A fekete-fehér kép, a Tiszai pályaudvar általában a pályaudvarokhoz, a magyarországi pályaudvarokhoz kapcsolódó asszociációs rend, megélt anyag, elsősorban a 70-80-as évekre vonatkozóan mindig a várakozáshoz kapcsolódik, arról szól, az elmenetelről, akár Cseh Tamás vagy Bereményi Géza történeteit nézzük, és mindig valami furcsa a hontalanságról is szól, ami ennél az épített környezet képnél hozzájárul ez a nagyon is furcsa, zsaluzott vasbeton, huzatos, törött üvegtáblás, ez a furcsa retróhangulat. A pályaudvarok nagyon kevésszer és rövid ideig szólnak a megérkezésről, az örömteli eltöltött időről, inkább a várakozásról, a félelemmel teli továbblépésről, ez a formavilágból is adódik, a sínek alatti átjárók vagy az itt is látható lépcsősorokból, Ennek a képnek az az érdekessége, hogy mindez a megszokott értelmezés jelentkezik, nem színes, hanem fekete-fehér, tehát egy dramatikus üzenet, mégis az alkotónak egy nagyon érdekes játékot, egy üzenetátfordítást sikerül létrehoznia a kép felső szakaszában, ahol a nap a lépcsők mélyére besüt, egy fehér folttal abba a formába egy karakter, ami akár lehetne egy buddhista templom tornya vagy egy sapka is, süvegforma, egy szimmetrikus forma belehelyeződik. És ez a hullámzó tónusok, a lépcsők felfelé szűkülése igazából akár egy kínai kolostorra vagy buddhista formára utalna. Nem erőltetem ezt a filozófiát, csak az árnyjátékkal, a beállítással, a szemmagasság elhelyezésével, a fekete-fehér kép mégiscsak létrehoz valami harmóniát, valami olyan életörömöt, amire nem konkrét tárggyal, hanem az árnyékok-fények összekapcsolásával utal, és a pályaudvarok általános hangulatától eltérően egy egészen másfajta áttételt hoz létre, ami az alkotóból is árad, tehát nagyon jól oldja meg az épített környezet leckét, mivel a Tiszai pu címmel még jobban egyszerűsíti, profanizálja az üzenetrendszert, hogy itt nem egy mesei történetet fogunk látni, ennek az ellenetétpárjából mégis nagyon jól lavíroz, és egy egészen más oldalt is kapunk ebből a világból. Az alkotói személyiség itt teljesen át tud formálni még megszokott üzenetrendszereket is. (szőke)
értékelés:

A hosszúkás, szinte templomüveg-ablak szerkezetű kompozícióban egy nyári emlékképet látunk, egy örömteli pillanat jelenik meg a homok és a test kapcsolatában, a gyermeki öröm a szülő alkotásán keresztül, ami mindannyiunk emlékeiben ott van, a homokfürdő sem véletlen, ami már felnőtt emberek agyából kipattant és nekik, a felnőtteknek hozzáférhető, hiszen látjuk itt, hogy a mi emlékeinkben is a bulgáriai nyaralás (még ha ez nem is ott van), az öröm, a homok, a nyaralás nagyon jól érződik a képen. Csodálatos bizalom és kitárulkozás van a modell és az alkotó között, ez nyilván a szülői attitűdből is jön. A szituáció rögzítése zseniális, töltéssel rendelkezik. De ha ez mind kimondódik az alkotó számára, mert mindig kell egy kicsit skizoid módon távolságtartónak is lennie, hogy a kép éles legyen, hogy a vaku megfelelő időpontban villanjon, és ne csak az átélésből építkezzen, ha nem tud alkotás közben technikai ember, egy külső dramaturg is legyen, akkor a kép, az események elsodorja. Nagy gond, ha a modellünket, sőt az eseményeket, mint az oldalfényben gyönyörűen rajzolódó árnyékokat pl a jobb láb árnyéka, vagy akár a karok, a jobb kar, a bal kar árnyékai csonkolva vannak. Nagyon fontosnak tartom, hogy ilyenformán a alkotói szempontból a modell és az ő jelenségei képzőművészetileg nincsenek megtisztelve, és túl szűkre vágott nagyon is csonkolt a kép. Ennek lehet szakmai oka, pl. valaki nyaral a kisgyerekkel, aki belátszana a képbe, vagy olyan privát tárgy, ami nem lehet itt, de igazából az alkotás szempontjából nem nagyon lehet elfogadni érvnek, mert itt az uralkodik a kompozíciós rendben, amit látunk. Tehát nem lehet ezt megtenni, pusztán egy zavaró elem miatt, ami a mostani képhatáron belül volt. Tehát kérem Dénes, és ezt fontosnak tartom, hogy ismételj, vagy a Balatonon, vagy az Omszki tónál, vagy a kertben vagy ha a kép újrakomponálható, vágható, mert jelenleg túlságosan is csonkolt a kép. Az irány az nagyon jó, de ismétlést kérek. (szőke)

Keresztek hegye, Litvánia. Egészen különleges hangulatú hely.

Az útiképek kategóriájában, amik most érkeznek, a csendéletre érkezett ez a dolgozat. Litvánia a leirat szerint, és valószínűleg egy keresztény temetkezési hely fekete-fehér képen, fekvő formátumban. Vagy egy domboldalon vagyunk, vagy alsó gépállásban, hiszen a szürke háttér előtt életlenben nagyon sok keresztet láthatunk, mint egy Golgota-dombon, és sejthetően a kép közepén áthaladó forma, ami szinte szénfekete itt nálam, ez is egy kereszt oszlopa lehet, és ezen majdnem szupermakróban egy ilyen nyakék, egy csont vagy műanyag keresztforma látható. A kép elsődleges dinamikája ez a fekete-fehér ellentét, egy elég közérthető szimbolikával, a fehér kereszt és a szénfekete háttér, ez elsősorban a kép legfontosabb üzenete, egyfajta dialektikus ellentétpár-képlet, ami az alkotóra, az ő alkotási folyamatára nézve az útiképekhez képest igenis hordoz egy egészen különleges, személyes hangulatot, a képből árad a hit, a hittel kapcsolatos kérdéskör, az önértékelés és az önálló útkeresés. A kép alapvetően pont ezekkel a földből lándzsaszerűen kiálló formáktól, a sok helyütt megtalálható hegyes záróformákból adódóan – kör alakú, megnyugtató forma tulajdonképpen csak kettő van, a harmadik kis gyöngy már vágódik – ezek az éles-hegyes formák határozzák meg a kép hangulatát, az égre meredő, keresztényi formákon túl egy sokkal éteribb keresést is mutatnak, ezek az egyenesek, rudak, a kör, a magába záródó egység ellentétformái, folyamatosan egyfajta személyiségkeresést jelentenek. Ezért nagyon fontos egy a kép, hogy miközben egy utazás, egy körút során egy idegen ország bejárása során úgy érkezik ide hozzánk egy alkotás, hogy az 100 %-ig átszűrődik az alkotó belső személyiségén, belső keresésein, a nőiséggel, a világgal való alapvető kérdések keresését, egy ettől teljesen távol álló formavilágban is tudja adoptálni. Ezért ez a kép három disznó. (szőke)
értékelés:

Kelmefestéshez használt szerszámok a sarokban

Megmondom őszintén, egyszer már elemeztük ezt a képet, nem is röviden, de a technika ördöge miatt ez elveszett, így újra meg kell tennünk. Egy nagyon fontos dolog, hogy az elmúlt időszakban ha visszatekintünk és megnézzük az Anita eddigi munkáit, képeit a kezdeti szakasztól idáig, hogyan fejlődnek, alakulnak, akkor azt sejtem, hogy ez a kép egy nagyon fontos állomás, amihez az Anita itt elérkezett, és nagyon büszke vagyok arra, hogy az Anita ezt a munkát elkészítette, és el is küldte. Ugyanis nem nagyon tudok mást mondani, mint hogy ez a munka egy minden ízében-porcikájában átgondolt, élvezettel elkészített és jól megtalált képzőművészeti forma, amit ő beküldött. És nem azért fontos ez a kép, mert képzőművészetileg, festészetileg rendben van, ezek a kékek, okkeres-barnák és fojtott fátylas szürkék hihetetlen festőiséggel bírnak, plusz a formák is nagyon izgalmasan ritmizálnak, mint egy kis menüett – de nem is ezek a legfontosabbak, hanem az, hogy az Anita eddig munkálkodásában amelyet láttunk, követtünk itt, nagyon konzekvensen összeáll valami abból az emberből, aki a külvilág számára nehezebben megközelíthető, és ez a kép azért ennyire hatásos és könnyen befogadható üzenetként, mert az is érződik rajta, hogy az alkotó mindenfajta skrupulustól mentesen, élvezettel, sőt ÉLVEZETTEL készítette el ezt a munkát. Ez a kép egy érzéki kép. Tudom, látszólag egy festékesvödör, egy sokat használt seprű, egy másik rúd, egy régi kemence széle meg egy felmosófa látszik a képen festékfoltok, piszok, múlt – mégis a kamerán keresztüli kiválasztás, a fotós szeme, az a szem, ami az eszközön keresztül meglátja a világban a sűríthetőt, a versszerűt, az összefoglalót, az a szem itt nagyon jól döntött. És ez a kép igenis hordoz mindent, ami akár a nőiséggel, az ehhez kapcsolódó teremtő-befogadó rendszerrel és a hozzá kapcsolódó férfioldallal is jelen van. Ha megnézzük az Anita régebbi munkáit, és látjuk, hogy nagyon sokszor versszerű üzenetek érkeznek, ezek közérthető formában mondják el az Anita állapotát, az ahhoz vezető utat, az üzenetet; akkor a többihez képest itt nagyon kevés a verbális pótlás. Tulajdonképpen szokatlan az is, hogy Anita itt szárazon, csak egy egysoros üzenetet ad a képhez. Szerintem ez nem véletlen, hiszen olyan biztonsággal, nyugalommal van jelen ez a fotó, hogy Anita is érezte, hogy nem kell hozzá mankót készíteni. Nyilvánvalóan arra kell, hogy ösztökéljük itt, az estiskolán, hogy ezt a fajta bátorságot tartsa meg, sőt, ezután a kép után ez már kötelezi őt erre a fajta őszinteségre, elszántságra a munkáiban, merthogy kiderült, hogy az a vizuális nyelv, amit használ a fotóban és a képzőművészetben is, hiszen ezek a figurák, modellek képzőművészeti alkotások, szóval megtalálta ezt a nyelvet, és szerintem a további alkotásokat is ezen a szinten kell tartani, mert nem az adottságtól, a technikai tudástól, hanem az alkotási folyamathoz viszonyuló őszinteség a lényeges. Ez a kép az három disznó, és fogadd el Anita, hogy innentől kezdve ha tévesztesz, akkor kell, hogy határozottak legyünk veled, mert ez a kép bizonyítja, hogy képes vagy nagyon szép munkákra. És köszönöm szépen ezt a képet. (szőke)
értékelés:

Édesanyám kertecskéjének csendes kis zugában, a napon sütkéreztem...

Nem fogadjuk el csendélet kategóriába, a csendélet az más, kérjük, hogy az Estiklopédiában nézd meg, hogy mi az, de a képet elemezzük, merthogy áttesszük az egészalakos portré kategóriájába. Ez a kép nagyon is fontos és jó alkotás, de az is fontos, hogy azért ezeket a kategóriákat azért próbáljátok már meg jól behatárolni. Tehát. Egy archaikus technikát alkalmazó (vagy azt idéző) képet látunk, ami kompozíciójában dekomponált megoldás, a főalak a jobbszélen tartása, a bokor struktúrájának jobbszélre mutatása a kép baloldalán lévő nagy, homogénnek mondható tér rántja helyre, és ezek a kis puszpángbokrocskák (a puszpángból furulyákat is csináltak a barokkban – dörögdiesen kruspáng) ezek a formák billentik helyre, ráadásul az egész színvilágában egy földöntúli vagy egészen szürreális világot hoz létre, mintha szolarizálva lenne, mintha az atomvillanás utáni utolsó felvétel lenne Hiroshimában, amikor az árnyékok beégtek a betonba, tehát egy nagyon erős kép, és annyit azért kérnék a Sándortól márcsak a többiek kedvéért is, hogy erről a technikáról akár a fórumon nyitna egy topicot, hogy magát ezt a technikát amivel ezeket a képeket készíti a többiekkel megosztaná, az nekünk nagy segítség lenne. (szőke)
értékelés:

Akkor és most... Az egyik kép 1973-ban, a másik 2008-ban készült.

Gondolom a két kép közti különbségre utal a szám, és nagyon örülök, hogy egy hasonló pozícióban, pózban egy korabeli kép, ahol egy kerámia nyuszi van a kisgyerek kezében, a másik kisgyerek kezében meg egy festett cica, és a két beállítás egészen hasonló. Egy másik kép kapcsán felvetődött, hogy hogyan lehet fedésbe hozni a jelent a múlttal, és látszik, hogy ez érdekli az alkotókat, az átalakulás; ez egy jó ötlet, hogy nagyjából hasonló pozícióban akarjuk ezt létrehozni, viszont kérdésessé teszi ezt a kép keretezése, ami egy látszólag régi, tépett fotósarok-forma, gondolom fotoshop trükk, de azt az egyszerűséget, amit az A-B verzió a mostani időszakban több ilyent is fogunk látni, ahol az alkotók akár társaikkal akár tükrökkel maguk megfelezése időben játszanak el ezzel a kollázstechnikával – de ez szerintem nem igényli ezt a maszatolást a kép szélén, mert ez egy bizonytalanság, amit ráadásul kétszer aláhúzok. Még Tóth József (Füles) nevét említeném meg, aki egy egész albumot szentelt annak, hogy felkereste a fotós kollégáit, kért tőlük gyerekkori képet, és beállította őket ugyanabban a pózban a jelenkorban, és nagyon érdekes képpárokkal dolgozott. (szőke)
értékelés: