Remélem, Attila, hogy ezekkel a címekkel szintén megtalálunk egy erős utat, mert a kép erős, a cím pedig ilyen Gimesi-féle vicces vonal. Még így, az elején, ez rendben van, aztán majd reménykedjünk abban, hogy a képnek a belső ritmusáról kezdenek szólni a címek is. A kép ugyanis rendben van. Nem azt mondom, hogy teljesen száz százalékos a dobás azért, mert a kép jobb oldalán az az árnyék nagyon erős, amit a vállra vet a nyakad. Ha megfigyeljük, a képnek a bal oldala szépen hozza a formákat, és a kép jobb oldalánál ez érdekes. Annak örülök, hogy meghagytál valami sejthető, minimálisat a testformából a kép jobb oldalán, de ha most azt a döntést hoztuk, hogy nem minden teljesen fekete, nem teljesen sötétítjük le, akkor bizony egy-két árnyalatnyival többet kellene hagyni, tehát egy minimális derítés nem ártott volna annak az oldalnak, most nagyon erős ez a fekete-fehér jelzés. Egyébként egy nagyon őszinte portrét kapunk, tehát tényleg csak egy minimális dolog, hogy eldöntöm, hogy most tényleg csak a fél arcomat mutatom csak, és a másik fele sötétben marad, vagy pedig létrehozom ezt a tónusjátékot, de azért a viszonyrendszert a háttértől kezdem el számolni, és ehhez képest valamennyit derítek a sötétben lévő oldalon is. A három csillagot megadom, mert az őszintesége rendben van, és a leckemegoldásnak is megfelelő. (hegyi)
értékelés:    

Budapest, 2010.06.05.

Finom humor van a képen, Gulliver kiadó, Lilliput kiadó, mesei az egész, és két ilyen figura ül a kis kosárnál, szóval abszolút értem a párhuzamot, tényleg örömteli, látszik a mosoly az arcukon, miközben mintha ők is ebből a meséből léptek volna ki. Szóval jó az üzenet. Azt egy picit sajnálom, hogy a kép jobb oldala kilyukad, ott kimegyünk ebből a meséből, figyeljük ezt a hármast, de azért ki-kisandítunk, és ez annak köszönhető, hogy lényegesen világosabb tónusú dolgok történnek a háttérben. Nyilván ott jobban sütött a nap, itt felhősebb helyzet, ahogy látom ott verőfény van, ez ennek köszönhető, de talán, ha azt a flekket a kép jobb fölső részénél tónusban picit visszább fogom, tehát maszkolok egy kicsit, akkor lehet, hogy jobban bent maradok a történetben, a nézőnek segítek ezzel. (hegyi)
értékelés:

A tatai vasútállomáson álltam, vártam a vonatra. Az állomás órája világított a sötétben, vonzotta a tekintetem. Hideg volt, sötét, süvített a szél. Az óráról a hold jutott az eszembe, felnéztem az égre, ott volt, dagadóban. Időm még rengeteg volt, és elképzeltem a holdat, mint órát az égen. Hazajöttem, és megpróbáltam megvalósítani ezt az ötletet. ( a teliholdat szeptemberben fényképeztem le)

Elolvastam a leiratot, egyetértek nagyjából azzal, ami ott leírásra kerül. Chagall jut eszembe a képről, laza asszociációként. Ha egy picit kevésbé sötét tónusúak a felhők, több kék szerepel benne, tehát a színtónusok erősebbek, akkor barátságosabb lenne az egész, így eléggé komor ez az üzenet, de értem, egyetértek vele a trükkel együtt. Jó megoldásnak tartom, de a leckét még próbáljuk bontogatni. Amivel viszont nem tudok mit kezdeni, az a térrendezés a képhatáron belül, azaz a kompozíció, hogy miért épp oda kerül a sárga tömeg. (hegyi)
értékelés:

Hogy ez egy facsemete bolt lehet, vagy valaki a kertjébe rendezte el ilyen szépen a fákat, nem tudom, de nagyon jó a megfigyelés, amit István tett. Annyit fűznék hozzá, hogy ennél a képbeállításnál lehet, hogy segített volna, ha a kép jobb oldalán, egészen a fakorona határáig meghozzuk azt a döntést, hogy ott vágunk, úgy még feszesebb lenne a kompozíció. A megfigyelés nagyon rendben van, köszönöm szépen, három csillag. (hegyi)
értékelés:

Budapest 2010.06.05.

Megint a torzítás. Lehet, hogy velem van baj, ezt elfogadom, nekem, ami izgalmas a képnél, az nagyon kettéválik. Izgalmas lenne ez a társaság is ezzel a fickóval a napszemüvegben, és az a belső ritmus, ami itt létrejön, mint kommunikációs helyzet, hogy ülünk egy asztalnál, és mindegyik valahova máshová figyel, sem az étel nem fontos, sem a kapcsolat, és ez nagyon jól jellemezhet egy helyzetet. Ilyen szempontból, mint zsáner, jó irány lenne, de mindezt fölülírja egy másik ritmus, ami a háttérben létrejön ezekkel az épületekkel és a körívvel. Ha most döntenem kell, akkor én az épületet választom, ahhoz jól illik ez a torzítás, egyébként a szituációhoz nem. Nyilván, csak egy töredékét látom annak, amit Sándor, mint fotós munkásság létrehoz, hogy amit én ebből látok, abban soknak tartom egy picit ezt a torzításos játékot. Arányaiban nézve sok, és kicsit félek attól, hogy nehogy modorossá váljon ez a technikai bravúr. Nem tudom mit mondjak, mert, miközben ez egy nagyon izgalmas meglátás, de ha engem ez érdekelne, akkor a kép fölső részéből vágnék, körülbelül a hotel tetejénél, az eget biztos, hogy levágnám, ezzel feszessé tenném, így behívnám a nézőt ebbe a belső történetbe. Most az, hogy az ég felé nyitott, az építészeti játékot erősíti. Beszéljünk erről a képről, most erre én hadd ne csillagozzak. (hegyi)

Budapest, 2011.09.07.

Az a technikai következetesség, amivel Sándor ezeket a helyzeteket megoldja, nevezetesen, hogy az objektív torzítása miatt érdekesen, furcsán széttartó vonalakkal ábrázolódik a perspektíva, ez ennél a képnél azért nagyon erős, mert annak a régies és vicces formának, ami ez a paraván, amin át tudjuk dugni a fejünket és családi fotókat készítünk, nagyon jó kontrasztját hozza ez az óriási árnyékoló tető ezekkel az őrületes csíkokkal. Az egész valami olyan szinten nehezedik rá erre a képre, hogy a szocio hatás nagyon erős lesz. Az megint egy külön, számomra kedves gesztus, hogy az egyetlen szereplő, aki a képen van, az nem ezt az álparaszt paravánt választotta, hanem a műanyag kisházikót, ami önmagában szintén egy létezhetetlen állapot, de még mindig inkább helyén van, mint ez a műmatyó urambátyám a kisgyerekkel meg a kismacskával. Szóval arra egy nagyon jó utalás, hogy ha a gyereknek hagyunk önálló, szuverén döntést, akkor neki van egy viszonya a tárgyi világhoz, és lehet, hogy az a viszony egészségesebb, mint a mienk, a felnőtteké. (hegyi)
értékelés: