíteni gyorsan egy mobiltelefonos felvételt. Ez is beesett a tanulmány fiókba úgy, hogy közben valamit elvesztettünk, mert ezt a Jóisten nem fogja még egyszer odadobni. Megrendezni meg elég nehéz lesz. Ha tudod, hogy ez hol van, persze, ki lehet várni olyan időjárást, vagy olyan szituációt - hát, nagyon sok sikert kívánok hozzá, hogy ezt meg tudd esetleg ismételni, nagy dolog lenne, de inkább arra hívnám fel most a figyelmedet, hogy legyen ez tanulság arra, hogy egy képet hogyan viszünk végig. (hegyi)
értékelés:

Nagyon jó az a játék, amit látunk, és abszolút a leckébe illő meseiség. Sajnálom a technikát. Jómagam is készítek mobillal képeket, és ennek számomra ott van a trükkje, hogy az ember, ha kiismer egy technikát, vagy egy eszközt, akkor azt már ennek az ismeretnek a birtokában tudja használni. Most azt érzem, hogy itt ez félrecsúszott. Nem is azért, mert van egy nagy kiégett folt, bár az sem válik előnyére a dolognak, hanem a falstruktúra, lehet ez egy tapéta, mindegy, ami az egésznek megadja a bázisát, ez nekem olyan szinten roncsolt és zajos, hogy esztétikailag nem fér bele - túlzizegi ezt az egészet, túlmozogja, és ez a túlmozgás elveszi a figyelmet a belső mozgásról, ami nagyon szépen megvalósulna az árnyékfigurákkal. Az én véleményem szerint egyrészt az egész háttér dologból lényegesen kevesebb is elég lenne, nem nagyon értem, hogy mi szükség van a jobb oldalon erre a nagy flekkre, másrészt érdemes lenne ezt a megfigyelést, mint tanulmány kezelni, és megismételni egy olyan leképező eszközzel, ami a tónusokkal gazdagabban tud dolgozni. (hegyi)
értékelés:

Nagyon érdekes ez a képi világ, amit Noémi itt mutat, és nagyon örülök neki, hogy megint valami dinamikus, új irányt keresett magának ebben a formaiságban. Hogy itt most arról van szó, hogy egy furcsa perspektívát talált, vagy megfordította ezt a képet, a lényeg szempontjából tulajdonképpen mindegy, mert egy olyan esztétikai, formai rendet hozott létre, ami abszolút működőképes. Talán ez a két szemnek felfogható fehér forma a kép közepén nekem egy kicsit erős a többihez képest, nem tudom, hogy az mitől van ott, de a formaiság működik. Egyetlen problémám van, mégpedig a kép felső határvonala, mert ott nekem valahogy rendezetlen a történet, főleg nagyjából a kép közepétől jobbra elhelyezkedő dolgokkal van problémám. Ha én készítem el ezt a képet, akkor valószínű, hogy azt a döntést hozom meg, hogy azt, ami a kép jobb felső határvonalánál történik, azt a fekete belógást én már levágom, és akkor lényegesen koncentráltabb lenne szerintem ez a formai játék. Ettől függetlenül ez egy jó ritmus erre az absztrakt leckére, az irányt jónak tartom. Azért még egy dolgot hadd mondjak mindehhez: az absztrakciónál nem árt, ha a néző tud valamibe kapaszkodni, mert ha minden kapaszkodó kötelét elvágjuk, vagy minden létrát kirúgunk alóla, amin ő meg tudna állni, akkor egyszer csak elvesszük a kedvét attól, hogy megfejtse a képet. Egyszerűbben fogalmazva, ha annyira túlgondolunk, vagy túlforgatunk egy szituációt, hogy ne lehessen felismerni, akkor annak sokkal vegytisztább formai ügynek kell lennie. Sokkal grafikusabbnak, sokkal kevesebb képelemmel dolgozónak. Itt azért elég nagy a rendetlenség, elég nagy a vibrálás, mindehhez képest viszont nem tudom beazonosítani, hogy mit látok. Elvetted annak a lehetőségét, hogy azonosulni tudjak azáltal, hogy felismerek valamit, és jön az úgynevezett „aha” érzés. Ez most elmarad, és ettől talán a katarzis is. (hegyi)
értékelés: