6. Impresszió, hangulat

Bocsánat a rengeteg cipő képért, de mindig új ötleteim támadnak.

Igen, a kép aláírására tekintve nekem is ezt kell kimondanom, hogy egy ilyen cipőkorszak látható itt a Viktóriánál. Ugye van is az a híres dal, hogy – ha a cipőm beszélni tudna, haj de nagy mesemondó volna, de a cipőm csak egy lukas kalucsni és stb, stb. Hát nagyon sok feldolgozást látunk itt a sokat látott női tornacipőről. Mivel ezek az előző munkák is izgalmas megközelítéseket hoztak, én úgy mondom, hogy az úgymond, bocsánat a kifejezésért, ezen a „lányregény” történeten túlléptünk Viktóriának a kép feldolgozásaiban, és szerintem érdemesebb lenne ugyanezen a vonulaton haladni, de egy picit nehezebb, felelősségteljesebb helyzeteket is bevonni. Az érthetőség kedvéért, ezek a tárgyfotózás kategóriájába tartozó képek. Lehet vizsgálni ezeket a képeket fénytanilag, kompozícióban, formavilágban, tárgyszimbolikában, ugyanakkor mégis egy picit azt érzem, hogy ez az önmagunk számára egy nagyon parányit a felelősség eltolása. Ezek a tárgyak, legyenek párnák, ruhák, esernyők, bőröndök, kilincsek, cipők, mindig abban a viszonylatban kezdenek igazából jól mesélni, jól ragyogni, hogyha a történeteken keresztül hozzákapcsolódik az ember. Megjelenhet ez úgy, hogy a néző számára folyamatosan az emberi történet, mint az ember hiánya látható, érzékelhető egy képen, például – és ezt most nem, csak egyszerűen kapcsolódásként, mint irány tudom mondani, hogy – ha az Auschwitzi táborba elmegyünk – de bocsánat, hogy kapcsolom ide ezt, de talán érthető lesz – ott az egyik installációs rendszerben rengeteg cipőt és bőröndöt látunk. Olyan erőteljes az a történelmi háttér, amelyet minden odalátogató egészen biztos, hogy érzékel a képekből, hogy az emberek hiánya olyan mennyiségben, tömegben a cipőket különleges élménnyé alakítja át. Nem szükséges hozzá, hogy plakátképek legyenek mellette, amelyben egészen primer módon az ott látható öreg, régi cipők és a mellette látható fényképeken a Balatonfüredi strandon, vagy hajóállomásnál álló hölgyet látjuk. Mindezt csak azért próbáltam ilyen furcsa, abszurd módon idekapcsolni, mert úgy érzem, hogy nagyon jó irányban haladnak ezek a kísérletek, a mesék, a történetmesélések, de azt javasolnám, hogy ezen a szinten, amin a városi cipő történetét látjuk, talán az emberi testnek egy picit jó lenne időnként megjelenni, a valós formának és majd utána visszabontani, mint üzenetrendszert csak a tárgyfotózásra. Most én úgy érzem, hogy kicsit ez egy védekezés és talán könnyebb ezeket így megoldani, mert kevesebb a felelősségem alkotóként, hogy a terek egy picit steril módon vannak használatban. Ugyanis ennél a képnél is azt mondom, hogy abban a pillanatban erősebb, drámaibb lenne minden, hogyha az emberi test, legyen az kéz, láb, talp, comb, has, haj, bármi valamilyen módon itt volna, jelen lenne. De én ettől függetlenül ezt a képet nagyon szeretem, ezt egy háromdisznós képnek értékelem. (szőke)
értékelés:

A kép nagyon szép, a láng fényjelenségeivel egy jó ritmusgyakorlat. És őszintén mondom ezt, hogy én nem is gondolok erről többet, mint hogy egy festői játék. Ezért igazából inkább a címválasztást gondolom kicsit erőltetettnek. Éppen azért, mert ha az alkotó ember, a természetet megfigyelő ember folyamatosan tanul a környezet fizikájából, a környezet jelenségeiből, akkor talán az is tud annyira csodálatos lenni, pont az alázatunk miatt, hogy ne kelljen ehhez egy cirkalmányos, még erősebben minősítő keretet, címkeretet választani. Ezalatt azt értem, hogy az Andrásnak vannak jó képei, vannak jó munkái, vannak jó érzékelései és ezekben bízni kéne, ugyanakkor pedig nem kellene folyamatosan bizonyítania. Mert ez valójában azt jelzi, gondolva azokra a képekre is, amikor nem teljesen sikeresek az alkotások, hogy a bizonytalanságára megy el a legtöbb energiája. Minél hamarabb nyugvópontot talál, annál értékesebbek lesznek a világról kapcsolatosan küldött üzenetei. De a három disznó megvan a képre. (szőke)
értékelés:

Délután a parkban.

Nagyon érdekes ez a függőágy, ahogy ide a nyírfák közé ki van kötözve és érdekes, ahogy mindez eltolódik egy kicsit a kép baloldala felé avval az idősebb nyírfatesttel és a körülötte lévő levél sötétekkel. Jó ez a ritmika, jó az, hogy ezek a színes felületek, ami a kicsit indián ágyhoz hasonlító színvilággal belekerülnek a természetbe. Egy jó gesztus, egy jó emlékkép, ami a csend kategóriájában szerintem nem egy rosszízű történet. Egy nagyon picit itt az előtérrel kezdtem volna valamit és egy picit jó lett volna véleményem szerint, ha valaki kiles, vagy kikandikál onnan abból a zsákból. Vagy talán a fotós és a fotós körül lévő emberek, ha voltak ott, azok valamilyen módon bekerülnek ebbe a képbe. De mint ritmus egy jó játék, azt gondolom, hogy a két disznó megvan. (szőke)
értékelés:

Itt is szerethető a Gimesi-féle borongós íz, de azért azt hadd tegyem hozzá, hogy kicsit szokványos a megközelítés. Nagyon sok ilyen hasonló alkotás láttunk már és a cím érdekessége ellenére sem tud a kép azért annyira erős lenni, hogy az ember rácsodálkozzon és azt mondja, hogy: „Úristen, ezt még így soha nem láttuk!”. Én azt mondanám, hogy talán a háttér-középtér-előtér kapcsolódási rend, amiről beszéltünk, az nem jelenik meg itt. Olyan az egész, minthogyha egy lakásban egy szobában látnánk a tapétát és előtte nem látnánk, hogy mi történik az előtérben, fotelekben, ölelkezésekben és ezer félét lehetne sorolni. Olyan, mintha a kép egy nagyon jó indítás lenne, amiből tulajdonképpen valami hiányzik, és ez a valami véleményem szerint, ha térben nézzük az egészet, akkor az előtérben kellene, hogy megtörténjen. (szőke)
értékelés:

A rezonancia házi feladat itt egy ritmikai megfigyeléshez társul ahol építészethez használható ipari formáknak a játékritmusát látjuk egy múltidéző barnás tónusban. Tehát van a képnek egyrészt egy ilyen klasszikus stúdium jellege és ez véleményem szerint jó ritmusban van megoldva és ehhez van a címválasztással és a házi feladat kiválasztásával, van egy filozófiai üzenet. De ahhoz az kell, hogy bárki ismerhesse azt az óriási tömeget, amely a vasúti síneken végighalad és ezeket a csavarokat folyamatosan az ott, alattuk elhelyezett spirál, vagy alátét felületekkel megmozgatja és elmozdítja. Tehát az asszociáció az a házi feladat szempontjából és a cím szempontjából is akkor jön működésbe, ha magát ezt a mechanizmust ismerjük. Én úgy gondolom, hogy ennek ellenére a kép mint kompozíciós rend szépen megoldott és tulajdonképpen a rezonancia történet is jól kapcsolható ehhez. Egyetlenegy kérdésem van. Vajon Nagy Zoltán kapcsolódása, a benne lévő 27-es lecke – hiszen itt egy nagyon nagy sorszámú házi feladatot látunk – hogyan jelenik meg, és ezen a képen milyen módon kapcsolható hozzá azon túl, hogy természetesen kiment, lefényképezte mindezt? Tehát ami miatt én megadnám a két disznót, de azt mondanám, hogy a Zoltán a 27-es leckét ismételje az az, hogy várnám azt, hogy ez hogyan, milyen módon csak és őrá érvényesen válik működő képpé. Nem azt akarom evvel mondani, hogy bárki más is elmehetne vasúti síneket fotózni, de egy picit sarkallnám Zoltánt arra, hogy tegye rá a kézjegyét ezekre a képekre. (szőke)
értékelés:

Jó az a sorozat, ahogyan Mariann önmagával dolgozik, ahogyan megfigyeléseket tesz a közeli tárgyrendszerekben, testfelületekben. Talán tulajdonképpen az mondható ki, hogy valahol nem olyan régen, amikor az akt házi feladat környékén elindítottunk egy új leckesorozatot, azt megelőzően azt hiszem nem sokkal a Mariannak a szem-képe az már megjelent itt az Estiskola szakkör részében és onnantól datálható a folyamatos és szisztematikus önmegfigyelés. És ezekben az önmegfigyelésekben azt hiszem, hogy nagyon jó részek és nagyon jó helyzetek adódnak és egy ilyenfajta lépésnek tartom ezt a képet is. Talán valamit, egy picit, vagy fényfoltot, vagy valamilyen apró felületet helyezhetett volna itt a testfelület, bőr, drapéria nem tudom pontosan megállapítani, ujjak, kéz, nem tudom mi, amely életlenben van tartva és szépen kitakarja az arc egy részét. De egy jó gondolatnak tarom ezt, három disznó. (szőke)
értékelés: