Én nagyon örülök ennek a képnek, éspedig azért örülök, mert végre valaki kezdi komolyan venni azt, hogy a fotóstanulmányoknak egy nagyon szerteágazó bázisát tudja megadni a csendélettel való foglalkozás. Ugye három almából látunk itt beállítva egy csendéletet. És erre mondhatnánk rögtön azt, hogy ez egy nagyon szépen beállított, nyugalmas kép, köszönjük, és három disznó – meg elkezdhetjük fénytanilag, kompozícióban, térbeliségben is elemezni. Ha túllépünk azon, hogy pontosan azáltal tud meghökkentő lenni, hogy mennyire egyszerű eszközökkel dolgozik akkor azt mondom, hogy itt van három tárgy, és ennek a három tárgyból két almának nagyjából egyforma színvilága van, nem tudom milyen fajta alma, de kettő az nagyjából egyforma, és van egy harmadik, amin rajta van hagyva a kis levélszár meg a levelek is, és ezen egy mélyebb bordó szín jön rajta létre, és kevésbé sérült is, mint a másik kettő alma. De meghozott egy döntést a Jóska, hogy ezt az almát tette a háttérbe, és a másik kettőt egy kicsit előrehozva. Ezt én el tudom fogadni, de felmerül egy kérdés, hogy mi van akkor, ha ez az alma kerül az előtérbe, és a másik kettő a háttérbe, hiszen itt fényekről is van szó, és ha megnézzük, akkor pontosan attól, hogy ez hátérbe van rakva, az egyébként is sötét alma még hátrébb kerül. Tehát a térbeli helyzetén túlmutatva kerül a másik két almához képest hátrébb; a színe miatt, a tónusa miatt. Ha ez megfordulna, akkor lehet, hogy pont kiegyenlítődne ez a különbség. Ezzel nem mondom azt, hogy meg kell fordítani, csak az egy kérdés számomra, egy megfigyelés, hogy mit tudunk létrehozni a színekkel, a világosságértékekkel, a tónusokkal. Úgyhogy ezért is tartom én ezt egy nagyon fontos tanulmánynak, mert ezzel a kérdéskörrel tud foglalkozni, és én arra tudnám sarkallni őt, hogy csak így tovább, és szeretnék látni még megoldásokat és gyakorlatokat, merthogy ezek fognak visszaköszönni, például ha majd egyszer három modellel dolgozunk, akiknek különböző színű a ruhája, más a haja, más tónusú az arcbőre, akkor ugyanezekkel tudunk ezekre a differenciákra vagy ráerősíteni, vagy pedig ezeket kiküszöbölni. Ha inverz beállítást alkalmazunk, tehát mint itt, az kerül hátra, ami fényben és tónusban előre kívánkozna, ez egy tökéletesen működő megfejtés, de akkor ennek valami konkrét indokának kell lennie - mondjuk, hogy az esendő, nem épp kelendő két sérültebb almát emelem piedesztálra, míg a szép és tökéletes példány minden szépsége ellenére úgymond a szép, de üres kategóriába kerül, vagyis az önmagáért való szépség élményénél fontosabb a tartalmas, megélt, ettől akár sérült világ, szóval ez egy jó irány lehet, de akkor ennél is határozottabbnak kell lenni. Ezért mint tanulmány ez a kép nagyon fontos, és köszönöm, három disznó. (hegyi)
értékelés:

Amikor ezt a leckét feladtuk, de igazából mindegyik leckénél, akkor mondtuk, hogy próbáljatok elvonatkoztatni, használni a szürrealitásotokat, azokat az elvont üzenetrendszereket, hogy ne egy közhelyet vagy ne egy kézenfekvő megoldást adjatok, azért is fontosak ezek a leckék, azért kerülnek feladásra, mert egy belső utat járunk, egy önismereti helyzetet erősítünk magunkban, mert mi azt gondoljuk, hogy ezek az önismereti helyzetek azok, amelyek később, egy modellel folyó közös munkával például, nagyon is hasznunkra lehetnek. Ennek a képnek is ez az erőssége, hogy a mélységélességgel és az élesség pontjának a megválasztásával hozta meg a döntést az alkotó, hogy számára csak illusztráció, és formai utalás maga az alaknak az arca, a sapka és kabátrendszere, miközben az igazi fontos üzenet ahogyan ezt a cím is mondja, a kapaszkodás, az a fajta felemelkedési helyzet, az a történet, ami ezzel a két kis kézzel van elmondva, amik valószínűsíthetően nem ahhoz az alakhoz tartoznak, aki a kép hátterében elmosódottan látszódik, még az is lehetséges, hogy ez az alak védelmezően áll itt emögött a kis edényen vagy korláton, vagy kúton felkapaszkodó mögött, itt látszik, hogy a köríves felületen víz is van, nemcsak a tükröződésében, hanem ahogy az ujjvégek melletti torzításokban észrevehető. Annyit talán amit továbblépésként tudnék mondani, hogy nem ártott volna jobbfelé elmozdulni a kamerával, talán egy fél lépésnyit, hogy ezek a függőleges és haránt vonalak ne vágjanak bele a kis kezekbe, tehát ez segíthetett volna még erősebbé tenni a kompozíciót, de az élmény maga az nagyon határozottan megjelenik, az, amikor számunkra, mint gyerekek számára a világ mint egy óriási leküzdendő, megismerendő ismeretlen helyzet, és ezekben a helyzetekben a nekünk felnőtteknek hétköznapi és funkcióval ellátott helyzetek mind-mind kihívást jelentenek a gyerek számára. (hegyi)
értékelés:

Azt tudom, hogy ezt a képet a Bara úgy küldte be, hogy gyermekkor vagy ősz, és én azért gondolom, hogy ez inkább a gyermekkor leckébe értelmezhető számomra, mert az ősz leckére ez egy nagyon egysíkú közlés lenne, hogy a főszereplő kislány maga elé tart egy pöndörödött, őszi falevelet, viszont a gyermekkor leckére több élményt vagy több irányt is előhív ez a meseszövés, amit itt látunk. Egyrészt ugye valamennyien emlékszünk gondolom arra, hogy volt környezetismeret óránk és ősszel az egyik feladat volt, hogy préselni kellett különféle faleveleket, és az egész család gyűjtötte ezeket a szebbnél-szebb faleveleket, és valami füzetben helyeztük el ezeket, és ilyen szempontból ez a levél, amit itt látunk, az egy nagyon szép levél, egy igazi trófea, úgyhogy akár ez a vonal is el tud indulni bennem; másrészt pedig hát, benne van a bújócska, a kint és bent, az elöl-hátul játéka, amihez nagyon is erősen kapcsolódik a háttérben a hirdetőoszlop íves formája. Tehát még egy plusz áttétel a városi környezet és a természet kapcsolatában, hogy mint egy leletet, mint egy olyan talált tárgyat mutat fel a főszereplő, ami egy városi környezetben nyilvánvalóan mást jelent a gyereknek, ez a hozzá képest óriási méretű falevelet. Tehát megvan a technokrata háttérnek az az előnye, hogy egy nagyon jó bázist, alapot teremt ehhez a történetmeséléshez. Egy picit engem az zavar ebben a képben, hogy dől a horizont, és ennek semmi oka nincsen, úgyhogy én erre fokozottan szeretném felhívni a figyelmeteket, mivel többeknél előfordul, hogy dőlnek a horizontok, hogy ezekre kell figyelni. (hegyi)
értékelés:

Egy utcarészletet látunk, itt is valamilyen tükröződés, vagy dupla expót vagy valami technikai trükköt látok – merthogy ez egy külső felvétel, ha jól látom, valamilyen utcarészlet, amibe belóg egy ilyen szék. Ha nem veszek tudomást arról, hogy milyen technikai manipulációk folytak itt, hanem csak mint kompozíciót nézem, akkor tulajdonképpen a kép háromnegyede az rendben van, nekem a felső részével viszont van egy kis bajom. Ott azok az ívek, ennek a boltíves árkádoknak a részein az ívek befejezése az nekem hiányzik egy picit, és azáltal, hogy ezek az oszlopok kifelé dőlnek, olyan hatást keltenek, hogy egy picit esetlegessé teszik dolgot. Főleg úgy, hogy a kép bal felső részében lévő fehér flekk nagyon kiúszik a képből, tehát nincsen jól határolva. Míg a kép többi részén nagyon határozott formák vannak, addig ez a rész nagyon lágy, nagyon kigyengül. (hegyi)
értékelés:

Egy négy képből álló sorozatot látunk, de igazából ez nem egy időbeli szekvencia, hanem térben osztja fel magát ezt a szobrot, amit szeretne bemutatni, és amivel a vágy érzetét szeretné velünk közölni az alkotó, tehát térben szabdalja szét ezt a szobrot, számára fontos helyzetekre, és nagyon jók ezek a kapcsolódások, ezek a ritmusváltások, és ezt azért akarom kihangsúlyozni, mert beszéltünk már itt az estiskolán a táncfotókkal kapcsolatban, hogy pl. a táncfotókkal vagy színházi fotókkal egy olyan történetet próbálunk megmutatni a fotóban, amit már egy koreográfus megtervezett, tehát nem olyan nagyon nehéz a dolgunk, ha megfelelő pillanatokat kiválasztjuk, ha más műalkotását használjuk fel, és ez itt a szobornál is igaz, akkor mi az a plusz, amit a fotó ezekhez hozzá tud tenni, akár tánc, akár színházi fotó, akár egy szobor esetében, tehát ezeknél mindig egy picit tovább kell lépni, hogy a fotográfia esetén önálló műalkotásról beszélhessünk. És ennél a képsornál pontosan az az izgalmas, hogy a Bara szabadon bánik ezekkel a formákkal, nemcsak az, hogy felszabdalja a szobrot a számára fényben vagy formában fontos helyzetekre, hanem az, hogy meghoz egy fontos döntést, a második képtől egy váltás történik, és az eddig szemben lévő szobrot megfordítja, és ezzel a ritmust nagyon jól megbolondítja. Egy fordulatot követ el, és ebben a fordulatban a szobor hátsó felét mutatja, és ezzel is fejezi be a talp, a talapzatrésznél. Tulajdonképpen a negyedik kép az, ami ezt a fordítást indokolttá teszi, mert a harmadik képet szemléljük, akár azt is mondhatnánk, hogy ha a vágyról beszélünk, akkor egy női alaknál ez a vágykeltés, hát, kétirányú, és van abban egy pici prüdéria, hogy az elsődleges nemi jelleg ábrázolása helyett a hátsó ábrázolásába fogunk, ami szintén egy szép forma, de a talp az, ami igazándiból ezt a döntést indokolja, merthogy ritmusában itt a talp egy lényegesen izgalmasabb helyzetet mutat, mintha ez szemből lenne megfotózva. Pontosan a térbelisége az, ami innen jobban ábrázolódik ennek a történetnek. És még azt is fontosnak tartanám elmondani, hogy ahogyan a négy képen haladunk lefelé, az első kettő még majdnem sziluettesen, tónusszegényen ábrázolja ezt a szobrot, és ahogyan haladunk lefelé ezek a formák folyamatosan finomodnak, és én nagyon fontosnak tartom, hogy a Bara el tudott oda jutni, hogy mélységélességgel is elkezd dolgozni, mert a fotográfia esetében ez az, ami a térbeliséget bekapcsolja, ezt több képnél elmondtuk már, hogy a mélységélesség az egyik eszközünk, amit jól kell tudni használni, hogy illúziókat tudjunk kelteni, mert hát a fotográfia önmagában egy illúziókeltés, hiszen egy történetet próbálunk meg ábrázolni a fotó két dimenziójában, állóképben, úgy, hogy az a történet időben és három dimenzióban zajlott. (hegyi)
értékelés:

egy rég elfeledett kép előtérbe kerülése...

Először is, ahogy írja is Bara, ez egy régebbi kép, túl nagy jelentőséget ennek nem akarok ennek tulajdonítani, de a képbe való beleírás, belerajzolás ahogy itt látjuk a Bara-art feliratot – hát, lehet szignózni egy képet, de egyrészt ezt az elektronikus formátumnál kevésbé tartom jól megoldhatónak, másrészről pedig szerintem a szignó inkább a falra kerülő képeknél jelentős, az interneten én hosszú évekig csináltam egy galériát, ezt gondolom tudjátok, és a hosszú évek tapasztalata az az, hogy a képbe írt szignó az nagyon ritka esetben szervül úgy a képpel, hogy ne hasson idegenül az elektronikus közlésnél. Tudom, hogy úgymond a saját munkákat védendő az emberek szoktak ilyen szignókat vagy layereket alkalmazni, vagy vízjeleket (amiket eddig megoldásként láttam hosszú évek alatt, abból egy se volt olyan, ami ne hatott volna idétlenül) – de igazából én itt az estiskolán ennek nem sok értelmét látom. Ennyit erről. A kép egy nagyon is 70-es évekbeli, retró vagy szocióhangulatot áraszt, és szeretném felhívni a figyelmet az ereszcsatornákra, amik mint kis vizipipák merednek ki a falsíkból, vagy arra az ajtóra, ami hát fantasztikus ott az emeleten, valami HÉV vagy buszajtóból lehetett összetákolva, egyszerűen őrületes az a fíling, amit ez a kép így sugall. Az, hogy vízparton van, hát én nem vagyok egy nagyon természetközeli csávó, nem tudom, hogy ez a növényzetből kellene kiderülnie, vagy másból, de picit én a kép fölső részéből egy ujjnyit vágtam volna, és azt lent hozzátettem volna, azért, mert a kunyhóhoz vezető út szerintem fontosabb, mint fent a tér. De egy jó fotónak tartom, egy jó képnek, abban nem vagyok 100 %-ig biztos, ezt a Bara tudja megmondani, hogy mennyire lehetett volna más irányból megközelíteni ezt, látom a kerítést, szóval nem biztos, hogy onnan lehetett volna használható képet csinálni, de engem pl. jobban izgat az a lépcső, ami felvezet az emeletre, mint ez az üres falrész. Ennyiből talán az egy fontosabb helyzet. De hát ezek a buszablakok, meg minden... hát egész egyszerűen eszméletlen. És mindazzal együtt, hogy ilyen talált tárgyakból meg fusiban van összerakva ez a ház, azért egészen korrektnek tűnik maga a megoldás, tehát ennek a kornak a lenyomatának tartom ezt, és a képet egy kordokumentumnak, úgyhogy én megadnám rá a három disznót. (hegyi)
értékelés: