Szakkör | Page 254 | Látszótér

Formák

Humán beállítottság

Nem kocka vagyok. Hanem gömb.

Elég sokat beszéltünk már a Látszótéren arról, hogy mi a helyzet a szelektív színezéssel. Egy picit történelmileg oda mennék vissza, hogy régen amíg nem volt színes fotográfia, addig a fekete-fehér kópiákat kézzel színezték, de ennek teljesen más szerepe volt. Más volt a hatása, és más élményt adott, ugyanis benne volt a kézműves technikának az ereje és esetlegességéből adódó egyedisége. Ennél a képnél azt kell, hogy mondjam, hogy attól, hogy a fő motívumot kiemeled, még nem fog erősebben megállni a lábán. Máshogy fogalmazva: szájbarágós. Azért, mert középre rendezted a modellt, tehát eben a centrális kompozícióban eleve ő az egyetlen felismerhető alak, ráadásul a formák is olyanok, amiből a személy jól kiemelkedhet, tehát nincs szükség arra, hogy még pluszban ráerősítsünk a történetre. De ha már elkezdesz ezzel dolgozni, akkor ezt tessék végigcsinálni, tehát, akkor tessék kiszínezni a képet, lehetőleg kézzel. Ahhoz, hogy ez a dolog működjön, szükség van arra, hogy ne elégedjünk meg azzal, amit a szoftver nyújt. Tessék végiggondolni ezt az egészet, és ennek értelmében küldeni erre a leckére egy ismétlést, mert én nem a színezés ellen vagyok, de az a technika, amivel ez elkészült, az nem tudja azt az erőt sugározni, amire szükség volna. Tehát a színezés abszolút használható, ugyanakkor a szelektív színezés nem az az alkotói szint, amivel szerintem foglalkozni kellene, nem egy kreatív művészi, vagy alkotói irány, hanem ez egy reklám irány. Ez az egyetlen terület, ahol ez elfogadható, bár az én személyes véleményem az, hogy ott sem működik. Ami a képet illeti, a meglátással tökéletesen egyet értek, tulajdonképpen a kompozíció is működik, bár azt nem nagyon értem, hogy miért ferde a horizont, vagy ha ferde, akkor miért nem határozottabb ez a döntés, ugyanakkor a kép működne, mint egy 3 csillagos leckemegoldás, de nem tudok mit kezdeni ezzel a színezése játékkal. Azért vagyok nehéz helyzetben, mert az első képeknél nem szoktunk túl szigorúak lenni, pontosan azért nem, mert egy útkeresésben vagyunk. Azt gondolom, hogy itt is meg kell adnunk azt az engedményt, hogy meglegyen a 3 csillagos leckemegoldás azzal a feltétellel, hogy készüljön erre a feladatra egy újabb megoldás is. (hegyi)
értékelés:

Sicc a sitten

A poént értem a képnél, hogy miért sitt, mert ugye rácsokat hoz létre a küllő. Mint poén, nagyjából el is tudom fogadni. Jó ez a szómágia, ez a sicc a sitten, ezt nem is boncolgatnám tovább, mert azt a célt szolgálja, hogy odafigyeljenek a képre, és ezt meg is teszi. A felső régióból levágnék egy ujjnyit, mert a lánc pontosan elég lenne ahhoz, hogy ezt értelmezhetővé tegye. Ha már ott van az a fogaskerekes rész, meg az a vas rész, ami tartja a kereket, az már nekem sok. Figyeld meg, ha letakarod az ujjaddal, és csak a lánc valahová kifut a képen, az pont elég lenne. Ennyi a problémám. Ugyanakkor, mint leckemegoldás tökéletesen rendben van. Igen, ilyenek a macskák, vannak nekik helyeik, még az sem zavarja őket, ha odapakolod a bicajt, sőt, az neki is védettség, meg gondolom olyan érzetet adhat nekik, hogy ők jól elbújtak most, szóval a megfigyelés tökéletes. Megadom a 3 csillagot, meg a leckemegoldást is azzal együtt, hogy én a kép felső részéből biztosan vágnék. (hegyi)
értékelés:

A templom háta mögött

Az a helyzet Noémi, hogy ez most nekem egy picit kusza. Ahhoz nem elég félelmetes, hogy egy drámai hatás induljon el, meg ahhoz túl vidám is az egész, annyira meg azért nem jól értelmezhető, hogy értsem, hogy ez miért lett lefényképezve, mindazzal együtt, hogy pontos a tömegelhelyezés, meg minden rendben van, csak a miértet kérdezem, hogy most itt mi van. Nem akarok itt most a saját hülye fejemből kivenni ilyen dolgokat, hogy na, akkor most kéne oda egy odatámasztott bicikli, vagy bármi, de valami nem ártana, ha lenne, amitől ez az egész egy személyes irányba elmozdulna. Így most nem értem a poént. Adok én erre 1 csillagot, mert a kompozíció rendben van, de ennél nem tudok tovább menni. (hegyi)
értékelés:

Csillagrendszer

Javítás. A sötétkék-arany kombinációt már nem sikerült lencsevégre kapnom, mert az októberi napsütés már nem olyan, mint a szeptemberi. De a háttér megváltoztatásával létrejött különbséget ezzel a hűvösebb színű bogánccsal is jól látom. Köszönöm.

Örülök annak, hogy Noémi komolyan veszi, amikor azt kérem, hogy ismételjen. Példamutatónak tartom ezt, és azért jó ez, mert saját maga is rájön arra, hogy az, amit mondtam, az az ő számára igaz lehet, vagy nem, belefér-e a komfortzónájába, vagy nem, és ez máshogy nem fog kiderülni, csak akkor, ha kipróbálod. A formai ügyeket én itt abszolút rendben lévőnek tartom, a tónusok is jók. Örülök annak, hogy ez az ismétlés megtörtént. Ha ilyen aranyló napsütést akarunk csalni a képre, akkor lehet ám trükközni azzal, hogy ilyen színes irattartókat mondjuk a lámpa elé teszünk, vagy a külső fény elé, vagy a külső fényt vegyítjük egy íróasztal lámpájával, szóval létre lehet hozni azt az aranyló fényt is, de ez nem probléma nekem. Inkább az, hogy szűk. Lehet, hogy már fogyott ebből a kis bogáncsból, de most nekem ez egy picit szűkké válik, mert annyira kitolul a képhatáron túlra, hogy olyan, mintha így zuhannánk bele ebbe a te naprendszeredbe, miközben én azt is várnám, hogy mint ahogy az a valóságban is van, hogy vannak ezek a galaxisok, de közben van a nagy semmi is. Ezeket a nagy semmiket is bátran lehet ám ábrázolni. Úgy érzem, hogy attól tartottál, hogy ez az egész elmegy majd egy olyan irányba, hogy az ember túl realista, és ha a teljes növényzetet mutatod, akkor majd én elkezdek ezen vacakolni, hogy nem tudok fejben átváltani erre az üzenetre, pedig hát, hidd el, hogy megtörténhet ez a váltás. Úgy gondolom, hogy ez egy jó dolog, és megadom a 3 csillagot, meg a leckemegoldást is, mindazzal együtt, hogy ezzel érdemes játszani. (hegyi)
értékelés:

Sok ismerősömtől kaptam már hiteles beszámolót arról, hogy milyen munkanélkülinek lenni. Aztán sajnos volt alkalmam megtapasztalni a saját bőrömön is. Legegyszerűbben talán a haldoklás folyamatához lehet hasonlítani, persze nem kisebbítve ezzel a valós haldoklás fájdalmát és gyászmunkáját. Viszont ebben az esetben is meghal valami, vagy valaki: a dolgozó énünk, a lelkesedésünk, a reményünk, és még folytathatnám a sort. Némi optimizmusra adhat okot a valós haldoklással szemben, hogy ki lehet törni ebből a halott állapotból, nagyon sok embernek sikerült is, de persze sokaknak nem.
Sajnos a halál elfogadhatatlan tény a nyugati kultúrában a mai napig, rettegünk tőle, menekülünk előle, és semmi esetre nem akarjuk elfogadni a tényt. Ennek talán az egyik legfőbb oka az lehet, hogy míg az ősi kultúráknak a szerves részét képezte a halál tudata és a gyász, ezáltal pedig mintát is tudtak erre adni a következő generációnak, addig a nyugati kultúrában ez szinte tabu, és teljesen hiányzik. Ugyanilyen a munkanélküliség is. A rendszerváltás előtt ez majdhogynem ismeretlen fogalom volt, hiszen akkor nem szabadott annak lenni, ma viszont nagyon is könnyű belekóstolni. Ugyanúgy félünk és rettegünk tőle, beszélni szégyellünk róla, de sajnos még mindig (vagy már?) nincs adekvát vagy biztos minta a kiútra.
De először lássuk, hogy milyen szakaszokból is áll a haldoklás, és munkanélküliként miként nyer új értelmet. Kübler-Ross szerint a haldoklás folyamatában egymást követő jellegzetes pszichológiai szakaszok különböztethetőek meg, amelyeken mindenki végigmegy, a haldokló és a hozzátartozó is. Ezek a szakaszok persze nem feltétlen sorrendben jelennek meg, és van, akinél nem is mindegyik jelenik meg. De a lényeg, a haldoklás ténye adott. Jelen esetben behelyettesítettem a halál vagy haldoklás szót a munkanélküliséggel, és hát láss csodát, teljesen értelmes így is.

1. Tagadás

Hát ez a kezdeti időszak. Amikor az ember munkanélkülivé válik. Vagy frissen, az egyetem kapujából kilépve, vagy hosszabb-rövidebb munkaidő után. Az első reakció a tagadás, melynek pszichológiai funkciója az énvédelem, a meg nem történtté tevés, a realitás kétségbe vonása. A szubjektív élményvilágban ilyenkor már létezik a munkanélküliség gondolata, de nem akarjuk észrevenni. Az nem lehet, hogy nem találok munkát rövidesen. Úgyis lesz munkám 1-2 héten belül. Tulajdonképpen nem is munkanélküli vagyok, hanem olyan, mintha hosszabb szabadságra mentem volna. Amit amúgy is megérdemeltem már. Most végeztem az egyetemen, végülis még mindig olyan, mintha diák lennék.
És jönnek a kötelező viselkedésformák: a fokozott aktivitás (minden nap takarítok, eddig úgysem volt rá időm; végre elutazhatok a szüleimhez, nem köt a hülye munkahely), a hitetlenkedés (de hiszen én színjeles tanuló voltam, mi az, hogy nem kapkodnak utánam, ez nem lehet; de hát én voltam a legjobb az irodában, ez biztos valami tévedés lesz), és a bagatellizálás (tulajdonképpen nem nagy ügy, majd úgyis lesz valami... valami mindig van).

2. Düh, harag, agresszió

A düh hátterében nagyon egyszerű ok áll: "miért éppen én?” Sajnos (vagy nem) úgy vagyunk programozva, hogy minden tény és észérv ellenére hiszünk a világ igazságosságában. A munkanélküliség viszont egy rohadt igazságtalan és tehetetlen állapot, érthető tehát a düh. Mikor látjuk, hogy dilettánsokat, hozzá nem értőket és ostoba, teljesen alkalmatlan embereket hamarabb és készségesen alkalmaznak, mint minket. Mikor századszorra is beigazolódni látjuk, hogy nem a tudás és a tehetség a döntő, hanem a sógor-komaság. Mikor a legrosszabbul teljesítő kolléga kísér ki minket az ajtóhoz, magában ujjongva, hogy nem ő volt a "szerencsés". Mikor hamarabb felveszik valahová azt az egyetemi évfolyamtársunkat, akiről nemhogy nem gondoltuk, hogy munkája lesz, hanem szívünk szerint eltiltottuk volna a szakmától. És sokáig még hiszünk abban, hogy helyreáll az univerzum egyensúlya, a kókler lelepleződik, minket pedig mellőzöttségünkért bocsánatot kérve vesznek fel álmaink munkahelyére.
Aztán telnek-múlnak a hetek-hónapok, és kezd világossá válni, hogy ez sosem fog megtörténni, és persze csak még dühösebbek leszünk. És elkezdünk gyűlölni mindenkit. Mindenkit, akinek van munkája és mégis panaszkodik. Akinek van munkája, és jól is keres. Akinek van munkája, jól is keres, és mégis panaszkodik. A kukkoló nénit a negyedikről, a BKV ellenőrt, a hangosan játszó gyerekeket az utcán, a mosolygó embereket, a szomorú embereket, mindenkit. De természetesen ez még messze nem a lejtő legalja.

3. Alkudozás

Ez egy viszonylag rövid szakasz, bár a munkanélküliség miatt kiszélesedett és töredezett időben elég nehéz megbecsülni, hogy mi hosszú és mi rövid. Ekkor jutunk el arra a pontra, hogy tudomásul vesszük a tényeket, azt, hogy nem áll vissza az univerzum rendje, hogy nem lehet tartósan dühösnek lenni, és hogy a számlák mindentől függetlenül csak jönnek. Éppen ezért kezünkbe vesszük a sorsunkat, és megpróbáljuk mi helyre állítani a mérleget. Célokat tűzünk ki, melyek sokszor irreálisak, és felajánlásokat teszünk. Most majd még jobban keresek munkát. Most majd bevetem az utolsó tartalék energiámat, levetkőzöm a maradék önérzetem, és szívességet kérek, ha kell, az ellenségemtől is. Most majd jobban odafigyelek minden lehetőségre, és ha kell, takarítónak is elmegyek, sőt, még a meki is szóba jöhet.
Nem ritka, hogy végiggondoljuk eddig életünket, rossz cselekedeteinket, mulasztásainkat. Lám, ez mind azért történik, mert olyan negatív voltam eddig. Ha rámosolygok a világra, előbb-utóbb az is visszamosolyog rám. Biztos a múltban elkövetett szemétségeim miatt kapom ezt, hát viselem a következményeit. Segítenem kellett volna a mellettem ülő, könyörgő és kétségbeesett évfolyamtársamnak (akinek mellesleg, talán épp ezért, már van munkája) a zh közben. Nem kellett volna kibeszélnem a kollégám, mert büdös a szája. Vétkeztem, és most megbüntettek. De ezután sokkal jobb ember leszek, és meg is lesz a gyümölcse!

4. Depresszió

De mégsem változik semmi. Hiába próbáltuk meg a lehetetlent, hiába kíséreltünk meg túllépni az árnyékunkon, hiába küldtük el szinte minden lehetséges és kevésbé lehetséges helyre az önéletrajzunkat. Semmi, nothing, ??????. Kimerültek a raktárak: az energia, a remény, a vágy. Ekkor jön hát a depresszió, ami tulajdonképpen egy elővételezett gyászreakció: önmagunkat gyászoljuk. Feladjuk a küzdelmet, és elismerjük, hogy győzött a munkanélküliség, győztek a szerencsés kibaszott dolgozó emberek, győzött a sors. Elkezdjük feladni a szerepeinket is. Már nem mérnök, titkárnő vagy szociológus vagyok; már nem barát, barátnő és haver vagyok, nem vagyok már senki, csak A munkanélküli. Nem vagyok jó semmire, sehova sem kellek, és teher vagyok a szeretteimnek, a munkanélküli központnak és az államnak.
Sokan ekkor hozzák meg a végső döntést, azaz azt, hogy feladják a munkakeresést. Ez még az autonómia érzetét adja, vagyis azt, hogy valamiről én dönthetek, és nem mások döntenek rólam. Van, ami még az én irányításom alatt áll, amiért még én vagyok felelős, ha már minden más kicsúszott alólam. Látszólag ez egy irreális elhatározás, ugyanakkor megnyugtató is: nem azért nincs munkám, mert én nem kellettem sehova, hanem mert már nekem nem kell a munka. Mert már oly mindegy, hogy nem is érdekel.

5. Terminális depresszió, belenyugvás

Ez egy végállapothoz kapcsolódó depresszió, ami egyfajta belenyugvással jár. Ez utóbbi érzés pedig onnan fakad, hogy véglegesen és megmásíthatatlanul elfogadtuk azt, ami ellen olyan, de olyan erősen ágáltunk, amire olyan dühösek voltuk, és ami ellen annyit küzdöttünk: a munkanélküliséget. Teljes mértékben feladjuk a reményt, hogy valaha is kilépünk ebből, és újra teljes, produktív tagjai leszünk a társadalomnak. Mi már nem hagyunk több nyomot.
   Gyakran előfordul ekkor, hogy feloldjuk az érzelmi kötődést a környezetünktől. Már nem osztjuk meg az érzéseinket, a bánatunkat a környezetünkkel, még a hozzánk legközelebb állókkal sem. Kívülről ekkor tűnhet a legidegesítőbbnek és -kétségbeejtőbbnek a személy. Csak ül, és nem csinál semmit. Már munkát sem keres, hát az eszem megáll. Tele van a tévé meg az internet is álláshirdetésekkel, de ez már dél előtt fel sem kel. Hetek óta nem hív, nem keres, pedig aztán ráér egész nap. Az ok viszont nagyon egyszerű: csak szégyelljük az állapotunkat és nem akarunk mások terhére lenni. Nem akarjuk látni a szeretteink szemében a sajnálatot és a csalódottságot, hogy mégsem váltottuk be a hozzánk fűzött reményeket. Hogy hiába végeztük el az egyetemet, mégsem tartunk sehol. Hogy hiába haladtunk feljebb a ranglétrán, most mélyebben vagyunk, mint valaha. Hiszen megkapjuk ezt saját magunktól is, minden nap.
   És hogy mi a vége ennek a folyamatnak? Hát azt hiszem két lehetséges út van. Vagy beleragadunk a legutolsó stádiumba, és elfogadjuk, hogy nekünk már nem jut és nem is jár jobb. Mi vagyunk A munkanélküliek, akiknek már sosem lesz nemhogy nekünk tetsző, hanem akármilyen munkahelyünk. Napról napra élünk, jobbára csak vegetálunk, és arra várunk, hogy egy nap nyeljen el örökre és takarjon be jótékonyan végre a keserűség, a düh, a csalódottság és az önvád mocsara.
   A másik lehetőség persze az, hogy bármelyik szakaszban legyünk is, hirtelen mégis megtalál, vagy inkább mi megtaláljuk a munkát, és kiléphetünk ebből a lassú élőhaldoklásból. Nyilván ez lenne az ideális, és próbálunk ebben hinni... mert ahogy eddig is, ezután is hinni fogunk az univerzum egyensúlyában, minden józan érv ellenére.

Árpi, ez egy elég erős gurítás. Félek itt már nagyon, hogy ezt is beadtad pályázatra, és nekem le kell húzni, hogy nyerjél, de tudod mit? Nem nagyon érdekel, hogy ez hogy megy, vagy hogy nem, én mondom a magamét, aztán a szerencse meg vagy melléd szegődik, vagy nem. Szóval, én azt gondolom, hogy ez egy majdnem 5 csillagos ügy. Azért csak majdnem, mert kicsit olyan esetlen az egésznek a technikája. Egyrészt ez a kékes feeling nekem nem jön be. Tudom, hogy a fehéregyensúly beállítás az automata kameránál egy idő után beáll, és itt ez most nem történt meg, francba vele, és már nem volt kedved újra felvenni, de azért én azt gondolom, hogy érdemes lett volna ezt helyrerántani. Másrészt nagyon lebutítottad a minőséget és zavar a mélységélesség ilyen szűksége, ami okán a kéz már egy amorf forma lesz csak. Ami tetszik, az a megfigyelés a tenyér körberajzolásánál, hogy az ember kipárolgása, a hőmérséklete és a külső hőmérséklet közötti különbség létrehozza ezt a párás állapotot, és ez egy nagyon jó geggé válik attól, hogy az ember egész végig azt hinné, hogy na, most körberajzolja a kezét, mint egy ilyen rendőrségi lenyomat, hogy mielőtt még kimegyek fát vágni megmutassam, hogy előtte megvolt mind az 5 ujjam. Ugyanakkor, amikor meg elveszed a kezed, akkor hoppá, ott van ez az egész varázslat, úgyhogy tényleg azt gondolom, hogy ez a része a filmjeid egyik csúcspontja, ha az összes filmedet együtt veszem. Ami kint történik pedig már kellően önironikus, és jó geg, mert az Árpi tud fát vágni, én meg nem. Megadom az 5 csillagot, és jöhetsz ám ide is, mert vannak rönkök. Baltám az elég bénán van, mert visszaadtam Andrásnak az övét. (hegyi) értékelés:

Ki/más?

A második lecke is elkészült remélem megfelel majd.

Hát, Feri, örülök neki, hogy a 2. leckéig is eljutottunk, azért lássuk be, hogy nem tolsz valami eszelős tempót, tehát, ezt jó lenne, ha megbeszélnénk, hogy mitől van az, hogy ennyire döcögősek a ritmusok, mert ennél én nagyobb tempót várnék. Ha erre a képre kellett hónapokat várjunk, hogy megjöjjön, hát, akkor egy kicsit csalódott vagyok, mert most valamit nem nagyon értek. Félre ne értsd, meg fogom adni a 3 csillagot és a leckemegoldást is, mert az első pár leckére kicsit lágyabb szívűen értékelünk, ugyanakkor hadd hívjam fel a figyelmedet néhány problémára. Egyrészt ujjak nélkül odateszed az öklödet, amitől az embernek elég rossz asszociációi vannak, tehát, hogy lehet, hogy asztalos volt a szakmád, és azért váltottál át a fotóra, mert azt fél kézzel is lehet csinálni, és nagyon szomorú akkor az ember, hogy ha az amputált ujjaidat nézi. Gondolom, azért ez nem így van, és más a magyarázat, de akkor azt kérdezem, hogy mi az oka ennek, hogy olyan ez az egész így nekem, mintha állcsúcson pattintottad volna magadat, tehát, hogy mit akarsz ezzel mondani, hogy fejbe somtad magad. Aztán kaptunk egy elég hulla színű tónust, aminek nem nagyon látom értelmét, tehát, hogy mihez kell ez a barnás-zöldes szín. Én jobban örülnék neki, ha ez inkább fekete-fehér lenne. De mi az oka annak, hogy ezt a világítást használtad? Ugyanis a vaku annyira kilapít, hogy nem tudlak közel engedni magamhoz, nem lesz szerethető a kép, annyira riasztóan tárgyias. Szóval, azt mondom, hogy megvan a 3 csillag és a leckemegoldás is, és most felhatalmazlak arra, hogy küldjél még erre a pár leckére az elején képeket össze-vissza, ahogy akarsz, hogy elkezdjünk egy kicsit kommunikálni a képeidről, hogy legyen miről beszélni, mert így nehéz ám, ha egy képről kell elmondani egy egész fotós irányt, hidd el, hogy az elég nagy feladat nekem, úgyhogy segíts abban, hogy küldesz még képeket, gyorsítasz. (hegyi)
értékelés:

Eltűnő idő

"Az embereknek egyre kevesebb az idejük, habár mind azon igyekszik, hogy minél több időt spóroljon. De látjátok, épp ez az idő, amit megspóroltak, veszett el az embereknek." (Michael Ende)

Tök jó leiratot kaptunk, és abszolút értem. Jó lenne tudni, hogy kitől van az idézet, ha már idézünk, tegyük hozzá, hogy oda a szerző nevét. Ugyanakkor a képpel nem nagyon tudok mit kezdeni. Értem én, és jó ez a trükk az órával. De hogy most a könyvnek mi köze az órához, meg a mobiltelefonhoz, és ez az egész most hogy szervül, azt nem nagyon értem. Ami tetszik, az a színek megválasztása. Jó ez az okkeres szín, kicsit fáradt ugyan, de jó. Jó ez a kékes szín, de nagyjából ennyi. Elhiszem, hogy neked a mobiltelefonod az, ami kéznél van, amikor meg kell nézni, hogy hány óra van, csak azt kéne elfogadd, hogy ez esztétikailag nem áll meg a lábán. Ez egy szar műanyag telefon. És ez már önmagában kizárja azt, hogy jól megfogható legyen, mint átvitt értelmű üzenet. Ha meg tárgyfotót csinálunk, akkor tessék ezt a vackot úgy felemelni nekem, hogy kívánjam, és vágyjak rá. De hát, ez nem tárgyfotónak indult. A gondolat jó, de jó lenne, hogy egy olyan tárgyi világot építenél ide nekem fel, ahol nem kezdek el csuklani attól, hogy egy mobiltelefont akarunk itt nekem most eladni, mint az időhöz kötő tárgyi ügyet, úgyhogy ezt én visszaadnám ismétlésre, jó? (hegyi)

Ki van itt?

Az épület ablakaiban a Halászbástya tükröződik.

A helyzet az, hogy előbb kapta meg a Hónap képe díjat, mint hogy leelemeztem volna, ugyanakkor ez egy nagyon jó ritmusú munka ahhoz, hogy azt mondjam, hogy nem véletlen az, hogy felkeltette az érdeklődést. Pontatlanok vagyunk, azt azért hozzáteszem. Nem tudom, hogy ennyi-e az összes, ami a képből van, ugyanis a kép jobboldalához vagy hozzá kell adni, hogy ott az a forma, ami elindul a tetőrésznél, az megint rendesen megjelenjen, akár egy negyednyit még kapjunk ebből a háromszögből, vagy pedig akkor azt a kis fekete izét felejtsük már el. Lehetett volna ezt a vágást úgy csinálni, hogy az nem koszol bele. Nem nagyon értem egyébként azt, hogy ha valaki ennyire precízen tud fogalmazni képben képhatáron belül, akkor a széleknél miért ilyen trehány? Azért én tudnék ezen az egészen még mit vágni, mert a kép felső részében is elindulnak olyan formák, amiket én nem hagynék benne, meg a kép bal oldala is elég érdekes, szóval, a körbevágásnál azért vitatkoznék. Ugyanakkor a megfigyelés nagyon pontos. Hogy absztrakt lecke-e? Hát, legyen, bár én úgy gondolom, hogy ez az épített környezet leckébe való volna, azért ez az absztrakciótól egy kicsit messze van. De a megfigyelés fantasztikusan jó. Tényleg olyan, mint ezek a tili-tolis türelemjátékok voltak, vagy akár mondhatnám a tetrist is példának, szóval jó a dolog, tetszik. Mivel a képhatárokkal való problematika leküzdhető utólag, tehát, lehet ezen vágdosni, megkapja a 3 csillagot. A leckemegoldást azért nem, mert az absztrakt nekem másról szól. (hegyi) értékelés:

Miért a hónap képe:

Azért ezt a képet választottam, mert bizonyos érzéseket indított el bennem. A helyszín ismerős, talán még én is próbálkoztam hasonló képpel, de ez most felülmúlja mindazokat. Egyrészt nagyon szépek a geometriai alakzatok, egyenesek, párhuzamosok, ezt a rendet pedig az eklektikus épület tükörképe oldja fel. Tulajdonképpen egy klasszikus kép, némi csavarral, de valamiért nekem most ennél jóval több. A Halászbástyát megszemélyesítve, nekem egy emberi történet indult el a fejemben arról, mikor felkelünk a magunk kis tökéletes világában, és belenézünk a tükörbe. Rosszabb esetben darabokban látjuk magunkat és azokat a darabokat nekünk kell a helyére tologatni. Jobb esetben már túl vagyunk ezen és elfogadjuk, hogy nem lehetünk tökéletesek, és amit tökéletesnek gondolunk valahol az sem tökéletes és megállapítjuk, hogy jók vagyunk úgy ahogy. Legjobb eset, mikor megtalálod azt a valakit akiben ha tükröződsz, magadat látod, és az a valaki szintén önmagát látja benned. Látod a saját tökéletességedet és esendőségedet a másikban, és felismerések sorozatával megtanulod elfogadni magad. Egyszerre adsz és kapsz. Talán ez a legszebb emberi kapcsolat! Köszönöm az élményt! (Fehér Éva)

Newtie

Távolba tekintő.

Nem tudom, hogy a kép címe a neve-e a kutyának. Ha nekem ilyen nevet adnának, akkor valószínű, hogy haragudnék a gazdára, ez látszik rajta is, hogy eléggé szomorú, és ha ez a neve, akkor a neve miatt. Miért nem lehet őt Morzsinak hívni, azt nem tudom. Én most ideiglenesen azt mondom, hogy Morzsiról beszélünk, és a Morzsi egy jófej kutya, szerintem a gazdáját nagyon nagy toleranciával viseli el. Látszik az, hogy az ő helyzetében a természet, és az abban való részvétel egy nagyon fontos helyzet. Azt gondolom, hogy érdemes lenne máskor a fotózás kedvéért levenni azt a nyakörvet, amennyiben kezes annyira, hogy utána nem rohan el, mert ez a rózsaszín nyakörv borzalmas. A kép magában jó irány. Én erre most adok 2 csillagot, és kérnék egy ismétlést. (hegyi)
értékelés:

A Petri-fal a Nyitott Műhelyben

Tamásnak fotóztam le.

Együtt chill

pihis pillanatok a Szigetről.

Én szerkesztem az oldalt, naná, hogy egymás mellé tettem a két képet, de nem hiszem, hogy tudtatok arról, hogy milyen képet fog a másik beküldeni, és mégis, a kettő valami hasonló dologról beszél. Ugyanakkor azt kell, hogy mondjam, hogy elkerülhetetlen a párhuzam vonás. Nem szoktam ilyet csinálni, de azért most annyit mondanék Ramónának, hogy a nézőpont a kérdés. Látod, itt ennél a képnél látom, és elhiszem azt, hogy ők pihennek, és azt is, hogy mi történik közben velük. Tehát minden rögtön egyértelművé válik attól, hogy többet látok az arcból. Ha ez a kép valamikor kiállításra fog kerülni, akkor arra ügyelj, hogy a kép hátuljára írjál jelzést, hogy hogyan kell felrakni. Mert biztos vagyok benne, hogy a kiállítás szervezőinek 60 százaléka vissza fogja ezt neked fordítani, ahogy a nézőid is szerintem tekergetik a fejüket. Értem, hogy miért fordítottad át, és nagyjából egyet is értek vele. Az egy másik kérdés, hogy az utómunkánál érdemes lenne egy kicsit pontosabbnak lenned. Nekem azt nem tudod eladni, hogy ezt a szelektív életlenítést csak ebben a kicsit elkapkodott formában lehet megcsinálni, ráadásul nem is nagyon értem, hogy pontosan most mit jelöltél ki, mert itt elég furcsán vannak körülrajzolva a figurák. Főleg a térdeknél van egy ilyen térgörbülés hatása. Aki látta anno a Mesék felnőtteknek című filmsorozatot, a tv-ben volt egy ilyen, amikor a trükk a tv-zésbe bekerült, mint lehetőség, és a bluebox technikát elkezdték használni. Ott voltak ilyen érdekes képi megjelenések, gondolom a technikából adódóan. Azt is hozzátenném, hogy kicsit szűk az egész, nem ártana, ha lenne még ennek egy kis aurája, egy kis tere, főképp, ha már ennyire ezoterikus irányba mozdulunk el. Ugyanakkor a barátságról tökéletesen jól beszél, úgyhogy megvan a 3 csillag, megvan a leckemegoldás azzal együtt, hogy azt mondom Anna, hogy már csak böcsületből ezt jövőre tessék megismételni. Jó? Úgy, hogy már tudod, hogy mit akarsz, és mit csinálsz, és ennek megfelelően ismétled meg, mert az a kis hasi táska elég béna, lehet így relaxálni, de azért ez egy kicsit ilyen csinált relaxálás. Pont az a jó, hogy ha ütemesen dolgozunk, akkor eljuthatsz nyárig arra a szintre, aminél már a modellek instruálásában elég bátor leszel, és mire ide jutsz, addigra megtanulod instruálni őket. Még egy dologra felhívnám a figyelmedet, ez a csíkos harisnya a filmekben is a réme az operatőröknek, mert ilyen interferenciák jönnek létre, mint ami itt is. Ettől meg fog hülyülni a néző, mert lehet, hogy ők pihennek, de ettől a néző rohamot fog kapni. (hegyi)
értékelés:

Táptalaj

Érdekes dolog ez, mert én nem hiszek a férfi és nő közötti barátságban, mert szerintem ott vagy haverság van, vagy szex, de ha akartok, akkor győzködhettek róla, hogy létezik. Ennek itt most egy lenyomatát kapjuk, elment a két fiatalember a ligetbe, a kutyákat elengedték, és azok most csinálnak valamit a háttérben, ők meg kifáradtak, és lefeküdtek. Ez a humoros része a dolognak. Ami a valós részt illeti, ez egy jó kép. Nem igazán jó megfejtés még, mert személytelen lett az egész attól, hogy sem nem vagytok egymásra figyelőek, sem nem vagytok eléggé befelé figyelőek, sem nem vagytok eléggé ránk, a környezetre figyelőek. Ennél egy picit valamilyen irányba jó lenne, ha elmozdulnál, mert valamire egyszer csak le kell tenni a voksomat. Vagy akkor foglalkozzatok egy kicsit jobban egymással, és akkor az egészben van húzás. Jó a két könyök találkozása, és ezt észrevettem, és ez fontos. A fejekkel van inkább probléma. Ahhoz a környezet nem eléggé statikus, hogy azt mondjam, hogy a csillagokat nézitek, mert valószínű nem is lehet látni. Ebben a szürke fátyolos időben valószínű, hogy bárányfelhők sem voltak. Lehet gondolkodni, meg úgy ellenni, de én azt mondom, hogy és mi van velünk, nézőkkel? Ezeket a kérdéseket tudom felvetni. Ezzel együtt erre én most adok 3 csillagot, mert az irány tetszik, hogy a barátságot nem csak egy bulinak fogjuk fel, hogy azért van barátom, hogy együtt ökörködjünk. Úgyhogy ezt köszönöm. A három csillag mellett azt mondom, hogy ha van kedved, erőd, akkor egy ismétlés nem ártana. (hegyi)
értékelés: