barátság-család-portré... igen, azt hiszem ez a kép mindezekre a leckékre készült.

Azért érdekes ez a kép, mert itt is azt látjuk, hogy egy keretet másképp használ az alkotó, mint az megszokott. Kép a képben, olyan, mintha egy tapétát látnánk a szoba falán a háttérben, és ott előtte pózolna az apuka a kisgyerekkel, miközben jól érzékeljük, hogy ez valamilyen építészeti helyzet, amiben nagyon furcsa dolog történik: a külső és belső világ közötti különbség leomlik azáltal, hogy maga az épület pusztul, és csak jelzésértékkel vannak már a falak jelen. Azt írja Nóra, hogy barátság-család-portré, mindezekre a leckékre készült a kép. Értem, hogy miért gondolja ezt, mégis számomra erős üzenetnek talán a család-gyerekkor vonal működik, a többi nem. Az az üzenet, amit látok, és ami nekem ebben formailag létrejön, nagyon is erős, és ledobja magáról a többit. A többi mondhatni „giccses”. A maga kopott vakolatával, firkáival, ez az egész színpad, ami létrejön az építészeti formával egy drámai üzenetnek adna helyet, mert maga a pusztulás drámai. Ugyanakkor azáltal, hogy ezt nem egy drámai szereplő veszi birtokba, hanem egy apa a gyerekével, mégiscsak a jövőről beszél, a túlélésről, és arról, hogy nem kell belehalni a drámákba. Nekem ez egy fontos üzenet ebben a képben. Megvan a három csillag, köszönöm, természetesen várom a többi leckére is a megoldást Nórától. (hegyi)
értékelés:

A mállott vakolatú fal és a méltóságteljes oszlopok keretezte bejárat mögött szívszorító a valaha hatalmas kastély helyén álló kiserdő...

Nem tudom, hogy hol van ez a kastély, nem tudom, hogy hol készült ez a kép, ebből kifolyólag nem tudom tényszerűen megmondani azt, hogy vajon ebből a homlokzatból mennyi van még, amit lehetett volna mutatni. Nekem a kép teteje az, ami most nem teljesen befejezett. Ezek az oszlopok is mennek föl a semmibe ott elindul valamilyen ornamentika a falon, az sincs befejezve. Valahogy ezt hiányolom. A meglátás tökéletesen rendben lévő, és érthető: van egy építészeti tárgy, és a funkciójához képest, hogy ez egy bebocsájtást engedő kapu, amin egy belső térbe kellene jussunk, ez a belső tér nincs meg, és folytatódik tovább az erdő. A leiratban az szerepel, hogy szívszorító ez az élmény. Itt két eset lehetséges: az egyik az, hogy tárgyiasan közelítem meg ezt a helyzetet, és dolgoztatom a nézőt, tehát megmutatom magát ezt az épületet, amennyire lehet, a maga teljességében, és csak az áttört felületeken látszik, hogy mögötte egy erdő van. A néző dolgozzon vele, nézze, majd csak rájön, hogy mi ebben a lényeg. De ekkor elő kell hívnom magamból a tárgyilagos hírnököt, azt, aki mérnökként dolgozik, és a vízszintesek és függőlegesek mestere, vagyis akkor mint egy szakrajz, törekedni kell a teljesség, a tökéletesség ábrázolására. Egyébként, ha ezt a szívszorító helyzetet akarnám ábrázolni, akkor én egy szubjektívebb, személyesebb kameraállást keresnék, nem a tényszerű közlést. Akkor nem az építész beszélne belőlem, aki az oszlopok és a lépcsősor viszonylatát keresi a boltíveken át, hanem kiválasztanék egy olyan helyzetet, ahonnan még látszik az, hogy ez egy épület, értelmezhető a felület, de csak egy-két boltív látszana, és a kiserdőből mutatnék többet, dőlhet a horizont, mozoghat a kamera, mert a szubjektív élmény ereje helyre fogja ezt rántani. A kettő kapcsolódásáról beszélnék akkor, mert ez így most túl távol van tőlünk. Mind a két dolog érvényes, most úgy tűnik, mintha bátortalan lenne ez a fogalmazás. Érzelmileg föl lehet ebben oldódni, akkor is, ha azok az érzelmek nem boldog és vidám érzések. (hegyi)
értékelés:

Mohács, Fogadalmi templom egy eldugott sarkában.

Nóra egy valós helyzetből kiindulva, egy szimmetrikusnak is mondható, absztrakt formákkal dolgozó kompozíciót hozott létre. Ebben a formai játékban a képnek két hangsúlyos pontja van: az egyik egy kereszt forma, a másik pedig egy lámpa. A leiratból lehet tudni, hogy ez egy templom, ebből kifolyólag nyilvánvaló, hogy azt a helyzetet nehéz elérni, hogy ez a lámpa a mi kedvünkért fölkapcsolódjon, ennél a képnél ezt nem is érezném nagyon szükségesnek, mert elvinné a figyelmet, túlságosan nagy hangsúlyt kapna. De hát ott az a lámpa, ezzel nem nagyon tudunk mit kezdeni, ebből kifolyólag azt lehet mondani, hogy ha van egy ilyen helyzet, akkor a tömegelhelyezéssel lehet ezt helyrehúzni. Ha pontosan megfigyeljük, most sem teljesen szimmetrikus, és teljesen középre rendezett a képen minden elem, pont az ellenkező irányba mozdul el lefelé, mint amerre szerencsés lenne, ha bele akarom komponálni ezt a lámpát is ebbe a játékba. Ez a lámpa önmagában is lefelé húzza egy kicsit a képet, ebből kifolyólag, ha már valamennyit csaltam, és elmozdítottam a vízszintesből, akkor inkább fölfelé kellett volna. Ennyi lehet az, ami a hozzáfűznivalóm, a meglátás abszolút érdekes, és tetszik, hogy Nóra nem a sztenderd megoldásokkal operál. Ha én erről a templomról készítenék egy könyvet, akkor valószínű, hogy ezt a képet belevenném, azért mert ezek a szubjektív meglátások azok, amik, például egy templomról készült könyvben érdekesek, izgalmasak lehetnek. Megvan a három csillag, és egészen közel vagyunk ahhoz, hogy a leckemegoldás is meglegyen, de annyit teszek hozzá, hogy ilyen absztrakt képnél, amikor nem képsorral dolgozunk, az absztrakció mellett a konkrétumoknak erősnek kell lenniük - magyarán ha ez mondjuk a Mátyás templomból kiragadott részlet, valószínű még akkor is tartalmazna valami olyan jellegzetességet, hogy a nézőnek beugorjon, hogy jé, ez a Mátyás templom. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy ha az épített környezetet mint leckét veszem figyelembe, akkor a tökéletes megoldás az, ha építészetileg is azonosítható marad a képen ábrázolt helyzet, hiszen van absztrakt lecke is, tehát most ebben a határon mozgunk, nem elég jellegzetesen épített környezetes a megoldás ahhoz, hogy a leckét osztálybasorolósan is teljesítse. (hegyi)
értékelés:

Dekorvíz - a víz mint dekorációs elem.

Sokáig kellett néznem, hogy megfejtsem, hogy most akkor lentről fel, vagy fentről le, és hogy mit is látok tulajdonképpen, aztán végül is rájöttem, hogy ez valamilyen medence, aminek az oldalán egy üvegfal van, és abban tükröződik a víz. Ez lehet, hogy csak az én bénaságom, hogy nem jöttem rá egyből, hogy mit is látok, de azért a szemlélőnek nem biztos, hogy mindig minden egyből világos. Erre lehet azt mondani, hogy nézegesse csak a képet, igen ám, de amikor ennyire kevés információt vagy kapaszkodót adunk a nézőnek, akkor a figyelem megtartása is egy kérdés, hogy sikerül-e vajon a figyelmét megragadnunk, és rávennünk arra, hogy dolgozzon azzal a képpel, vagy nem. Nincsen tuti recept, nem lehet tudni, hogy mi az, ami biztosan működik, és mi az, ami biztosan nem. Ami most ennél a képnél esetleg segítség lehetett volna az, hogy a valós környezetből még több információt, motívumot emelünk be, és akkor, ha nem csak egy mozaikos medenceszél látszik, akkor lehet, hogy könnyebben dekódolható az üzenet. Nagyon izgalmas lenne az a megoldás is, amikor szinte már csak a vízfelülettel kezdünk el foglalkozni, csak az a baj, hogy amikor ennyire színes mondjuk egy medencének a fala (itt, ahogy látjuk ezeket a mozaikokat, rendkívül sok színből dolgozott a kőműves), akkor az egy kérdés, hogy jól fel tudja-e dolgozni az ember, vagy azt mondja, hogy ez valami maszat, ami életlen. Az is lehet, hogy az expozíciós idő megválasztása segít. Nem tudom, mert nem voltam jelen, ebből kifolyólag most nem fogok tudni neked konkrét megoldást mondani, Nóra, de valahogy ez most nekem nem áll össze. Azt én értem, hogy dekorációs elem, ilyet sokat látunk, főleg ezekben a mostani találkozó helyekben, amiket plázának hívnak, de az nem világos számomra, hogy most melyik oldalon állunk. Nekünk ez most tetszik, ez jó, vagy nem? Mert ez a kép most azon a határon billeg, hogy egyetértünk, és ezt, mint pozitív példát szeretnénk bemutatni, vagy azt mondjuk, hogy ez nettó marhaság és giccs. A kettő között vagyunk most, ezt nem látom át, hogy mi is az, amit ezzel mondani szeretnél. Ha lehet, akkor ezt visszaadnám ismétlésre, akár erről a helyről, valami olyan képet készíts, ahol ezek a kérdések megválaszolhatóak legyenek, vagy a leckével kapcsolatban, mint dekoráció. Mert a víz, mint dekoráció, tökéletesen jó irány. Ismétlés. (hegyi)

Amikor az erdő visszanéz.

Olyan nekem ez az egész, mintha egy fantasztikus mesefilm forgatására lógott volna be Nóra, és ott fényképezett volna a díszletnél. Irigylésre méltó, hogy Nóra milyen helyeken jár, és miket tud megfigyelni. De az is egyértelmű, hogy ez nem egy nagyon vidám dolog, amikor az erdőt így ellepi a víz. Ez gondolom a belvizes helyzetnek köszönhető. Mégis, az alkotás nem egy szociografikus megközelítés akart lenni, hanem az ebben lévő szépséget keresi. Ez egy teljesen érvényes felfogás. Egy kész tények elé állított helyzetben az embernek nem kötelező mindig borongania, hanem megtalálhatja azt is, hogy ebben mi a szépség számára. Volt egyszer egy képe Nórának, ami egy tükröződő helyzettel dolgozott, ez korábban volt, tavaly nyáron. Azon a képen egy tórészletet láttunk, amiben tükröződött a háttér és egy épület. Ezt azért mondom ide példának Nórának saját magának, mert annál a képnél sikerült elérni azt, hogy egy nagyon jó aránypár jött létre, és éppen csak egy leheletnyi jelzést kaptunk arról, hogy ez hol készült, és milyen megoldás, miközben a tükröződésből kellett összeraknunk a képet, olyan volt, mint egy puzzle munka. Ennél a képnél most azt látom, hogy azáltal, hogy a háttérben lévő fasornál szinte 50-50 az, hogy mennyit hagytunk meg a valós térből és a tükröződésből, ez most egy kicsit gyengíti a képet. Nem tudom eldönteni, hogy mibe gyönyörködjek inkább: abba a függőlegesekből összeálló rendben, és az azon átszűrődő fényben, ami ömlik be erre a kis erdei részletre, avagy a tükröződésben lévő gyönyörű színekre figyeljek, és arra a játékossága, ami itt megfigyelhető. Ha a fölső részből fele, vagy harmadannyit kapnánk, mint most, nekem izgalmasabb lenne a kérdés. A kép legfölső részénél a fák között kilukadnak a felületek, ami nem baj, ha erre akarnék koncentrálni, de akkor elveszítem a víztükröt, és akkor abból kellett volna vágni. Azt beláthatjuk, hogy ezen a képen lényegesen izgalmasabb az, ami a víztükörben történik. Nem tudom Nóra egyetért-e ezzel a meglátással, egy próbát szerintem megér. A saját munkájában kaptunk már egyszer egy ilyen üzenetet, és akkor az nagyon jól működött, szerintem itt is működne. (hegyi)
értékelés:

Egy piszkos autóablak és a naplemente találkozása...

Ez a kép nekem valamiért irodalmi utalásokat hoz a fejembe. Eszembe juthat róla akár a Kisherceg, vagy sok minden más is. Nem egy rossz megoldás, nekem tetszik az, hogy ez a roncsolás létrejön a piszkos autóablak által, amit Nóra leír nekünk. Ez valami olyan archetípusa nekem az utazásnak és a várakozásnak, ami nagyon is erős érzelmi impulzusokat tud bennem verni. Annyit tennék hozzá, hogy Nórának is azt mondom, hogy egy picit a Fény és árnyék leckével lehet, hogy érdemesebb hosszabb időt eltöltenie, azért, hogy magához közelebb engedje ezt a leckét. Nagyon sok asszociációt fog elindítani az, hogy ezen elgondolkodunk. Valamiért nekem ez az Utazás és hazatérés leckébe való. Legfőképp ez nekem egy várakozás a megérkezés előtt. Ha filmes utalást szeretnék tenni, akkor olyan, mint a Sugarlandi hajtóvadászat, vagy az a film, ahol a kis autót üldözi a kamion, szóval olyan, mintha egy western főhős még az utolsó csata előtt végiggondolja az életét, és erőt gyűjt ahhoz, hogy megmérettesse magát. Furcsa, hogy miért ez jön, lehet, hogy pontosan a vonalak, a nap, a horizont által. Amiért kettő csillag, az, hogy valamilyen módon, ha már egy autóról van szó, mivel semmi más nem utal rá, csak a koszos ablak, és a leirat, ezt képileg sem ártott volna valahogy megmutatni. Akár azzal, hogy az ablaktörlőből adok egy kicsit, akár a műszerfal aljából, de valamit érdemes lett volna ezzel kezdeni. Köszönöm, várom a folytatást. Hagyjuk ezt a 41-es leckébe, de nekem az asszociációm más irányba mutatnak. (hegyi)
értékelés:

Nem akar több lenni, mint ami. Nyírfa a naplementében.

Az mondja Nóra, hogy ez „nem akar több lenni, mint ami. Nyírfa a naplementében”. Én ezt köszönöm, mert nagyon szépek a fények, amiket látunk, még a 42-es leckére is elfogadhatónak tartom. Picit a formai dolgokkal van problémám: az arányokkal. Annak az arányával, ami a kis apró részletekben rejlő szépség, és ami a vonalaknak, párhuzamosoknak és keresztező vonalaknak az összességéből adódó rend, avagy a rend hiánya. Itt most kusza ez az egész. Ez nem baj, de akkor döntsük el, hogy engem ez a kuszaság, mint egy ilyen fraktál kezd izgatni, hogy a kuszaságból létrejöhet-e bármi újfajta rendeződés. Azért szeret az ember ilyet nézni, hasonlóan a tűzhöz, mert a fantáziája segíti abban, hogy létrejöjjenek az egyébként rendezetlennek vélt formákból különböző általa ismert, vagy beazonosíthatónak vélt megfejtések. Ha ezt az irányt veszem alapul, akkor a képnek tulajdonképpen az egynegyedét a bal oldalon levágnám. Nem ad hozzá. Annál a résznél ahol kifut az utolsó faág a képből, ott csinálnék egy vágást. Ehhez még hozzá is tesz az a függőlegesen lelógó vékonyabbik ág, kb. ott meg lehetne hozni a vágást. Akkor egyértelmű a néző számára, hogy ez a fajta kuszaság, ez a buja természeti jelenség izgatja Nórát. Az a rész, ami oldalt most megjelenik, elviszi a figyelmemet arról, ami a képben történik, és elkezdek kifelé kacsintgatni, tekergetem a fejemet, hogy na de mi történik mellette, el fog menni egy repülő, vagy egy madár szállt át, vagy mire várunk? Ott egy várakozással teli helyzetet látunk, miközben a dinamikája a képnek pontosan abban rejlik, ami a fa törzsén tükröződő napfénnyel, a sárgákkal és vörösekkel létrejön. Nóra, ha még megoldható, akkor érdemes lenne ezt ismételni pontosabb kompozíciós fogalmazásban. A döntést kellett volna meghozni, hogy mi az, ami téged ebben izgat. Azt is valószínűsítem, hogy maga a látvány varázsolt el annyira, hogy a kompozíció nem lett olyan feszes. Ezt pontosan átérzem, mert van olyan, hogy az ember lát valamit kamera nélkül, és mondja, hogy „úr isten, ez milyen gyönyörű”. Bemegyek a fényképezőgépemért, kirohanok, hogy ezt megcsináljam. Közben az eltelt időben nem áll át az ember agya kötelezően arra, hogy most két dimenzióban fogok komponálni, hanem elragadta az a látvány, amit ő három dimenzióban lát. Erre mondok egy példát, hogy jobban érthető legyek: amikor a kolontári-devecseri iszapkatasztrófáról tudósítottak, akkor két dimenzióban láttuk ezeket a tudósításokat a tévé képernyőjén. Amit az operatőr komponált, azt láttuk, ahova ő fordult a kamerával, azokat a képi kimetszéseket láttuk, és ezt fogadtuk el, mint helyzet. Amikor az ember a valóságban ott áll, és szembesül ezzel az egésszel három dimenzióban, tekergetheti a fejét, körbefordulhat, és szembesül ennek a térbeli élményével, és azzal a mennyiséggel, ami ott látható, azzal, hogy amíg a szem ellát, vörös az egész, ezt nem nagyon tudta visszaadni sem a film, sem a fotográfia. A jelenlét élménye a döbbenetet erősítette. Ezt azért mondom párhuzamként ide, mert abszolút értem, hogy ez ennél lényegesen nagyobb fa, és ennek a fának a csodálata ragadta el Nórát, majd ebből készített el egy kimetszést, de a kimetszés pillanatában is a fejében az egész fa járt. Ezért van ez a billegés, hogy most hova is helyezzem a fókuszt, mit is mutassak meg. Ha a képkivágásom absztrakció, akkor nem szabad, hogy a valóság elvonja a figyelmem a kép készítésekor, mert akkor el kell fogadjam, hogy a képen majd ennek már csak egy részlete lesz látható, vagyis az absztrakció mindenképp létrejön, tehát ez felszabadít attól, hogy tényszerűen ábrázoljak. Én így gondolom, Nóra vagy egyetért, vagy cáfol. (hegyi)
értékelés: