...és énekelt a kései őszi napsütésben...

Volt már egy ilyen képe az Anitának, ha jól emlékszem egy alsóbb gépállásból készítve, és itt ennek az ismétlését látjuk. Maga az ismétlés jó, tehát javul a helyzet, de én mégis azt mondom, hogy ennél a képnél van egy olyan kis problémám, hogy az Anita itt belekomponálta magát a kukoricaszárakba, ami nem baj, csak abban nem vagyok 100 %-ig biztos, hogy ez jó-e, hogy oda van-e jól belekomponálva. Merthogy ettől a kép baloldala meg üres, lyukas. Ha pl. az árnyék átkerülne a baloldalra, a jobboldalon meg megmaradna a kukoricaszár, akkor lehet, hogy kevésbé lenne lyukas ez a kép. Itt tömegelhelyezésekkel dolgozunk, és a tömegek elhelyezése adja a kompozíció rendjét. Ezért mondom mindig, hogy csendélet, csendélet, csendélet. Nagyon kevés csendéletet fotóztok, és a csendéletnél nem az a kérdés, hogy mire húzzátok rá, hogy az csendélet. Nem. A klasszikus csendéletről beszélünk, amikor leteszünk egy asztalra egy poharat, üveget, káposztafejet, vagy egy tököt, tökmindegy, és ebből megpróbálunk egy kompozíciót létrehozni. És azért fontos ez, mert a tömegelhelyezést, a színeket, formákat és fényeket lehet vele gyakorolni. Úgyhogy én itt most azt mondom, hogy köszönöm, látom a javítást, de visszaadom ismétlésre az ismétlést, egyrészt a kompozíción kellene javítani, másrészt én arra kérném az Anitát is, hogy próbáljon meg elmélyedni a csendélet leckében is. (hegyi)

játszottam a formákkal és a fénnyel

Azon gondolkodom, hogy nagyon szeretem ezt a fajta komponálási módot, ezt a nyelvezetet, ez nagyon finom, ugyanakkor van vele két hajszálnyi problémám. És ezeknél a dolgoknál a hajszálnyi problémák azok, amik szerintem legalábbis a csendéletnél az ismétlésre vagy a falraakasztásra hozzák meg a döntést. Ha megfigyeljük ezt a poharat, én nem tudom, hogy ezt a poharat mosogatógépben mosták-e el, vagy mi, de a jobb oldalán ilyen vízszintes karcok jelentkeznek. Ezek a karcok ott tönkreteszik azt a fajta játékot, ami a tükröződéssel létrejön. Én tudom, hogy ez itt most szőrszálhasogatásnak tűnik, de figyeljétek meg mennyire szépek azok a belső teret torzítottan visszaadó fények, ha nagyon akarjuk, ott el tudunk időzni hosszú ideig, és elemezni, és visszafejteni, hogy milyen térben is fényképezte ezt az alkotó, mert abban ott minden benne van, még akkor is, ha a pohár üres, de ez a fényjáték megtölti a poharat fénnyel és formákkal, és ez nagyon szép, nagyon finom a háttér, finomak a talapzat fényei is, de engem ez a karc ott zavar. És még egy problémám van, hogy ez az üvegváza vagy gömb, és itt a világítással van probléma, mert pont ezt a térbeliséget amit ez meg tudna jeleníteni, ami egy gömbformának a sajátsága, már ha ez tényleg egy gömbforma, akkor ott van valami horpadás rajta fényben és ez engem zavar. Itt megint elindul egy forma fénnyel, árnyékkal, egy formai megfejtés, amit nagyon szépen kihozunk, és utána ott van egy hüpli. Most én nem tudom, hogy ez micsoda, majd a Jóska megmagyarázza, mert lehet, hogy ez a forma ilyen horpadt, és akkor azt mondom, hogy igen, ez oké, ha ilyen, akkor erre rá kell erősíteni akár, hogy kijöjjön a horpadás, de ha ilyen horpadt, akkor nem biztos, hogy alkalmas erre a csendéletre. Mert ennél a képnél pont az lenne az izgalmas, hogy van egy nyugodt, biztonságot sugalló gömbformánk, és ehhez képest egy játékos, égbenyúló kehelyforma, amin ráadásul ezek a fényjátékok is megjelennek. De az egyiknél a nyugalom nem tud megjelenni, a másiknál meg a fényjátékokba ezek a karcok belezavarnak. (hegyi)
értékelés:

avagy az élet apró örömei

Hát a Dani itt ezzel a megoldásával egy picit nehéz helyzetbe hoz, mert... merthogy ez a riport ez még nincs kész. Öööö... Ráadásul az is a bajom, most ne haragudj meg Dani, de itt folyamatosan ugyanolyan zárt kompozícióban van ez a két kis ember, nem túl segítőkész ez a helyzet... szóval jó, látom, értem én persze, hogy a kisfiú és a kislány, aki épp világgá ment, és megállt a gyufaárus kislány bódéjánál, venni egy kis medvecukrot, de már nem volt náluk pénz, és ott szomorkodtak, vitték a kis babát is, és a kislány észrevette, hogy ott röpül a kismadár... szóval értek én mindent, és utána mi történt? Jó, örülünk, a nagy bánatból, ami elindult meg a fáradtságból egyszercsak a két kisgyerek felfedezi a kivezető utat. úgyhogy én kérném befejezni ezt a riportot, és átgondolni, hogy ha elindítunk egy történetet, akkor az itt ennyi? Tehát ez egy egysoros vers vagy hogy mondjam? Hát... ismétlés, elég nehezen mondom ezt, mert tudom, hogy ez nagy meló, de akkor is, Dani, lécci, lécci. (hegyi)

Dóczy Ferenc Repülés c. képének a témájára az én verzióm.

Ugye itt a Dóczy Ferinek a repülés című képére érkezett egy újabb verzió. Ugye engem könnyen be lehet csapni, és lehet, hogy ez itt egy elektronikus megoldás, arra tippelek, hogy ez mechanikus megoldás, és a zoommal keletkezett, szóval ennek a képnek számomra ott van a többlete a beidézett másikhoz képest, hogy megjelenik rajta az ember, hogy volt valaki, aki összeszedegette azokat a leveleket, összerendezgette a kezében, megszorította ott, létrehozott ebből egy formát, és aztán ezt lefényképezte. És ráadásul még ezt a trükköt is rátette. Mert nekem ezekkel a trükkökkel az a bajom, hogy ezeknek a trükköknek az élettartama nagyon rövid. Tehát elkészítünk egy ilyen trükköt, ezt megcsinálni jó, az első öt percben jó, a második öt percben elfogadom, és a harmadikban meg már visítva menekülök ki a szobából. Legalábbis én. Én azért vagyok ezekkel hadilábon, mert felülírnak valamilyen ötletet, és technikává soványítják azt a helyzetet, ami egyébként létrehozható azzal is, hogy én bemozdítom a kezem, és nemcsak azzal, hogy a fotoshoppal hozzányúlok, vagy a zoomon rántok egyet – tehát ez nekem már manipulatív. Ezek kilágyítják a történeteket, ez olyan, mint a filmezésnél a zoom a vágás helyett, az is így kilágyítja a történetet. Ezt nem kell elfogadni tőlem, mert ez nagyon szubjektív, úgyhogy én erre a képre a három disznót megadom – illetve nem. Kettőt, mert a Nórától is elvárom azt, hogy ha egy ilyen nagyon szép csokrot tud összegyűjteni, amit a kezében fog, ennek a csokornak a színeivel-formáival bizony konkurál az alkar. És ez igenis megoldható lenne, akár úgy, hogy nem ebben a pózban tartom, akár úgy, hogy lehúzom a pulóveremet, hogy ne világítson ennyire a karom, mert az a világos flekk az zavar ott, és ezért egy disznót levonok. (hegyi)
értékelés:

Ez egy statikus naplemente. :-)

Lehet, hogy ez volt az alap a Feri előző képénél, a halszemes torzítással, trükkös pasi a Feri, és hát nagyon szépek a színek, értem ezt a piramisformát, ami létrejön ezekkel a kötelekkel – hát én ennél nagyon sokkal többet ebben nem látok, nyugalmas, szép kép. (hegyi)
értékelés:

'üres' olvastam most valahol

Én nagyon szeretem ezt a képet, hát, az idősebb korosztály az, aki tudhatja, hogy a Kálvin téren, amikor még nem épült fel az a szálloda azzal a sóhajok hídjával, akkor volt ott egy parkoló, azzal szemben egy City Grill, ahol amikor mentünk a Ráday klubba koncertre, előtte lehetett jó melegszendvicseket kapni, de ez mindegy is, azon a falon volt egy ilyen mosóporreklám, ami egy fát ábrázolt, és a fa ágain, mint egy karácsonyi függők, mosóporok voltak – ez volt a szocialista szürrealizmus egyik megnyilvánulása – én nem tudom, ezt ki követte el, de valami nagyon átbulizott éjszaka után jöhetett neki ez a vízió. Mindenesetre ez egy nagyon jellegzetes pontja volt Budapestnek, és ezt mind azért mondom el, mert bennem ezt az emléket hozza vissza, ezzel a fával és a tűzfallal, és ennyi a kapcsolódás. Tehát egy nagyon szép kompozíciót látunk, a két függőleges vonallal, az organikus formával, két autóval, amiből az egyik csak egy részlet, minden nagyon szép, csak én ebből a kompozícióból tudnék egy picit vágni, a baloldalból még egy félujjnyit, és akkor dinamikusabb lenne, mert nekem az ott már kiürül a fa mögött ez a rész. Nem teljesen a fa ágáig, de majdnem, és akkor nekem ez a kompozíció feszesebb lenne. De el tudom fogadni ezt a megoldást is, nagyon szépen mutatja ezekkel a rövid árnyékokkal, ezekkel a helyzetekkel a nyár érzetét az alkotó, úgyhogy ez három disznós. (hegyi)
értékelés: