Talán egy szobabelsőt láthatunk, egy plafon és a könnyűszerkezetes fal a függönykarnissal, és az ablakon keresztül látható dinamikus kékkel – jól ritmizálva. Jónak tartom ezt a fajta ún. aszimmetrikus képrendszert, talán egy picit olyan is, mint egy rontott kép, és talán jó lenne, ha valahol meg lehetne találni az élességet, és nem ott, ahová most spontán módon esett, ahová azt a kamera elhelyezte. Ezzel kapcsolatban az a véleményem, hogy ha a bronz kacsa, vagy a függönyök, a fal és a plafon megtalálható, akkor érdemes lenne még egyszer nekiállni, és tudatosítani magunkban, hogy ha egyszer kacsa a vízen ennek a címe, akkor talán a kacsa ennek egy főszereplője; ha a kacsa a főszereplő, akkor miért nem ott van az élesség, ha nem a kacsa a főszereplő, hanem a víz, akkor miért nem ott van az élesség – hol van az élesség? Csak annyit kérek, hogy pontosítsuk az üzeneteket. Erre szolgálnak a képek, hogy magunkat is pontosítsuk vele. Ismétlés. (szőke)

Alapvetően a tükröződés, ami sok-sok féle asszociációból – hiszen a címadás is efelé mozdul el – táplálkozik, akár a magyar kártya fordított figuráit is jelezhetné, amihez képest ez természetesen egy további lépés van, hiszen láthatjuk, hogy az alsó kép nem azonos a felső tükörképével. Nagyon is nem azonosak. Az alsó és felső világok nagyon is nem azonosak. Egy picit ha az egyiptomi grafikákat, és a képzőművészeti világot behívhatnánk ide, nagyon érdekesen hív be valamilyen furcsa szemformát, szemközelit, ahol a két figura a világítótoronnyal és a háttérben az ég kékjével egy szem tükre is lehetne ez az egész asszociáció. Eléggé pontosak az alsó világ-felső világ párba állított viszonyai, ahol úgy tűnik, hogy ha az ember próbálja ezt a képet behatóan – akár fejre is állva – figyelni, a felső világ egy szürkésebb tónusban tartja az emberi alakot, megerősítve ezzel a világítótoronnyal, addig az alsó világok mezői, az emberi alakon, formán látható fények sokkal világosabbak. Így az alsó-felső világ párbaállításában több pozitivitás van az alsó régióba elhelyezett üzenetrendszerre, majdhogynem ez az alsó, világosabb szegmens folyamatosan nyomja ezt a borongósabb felső világot, miközben színeiben, hangulataiban, szórt fényeiben világosabb – de fejreállított ezen a képen. Még ennél is egyszerűbben fogalmazva, ez a fejre állított világ itt nem a jelent jelenti, hanem a múltat, és az a világ, ami a talpára van állítva, elég borongósan jelentkezik. Minden, a festőien használt talán földutak, de itt csíkok, és szempillák, és különböző hasadékok, minden jobbfelé mutat, és ez a picit jobbra dekomponált, összeillesztett, tükröződős játék ez nagyon jól bemozgatja a képet. Tehát a kép kompozíciós rendjével egyetértek, és üzenetrendszerében is úgy érzem, hogy érthetően tudjuk fogadni, őszintének is tűnik mindez; de azt mondom, hogy ezzel a talpára és fejre állított világgal az alkotó foglalkozzon tovább, és önmaga számára, egy gyóntatóerőként használva a képzőművészetet, hogy ezt magának vissza tudja fordítani. Ennek szerintem egy lehetősége van; még több munka, még több beszéd a képzőművészet nyelvén. (szőke)
értékelés:

Nagyon boldog vagyok, hogy most már több alkotó is önállóan döntve azt mondja magának, hogy ismétlem a házifeladataimat, hiszen új válaszaim, új kérdéseim, új szembesüléseim vannak a látszólag egyszerű leckékkel. Itt egy nagyon letisztult, nagyon puritán, ugyanakkor nagyon is mesei önvallomást látunk, annak ellenére - és ezért tartom fontosnak a fényképezést, ezt a fajta képalkotást - szóval annak ellenére, hogy Feri nagyon sokszor, amikor találkozunk, nagyon is tüskés tud lenni, és határozottnak tud tűnni, itt egy nagyon is lírai, finom, és Krúdy-szerű, hímzett, horgolt, fátyolszerű, ornamentikális játékot látunk. Elsősorban azért mondom ezt ornamentikális játéknak, miközben a valóság jelenik meg a képen, talán az őszi tájban, vagy technikai segítséggel sötétítve a képet, egy levél nélküli fát látunk, mégis ennek az elsősorban a fraktáljellege, a tükröztetett jellege, ezáltal egy elemeltebb, szimbolikus világa jön létre, majdnem úgy, mint a régi árnyképek, a IX. századi kartonból körbevágott formák, amelyek a fény-árnyék egészen letisztult formáját jelzik. A fán tudatosan nincsenek részletek, ezek az erek, mint egy szív koszorúerei, mint egy belső érhálózat röntgenképe jelenik meg, és ebben bizonyára nagyon fontos szerepe van az alkotónak, aki gondolhatjuk tudatosan hoz létre üzeneteket, tehát sejthetően itt a szimmetriának nagy szerepe van. A középponti részben mintha egy szívformát, valami belső út központját látnánk, ahonnan kétfelé szerteágaznak ezek az erek, ezek a kis folyócskák. Ha komolyan veszem, hogy a kép üzenete az első lecke, portré arc nélkülre érkezett, akkor azt kell, hogy sejtsem, hogy ennek a kettőződésnek, ami pontosan ugyanolyan, hiszen egy tükröztetett képet látunk, fontos szerepe van. Ugyanakkor valahogy pont a fa szimbolikájából olyasfelé visz el a gondolkodásom, merthogy kevés fogódzkodóm van, nincs hozzáfűzés a képekhez, valami olyasmi jut eszembe, amikor a fűzfa kapcsán egy kis faluban azt mondják az emberek, hogy a fa törzsére kötött szárítókötél hamar eggyéválik a fával, és a fáról csak sérüléssel választható le később ez az ideiglenesen odahelyezett külső szerkezet, mert egybeforrnak. Ezen a képen is ezt érzem, hogy a tükröztetéssel a két faformát, ami ugye valójában egy, azt az alkotó összeforrasztja, csak amíg a szárítókötél és a fa teljesen különböző, más funkciókkal, más formavilággal, addig itt a tudatosság a tükröztetésen, mint eszközön keresztül a szimmetriára törekszik. Ugyanaz forr itt össze ugyanazzal. Ha mégegyszer visszalépek az első lecke filozófiájához – és tényleg elég kevés fogódzóm van, úgyhogy ezt úgy értelmezzétek, hogy ez csak egy megközelítés – akkor szerintem, ha jól próbálom megérteni ennek a képnek az üzenetét, akkor számomra kérdéses, hogy mi az, ami 100 %-osan, szimmetriájában is párhuzamosítható az egybeforrásban, mi az a pár, az ember másik fele, ami pontosan ugyanolyan, ugyanúgy szervül, ugyanúgy hozza érben össze. Szerintem talán annyi a kérdéses a kép filozófiájában – hiszen formailag rendben van, a vizsgafeladat megvan – hogy vajon ebben a filozófiában tényleg fele-e, és ugyanolyan fele-e az egyik a másiknak, vagy kiegészítői, ellentétpárjai-e egymásnak, és így forrnak eggyé; vajon ennek az arányrendszerei és belső dinamikája nem abban rejlenek-e, mint a szárítókötél és a fa viszonylatában, hogy teljesen ellentétesek, mások, és mégiscsak egy történetet képviselnek egy idő után. Ha nem efelé mozdul el a filozófia, akkor meg azt kérdezném, hogy mitől szimmetrikus a tükröztetés, mitől kapcsolódik az első leckéhez, mi az ebben az egyesülésben, ami az 1. és 2. kategória, az A-B oldalban egyenértékű, mert a kép ebben a formájában erre nem ad választ. Hogy ezt hogyan lehetne megoldani, arra nehéz válaszolni, hiszen eszközként itt csak a tükröztetés eszközvilága áll rendelkezésre a külső szemlélőnek. És ha erről beszélünk, akkor már nem a tükröztetés, hanem valamilyen további manipuláció használata segíthetne. Ha ez az értelmezés lényege, amit én eddig elmondtam. Mivel a kép eleve sokszorosan manipulált, fényeiben, keretvilágban, tükröztetésben... akár még bátrabban is lehetett volna manipulálni és talán közelebb juthatnánk az első leckére adott válaszként a képben, mert most én úgy látom, hogy egy jó irány, egy mély felvetés jelentkezik a képen, de a mondatok még mindig csak félig vannak kimondva, és függöny mögött vannak tartva, szemérmesen, és kellő szakmai eszközrendszerrel fedve, így azt kell, hogy mondjam, hogy az első lecke, portré arc nélkül házi feladatra ez egy nagyon szép, nagyon jó, de csak félig kimondott üzenet. Azokat a fontos, és nehéz drámai mondatokat, amelyeket már az első lecke is vár, azokat ez a kép nem mondja ki. (szőke)
értékelés:

"a kórházban könyörögnek a nővérkék nekem, hogy had ők mérjék meg a hőmérsékletem"
bobakrome

Nem biztos – és ezt írtuk a fejezet elején - hogy minden képhez fogunk tudni kapcsolódást találni a saját rendszerünkben, én most elnézést kérek, de a szorgalmiban nem minden képhez kerül elemzés, és ennek a fejezetnek pont ez a lényege, hogy olyan munkák is bemutatásra kerüljenek, amik a Szőke-Hegyi értelmezési körén túl vagy kívül kerülnek. Hogy ezeket is megmutathassátok, amik nem a leckékre készülnek, mégis szeretnétek megmutatni egymásnak. Annyit kérnék, ha ez megoldható, hogy akkor jó lenne a leiratokban valami segítséget, támpontot adni egy-egy képhez, hogy legalább elindulhassunk, hogy vajon mire is gondolt az alkotó. Mert ha azt vesszük, hogy ez nem egy kiállítóterem, ahol a néző magára van hagyva, akkor valami segítséget is kell adni a nézőnek, és én itt például segítséget is kérnék a Danitól. (hegyi)

késő nyáron történhetett, esetleg kora ősszel?
lehet frissítő augusztusi zápor,vagy
szeptemberi napfény szivárvány színnel?

Szintén egy jó pillanatot figyelt meg itt az alkotó, egy jellegzetes nyári, nyárvégi pillanatot, amikor szivárványt látunk egy városrész fölött, szintén egy folyóparti helyzetben, ahol valószínűleg turisták állnak itt a korlátnál az előtérben. Ha kompozíciójában megfigyeljük ezt a helyzetet, akkor ez a szivárványív nagyon határozottan osztja és irányítja a figyelmet, és ugyanígy erre az oldalra súlypontozódnak a szereplők is, és a tónus is itt sötétebb, mint a szivárvány, és a légköri jelenség. Ha ezt megfigyeljük, akkor azt is észrevehetjük, hogy a kép jobboldala és középső része mindehhez az információmennyiséghez képest üres. Ott úszik valami uszály a vízen, de egyébként nem történik semmi. Ez nagyszerűen hozná a megoldást a dekomponáltságra – mivel ez most egy dekomponált kép, de ennek nincsen semmi indoka, mert nem olyan erős a történet, ami a szereplőkkel létrejön, hogy ezt indokolja - azaz az lett volna a célszerű, ha a szivárványt és a tónusbeli különbséget maguk a szereplők ellenpontozzák, azaz a szereplők átkerüljenek a kép jobb oldalára, ha nem is úgy, hogy megkérjük őket, hogy menjenek át, mert akkor belezavarunk a történetükbe, hanem mi mozdulunk annyit, hogy ettől rendbejöjjön a kompozíció. Tehát én azt mondom, hogy a hangulata az megvan, ez egy disznót megér, de a megoldásban kompozíciós problémák vannak. (szőke)
értékelés:

Nagyon izgalmas az, ahogyan a három ujj körbefogja ezt a kis kelta nyakéket, ezt a formát, és a makróvilágban felfokozott értékeket képviselnek az emberi test részei, és a kézzel készített ékszer, amelynek valamilyen kis madzagja is felfedezhető még itt a kép alsó részén. Egyértelműen a kelta motívum itt a fontos, arra koncentrál az élesség, ugyanakkor van egy olyan sejtésem, hogy mivel ez egy nyakék, és ezt továbbgondolva ez valakinek a nyakában helyezkedhet el, talán azért is van megemelve, sőt magának a fotósnak a nyakában lehet ez a nyakék. Ebből én arra a következtetésre jutottam, hogy az igazi történet itt az, hogy mindenfajta út és kérdések és történelem kapcsán önmagamban, Karinthy: Utazás a koponyám körül, az önmagam megfigyelését végzem, önmagamban járok, és ha ez elfogadható, akkor véleményem szerint a jobb alsó sarokban lévő ujjbegy, vagy általában az ujjakba beágyazódó történelmi üzenet, ennek a kapcsolódása a fontos – ezáltal én egy picit spontánnak érzem azt, hogy a baloldalon lévő ujjbegy és a motívum baloldali széle élesek; nyilván ez szuperközeliben nem könnyű, de ha ez a nyaklánc még megvan, ha a mozdulat még reprodukálható, érdemes lenne a képet úgy megismételni, hogy a jobb alsó sarokra vinném át az élességet, mert az ember, és az emberen átszűrődő történet a fontos itt. Nem egy múzeumban fotóztam le egy tárgyat, hanem a nyakamból lelógó, a testemhez érintkező szakrális üzenetet próbálom meg megfigyelni. Magyarul magamat fotózom, az én történetemet helyezem piedesztálra. És még egy gondolat, hogy itt is létrejönnek formák, ahol a madzag beérkezik, és ezek nincsenek befejezve. Nincs a képen az az összecsomózott madzag, a kép alsó sarkán amiről beszélünk, ez az életlenség miatt és az árnyékok miatt, amitől kiderülne, hogy a nyakamban van, ez vágva van a képen, elvágta az íveket, miközben ezek ritmizálnának ezzel a motívummal. Nagyon jó az irány, az egy disznó megvan rá, és ha lehetséges, akkor ismételni kellene a leckét. (szőke)
értékelés: