Szakkör | Page 760 | Látszótér

András
András az iskolatársam... jó srác.

A fényképész egy alsó gépállást használ, és a szövegből az is kiderül szlengben, hogy a barátom kategóriában tényleg fontos személy az alkotónak az, akit megörökített – és pont az alsó gépállás miatt úgy is mondhatnánk, hogy felnéz rá. Sőt, a barátja, mivel van egy személyes kontaktus a kamerán keresztül, lenéz rá, talán éppen azt is mondhatja, hogy hé, ne onnan fotózz már, és érdekes a fotós kiválasztása, hogy egy olyan, sérült, grafittis falfelület – talán egy kis budapesti utcán – előtt fényképezte le a barátját, ahol a haj játékossága, kukorisága, tincsei, mintha folytatódnának a falon mögötte lévő grafitti kunkorain. Ezáltal grafikai beavatkozás nélkül valójában mégis olyan, mintha viccelődve-csipkelődve, mint gyerekkorunkban valaki mögött V alakban tartott ujjakkal szarvacskát mutattunk, ugyanez a játékosság van jelen a képen szeretetteljesen. És a képet nem keretezi, hanem egy olyan posztamensre helyezi, az az a technika, mintha egy camera obscurával, avagy lyukkamerával készült volna a kép, vagy utólag számítógéppel helyezték rá, de itt jelenleg kerettől-keretig jót tesz a képnek, mert olyan ettől, mintha egy régi emlékkép, egy emléklenyomat jelenne meg, ami azt is jelenti, hogy ez a kapcsolat hosszú ideje megvan. Ez egy nagyon jó szerkesztett kép, noha a koponya tetején jó lett volna ha még jobban megmarad a haj, de mégis egy jóízű, jó hangulatú és az estiskola struktúrájába jól illeszkedő képnek tartom. Bár még meg kell jegyeznem, hogy a handmade eljárást kicsit negligálja az emailcím, amitől hát az egész picit idézőjelbe kerül nekem, hogy hát erről az emailcímről érkezett ez a kép, és a világhálón terjednek ezer példányban a barátom jó srác képek, vagy ez egy személyes üzenet. Egy szignó itt, egy kézi szignó helyénvaló lehetne talán a képen, de ez az elektronikus eljárás ez nem tesz jót a munkának. (szőke)
értékelés:

Az Okos Lány ajándéka Mátyás királynak olyan volt, hogy adott is meg nem is. Ez is hasonló: arcképem is meg nem is. Újabb rejtőzködő portré-forma...

Ez egy narratív film, a narrációból egyértelműen látszik, hogy maga az alkotó mesél a képen látható eseményről ami egyben egy vallomás, egy monológjellegű szöveg, ami részben utal a kép látványelemeire, részben pedig időben-térben helyezi el mindazt, amit láthatunk. Egységében az egész filmet egy folyamatos tágításnak, variónak foghatjuk fel, ugyanis egy egészen szűk szupermakróból egy kézikamerával állandóan tágul a kép határa és ezt a szöveg közel szinkronban követi, és itt is, a képen is megjelenik egy idő után a képkeret. Ez azért fontos, merthogy egy múltbeli eseményt dolgoz fel a film, és az a dramaturgiai eszköz, ami amúgy csak egy egyszerű varió vagy képnyitás lenne, az itt egy fontos történeti szereplővé válik, egy képi mozaikkő, egy elemként van jelen, mert ahogy tágítja a kamera a képet, úgy látjuk, hogy valójában csak egy állóképet nézünk a filmen. Ami viszont egy újabb fontos erénye ennek az alkotásnak, és amit mások sokan kritikaként szoktak megfogalmazni, az az, hogy általában egy 50 mp-nél vagy hosszabb filmnél vajon használunk egy variót vagy svenket, azt illik lepróbálni, és valamilyen technikai eszközzel; állvánnyal, statívval, elmozgató karral kiegyensúlyozni, akár valamilyen motorral folyamatossá tenni. Itt pedig ez egy kézikamerás felvétel, ahol a makróból és a kameramozgatásból adódóan állandóan remeg, ide-oda mozdul. Mivel a film egyharmadában nem látjuk a keretet, ezért ez a nézőnek ez azt az élményt nyújtja ez a látszólag kezdetleges megoldás, hogy nem is állóképet, hanem valamilyen régi, talán normálnyolcas vagy szupernyolcas filmet látunk, ahol azt is hihetnénk ebben a részben, hogy a gyerekarc mozgófilmen jelenik meg. Tehát ettől a máskor hiányosságtól megoldástól látványelemmé válik a kreativitáson keresztül az, hogy kézikamerával veszi fel az egy darab pici kis képről egy lassú nyitással a filmet az alkotó. Azt kell, hogy mondjam, egy teljesen jól átgondolt, szerkesztett, és őszinte üzenetet látunk itt, szerintem mivel filmről van szó megvan az öt citromdisznó, de a film kétharmadánál már látjuk a keretet, és annyi megjegyzés lenne, hogy ez a fajta kvázi animációs etűd nincs befejezve. Most a szöveg zárása zárja le a filmet, de egy hangosfilmnél elvárható, hogy a kép, a vizuális rendszer is egy hármas rendszerben építkezzen; bevezetés, tárgyalás, befejezés. Most én úgy gondolom, hogy nincs egy olyan erős csavar vagy zárás vagy taktus, amivel a film befejeződne. Ötleteket nem akarok adni, mert fontos, hogy az alkotás, az alkotói folyamat mindig az elkészítőtől kell, hogy áradjon, hogy esetleg a Gimesi András ifjú arca vagy keze a kamera előtt most térben is megjelenne, de az irányvonal miatt mondom, hogy nem igazán pontos a zárás. Tehát ez egy szép alkotás, és az öt disznó megvan rá - azonban van egy pedellusunk is, aki levont kettőt pont a befejezés és a továbblépés miatt, azaz három. (szőke) értékelés:

Bohóc
Kívül vidám, díszes vagyok, de néha sír a lelkem.

A kép érdekessége, és ami miatt azt mondjuk, hogy végülis elfogadható, bár az Anitának mostanában egészen mély és sűrített üzenetei érkeztek, az az, hogy a portré arc nélkül leckére magáról egy kis csuhéfigurát küld, ami mint egy ilyen japánkertben egy kis kövön és nagy kövön a növények előtt ül. Igazából egy mesekönyvbe vagy képeskönyvbe is behelyezhetném ezt a kompozíciót, akár az egészalakos portréra is érkezhetett volna hiszen a figura is egészalakos, annak tudatában viszont, amiket az Anita eddig küldött, tehát a fontosabb vallomásaihoz képest ezen a képen ugyanúgy egy probléma megkerülése, fátyol mögé helyezése jelentkezik, az Anitára jellemző módon, azaz igen, tudom, Anita készít csuhébabákat, igen, ez nagyon szépen meg van csinálva, el van ott helyezve, de megint meg van kerülve egy történet, hogy ki az a Babos Anita, és nagyon ötletesen, séróból oda van téve egy szép üzenet, ami szalonképes. És én azt mondom, hogy ez elfogadható a kép, a lecke, mégis tovább kellene foglalkozni, az alkotói kézjeggyel, tudom, hogy ez nehéz, de azzal az alkotói kézjeggyel, ami az ember, a fotós tud elhelyezni. Merem ezt mondani, mert már tudom, hogy érkezett már olyan alkotás, amin igenis tettenérhető mindez és nagyon bátor döntések, és ez a bátorság kellene ezekhez a képekhez is. Ami pedig a tárgyfotót illeti, ahogy az emberi testnél is, mindenféle tárgynál fontos, hogy a fotó kétdimenziós redukcióját hogyan oldja meg a fényképész, hogyan érzékelteti a forma térbeli kiterjedését, és bizony ezt fényekkel és árnyékokkal lehet megtenni, azaz árnyékolással és világítással, amiben egy ilyen laposra fényelt helyzet nem igazán célravezető. (szőke)

Diszlet

Nagyon hálás és nagyon sokszor használt módszert követ itt az alkotó; ez az olasz falu tükröződik a vízben, vagy nemtudomén a thaiföldi csónakosok eveznek és viszik a rizst, azaz rengeteg helyen láttuk már, a National Geographic c. újságban már és a Life magazinban, és ez egy nagyon hálás játék, és ezt nem kell szégyellni, hogy valaki az utazása alatt stúdiummunkát végez. Ez egy jó gyakorlat, hogy Dénesnek vannak ujjgyakorlatai, ezzel érdemes foglalkozni; a valóság és a tükröződés viszonyával, de talán így most, hogy horizont és a szemben lévő korlát vagy út olyan szinten szimmetrizálja a képet, és olyan párhuzamos, a kép vízszintes felületével, hogy emiatt a kép talán egy picit jobbra borul, ott a hegyek és a házak nagyobb méreteivel jobbra, de azért még szeretjük ezt a képet, bár azért megkérdezzük, hogy vajon a Dénes hol van ebben az üzenetben? (szőke)

Hangya

Itt most sejthetően egy leporellót látunk a Dénestől, és az utazásból láthatunk egy-egy gyöngyszemet, és az előző képnél elhangzott, hogy nem biztos, hogy 100 %-osan sűrített, hogy mit akart kifejezni a fényképész, mennyire letisztázott az üzenet, addig talán ez az őrületes történelmi erő, látvány, ami megérinti az odaérkezőket, gondolok itt arra, hogy talán tudatosan vannak ezek az utcák így építve, amit itt látunk, hogy nagyon erős a díszlet, ami viszi a fotós kezét, a gépet, azért sokkal koncentráltabbnak tartom ezt az üzenetet, mivel maga az utca és a perspektíván keresztül a tornyot, ami ráadásul fénnyel meg van világítva, egy egészen érdekes V alakú ritmust hoz létre, ráadásul úgy, hogy a kereszt, a keresztény szimbólum a kép felső harmadában egy furcsa kis ékszerként jelenik meg. Annyit fűznék hozzá ezekhez az utazási képekhez, hogy ugyan ezek nagyon szerethetőek és jó nézni akár a Dénes útjait is, valahol mindig keresni kellene azt a fotósnyomot, azt a kézjegyet, amitől kimondható lenne később egy Hangya című képen az, hogy az a hangya az a Dénes, aki ezt a csodát láthatja. A címre is még annyit, hogy azért itt a perspektíva valószínűleg itt egy álló ember szemmagasságában jelenik meg, azaz Dénes valószínűleg állt, a géppel és exponált. Lehet, hogy érdemes lett volna lefeküdni a földre, hogy az a hihetetlenül erős perspektíva, amire a cím is utal az még erősebb lenne. Ráadásul a horizont dőlése se válik előnyére a képnek. Én a dénesi kézjegyek hiánya miatt adok csak egy disznót. (szőke)
értékelés:

Kút

Nagyon örülök, hogy a Dénes és családja ezen a nyáron olyan utazásban vett részt, ahol különböző kultúrákat megcsodálhat, és különböző színeket értelmezhet, és ezek egyfolytában impulzusokat adnak neki, és folyamatosan más-más kútból érkezik hozzá a kultúra. Itt ha az ember sejtené, hogy merre járunk, bár ez nem bizonyítható erről a képről, de akár egy olaszos hangulatot is lehetne sejteni. Alapvetően a kép három egységből építkezik, egy ilyen barackszínű tört és szürkés felületű, egységes háttér épületfalakból, Barcsay Jenőnél látunk ezekkel nagyon jó formajátékokat, és mindezt metszetként, ritmikailag a szürkés égháttér nagyon jól zárja. Ha mindehhez hozzá próbálom építeni ezt a furcsa szecessziós jellegű, talán majolika szökőkutat, ahol a galambok isznak és ülnek, és még ráadásul valami café kis sátra is belóg itt a sarokban, én azt mondom, hogy míg az előző kép nagyon jól pontosan átszűrt és sűrítettebb üzenetet tartalmazott, addig itt egy picit eklektikus és zavaros a kódrendszer, ugyanis van egy viszonylag egységesen megláttatott háttérgeometria, és az előtérben ugyanakkor ez az izgalmas kút és a belógó napellenző is megjelenik a képben. Emiatt, hogy picit zavarossá válik a kép, hogy a háttere az lehet, hogy nincs igazán pontosan megfogalmazva hogy ezek a képi szimbólumok, akár a szökőkút, akár a fal és a belső városi tér, zárt falakkal, akár ezek viszonya nincs pontosan végigjátszva, azaz az üzenet lényege nincs tisztázva, és emiatt lehetnek ezek a ritmikai problémák. (szőke)
értékelés:

Tomba

Egy vélhetően földalatti, régi barlangból vagy teremből láthatunk ki, ahol a fényforrás mintegy égi fény az álló formátumú kép alsó egyharmadának közepén csillan be felénk, és mivel reflexhatásként nagyon kevés fényérték jelenik meg ebben a belső térben, a nagyon furcsa ablakmélyedés, és a körülötte lévő fényfoltok határozzák meg a helyzetet. Egy amorf felület, ahol sejthetően térbeli formák vannak, de igazából a sötét és a benne megtörő ablaknyílás az, ahonnan beérkezik a fény, ezek határozzák meg a képet elsősorban. Ebből logikusan következik, hogy nem a realista ábrázolásmód, egy turisztikai kép a lényeges, hanem valamilyen absztrakt, egy ritmikai játék, egyfajta vallásos-meditatív érzülettel keverve, hovatovább akár egy egyházi és nem művészeti weblapon léve ez akkor félig-meddig az istenkeresés vizuális megfogalmazása is lehetne ez a kép. De visszatérve ide, ebben a kontextusban nagyon szépen építi át az építészeti üzenetet egy saját, megismételhetetlen, rá jellemző üzenetrendszerre, így szerintem ez a kép megérdemli a három citromdisznót. (szőke)
értékelés:

Megfeszitett idő
Az idő relatív, így az is, hogy honnan nézzük... és mennyire feszítjük...

Egy tárgyközelit látunk, amiben elsősorban a felületek, ezek a szobrászati felületek érintkeznek egymással. Nyilván ez a geometrikus rendszer adott volt a képzőművészeti alkotásból. Egy szimmetrikus helyzetet látunk, és nagyon sok mindent nem is jegyeznék meg erről a képről, csak annyit, hogy mindig elgondolkodtató, hogy amikor valamilyen szobrászati vagy képzőművészeti, tehát pl. festészeti eljárást utána fényképen ábrázolunk. Nagyon fontos ilyenkor, hogy olyan szintű legyen az újraértelmezés, hogy ne elsődlegesen az eredeti, az alkotói folyamat legyen a domináns, hanem a fénykép, a síkbeli ábrázolás. Úgyhogy köszönöm szépen. (szőke)

Önvizslálgat
a 2 kiskutyám közül az egyik

A házi kedvenc leckében mostanra már meg kell vallanom, hogy sokszor nem volt egyszerű elemeznem ezeket a képeket, hiszen nagyon sokan könnyen vették ezeket a leckéket, és nagyon sok úgynevezett home-fotó érkezett, miközben ezek a házi feladatok, amiket próbáltunk összeállítani picit hasonlítanak ennek a képnek a címéhez, az Orosz Sándor képének a címéhez, csak tárgyilagosabban. Az önvizsgálathoz. Ha végignézzük az estiskolán egy-egy alkotó képeit, házi feladatait, akkor egészen pontos képeket lehet kapni emberi állapotokról, emberi történésekről, úgy, hogy sokszor nem a szavak segítségét kéri az alkotó, hanem a vizualitáson, a képi nyelven keresztül fogalmaz. Azt a nyelvet fejlesztik az alkotók, amit a mindennapjainkban mindenféle helyről őrületes erővel ránkzúdítanak, csak mivel ez folyamatos, az ember azt hiszi, hogy immunissá vált, és nem fogalmazza meg a képi kódokat magának. Jelenti ez azt, hogy pl. a plakátokon lévő piktogramok, képi jelek ott vannak a mindennapjainkban, a televíziós műsorokban, csak nem biztos, hogy ezeknek a hatásait kimondjuk magunknak, és nem biztos, hogy ezeket az értelmezéseket, amelyek tudat alatt belénkszivárognak, helyén kezeljük; pl. hogy bizonyos vizuális pirulákat ne vegyünk be, hiába adják nekünk, bizonyos pirulákat meg folyamatosan használni tudjuk, és azokkal kommunikálni tudjunk. Ez a kép azért egy nagyon fontos üzenet, és azért olyan szerethető, mert látszólag Orosz Sándor egyik háziállata látható a képen, és a vizsla szabad térben látható árnyéka a kép témája. Amiért fontos volt nekem megjegyezni mindazt a hosszabb szövegrészt az az, hogy ha az ember elkezdi ezt a képet szakmai szemmel nézni, és megjegyzéseket tenni, hogy pl. a kiskutya mögötti bokros háttér fénypontjai, sötétjei nem eléggé válnak el a kutya sötétjeitől, az nem annyira lényeges, mint az a kettősség, ami az árnyéktorzulás és az árnyék adója közötti álomszerű kettősségben megvan, és ez egy következő lépcsőt hoz létre, azaz igazából egy olyan alkotóra utalnék, Dzigabertovra, vagy akár Eizensteinre is, ahol a különböző tanításaikban azt a szemléletet követik, hogy két információt, két képet egymás mellé helyezve egy harmadik üzenet jöhet létre, amit egy asszociációval egy harmadik eredményként tudunk használni. És ez a kép nem elsősorban ezt a filmes szemléletet követi csak, hogy egy A-B szegmensben két félre bontódik a kép, hanem ez a bizonyos harmadik üzenet, ami egy egyszerű délutáni séta eredménye, hogy a kutyámat lefényképezem, és odateszem mellé az árnyékot is, hanem ez az árnyék egyértelműen és karakteresen egy furcsa rajzfilmfigurának, egy egészen meglepő szinte tudatalatti-szerű kombinációnak az eredménye, és ami ezen a képen nem látszik az az, hogy ezt a beállítást, és mellette ezen a téglafalon ő árnyékot vet, ezt nem magától értetődően hozta létre a természet, hanem ezt valakinek meg kellett látni. Valakinek ebbe bele kellett látnia ezt a párhuzamot, és rögzíteni kellett. És azt a kiválasztást, amikor a fényképész exponál és a kompozíciós rend így áll össze, a kutya szépségével és az árnyék furcsaságával, és ez a cím nem elsősorban a kutyáról szól, hanem az emberről, aki eddig is küldte a maga önvizsgálatait, önértékeléseit, önszámvetéseit. És ez a lecke azért fontos a házi kedvenc kategóriában, mert egy olyan szintre tudott ez kerülni, ami akár a talp, a köldök vagy a barátom kategóriában már nagyon jó képeket eredményezett. Tehát ez egy abszolút háromdisznós kép. (szőke)
értékelés:

Kompozició egyszerű formákkal

Itt elsősorban valószínűleg a reneszánsz egyes elemei vannak a falfelületen, amit a felújításkor meghagytak, majd a következő koroknak a különböző építészeti rekvizítumai látszanak a képen, ami ugyanakkor az ismert városi kultúra jelzéseit is mutatja ezen a pincelejárón vagy szellőzőn vagy légópinceajtón eredetileg itt egy kapubejáró lehetett. Tehát ezekkel a struktúrákkal játszik el az alkotó, az előtérben a macskakövekkel, ezekkel a felületekkel, és a kép jobboldalán egy függőleges esőcsatornával záródik. Az alapvető problémám a képpel az, hogy a megfigyelés és kiválasztás a rátekintés, a megtalálás érezhető, hogy ezek a struktúrák hogyan kapcsolódnak össze, ugyanakkor fényképészeti szempontból mégis azt mondanám, hogy vagy nem túl közeli, vagy nem elég távolságtartó az, ahogyan az épített környezet láttattatása jelenik meg, mert most olyan, mintha egy köztes állapotban lenne. Se nem túl személyesen, közelítve vagyunk benne a struktúrákban, se nem térképészeti távolságtartással nincs kezelve az egész, hanem valahol egy határmezsgyén látható a kép. Ettől igazból nem nagyon tudok érzelmileg mit kezdeni a képpel azon túl, hogy látom, hogy le van fényképezve egy városi struktúra, és az a baj, hogy csak annyi tudok rá mondani, hogy És? Várnám a 13 leckére a további munkákat, és arra biztatlak Bara, hogy jelenj meg valamilyen módon, gyúrjad ezeket a helyzeteket, és jelenj meg benne. Továbbra is egy falat érzek, egy falat, amin keresztül van egy szakmai rutinod, egy szakmai tapasztalatod, de a jelenlétedet nem érzem lenyomatként ezekben a képekben. Pedig úgy érzem, ennél többre vagy képes, ezért én ezt visszaadnám ismétlésre. (szőke)

Visszanézve
Nem a naplemente a lényeg, azt hiszem. :-)

A kép tulajdonképpen a sokszor a balatoni festőknél látható tükröződésre épít, az ellenfényre, és az ellenfény játékára, az emberi alak és az épített környezet ellenfényes ritmusaival játszik az alkotó. Talán egy nagyon parányit lehetett volna még elmozdulni még a kamerával, hogy a kép jobb oldalán lévő árnyékosabb felület, ahol a hídpillér vagy egy csónak körvonala sejthető ott, de az a sötétebb tónus, valami belógó felülettel ott a jobb felső sarokban ellentételezi, ritmizálja az emberi alakot, aki sejthetően egy férfi, letekint a vízre. Itt is egy emlékképet látunk, és esetleg annyi lenne a hozzáfűzésem, hogy valami nagyon kevés, valami nem meghatározható, de valami az alkotóból a kézjegyéből egy picike hiányzik, ebben a kategóriában ha még készítesz, és beküldesz még képet, bele kellene csempészni. Valamilyen festékjegyet. Képzőművészeti utalással megintcsak Rembrandt vagy Dürer időnként azokat a csínytevéseket is megtette, hogy miközben egy historikus vagy ismert történetet megrendelésre feldolgozott, valahogy mindig belecsempészte a környezetbe egy tuskóra vagy egy kőre, valamire a kézjegyét, kvázi belelépett a képbe, sőt sok olyan festőt is ismerünk, akik akár a biblikus tárgyú festménybe is a tömegbe magukat is belefestették. Tehát egy picit a Nóra jelenlétét várnám ezekben a képekben; tudom, hogy érzelmileg ő ott van, de jó lenne, ha ez még határozottabban, még vállaltabban jelen lenne az alkotásban. De a két disznó az megvan. (szőke)
értékelés:

Camera obscura

Itt ha jól érzékelem, az optika valamilyen torzított vagy nagylátószögű optika, ami mintegy ilyen gúlaforma, a hegesztett, hajlított fémpad és a balról befelé dőlő lakótelepi, vasbeton épület és a szellemképszerű emberi alak egészen elmosódott fejrésze egy ilyen egészen furcsa kúpszerűséget hoznak létre, aminek a statikája természetesen nagyon jól komponálva a kép valódi keretének az alapzata is, amit továbbít és tovább stabilizál a láb. Ezek a sötét tónusok a kép alsó felén meg is tartják a képet és egy jó ritmizációt hoznak létre, és furcsa, időtlen, álomszerű élményt hoznak a sejthetőséggel, hiszen nem pontosan látható az emberi alak, a kézfeje, az arc, de pontosan láthatóak a bokrok, a tetőtérbeépítéses házak, egy urbánus környezetben ez a két filozófia jól harmonizál és érdekesen helyezkedik bele ebbe a képbe. Ha valódi camera obscurát látunk, abból következhet a felső részen a két sötét beszűrődés is, ami ezt a furcsa gúlaszerű képzetet vagy akár egy furcsa tojásnak is mondhatjuk, ezt az érzetet erősíti. Ez egy nagyon jó munka, egy jó megközelítés. A három disznó természetesen megvan, és kérem az Istvánt, hogy hasonló elmélyüléssel folytassa a házifeladatokat. (szőke)
értékelés:

Végállomás

Fekete-fehér képet látunk, amin egy régi vasúti sín látható talpfákkal és a tilefonnal, ezzel a bizonyos talpfacsavarral egy kavicsokkal ágyazott környezetben. A döntések mindig szabad döntések, hogy melyik házifeladatra külditek be a képeket – ennek nyilván van egy oka, hogy miért a vágy leckére lett beküldve egy olyan kép, amiben a befejezettség, akár valamilyen múlt lezárása – hiszen ez a vasúti sín nem folytatódik - kompozícióként megkeresendő. Anélkül, hogy a kompozícióról beszélnék, én tennék egy javaslatot; hogy ez a kép kerüljön át az épített környezet kategóriába, és a kisördög szól belőlem, de nyilván egy létállapot is szól abból a kiemelésből, hogy a vágy kategóriába miért ez az asszociáció érkezett ide, és ezzel az állapottal szeretnék egy kicsit harcolni is és azt mondani, hogy folytatódnak a sínek, lehet továbbmenni, haladni, közlekedni, és azt szeretném, ha a vágy kategóriára majd küldenél képet, és az épített környezet kategóriába ezt áttennénk, márcsak azért is, mert a munka az mindig egy jó gyógyír, tehát dolgozzunk azzal a vággyal, az érzelmekkel majd még tovább – ha elfogadod, hogy áttegyük ezt a képet, akkor azt mondanám, hogy nagyon érdekes és szép a kompozíciója ezeknek a különböző struktúráknak, jó a perspektívával való játék, talán azzal lehetett volna még játszani, hogy a felső horizontális szegése a képnek, ahol már ott valami fű vagy kisebb növényzet picit belátszik, ha még egy picit emelve és billentve a kamerát, ez a vasúti sín még jobban a jobb felső sarokba húzódna, és ez a fajta V alak, ami a sín és a talpfa perspektívája létrehoz a talpfa iránya is a jobb alsó sarokba ki tudna futni, és egy még összeszedettebb ritmikai játék létre tudna jönni, aminek a középpontja a kép szerint is majdnem középen lenne, ahol ezek a szerkezetek találkoznak, az elmúlást is szimbolizálva. Visszatérve a vágy kategóriára hidd el, mindannyian s én is szeretném, ha az asszociációk és a jövőképek pozitívabbak lennének, és remélem, hogy ez az oldal is segít abban, az itteni beszélgetések, a közösség hogy arra örömtelibb képek érkezhessenek. Nagyon köszönöm ezt képet és ha átkerül az épített környezetbe, akkor természetesen a három disznó megvan rá. (szőke)
értékelés:

Fény-árnyjáték

Ezt a képet nagyon szeretem, mert szép hangulatokat hoz, és dinamikájában, kettősségében egy jó feszültséget is hordoz ez az átlós kompozíció. A kép jobb alsó sarkában látunk egy szinte fekete-fehér formát, és ez uralja a kép majdnem felét, és a kép bal felső sarkából indulva pedig látunk egy fényjátékot, ami a parketten nagyon szép struktúrákat hoz, és a kettő közötti különbség és a kettő közötti hangulatkülönbség az, ami egy mesét és egy történetet indít el, úgyhogy ezt nagyon jónak tartom. Egy megjegyzésem volna, hogy a gép perspektívája, hogy hogyan helyezem el a gépet, az nagyobb teret, nagyobb mozgást is tudna engedni, és akkor nem kellett volna a képkeretezésnél a vágással ezt az ál-panoráma formát alkalmazni, hogy ez a dinamika működjön. De az egy disznó mindenféleképpen megvan, ezt nagyon jó iránynak tartom. Még hozzátenném, hogy egy érdekes játék lehetne a Barának, hogy a saját környezetében megfigyelve ezeket a fényjátékokat árnyjátékokat a saját hangulatait, az alkotói hangulatokat ezekkel közvetítse. (szőke)
értékelés:

Olyan könnyen nem szabadultok a tanulmányaimtól,:) bár ez már kezd az elképzelésemre hasonlítani. Ha valakit érdekel még, itt van nagyobb méretben.

Én itt utalnék az előző csendélettel kapcsolatos megállapodásra; jelen pillanatban azt mondanám, hogy abban a témában egy újabb kísérletet látunk, és azt mondom, hogy mivel volt egy javaslatunk, ezzel a csendélet-munkával kapcsolatban, én ezt oda datálom, és várom akkor ezt a harminc képes sorozatot, és utána beszéljünk a további munkákról. (szőke)