Szakkör | Page 508 | Látszótér

repce

Szeretnék egy sorozatot ilyen képekből, lehet nem sok értelme van, de nekem tetszik.

vasarcsarn...

szellemlány

Falusi Tesla

Véletlenül, jókor, jó helyen ...és megszületett a fotó :D

Újabb próbálkozás - előzmény.

Ha megnézzük az előző képet, aminél én kettő csillagot mondtam, ott a fő bajom a színtorzulás volt, az, hogy a valóságtól olyan irányba rugaszkodtunk el, ami nem volt indokolható. Itt is látható egyfajta színtorzulás, mert egészen valószerűtlen ez a vöröses-aranyló mező, meg azok a viharfelhők, de hát valószínűsíthetően ez ott meg is történt. Sikerült Gábornak egy olyat elérnie, amit ritkán ugyan, de viharos időben meg tudunk figyelni. Ezek izgalmas képek, főleg azoknak mint én, akik szeretik a vihart átélni. Ott van még két dombocska a képen, ami egészen fantasztikus, nagyon mesei, hogy azok oda hogyan jöttek létre. Én külön örülök annak, hogy az alkotó árnyéka ott van ezen a képen. Más mondaná azt, hogy így eladhatatlan a kép, mint tapéta, nem tudom a szobám falára felkasírozni, mert a franc akarja nézni azt az árnyékot állandóan. Én azt gondolom, hogy ennél a képnél a személyesség okán igenis van értelme annak az árnyéknak. Elfogadom a javítást, három csillag. Természetfotó leckét is megoldottad, Gábor, de tudom, hogy jönnek erre még tőled képek. (hegyi)
értékelés:

A jelenlét bizonytalansága 2

Tamás, ez egy három csillagos kép. Az egészben van egy olyan filmszerű megközelítés, ami a történetmesélés szempontjából fontos nekem. Ott van egy olyan történet, amit ki-ki maga továbbgondolhat a saját életét illetően, hogy milyen párhuzamot talál, hogy most egy találkozón volt Tamás, ahonnan kijött, és ennek az izgatottságát és feszültségét mutatja, vagy egy belső helyzet abban a belső térben, amiből kimenekült. Mindenképpen van egy ilyen drámai vonala is ennek az üzenetnek, és kompozícióban is nagyon erős. Nem csak ez a halszem optikához közelítő nagy látószögű ábrázolás az, ami ezt összerántja, hanem a foltok, a tömegelhelyezés. Tessék megnézni azt a sötétzöld tömeget, amit ezek a növények létrehoznak, tessék megfigyelni az ablakok fényeit. Itt van egy leirat a képen, hogy „az az átkozott kék ég”, de ez a kék ég ha nincsen, akkor a kép lényegesen kevésbé működik, mert az a kék ég az, ami dinamikát ad ennek az egész helyzetnek. Afelé tudunk kiszakadni ebből a történetből, az mindenképpen egy olyan irány, ami ennek jót tesz. Végre létrejött egy olyan felirat, amit én vállalhatónak tartok. Tamás nem először ír bele a képbe, ez a metódus számomra sokkal közelebb visz a kézíráshoz. Ha elmentek a Balla 80 kiállításra, és megnézitek a képeket, akkor látni fogjátok, hogy más alkotó is él ezzel az eszközzel, azzal az alkotói szabadsággal, hogy akár verseket írjon a képére, mert miért ne tehetné meg. Ha az szerves egységet tud képezni a képpel, akkor ez rendben van. De hát ennek van egy formai kritériuma is, ez nem működik tipografikus megoldással, hogy kiválasztok a windows-ban egy betűtípust, és majd azzal szépen ráírom, netán még szivárványszínű betűket is komponálok hozzá. Az nem járható út. Ez a járható út, hogy olyan betűt választok, ami a kézírásomat mutatja. Ennek nagyon örülök, hogy ezt megtalálta Tamás, mert ez már működőképes verzió. Neki még segítségére van az is, hogy a korlát keretezi ezt az egészet, tehát formailag is egy jó helyet talált ennek az üzenetnek. Én a felkiáltójelet lehagytam volna, ennyit hozzáteszek. (hegyi)
értékelés:

Behálózva

Olvastam a hozzászólásokat, és többen írtátok, hogy a kép alsó részén lévő portál kirakat fényeit levágtátok volna. Én azt mondom, hogy ez a tól-ig rendszer, vagyis a fehértől a feketéig terjedő tónusrendszer létrejöjjön, annak a nagy feketeségnek, ami a kép tetején van, bizony kell az ellenpont. Tessék foltokat figyelni, szemmel láthatóan egy bemozdult képről beszélünk, ami hosszabb expozíciónál jön létre. Ez jót is tesz ennek a képnek, mert a tárgyiasságát, azt a leltárszerűséget csökkenti, hogy na most ez pontosan melyik utcasarok, és melyik épület, mert nem ez a lényeg. Rozi nem ezt látta meg, és nem ez volt számára fontos, hanem az a fényjáték, ami ezekkel a vezetékek hálózatokkal létrejön. Ezt jól is ábrázolja, dinamikus az egész, jól működik. Ha ezt levágjuk, akkor az egész elkezd fuldokolni, elkezd elúszni a tengerben, olyan mintha lemerülne egy jéghegy, és belemerülne a tengerbe. Ha ezt elkezdem vágni, akkor ez az épület akkor elkezd elsüllyedni. Kell a bázis, a tömeg. Ennek a tömegnek jelen kell lennie. Ráadásul, ahhoz, hogy ez a többszörözött exponálási bemozdulás létrejöjjön a hosszú expozíciónál, hozzá tartozik, hogy az a fény ott van, túl sok mindent nem tudsz vele kezdeni, főleg egy kompakt gépnél nem nagyon tudsz mit vacakolni azzal, hogy most azt valahogy lecsökkentsd. Én ezt a képnek nem gondolom a hibájának. Az egy másik kérdés, hogy van egy másik rész, ami nekem zavaró, az autó, ami ott van. Ez visszaránt engem a valóságba. Minden más tökéletesen jól működik, az az autó nekem nem kéne. Nyilván ezzel sem túl sokat lehet kezdeni, mert ott van, nem mondhatom azt a tulajnak, hogy parkoljon el, mert én fotózni akarok, de ennyit fölfelé lehetett volna mozdítani a kamerán, jót is tett volna a képnek. Ezeknél a kameráknál a keresők általában nem a száz százalékos képet mutatják, tehát el tudom képzelni azt, hogy Rozi nem látta a képkeresőben az autót. Érdemes fotografálásnál összehasonlítani ezeket a dolgokat, hogy nincs a keresőn, de mennyi hiányzik ahhoz, hogy ne legyen a keresőn, mert valószínűleg a képen rajta lesz. Kontrollálni kell az expozíciót és a valóságot, hogy mi a különbség. Ha a képhatáron vannak zavaró momentumok, akkor ezt bele kell számítani az exponálásnál. Ettől függetlenül a rezonanciára ez egy tökéletesen rendben lévő megoldás. (hegyi)
értékelés:

Mosolygós délután

Spontán mosoly egy spontán napsütéses tavaszi délutánon.

Nagyon kedves képet látunk, nagyon szép fényviszonyok között exponáltál, és nagyon örülök ennek a bemutatkozásnak, mert kapunk a valóságodból egy olyan darabot, ami nagyon szimpatikus. Kettő dolgot tudok hozzátenni a képhez: az egyik ez a szépia szín, ezt már az előző képnél is mondtam, hogy ez a barnítás egy nagyon régóta használt technika, szép lassan nem véletlenül kopik ki a köztudatból és a használatból. Olyat akar elhitetni, amit a képnek önmagában kell elhitetnie: egy melegséget, egy belsőségességet, egy régies megközelítést. De hát 2011-ben élünk. Ha van is vonzódásunk a régi korok iránt, azt másképp kell szerintem megmutatnunk, gesztusokkal, ruházattal, a környezettel. Ez köztem és a fénykép között mindig egy falat épít, távolságtartást, amivel nem tudok mit kezdeni akkor, amikor egy bemutatkozásról van szó. Olyan, mintha a bemutatkozásnál félve nyújtanám a kezemet. Erre utal az is nekem, hogy valahová oldalra tekintesz. Az nem baj, hogy elfordítod a fejed, viszont nem árt, ha valamiféle szemkontaktust tudunk létrehozni a kamerán keresztül a nézővel. Most ebben a barnított formában ez a tekintet nem rám néz, és nem vagyok abban biztos, hogy elfogadod-e az általam nyújtott kezet, távolságtartóvá válik ettől az egész, és ezt kell leküzdeni. Megvan a kettes leckére a három csillag, de szeretném, ha a leckemegoldáshoz küldenél még egy olyan képet, amin ezt a távolságtartást próbáljuk csökkenteni. (hegyi)
értékelés:

Berci és Cili

önfényezés

Az önfényezés csúnya dolog, kivéve, ha ehhez hasonlóan, vagy inkább még jobban műveljük.

Nehezen békülök ki a két képből álló sorozattal, mert akkor azt mondom, hogy valamelyik jó, valamelyik nem. Itt mind a kettő másról szól, és a maga módján mind a kettőben vannak izgalmas dolgok, de a bizonytalanságot növeli a kettő kép. Ha képsor, akkor a három az, ami már indokolt, és abban el lehet gondolkodni, hogy miért az a három. Ráadásul most e kettő között semmilyen összefüggés nincs, mondom ezt úgy, hogy az teljesen egyértelmű számomra is, hogy ugyanott és ugyanazzal a technikával készült a két kép, de egyébként mondanivalójában, gondolatiságában semmilyen összefüggés nincs. Ezek tanulmányok, és izgalmas az, hogy ezeket elkezdte Gime csinálni. Jó lenne, ha most ő erre nagyobb energiát fektetne, ugyanis a fényfestés, az, hogy egy lámpával, vagy bármilyen fénykeltő eszközzel fénycsíkokat hozunk létre, hosszút exponálunk, ez egy komplex feladat, egy komplex problémamegoldás. Ennek az útnak ő az elején van, és akkor tud továbblépni, ha ezeket a problémákat, ami most egy problémahalmaz, elemekre tudja bontani, és mindegyik elemmel külön elkezd tudni foglalkozni. Ebben tudja megtalálni egyrészt az esztétikát, azt a formai megoldást, ami esztétikai megoldást is nyújt, és mindemellett megtalálni azt is, ami üzenetként a képen létre tud jönni, és amivel a saját belső érzelmi világát tükröztetni tudja a képen. Miről is beszélek? Mind a két képen az egyik jellemvonás a fényfestések, ez a szembetűnő. A fényfestésnél maga az eszköz is fontos, hogy mivel történik a festés. Ez olyan, mintha fognánk egy ecsetet, és belemártanánk valamilyen színű festékbe, és azzal elkezdenénk maszatolni. Az egy döntés kérdése, hogy engem mi izgat, hogy ezeknél a fénycsóváknál az úgymond telibe festett ügyek tetszenek, hogy ezek világítanak, mint a neon, és nincs rajta az ecset struktúrája, vagy pedig az izgat, hogy ezek a fénynyomok hogyan jönnek létre, és kevésbé erős fénnyel dolgozva hagyom, hogy ezek a fénycsíkok is tónusjátékot hozzanak létre. Festészetben is vannak olyan technikák, hogy az ecsetkezelés fölfedezhető, avagy az egészen modern fotografikus ábrázolásnál szinte eltagadják azt, hogy ez ecsettel készült, mintha festékszóróval lenne festve, annyira homogén felületet hoznak létre. Mind a kettő érvényes, döntés kérdése. Ezeken a képeken mind a kettő felfedezhető, kérdés az, hogy melyik az, amit Gime saját magához közelebb állónak érez, mert azt az utat kellene elkezdeni jobban körbejárni. Szubjektív vélemény: engem, mint nézőt kevésbé taszít, ha egy képbe belerajzolnak, az, hogy ha ez úgy tud létrejönni, hogy megmaradjon valami struktúrája ennek a fénynek, ne legyen ennyire elidegenítő, jobban higgyem azt, hogy ott történt valami tünemény. Így most nekem lebukik maga az eszköz, a technika. A fényfestés egy technikai játék, miközben nagyon nem ez a lényege, hanem az a líra, amivel többletinformációt tudunk a képre rárajzolni. Ez egy festői megközelítés, Gime, ennek az alapja a festészet, tessék ebben az irányban keresgélni. Ha elkezdesz ebbe az irányba kutakodni, akkor a következő lépcsőre is megkapod a magyarázatot: az élesség, mélységélesség témaköre, és az utómunkáé. Ezek a képek ledobják magukról a túlélesítést, itt megint az jön létre, amiről már beszéltem neked, hogy bizony-bizony azzal az utómunkával, amivel te dolgozol, akár bevallod, akár nem, de történik utóélesítés. Hogy ezt fényképezőgéped vagy a szoftvered csinálja, vagy a konvertálásnál jön létre, nem tudom, de tessék megnézni azokat a fűszálakat vagy gallyakat, amik a fűben vannak, tökéletesen látszik rajtuk ez a technikai probléma. Azért nevezem ezt problémának, mert a digitális technika sajnos létrehoz egy elidegenítően túlélesített formát, és ez ellen kellene dolgozni, hitelesebb lenne. A másik terület az a többszörös expozíció területe. Itt megint ez a kérdés, hogy mi az, ami a fő motívum, mi a mellékmotívum, és ezeknek az arányát kell beállítani. Itt most látunk egy portrét, és látunk egész alakos képeket is egyszerre a képen, ezeknek az arányával is dolgozni kell. Nem akarok erről most sokkal többet mondani, megadom erre a három csillagot, mert örülök annak, hogy más irányt kezdesz el, és ebben bátorítani szeretnélek, hogy ezzel dolgozz, de sokkal nagyobb elmélyültséget igényel, ezt nem lehet elkapkodni. Összefoglalva az egészet: próbálj meg lassítani, próbálj meg egy kicsit befele fordulni, azokat az izgága, kapkodó dolgokat, amik az egész nappali létedre jellemzőek, próbáld egy kicsit félretenni, amikor saját magaddal dolgozol. Megvan ez neked, én tudom, csak régóta nem használod. Próbálj meg egy kicsit visszatérni a meditatívabb Gimesihez, és ezek az ajtók ki fognak neked nyílni. (hegyi)
értékelés:

Földközelben

Tavasszal, ha az ember kertesházban lakik, megtörténik, hogy a kertet saját maga ássa fel. Ezzel a képpel ábrázolni szerettem volna a föld iránti szeretetemet... ha az idő engedi, mezítelen lábbal ások, hogy érezzem az anyaföld meleg puhaságát.

Kedves Erika, köszöntünk az Estiskolán. Az üzenet számomra azért jó, azért fontos, mert annyi és annyi képet kaptunk már első leckére, mind valamiben próbál utalni saját magára, nyilván ez is a lecke, hogy utaljunk saját magunkra, nem mondom, hogy egyszerű leckét adtunk ezzel föl, bár annak tűnik. Főleg időtávlatból visszatekintve az nem egy egyszerű dolog, hogy az ember valami újat tudjon mutatni a többiekhez képest. Itt ennél a képnél ez sikerült. Megvan a három csillag, és a leckemegoldás is, mert az első három leckénél az a fontos számomra, hogy üzenjünk, hogy letegyük a névjegyünket. Ez a letétel megtörtént itt. Technikailag van problémám: elsősorban ez a barnás szín nem tesz ennek a képnek jót, mert érzelgőssé teszi, és itt nincs helye ennek. Másrészt olvastam a hozzászólásoknál a vitát a mezítláb ásásról. Nekem erről nincsenek saját tapasztalataim, mert eszembe se jutna mezítláb ásni, nekem az ásás önmagában is olyan, amit az ember kénytelen-kelletlen megcsinál, de van a kerti munkának sokkal szívderítőbb dolgai is, mintsem, hogy fölássam a kertet. Azt is hozzáteszem, hogy én nem a hagyományos ásót vettem, hanem egy olyan északi ország termékét, ahol valószínűleg nem sokat ásnak, és ebből kifolyólag akkora a lapát mérete az ásónak, hogy ha azzal veszel egy ilyen szakítást, utána nem tudod felemelni se. Mindezzel együtt én el tudom fogadni azt, hogy van olyan ember, akinek örömet tud szerezni, hogy áshat. Ennek egy következő lépcsője, hogy mezítláb áshat, ez valahol egyértelműen azt az üzenetet hozza, hogy vissza akarok jutni a gyökerekhez, a természethez, akarom érezni, mert túlságosan sok az hétköznapjaimban az az urbánus tapasztalás és élmény, amivel nem biztos, hogy meg tudok birkózni. A természet egyszerű jeleket küld, jól dekódolhatóakat, és az ember lenyugszik, ha ezekkel a problémákkal kell foglalkoznia szemben a hétköznapi gondok és agyi problémamegoldásokkal. Ez a része számomra elfogadható, bár nincs személyes élményem ezt illetően. Ami problémám az a lábfejedre helyezett földdarabok szerepe, mert ez már manír, ez olyan ügy, amit nem kell erőltetni, mert oda nem kerül föld, mert pontosan a mozgás által, amit végzel, le fog onnan peregni, még akkor is, ha valamiért összeföldeződne a lábad. Ekkora földdarab nem marad ott, az biztos, mert pont attól, hogy elkezded nyomni az ásót, feszülnek az izmok, mozognak az inak, azonnal leesik onnan. Tehát ez azért került oda, hogy a képen valamilyen esztétikai formát képviseljen. Én értem a szerepét is, ugyanis van egy nagy fehér flekk, ami a lábfej, és ezt próbáltad valahogy ellensúlyozni azzal, hogy ne világítson ennyire, hogy formailag is a természetet ábrázoló részhez közelebb kerüljön. Az én javaslatom az, hogy ha valamit „sminkelnünk” kell, vagyis megrendeznünk, akkor érdemes végiggondolni, hogy mennyire valószerű az amit kitaláltunk. Ez most így nem tűnik annak. Ha ugyanezt létrehozod azzal, hogy picit megnedvesíted a lábadat, és úgy sarazod össze, hogy látszódjon az, hogy nem most bújtál ki a cipőből, hanem koszosak a lábujjaid, ha ezt tudod imitálni, akkor ez rendben van. Szerencsésebb lenne ezt a koszolást abban a formában létrehozni, ahogy az a természetben létrejön. Azért érzik a nézők azt, és erről szólnak a hozzászólások is, hogy itt valami nincs a helyén, mert azt szeretnéd üzenni, hogy a természettel való egyesülés mennyire fontos neked, és közben létrejött valami olyan forma, ami nem a természettel lévő egyesülést erősíti. Ha valami javítható ezen a képen, akkor ez. Még egyszer mondom: az ötlet abszolút három csillagos, én hagytam volna fekete-fehérben a képet, és akkor egy erős üzenetet kapunk. Köszönöm szépen, és nagyon várom a folytatást, legfőképpen azért, mert szeretném, ha ezt a leckét úgy is megcsinálnád, hogy abban valójában érezhető legyen az, hogy milyen mezítláb ásni. Nem minden városi embernek adatik meg az, hogy áshasson mezítláb, ebben neked kell segítened, hogy érezzük mi is. (hegyi)
értékelés:

Völgyek, lankák és a csúcs

Egy őszinteségi rohammal kell most megküzdenem itt az elemzésnél, ezért nem is fogom túlságosan sokat elemezni ezt a három képet, mert ez egyfajta játék volt részünkről Rozival. Mégpedig egy olyan játék, hogy én voltam az a galád, aki itt különféle női princípiumokra utaló jeleket vélt felfedezni ezeken a képeken. Ezek a V-alakot formázó hegycsúcsok, vagy a fordított V-alakot formáló hajó, vagy a kerti út is nekem bizonyos női formákat idéznek. Rozival volt erre egy fogadásunk, hogy most én vagyok-e a bolond, vagy más is így látja. Szerencsére megnyugtattatok, mert a hozzászólások között látom, hogy nem csak nekem jár erre az agyam. Viccet félretéve, ezek valós üzenetek kompozícióban, és ez egy valós irányvonal, hogy olyan formákat hozunk létre, amik ezeket az irányokat juttatják a néző eszébe, még ha tudat alatt is. Amiért jó a párhuzam a Márti leckéjével, az az, hogy tessék megnézni Márti munkáit, ott is van ilyen park, ahol az eléletlenítéssel Márti létrehozza ugyanezeket a formákat. Én ezt egy három csillagos őrületnek tartom, köszönöm. (hegyi)
értékelés:

édes vagy és üres mint egy csokinyuszi

bocs, loccs!

Daniban van egy szociografikus kontrasztállítási vágy, és ezt sok képén tetten érhetjük, és ahogy a Dani kukás képéről Gabriella csinált egy rádióműsort, erről a képről is órákig lehetne mesélni, legfőképpen személyes történeteket a lakótelepről, a lakótelepi húsvétolásról, arról, ahogy a saját megélt élményként az ember végigmegy, és várja a 100 forintot, és csokinyuszit kap helyette, de már éhes, mert itattak vele két-három pálinkát. Tehát az egészben megvan egy olyan múltidéző irány, ami sokunknál fellelhető élményeket hív elő. Ami a kép filozófiai értelmét jelenti, a képcím felfogható egy speciális urbanista rigmusnak is a locsoláshoz, régen a népköltésben ezek pajzán kis termékenységi versecskék voltak. Most nem mesélem el itt, hogy a meglocsolás is, mint olyan, mit jelent, és hogy milyen locsolócsővel akarnak a férfiemberek locsolni nőket, milyen rózsavízzel öntözik meg, hogy ne hervadozzon, szóval nem kell nagyon mélyre ásnunk, és ezekben mindben megbújik a pajzánság, az erotika. Ennél a képnél is erről van szó: „édes vagy és üres, mint egy csokinyuszi”, ebben van egy fajta kritikai dolog, kicsit szőkenős vicc, de amit a kép sugall, abban megvan a szociografikus drámaiság is. Én örülök ennek a Dani féle vonalnak azért, mert még ha pontatlanul is fogalmaz, mert lehetne ez a csokinyuszi valahogy úgy megrajzolva, hogy legalább a kontúrjaiban legyen elviselhetően az élességtartományban, de a skicc, amit ide felvázol Dani, az pontos. Ezért az egészért Daninak adok három csillagot azzal a megszorítással, hogy szeretném azt, ha látnék valami előrelépést a slendriánság területén is, mert a magabiztosságodhoz kell az is, hogy formailag pontosan fogalmazz. Ha tudsz azzal tökölni, hogy hány fokban dől a csokinyuszi feje, és annak az alsó kompozíciós részben lévő betonház dőlését hogyan kell beállítani, - és jól - akkor azzal is foglalkozni kell, hogy mindezt technikailag hogyan valósítod meg. (hegyi)
értékelés:

én meg a szemüveg

Ez a kép apukám szerint nagyon ott van! Szerintem is elég jó lett. Ez a kép is a papám műhelyében készült. Szerintem a szemüveg művészivé varázsolja a képet, azzal, hogy visszatükrözi maga a fotós (vagyis én) alakját.

Megint látjuk ezt a varázslatot, mondhatóan még izgalmasabb beállításban figyelhetjük meg azt, hogy milyen környezetbe került ez a szemüveg. A kistükör, a fényképezőgép, és minden egyéb manifesztum ott van a képen, miközben egy kicsit más kivágást kapunk. Ha a két képet nézem, akkor a kettőből az egyik az igazi megoldás. Erre megvan a három csillag, megcsináltad a kettes leckét, de most már várnék rólad egy szemüveg nélküli portrét is. Miközben megvan a három csillag, és ezt a leckét megcsináltad, legyünk annyira korrektek egymással és a többiekkel, hogy készítesz egy olyan portrét is, amin ez a szemüveg már nem szerepel a képen. (hegyi)
értékelés:

Barabás

Hálás dolog a gyerekfotózás, ezt annak idején úgy hívták, hogy „röhögős”, és nagyon jól fizetett meló volt. A szülő majdnem bármit megvesz a gyerekről, és ezzel nagyon jól lehetett keresni. Igaz, hogy kegyetlen meló, mert a gyerek nem mindig együttműködő, és a fotósnak egy kis pszichológusnak is kell lennie ahhoz, hogy megnyerje a gyerek bizalmát. Ezen a képen ez úgy tűnik, hogy megtörtént, tehát miközben látjuk, hogy valamilyen tévéműsortól fordult felénk a kisfiú, valószínűsíthetően valamilyen mesefilmet nézhetett, Viki fel tudta kelteni magára a figyelmet, és el tudta vonni a figyelmét a tévéről. Sőt ez még nem elég, de valami olyan vicceset tudott mondani, amivel egy természetes mosolyt hozott létre az arcán, és az a gyerekkori, félelmekkel teli, de mégis várva várt idő, amikor a fogváltás megtörténik, nagyon jól szerepel ezen a képen. Mint portré megoldás, én ezt nagyon jónak tartom. Ami szembetűnő még, az, hogy itt van valamilyen színmódosító helyzet. Ez nekem a 70-es évek Orwo filmjeit juttatja nekem eszembe, ott voltak ilyen egészen furcsa színek, amivel nagyon sokat nem lehetett mit kezdeni. A kelet-német ipar nagy terméke volt az Orwo, csak valamit ott elrontottak a gyártásnál. A lényeg az, hogy itt a képen történik egy színmódosítás. Ez a zöldes árnyalat valamit visszahoz a gyerekkorból, a meséből, a titokzatosságból. Én nagyon örülök annak, hogy Viktória elkezdett ezzel játszani, ez plusz dolgot hozzátesz ahhoz, ami a sztenderd portré. Most lássuk be, hogy ha a családban van egy kisgyerek, akkor, ha kellően motiváljuk, akkor fogunk tudni készíteni róla képeket. Ilyen idős korban a gyerekek 98 százaléka már váltja a fogát, kicsit megnevettetjük, és kapunk egy mosolygós képet foghiánnyal. Ezen a felnőtt mindig jót tud derülni, de általában ezekről a képekről pont az a plusz információ hiányzik, amitől több lesz, mint egy sima emlékkép. Azzal, hogy egy szűk kompozíciót kapunk ebbe a színtónusban úgy, hogy ténylegesen, mint portréra koncentrál az alkotó, és nincsen belógó játékdarabok, és egyéb manifesztumok, hanem tisztelettel van kezelve a modell, ezzel érvényessé teszi ezt a képet. Arra felhívom a figyelmét Vikinek, hogy most a képen a kisfiú hajánál van az élesség, ez azt jelenti, hogy nem a gyerek mozdult be, hanem nem biztos, hogy optimális helyre lett irányítva az élesség, itt a szemen kellene lennie az élességnek. Mindezt leszámítva ez egy három csillagos kép. (hegyi)
értékelés: