3. Természetfotó

Nagyon közkedvelt ez a fajta megközelítés. Itt egyértelműen a perspektíva, a perspektíva által létrehozott rövidülés, távlatok az, ami ennek a képnek az elsődleges témája. A természet és a parányi ember. Nagyon jó az, ahogyan, az ún. utikép kategóriájában az alkotó ezt megközelíti. Ugyanakkor az az óriási távolság, nem tudom még megsaccolni sem, hogy a tengerpart homokja ami itt a beugróban megjelenik milyen távolságban van itt az út melletti korlát vagy mi lehet ez, amin a modell áll, de biztosan nagy mélység lehet ott. Ugyanakkor ha ezt szeretnénk érzékeltetni, márpedig ez a kép erre fókuszál elsődlegesen, akkor valami viszonyítási pontot, szituációt, helyzetet - mivel itt elsődlegesen az ember kicsinysége, a méretei azok, amik viszonyszámot adhatnak, így valószínűleg az ott a mélyben az valami napozóhely vagy búvóhely, tehát ha ott lent feltűnne valahol egy emberi alak, akkor már nagyon jól lehetne érzékeltetni ezt az őrületes mélységet. Természetesen lehetne más viszonyítási tárgy is, nem kellett volna valakinek oda lemásznia, de lehet, hogy ezek a szituációk megismételhetőek, és akkor biztosan beszédesebb az, ami a képen látszik. A másik, ami szintén izgalmas lenne, az az emberi alak – itt a cím, a négykor már utal a súrlófényekre, a megváltozott fényviszonyokra, azaz ez egy délutáni kép lehet – és az árnyék az nagyon fontos lenne. Az az árnyék, ami az ember lábától indul el, és mintha jelentéktelen lenne, az úgy kimarad a képből. Elindul valami, és ez az elnyújtott árnyék szintén erősíthetné mindazt amit látunk. Jó, én tudom, hogy fotósként itt nem lehetett túl egyszerű feltartani valahová azt a kamerát, vagy felmászni valamire, akár veszélybe is kerülni – de a modellt is meg kell tisztelni annyira, hogy a fejébe nem vágunk bele ebben a szituációban. Tehát az emberi alak ezzel a nagylátószögű megközelítéssel szerintem fontos, hogy teljes egészében legyen benne. El tudom képzelni, hogy a kép úgy készült, hogy az alkotó nem tudott belenézni a kamerába, vagy kézzel eltartva készítette el – de exponálás után meg tudták volna nézni, hogy mi az, ami rögzítődött, és esetleg mégegyszer megpróbálni ezt, hogy a fej teljesen benne legyen a képben. Magyarán ez el van kapkodva, ez a kép. Az a fajta átgondoltság, elmélyültség, ami a Vera munkáira jellemző, nyilván sok külső körülmény miatt is, az itt az alkotói folyamatban egyfajta üzenetátadásra koncentrálódik, mivel ez egy gyors tempójú folyamatos rácsodálkozás, így az a fajta meggondoltabb szerkesztési mód az mostanában egy picit hiányzik a képeiből. Én ezt a higgadtságot kérném, hogy erősítse újra. És most nem a filozófiára gondolok, nem a habitusra, mert az a fajta vehemencia a Verában megvan, de kell a megformáláshoz a higgadtság. (szőke)
értékelés:

"s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba."

A képhez egy József Attila idézet van hozzáfűzve; ettől függetlenül szerintem képnek elsősorban az irónia, a groteszk a világa, ez néha József Attilánál is felfedezhető, bár pont ennél a versénél nem. Szerintem a kép formai, színvilágában nem a József Attila-i hangulatot tükrözi, az idézet félreértelmezett, ettől függetlenül mi a képeket elemezzük, én az idézettel nem akarok foglalkozni. Azt sejtem, és drukkolok is ennek, hogy a teregetés 1 cím az egy valamilyen kísérletet, sorozatot is jelez, azaz ez a gondolatvilág még folytatódik majd. Egyrészt a Stan és Pan, másrészt a Zsuzsanna és a vének kifejezések, amit ha megnézünk az estiklopédián, elég egzakt utalásokat találhatunk a képzőművészetben, ez vetődik fel bennem. Miért? Mert a nagy gatya, amire mindannyian kimondhatjuk, hogy egy férfigatya, és mellette a kis finom, érzéki kis hullámocskáival, csábosan a kis rózsás díszeivel, és fent a fülelő nagy sárga csipeszekkel – hát őrületesen pontosan jelen van a női-férfi viszony, a nagydarab mamlasz férfi, ahol még az árnyék is úgy vetődik erre a gatyára, hogy még az árnyékokkal, a teljességgel is a férfiasságot mutatják, és mellette a mindenkori dramaturg, irányító a maga kis formátlanságával, törékenységével, ez a kis női bugyi, mintegy rákacsint, és uralkodik, és hozzá próbál ferdén dörgölőzni ez a nagydarab gatya. Mindehhez nagyon fontos eszközök a vidám, és a vidámpark is eszembe juthat akár erről, ringispíl, és a vidám szó nem véletlenül jön elő többszörösen, ezek a piros és sárga csipeszek a kék háttérrel ezek adják a kép ironkus savát-borsát. A háttérben lévő szárítórendszer, ez az acéloszlop, ezt a kettősséget, ezt a kis bugyi-nagy gatya kapcsolódást azonban jelen képkivágással más irányba viszik, a szárítókötelek, a szárító szerkezet szinte csak zajként van jelen, a két fő motívum pedig nagyon erősen be van szorítva a képkeretbe, tehát a tárgyi képelemek nem jó arányban vannak jelen. Nem azt értem, hogy el kellene tüntetni a vastraverzeket, azok így is túl kevéssé vannak jelezve, hanem apróbb lépésekkel, helyváltoztatással pont a körhinta-hangulatot lehetne erősíteni. Nyilván ez azért nem vetődött fel, mert az adott szituációban adta magát a szocio-helyzet, hogy a nyaraláson vagy a kertben a kerti munkában az alkotó meglátta a saját és a partnere száradó bugyiját, és ennek olyan vizualitása volt, egy hirtelen döntés lehetett nem volt annyira lényeges a háttér ritmikája. Pedig az nagyon sokat tudna segíteni ebben az igenis mesélhető történetben. Nekem tehát az lenne a kérésem, hogy ilyenkor is, mivel ez egy másik sík, hogy erre is oda kell figyelni, akár a kamera elmozdításával, fel-le, oldalra. Harmadrészt pedig én akár megkockáztatom, hogy az üzenetnek van egy továbbgondolása is. Ha ez a gatya és a bugyi ott száradnak, akkor a tulajdonosok valahol jelen vannak a képen kívül. Tehát akárha csak egy kacsintás valamelyik sarokban, vagy egy félig eltakart testrész, egy váll, láb, bármi, nem tudom, de ha valami még itt csak akár megvillanna, akkor a kép egy nagyon értékes üzenet lenne. Úgyhogy én remélem, hogy a sorozatból érkeznek még képek, és átgondoltabb, továbbfejlesztettebb változatok is lesznek. Én ezt két disznóra értékelem, és várom a további képeket. (szőke)
értékelés:

a Riviéra, napozni ott szeretek a homokon!

Egy horizontális képet látunk, egy vizet, ami a Balaton, és a vízbe bevezető stég végét vagy lépcsőkorlátot, a már sokszor látott mácsaiferis felhőkkel. És tulajdonképpen a kék és a zöld színeknek a különböző árnyalatai jelennek meg ezen a képen a feketével és fehérekkel, tehát majdnem egy monokróm színvilágot látunk. Ahogy ezt már elmondtuk, a hiány az, ami a képen uralkodik, egy olyan helyzetet mutat be az alkotó, ahol a hiánnyal dolgozik, bár nekem van egy olyan érzésem, mert azért látok ilyen íves hullámokat a vízben és ezeket azért valami kelti, tehát lehet, hogy azért a lábát belelóbálta a vízbe, és ezzel keltett hullámokat. Amit nem tudok eldönteni, az az, hogy van ott a messzi távolban középen valami piros, az valami bója vagy csak egy hiba, esetleg egy úszósapka, de annyira távol van a horizontnál, hogy képalkotó elemnek nem nagyon tudnám nevezni. Azért én azt mondanám, hogy akár az előző képnél amit mondtunk, hogy a hiány nem biztos, hogy a hiánnyal ábrázolható, én ennél is hiányolok valamit, valamilyen történést, úgyhogy erre is két disznót adok. (szőke)
értékelés:

Fekete-fehér, fekvő formátumú képsorozat. A képsorozat egyértelműen egy azonos üzenetrendszerhez kapcsolódik, ami igazából a belső-külső tér játékával van megdíszítve, és emiatt válik el egy egyszerűbben megfogalmazható kategóriától. Maga a cím is utal erre, hogy a képsorozat egyfajta road-movie, igazából képekben elmesélve, a mozgófilmhez közelítő képsorozat. Alapvetően ezeken a tájképeken nem fikciós történeteket látunk, hogy pl. a lovas nagy karddal leszúrja a sárkányt, hanem tájakat, hasonló ritmusú tájakat, valószínűleg egy személyautóból kitekintve, hiszen a horizont nagyjából ugyanott mozog el ezekben a kompozíciókban. Tehát a kályhától való indulásnak én az javaslom, hogy meg kellene határoznunk a képsorozat valódi kapcsolódását; ezt tájképnek hívjuk. Ha az előteret elfelejtjük, akkor tájképvariációkat látunk, ami nyilván még egy picit egyszerűsítve van, mert fekete-fehér képekről van szó. Az is kiderül, hogy a nagy magyar alföldi tájakat látunk. Egyrészt ezek alapján az első fontos döntés, amit szeretnék mondani, az az, hogy a szorgalmiból az Utazás képsorozat átkerül a nyár kategóriájába, mivel ízig-vérig a nyár formáiról, ritmusairól szól, hiszen a nyár nemcsak a napsütés, nem csak a sziporkázó, napbarnított testek a vízparton, nemcsak a fürdőruhák csíkjai, hanem a nyár néha a vihar előtti csend, a vihar utáni madárhangok, a pára, az elmélyülés is. Szerintem a képsorozat a nyár kategóriájába tartozik, így ha az alkotó elfogadja, ezután leckeként kezelem.
   Ha félretesszük azokat a fontos jegyeket, amik a belső tér jelzésére vonatkoznak, plusz a színvilágára, akkor az alföld verseiben, ódáiban, megfigyeléseiben rögtön szóba kerülhet egy nagyon fontos alkotó, aki attól függetlenül, hogy régebbi korok alkotója, nagyon is kapcsolódik ide, hiszen az egyik híres festőművész, aki az életének egy nagy részét az alföldi táj fényviszonyainak, a fény játékainak, a fényen keresztüli drámának a megfigyelője, Koszta József, érdemes megnézni, azzal a fantasztikus tudással találkozni, ami az ő képeiről árad. Ő Párizsban tanult, nagyon képzett festőművész, a II. világháború után visszatér szülővárosába és a városon kívül a külterületen, nagyon szerény körülmények között, egyedül él, és nagyon sok alkotása szól az alföldről, a kukoricáról,a szántásról, az emberekről, az alföldet jellemző óriási egek-felhők viszonyáról, és az ő festményeinek az egyik különleges íze az, hogy a színek kapcsolódásával a drámát létrehozza, színvariációkkal. Ez azt jelenti, hogy amikor azt gondolnánk, hogy egy vihar előtti hangulatban a felhők formája, grafikája jelenít meg egy feszültséget a festményen, addig Koszta rájön arra, hogy egy fordított fényviszonyok alkalmazásával pl. amikor egy nagyon erős nyári vihar készülődik, akkor az alföldi tanyavilágban élfények és reflexek, de nagyon erős reflexek jelennek meg a tárgyakon, gallyakon, tetőéleken, és ezek szinte világítanak ilyenkor, talán mindannyian láttatok már ilyent, hogy a templomtorony szinte ragyog, miközben egészes sötét, szürkés, gomolygó már az ég, miközben kezdenek megvillanni lent a felületek a föld közelében, és ebből lehet sejteni, hogy hamarosan óriási vihar lesz. Ezeket a hatásokat ő színekkel hozza létre, de ezek a színek tónusokra visszafordíthatóak, a dinamikus sárgákkal is dolgozik a nagy sötét felületekben, amivel utal a feszültségre. Ezt az utat követi ez a képsorozat, vagy tudatosan, vagy véletlenül, és ez nagyon tisztelendő, hogy látszólag eseménytelen témát keres meg az alkotó, amire ugyanakkor szeretném kijelenteni, hogy nem erről van szó, ez a képsorozat nagyon is jelentékeny, egyrészt továbbra is konzekvensen egy létállapotot közvetít a fotós, a benne zajló eseményekhez rendel hozzá színeket, tónusokat. Erre az alföldi táj alkalmas, a képek alsó részén lévő, nem részletgazdag, szinte elmosódott akvarellszerű mélysötétek alkalmasak, amelyeknek a szürkésfehér variációi a felhőkben megjelennek, sokszor ragyogó fehérekkel – erre alkalmas ez az egész utazás. Mindazokat a létállapotokat, a belső keresést, gomolygást, bizonytalanságot nagyon jól közvetíti képsorozat. És itt be is lehetne fejezni az elemzést, mert A-B-C-D, lehet, hogy még E-F-G, tehát nem egy triptichont látunk, hanem egy mozgóképsort, amiben a tájak váltakoznak. Valahonnan elindulást látunk és valahová érkezést, de nem látjuk sem az indulást, és nem látjuk a megérkezést, hiszen nincs kiemelve első és utolsó kép – azaz ez a képsorozat tényleg az utazásról szól. Valóban arról a létállapotról van szó, hogy egy változás elkezdődött, a változás még zajlik, és ez a helyzet még nem érkezett nyugvópontra. Ehhez konzekvensek a tájkép fekete-fehér alkalmazásai. Feltehetően csodálatos színeket látnánk itt egy színes verzióban, de ha az alkotó ezeket használná, akkor mindaz a belső, fojtott hangulat nem tudna megjelenni a képeken. Tehát erre is nagyon jól ráérez az alkotó, hogy a fekete-fehéret választja, hiszen ettől sűrítődik az üzenet, ettől múltidéző jellegű, merthogy kihígulna a története, ha itt a festői munka kapcsán említett színek jelennének meg. Hozzátenném, hogy Koszta is nagyon sok képén a sötét-fekete-barnás árnyalatokat használja, tehát nincs innen olyan messze. Ami ugyanakkor ezt a képsorozatot még erősebben afelé mozdítja el, ami a Barától az elmúlt időben láthattunk, az az, hogy az alkotó nem veszi a fáradtságot, nem áll meg, nem száll ki az autóból, hanem marad bent, ebben a furcsa belső párával, kabátszaggal, belső hangokkal teli autóbelsőben, és onnan tekint ki, mint egy megfigyelőbarlangból. Ezt azzal éri el, hogy az ablakon megjelenő vízcseppekre állítja az élességet, ezáltal egy hátsó tájkép-térrel, és egy mikro-előtérrel kezd el dolgozni. És ezzel az előtérrel, amit a néző a saját tapasztalatából következtetve egy zárófelületnek, azaz üveglapnak értelmez, még jobban sűrítődik ez a belső hangulat, ami a tájképekben önállóan is megjelenne, de még fojtottabbá válik az egész. Hiszen sokat beszéltünk a tájakról, de valójában itt ezek a vízcseppek a főszereplők, az élesség miatt. És így ennek a történetnek, ennek a vallomásnak itt van a kulcsa, és ezért vagyunk kénytelenek az előzmények elmesélése után továbblépni, és azt mondani, hogy egy ízig-vérig Bara-képet látunk. Ugyanis innentől kezdve egy olyan territóriumba érkezünk, pusztán emiatt az élességállítás miatt, ami az a belső világ, amit esetleg ha mostanában találkoztunk a Barával, vagy láttuk az utoljára küldött képeit, úgy tűnik, mintha egy nagyon érdekes és érzékeny személyiség megközelíthető lenne, de egy bizonyos határvonalon nem tudunk átlépni. Ez a határvonal az emberi territórium, a test, a kabát, a testtől 10-20 cm-re lévő biorezonanciának, tökmindegy, hogyan hívjuk, mindenesetre a Bara birodalmának a kínai nagy fala. Ezek a vízcseppek az ő védőfala, ahonnan ő kitekint. És ezeket a képeket azért tartom jónak, mert ezt egyszerűen, a képzőművészet eszközeivel jól megfogalmazza. A burkolaton keresztüli kitekintést, és a belső, melankolikus létállapotot ezekkel az egyszerű eszközökkel, mint az élességállítás létrehozza. Fontosnak tartom, hogy ez a képsor a nyár kategóriájába átkerüljön, és picit többet próbáltam beszélni erről a képről, mert elképzelhető, hogy bizonyos helyzetekben nem az a cél, hogy különleges, cirkuszi mutatványokat hozzunk létre az alkotásainkon keresztül, hanem a saját belső létállapotunkat, a bennünk zajló világot próbáljuk minél pontosabban kifejezni a képzőművészet eszközeivel. Nem véletlenül nem mondok fotót vagy filmet, hanem azt mondom, hogy vizualitással, mert mindez szerintem az alkotás folyamatán keresztül segíthet, gyógyíthat, értelmezhet bennünk zajló emberi folyamatokat. Azzal, hogy a mesénk, a történetünk mások számára is érthető lesz, akiknek az életében ugyanúgy tudunk segíteni egy alkotói eredménnyel, nevezhetjük ezt akár mágikus folyamatnak is, és ezek nyilván közvetett módon visszahathatnak más történetekre, máshol, más módon visszakaphatjuk. (szőke)
értékelés:

Itt nem egy szokványos triptichont látunk, hanem egy három képből álló sorozatot, nem is így elemezném, hanem hogy egy témát három képben dolgoz fel az alkotó. Ez egy nagyon érdekes megfigyeléseken alapuló megoldás, a testfelületen létrejövő árnyékokból létrehoz olyan konstrukciókat, amiket akár egy tetoválószalonban is elkövethettek volna, olyanok ezek, mint egy-egy Chopin-etűd, ilyen rövid kis hangulatfutamok. De a női testet használja háttérként. Az első képen talán egy kart látunk, amin egy levél hagy nyomot, a másodikon lábat látunk, ami közé egy kis virágot látunk beszúrva, és az vet árnyékot, nagyon érdekes, hogy maga a virágforma amikor ismert és a maga fényében és formáiban jelenik meg, akkor ez egy kedves forma, míg az árnyéka az egy eléggé agresszív és szúrós formává válik. A harmadik képen pedig egy bokát, vagy csuklót látunk, amin egy kerti szömörcének, szamócának, bubujkának, csipkebogyónak látjuk a termését és ezáltal Jugendstil formákat idéző árnyékot. Mindhárom árnyék tulajdonképpen más-más korhoz vagy stílushoz kapcsolódik, ez az első például lehetne valami kelta virágforma, a második akár egy japán harcművészeti szimbólum, a harmadik meg ez a Jugendstil forma. Nagyon érdekes tehát, hogy ezekből a valós természeti dolgokból miket figyelt meg, nagyon kedves és szép üzenet. (szőke)
értékelés:

Én azért vagyok nehéz helyzetben most a Bara képeivel, mert miközben kategóriákra érkeznek, teljesen egységes gondolatvilágot, szellemiséget érzek, majdnem azt mondhatom, hogy ha most nem az estiskolán lennénk, hanem a Barával együtt dolgozhatnék, akkor azt mondanám, hogy a Barának most kezd kialakulni egy kiállítási anyaga, és arra azt szokták mondani, hogy az oeuvre. Itt most van egy témakör, amiben nagyon szépen, módszeresen haladva feldolgoz egy egész összetett történetet. Vannak modelljei hozzá, a hozzá közelállók, akiket ő szeret, ismer, de valójában ezek a Bara történetei. A balettáncos, a kis piruett, a rebbenő szoknya, a régi fürdőmedence csempe, ami talán a metrólejáróhoz tartozik, az időutazások, a tejeskocsi, a zacskós tej, a csemege és édességbolt világító feliratai és minden, ami érdekes módon – a kivágásai miatt merem mondani, hogy Bara valószínűleg Budapesten él most, de az, hogy mit emel ki, hol kattintja el a gépet, a modellje ha ő, ha más, hol áll a gép elé, az nem véletlen. És az utóbbi talán hat-nyolc kép mind-mind egységesen egy nagyon szisztematikus identitáselhelyezés – ha most a Tilos rádióban lennék, rögtön feltennék egy Lou Reed lemezt – így tudnám ezt mondani, ezek tulajdonképpen kis dalok, pici kis szólós hangzású, balalajkás zenék. És ez is egy zene, amit most látunk. Lehet arról beszélni, hogy a fémlap miért van ott a jobb felső sarokban, de nem lényeges. Lényegesek a kis virágok azon a kis lábbelin, az árnyékok, a combocskák, a szoknya, ahogy megrebben, ezek a csempék vagy műkő a háttérben – én azt gondolom, hogy ez is egy háromdisznós kép, mert ott van mögötte az ember, Medvegy Bara lenyomata. Ezért is vagyok nehéz helyzetben a kategóriákkal, mert ez lehet önportré, lehet portré, gyónás, nagyon szépek az üzenetei. Nagyon szépen köszönöm. (szőke)
értékelés: