Szaladgál még mindég ide-oda.

Itt egy képhármast láthatunk, egy triptichont, ami egy történetet mesél el az alkotó, aminek a középpontjában egyrészt egy absztrakt formát láthatunk, általában a kép középterében, látunk egy főszereplőt, egy gyereket, és a háttérben látunk egy térhelyzetet, ez talán egy vasútállomás fogadóépülete lehet. A képhármasból kiderül számunkra az, hogy ez a két képen is absztrakt formának ábrázolt helyzet ez egy modern szobor, és a három képből kettőn szerepel a főszereplő. Azt nagyon fontosnak tartom megemlíteni, hogy én el tudom fogadni ezeket a képhármasokat, hogyha ezek egymásra épülnek, és nem esetlegesen kerülnek egymás mögé. Mert ezeknek a képhármasoknak mindig az a szerepe, akár egymás mellett, akár egymás alatt szerepelnek, hogy egymás dinamikájára válaszoljanak, egymás dinamikáját erősítsék. Tulajdonképpen ez hasonló, mint a zenében egy akkordnak a felépítése, tehát nem lehet össze-vissza beszélni egy ilyen történetben. Itt, ebből a képhármasból azt kell, hogy mondjam, hogy a tér szempontjából egy jó megállapítást tesz az alkotó, de a szereplő mozgatása - márpedig még ha egy gyerekről van is szó, a szereplő mozgatása akkor is egy fontos szempont ezekben a térjátékokban - csak két képen működik jól, merthogy a középső képen számomra úgy tűnik, hogy az alkotó azt szerette volna megmutatni, hogy a szereplő nincs a képen és ő elbújt; ugyanakkor olyan jól sikerült ez az elbújás, hogy még nyoma sincs, márpedig azt ismerjük, amikor a kisgyerekek bújócskáznak, hogy ők úgy el tudnak bújni egy cérnavékony fa mögé, hogy azt gondolják, hogy ha ők nem látnak, akkor mi sem látjuk őket. És ez egy nagyon jellemző gyermeki humorforrás, de én nem tudom felfedezni a gyereket, azaz kvázi erre nem tud utalni a középső kép. Hogyha külön szemlélem a három képet, márpedig mivel a második kép kilóg, és nem köti össze a történetet kellő erővel, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy kettézuhant ez a hármas kompozíció, és az első kép már a vágás, a kisgyerek karja és a szobor közti tónusrendben lévő differenciák hiánya miatt is gyengébb, a harmadik képpel tudunk igazából foglalkozni, és én ezt szeretném a továbbiakban elemezni. Egyrészt; másrészt pedig azt kell, hogy mondjam, hogy az alkotó ezt a szorgalmi kategóriába küldte be, de ha az első két képet elvetjük, és csak a harmadikkal foglalkozunk, az abszolút működik a tavasz kategóriájában, tehát az alkotó hozzájárulásával ezt átteszem a tavasz kategóriájába, és csak azzal foglalkozva ez egy háromdisznós kép. Miért? A portré, az emberábrázolás egy egészen speciálisnak tekinthető formája a gyermekábrázolás, úgy is mondták régebben a fotósok, volt egy ilyen szó rá, hogy "röhögős". Ennek vannak műtermi, és szabad térben elkészített formái. A műtermi formákat ismerjük, amikor a kisgyereket beállítják a kisvonattal, a kisvödörrel, egy, a természettől elzárt környezetben, és ott próbálják meg a gyereket ábrázolni. A közös jellemzője ezeknek a képeknek az, hogy a gyerek ezt a fotózást nem akarja, nem együttműködő, sok esetben a fotósnak külön fáradsága az, hogy ne egy síró gyereket lássunk a képen, aki menne már haza, vagy ne a zokniját húzogató, zavarban lévő gyereket, hanem egy olyan portrét próbáljunk meg készíteni, ahol legalább valami imitációja történik a pozitív kisugárzásnak. Most ebben a helyzetben az alkotó egy másik utat jár, ami nagyon fontos, és nagyon jó, hogy együtt lenni azzal a modellel, együtt élni azzal a kisgyerekkel, aki a képünknek majd a szereplője lesz, bevonódni az ő játékába, tulajdonképpen elkezdeni vele játszani, perspektívában is az ő szintjén mozogva, tehát az nagyon fontos, hogy méretben ne egy felülről fényképezett, esendő beállítást próbáljunk mutatni, nagyon jó, hogy az alkotó le tudott ülni, kucorodni a kisgyerek világába, és bevonódott az ő játékába, mert látjuk, hogy a kisgyerek arra figyel, hogy ő mit csinál, tehát tulajdonképpen felénk figyel, ha nem is néz 100 %-ig a kamerába, fel tudta a fotós kelteni a gyerek érdeklődését, és a gyerek előbújik a forma mögül. Ami még nagyon fontos a helyzetben, hogy látunk a bal felső sarokban egy, a kamerába beszűrődő erős fényt, ami nagyon erősen és izgalmasan töri, szabdalja ezt a formát, tehát tulajdonképpen a Nap is átkukucskál a forma fölött, ahogyan a gyerek is egy párhuzam, ő is átkukucskál a formának a két lába között., és benéz ide hozzánk, kíváncsian figyeli, hogy mi történik itt közöttünk. Ráadásul egy nagyon jó perspektivikus játékot is látunk, és a tömegelosztás is nagyon jól alakul, mert a kép bal oldala egy 2/3-os tömeget képvisel, mivel ez a forma vágva van a jobb oldalon, ez 1/3-nál is kevesebb lenne, és ezt a gyerek formája, a gyermeki test tömege húzza vissza, tartja egyensúlyban – tehát a gyerek a mérleg nyelve. (szőke)
értékelés:

Zsolt elmagyarázta, mi az, amit látunk, aminek nagyon örülök, és annak is, hogy Dénes a fényképezésen keresztül olyan terekbe is elérkezik, ahová a normál látogató nem, és ettől olyan terek nyílnak meg, amik egy pirksz kapitány kalandjait mutatja, elfogadom ezt, hogy ezt megtalálod, ezt a stúdiumot, de ez nem ad többet ennél, ez egy stúdium. (szőke)
értékelés:

Dénes, megint azt mondom, hogy szuperszonikusan közeledsz egy olyan helyzetbe, ahol nagyon nehéz lesz neked, mert te magad rakod fel a mércét egyre magsabbra. A cipő története akár egy másfél órás filmé is lehetne, ami a bemozdulást, mint technikát használó képnél őrületesen fókuszálva a kis balettcipőre koncentrálunk, ami rengeteg mindent hoz, táncot, Renoir-t Laturec-et, a moszkvai balettet és a Szakasics Árpád úton lévő művelődési ház délutáni szakköreit, és a fekete-fehérsége miatt is nagyon sok mindent átölel az idő tekintetében is. Itt a mozgást az idő kimerevedésére és az időben való utazásra is használja. Annyira pontosan fogalmaz, hogy nem is keressük, ki az a kislány, ki az a kis angyalka, aki elröppen és egyetlen cipőlenyomatot hagy bennünk a testünkbe beleégetve. Azt hiszem, Dénesnek egyre nehezebb lesz, de egyre izgalmasabb is, hiszen ő maga nyitja ki azokat a kapuit, amiket eddig nem nagyon tett meg, filmben ugyan nagy utakat járt már meg, de a film nagyobb biztonságérzetet is adott, hisz mód van a narrációval a megerősítésre, ami itt a fotóin csak a fény, árnyék és kompozíció módszereivel nyomon követhető. Nagyon örülök, hogy ismétel és visszatér helyzetekhez. (szőke)
értékelés:

Egyrészt nem fogadom el a mozgás kategóriába a képet, inkább a tavaszba, és azt a címet adnám neki, hogy Egy faun megkésett délutánja, merthogy a kép tökéletes, nagyon jót tesz a furcsa elmosódott színe ennek a tarzanszerű figurának, aki az őserdőből előtér, és ezekhez ezeket a színeket nagyon jól használja. Abszolút érzéki kép és ott van benne az élet születése, ott van benne az érzelem, nagyon erőteljesen ezektől az elmosódott hatásokkal ott van benne az életigenlés, még az se bánt, hogy koponyában vágva van a kép, olyan, mint egy furcsa tavasztánc lenne, biztos, hogy nem mozgás kategória. (szőke)
értékelés:

Valójában a hömpölygés felé arakom vezetni a képzeletet, az meg a te dolgod, hogy eldönsd, hogy a tied zubog vagy csordogál.

Van itt egy hozzáfűzés ehhez az absztrakt formához, a grafkai elemek kicsúsznak a formából, kompozícióban kilóg a képből, nem befejezett, túl szűkre van komponálva, ugyanakkor azt kell mondjam, hogy én nem biztos, hogy mindig partner lennék abban, hogy én döntsem el, hogy az én vágyam mindehhez képest hol van, mert én szeretem, hogyha segítenek, vezetnek engem egy történetbe beérkezni. Van egy ilyen szemlélet, nem is mostani, nem is most találták ki, hogy a nézőt dolgoztatva, büntetve pózokat keresgéljen és a végén még nagyobb büntetést kap, hogy hopp, de nem is jöttél rá, nem is értelmezted, és én ebbe a játékba nem is biztos, hogy részt tudok venni. Amikor ilyen absztrakt képet hozunk létre és ehhez valami okból a fotográfiát hívjuk segítségül, akkor nagyon vékony jégen járunk, mert a kompozíciónak nem lehet hibája, nem lehet kérdéses, nem bizonytalankodhat, hiszen az egyetlen indoka a fotó használatának ilyen esetben a kompozíció, másképp lehetne akvarell vagy grafika is, már ha az alkotó a megfelelő rajzkészség biztokában van. Itt a hombolygást egyetlen képi elem mutatja, a kép középső jobb részén lévő lecsorgó forma, ennyi, ami segítséget jelent a realitás mezején, minden más folthatások játéka, és hogy mi utal a vágyra, a szín vagy más, nem tudjuk. Ha a vágyat vesszük alapul, ott a leckében jól és kimondva megkapjuk, mi az, ami a vágyat jelentheti, itt pedig mint egy pszichológiai tesztnél egy színfolt játék riotmikájáról szól a kép. Az ötös lecke üzenetrendszerét nem teljesíti a kép, mert Vas Péter belső történéseihez nem tudunk közelebb jutni, Vas Péter azt mondja vajon, hogy lehúztam a rolót, becsuktam és higyjétek el, hogy mögötte a vágyaim tombolnak, de nem tudunk ennél közelebb jutni. Itt így most nem tudunk ezzel mit kezdeni, ismétlés. (szőke)

Kínomban már csak együgyű versecskét tudtam címnek adni.

A festészeti munkáknál használják ezt a klasszikus pozíciót, ahogy a gerincoszlop elhajlik és egy fél könyökön támaszkodás van és az arc a fény felé fordul, a láb laza, nyegle mozdulataival egy nagyon jó ritmikai mozdulata van a pamlagon a képnek. Ide behívódik egy művészeti idézet, ami tükörképe ennek a beállításnak, Francisco Goya képpárja, a Meztelen Maja és a Felöltözött Maja, hasonló rekvizítumokkal dolgozik. Egy nagyon izgalmas ritmikau játékot látunk itt, és jó, hogy nyitva hagy egy utat magának az alkotó, hisz ez a kép a vágy kategóriában került beküldésre és innen a kezdettől tovább tud lépni az önmegismerésben is. Benne van az az üzenetredszer is, hogy vágyjál rám, hogy vágyok rád. (szőke)
értékelés: