3. Természetfotó

Annyit gondolkodtam, hogyan írjak erről a képről, a kislányról a képen. Akkor éreztem ilyen intenzitású kisugárzást egy nőben, akit régóta ismertem, amikor terhes lett. Ebben a kislányban most érett meg, vagy most kezd el ragyogni az a koncentrált helyzet, ahogyan ő majdnem felnőttnek néz ki, és dolgokról nem tud, nem ismeri őket, és ettől néha megtorpan, elbizonytalanodik, és figyelni kezd, hegyezni az érzékeit, megpróbálja megérteni, mi történik, és egyszerűen nem látja meg ezeket a dolgokat, nem veszi észre, nem érti, hiába figyel, és ettől olyan kristálytiszta lesz, olyan puha... Úgy érzem, ha mellettem van, mintha fénylene, ő pedig ragaszkodik hozzám valamiért, talán a tapasztalataimért, amit nem akarok neki átadni. Ő figyel engem, és én figyelem őt. Most is itt van, átjött beszélgetni, pedig egyébként nem nagyon szereti az embereket. Most már végképp nem tudom, hogy a tavasz leckébe küldjem-e, mert olyan ez a lány, mintha a bőrén belül lenne a tavasz, vagy a barátom leckébe, mert annyira szeretnék a barátja lenni.

Valószínűleg valamilyen iskolai teremben lehet, ahol a háttérben valamilyen gyermekrajt látszik, ez a pillanatkép, talán délelőtti vagy délutáni valamilyen beeső természetes fényben. A fekvő formátumú kép egésze egy borzasztóan erős élményt, minden tekintetben egy vitális, érzelmes és női élményt mutat, amiben akár a háttér, akár az emberi alak valós, konkrét, megnevezhető, tettenérhető információi szinte csak jelzésszerűek. Profilban van az arc, árnyékban van tartva a háttér, szürkében sejlik, nem részletgazdag – és mindez tudja azt létrehozni, hogy a női alak vörösesen ragyogó hajformája, és a játékosan pettyekkel teli kis női blúz külön jelentést kap, mert a személy konkrétsága csak jelzésszinten van jelen, maga a tartás, a gesztus és a nőiség kap itt egy nagyobb hangsúlyt. Ez a történet elsődleges lényege. Van még egy nagyon meglepő dolog, hogy miközben a kép középső tengelyében a vöröses hajkorona a megvilágított fekete-fehér pettyes blúz és a kar fényei uralják a középtengelyét a képnek, ugyanakkor ebből az egészből van annyira konkrét a kép, hogy érzékelhetjük és jól láthatjuk, hogy maga az egész test-gesztus és a mozdulat az balra kifelé tekint, egészen radikálisan a kép széle felé, és ez ad egy furcsa ritmikát a képnek. Ugyanakkor azon nagyon bizonytalankodom és gondolkodom, hogy a kép felső vízszintes szakaszának a vágása, az biztos, hogy helyénvaló-e? A vöröses hajkorona és a koponyatető vágása... valahol két döntés között érzem a megoldást, vagy ennél még szűkebb kivágást lett volna érdemesebb, még jobban erre a haj és hátfény rendszerre koncentrálni, és még drasztikusabban vágni a felső részből, vagy klasszikussá tenni, és meghagyni a szép fejformát. Az biztos, hogy nagyon szép és jó, ahogyan az alkotó meglátja a reflexeket ebben a sötétebb tónusú állkapocs-nyak-ajkak-állgödör hangulatban, mert ettől az egész olyan, mintha a festői kezelésben szinte rutinszerűen, egy-egy kézmozdulattal jelezve lenne az egész fej, az egész archoz kapcsolódó rész, mintegy kimondva, hogy de engem nem ez érdekel, odatettem az üzenetemet, de engem nem ez érdekel, mindaz az izgalom, ami a haj játékosságában, bájában, érzékiségében a fény játékából összejön - szőke.
   Nagyon szeretem ezt a képet, mert egy olyan pillanatot mutat az alkotó, amiben nagyon ritkán van szerencsénk részesülni. Abban a kicsit meglesett, kicsit titkolt, vágypillanatban, amikor valakit úgy figyelünk meg, úgy válunk a történetének a részesévé, hogy abban bennevan egy csodálat, egy mindenféle ítélettől mentes szerep, ez a pozíció, amikor nem akarjuk birtokolni, nem akarjuk átalakítani, a képünkre formálni azt a személyt, aki a figyelmünk tárgya, hanem egyszerűen csak át akarjuk érezni, csak a részese akarunk lenni, egy környezetben lenni vele, nagyon érdekes, hogy ezekhez az érzésekhez nemcsak képi lenyomatok tudnak tartozni, hanem olyan élmények, amik illatokat, tapintásokat, hangokat is rögzítenek. És ennek a pillanatnak a rögzítése az, ami fontos számunkra. Nekem ez a fontos ebben a képben, mert nagyon ritkán adjuk át magunkat, nagyon ritkán merjük átadni magunkat ennek a fajta szemlélődésnek. Nekem ez a kép legfőbb erénye, hogy az alkotó volt olyan bátor, hogy megossza velünk ezt az élményét. Én ezt nagyon köszönöm, és három disznósnak gondolom. (szőke-hegyi)
értékelés:

Álló formátumú kép, amiben megvan az előtér-középtér, háttér, háttér alatt értve a naplementét, formailag izgalmas ez a sziluettes hangulat, mégis azt mondom, hogy ennek a szólótáncosa, a primadonnája, a magányos kukoricaszár megérdemelte volna, hogy kapjon egy kis színpadi főfényt, ahol elénekelheti azt a bizonyos dalt, és ezáltal minden sziluettessé válik, pedig lennek itt részletek; és én ezt el is fogadnám, ha ez egy fény-árnyék ellentétpárra épülő történet lenne, de ehhez ez a háttér, az ég, a lemenő nap fényei túlzottan is realisztikussá teszik ezt a világot, és vágyunk arra, hogy a mi kis primadonnánkat, azt a kis magányos hőst láthassuk, hogy közelebb kerüljön hozzánk, és ne olvadjon bele abba az utolsó őszi jelzésbe, hanem megkapja a maga kis primadonnaszerepét, tehát itt azt mondom, hogy meg kell figyelni a jelenségeket, meg kell figyelni a fényeket, tisztázni a gondolatokat, tisztázni az üzeneteket, jó az irány, pontosabban, precízebben megfogalmazni, hogy: ki a kukoricaszár, mit mesél, hogy táncol, mennyire jó lenne ha mi lennénk a kukoricaszár, ha figyelnénk ránk. Ő egy sztár. Ezen a képen nem. (szőke)
értékelés:

A pointilizmus és az expresszionizmus egyik nagyon jó kis stílusgyakorlatát lehet itt látni, nagyon jó az, hogy a teret ilyen bátran kiégetve, a valóságot könnyedén elhagyva, talán egy fa, egy fa levelei, az ősz színei egészen extrém módon beforgatódnak. Nagyon el tudom fogadni, az ősz kategóriájára ezt a képet, de nekem még akár a mozgás leckére is elférne; mindkettőre elfogadhatónak tartom. Talán picit jó lett volna ha azt az alsó gombóckát, ahol elforog a kamera, ott a jobb alsó sarokban, azt még jobban érzékelhetném, hogy mihez képest forog el ez az egész világ. (szőke)
értékelés:

Nagyon szeretem ezt a képet, nagyon izgalmas az a mesei világ, ez a Grimm-testvérek világából áradó romantika – bár hozzátenném, hogy a Grimm mesék azért nem annyira pozitívak az eredeti középkori feldolgozásokból – de ha mese, annak vannak szabályai. Ha a Piroska megy a kavicsokkal felszórt úton, a félelmetes erdőben, akkor Piroska a főszereplő. Ha a Piroska az anya megtalált ernyőjével megy, akkor az ernyő ugyanolyan főszereplő. Ha ők ketten a főszereplők, akkor használjuk egy picit a fényt, használjuk a kamerát, amit lejjebb is vihettünk volna egy kissé, ezt a kamerát tartó személy megtehette volna, pl. legugolva, abban a pillanatban az előtér-háttér, a kavicsos út – veszélyes erdő viszonylatai sokkal meseibb lesznek, nem takar ki az előtérben lévő növényzet, az esernyő és a kis alak viszonya még ironikusabb lesz, ugyanakkor ha egy picit más fényt megvárunk, akkor az előtér fényviszonyai nem mosódnak össze a háttériéivel, a középtérben az emberi figura kap egy új fénytani jelenséget, és az egész rögtön egy hármas tagozódásban szép, mesei, erdei képpé válik. (szőke)
értékelés:

késő nyáron történhetett, esetleg kora ősszel?
lehet frissítő augusztusi zápor,vagy
szeptemberi napfény szivárvány színnel?

Szintén egy jó pillanatot figyelt meg itt az alkotó, egy jellegzetes nyári, nyárvégi pillanatot, amikor szivárványt látunk egy városrész fölött, szintén egy folyóparti helyzetben, ahol valószínűleg turisták állnak itt a korlátnál az előtérben. Ha kompozíciójában megfigyeljük ezt a helyzetet, akkor ez a szivárványív nagyon határozottan osztja és irányítja a figyelmet, és ugyanígy erre az oldalra súlypontozódnak a szereplők is, és a tónus is itt sötétebb, mint a szivárvány, és a légköri jelenség. Ha ezt megfigyeljük, akkor azt is észrevehetjük, hogy a kép jobboldala és középső része mindehhez az információmennyiséghez képest üres. Ott úszik valami uszály a vízen, de egyébként nem történik semmi. Ez nagyszerűen hozná a megoldást a dekomponáltságra – mivel ez most egy dekomponált kép, de ennek nincsen semmi indoka, mert nem olyan erős a történet, ami a szereplőkkel létrejön, hogy ezt indokolja - azaz az lett volna a célszerű, ha a szivárványt és a tónusbeli különbséget maguk a szereplők ellenpontozzák, azaz a szereplők átkerüljenek a kép jobb oldalára, ha nem is úgy, hogy megkérjük őket, hogy menjenek át, mert akkor belezavarunk a történetükbe, hanem mi mozdulunk annyit, hogy ettől rendbejöjjön a kompozíció. Tehát én azt mondom, hogy a hangulata az megvan, ez egy disznót megér, de a megoldásban kompozíciós problémák vannak. (szőke)
értékelés:

Nagyon szeretem ezt a képet, mert a képben több dolog találkozik, ami már tapasztalat kérdése, amit gyakorlással tudunk megszerezni. Mire gondolok? Arra, hogy a perspektívával, és a fotós maga nézőpontjának a megválasztásával egy olyan üzenetet tud létrehozni, ami dinamikájában és térélményében is nézegethetővé teszi a képet, mert van egy elsődleges üzenet, a gyerek kezében lévő makk, termések, amiket mindannyian gyűjtöttünk, aztán megkukacosodtak, és ki kellett dobni őket, tehát van ez az elsődleges üzenet és ezt erősíti az őszies-télies ruházat, ugyanakkor háttérként mint lazúr ott sejlenek a mégzöldek és a mársárgák, amik abszolút erősítik az ősz üzenetét, és ott van a perspektívájában a kis szoknya és a kis cipő, ami a gyerekhez tartozik, és amit nagyon jól takar a kéz, és ami nagyon jól keretezi a kezet. Tehát itt egy olyan formai játékot látunk, ami egy nagyon jó kompozíciós megfigyelés. Talán még a cipők orra beleférhetett volna ebbe a kompozícióba, annyi még esetleg jó lett volna, de mégis ez egy nagyon erős, jó kompozíciós játékot mutat, és ráadásul még a gyerekkorra is tud utalni. Tehát mindenféleképpen egy megélt üzenetet kapunk, és nem csak valami. (szőke-hegyi)
értékelés:

Ez egy nagyon jó meglátás, és egy nagyon finoman ironikus kép. Ugye felülnézetet akkor használunk, amikor mintegy elbeszélő jelleggel, szinte mérnöki leírással dolgozunk, ezekkel a piszkafa lábakkal, hosszú sorttal, a színes, kötött műanyag sapkával, a vállakkal, és a vizibicikli darabkáival. Nagyon örülök, hogy a bicikli nincs megmutatva egészében, még ha ez a foslila színével, a műanyagságával és a színes fejfedővel együtt ilyen igazi bulgár hangulatot idéz, ez a mi múltunk – de nagyon jó az, hogy nem erre koncentrál, hogy nincs víz se meg semmi se a környezetből, és mégis ez itt a Matula bácsi unokaöccse visszatér a Tüskevár mellé. És ez jó, hogy ezt így kimondjuk, és ebben önirónia van, én ezt nagyon szeretem, itt van a kéznyomod rajta, három disznó. (szőke)
értékelés: