6. Impresszió, hangulat

Korai napömlés
Egyre jobban és jobban...

Itt egy tulajdonképpen egy speciális tárgyat látunk, ahol az előtér és a középtér is egybemosódva egy teljes sziluettes formaként, felületként, ritmikai felületként jelenik meg. Nincsenek is benne részletek és ebből a sziluettes rendszerből a háttér, az ég és azon megjelenő füstfelhő, ennek a játéka látszódik. És ez a kép ennyit és nem többet szándékozik megmutatni. Ennek a kettőnek a párhuzamából működik ez az egész, és mint ilyen nekem végül is nagyon szimpatikus. Szóval ez egy speciális tájkép, fényviszonyokról szól az egész. A címet ha akarom értem, ha akarom nem. Ez a kép nem ennyire szimbolikus, amennyire a cím jelzi. Egy nagyon jó fénytani gyakorlatot látunk itt, most nem kérjük számon, amit a cím ígér, és mint ilyen fénytani gyakorlat, megvan a három disznó. (szőke)
értékelés:

Route 61
Hajnalban oda, délután vissza... Úton-útfélen...

A fekete-fehér álló formátumú kép nagyon izgalmas dolgokat vet föl. Az út, amely kap ettől a téli fénytől egy ilyen furcsa felületi ragyogást szinte ennek a tükröztetését láthatjuk az égi mezőkön, ahol a bárányfelhő szerű szántások majdnem hogy a lenti földi történeteknek az ellentéteként jelennek meg. Nagyon jópofa és nagyon, nagyon izgalmas tájkép ez amit a Gergely elkészített. Egyetlen egy apróság lenne a gondom, hogy miért nem lehet a vízmértéket, vagy a horizontot, vagy nem tudom, hogy mondjam beállítani. Nekem ez az egész kép jobbra bukik. Ez nagyon fontos lenne, hogyha több kép készült, vagy vissza tud menni az alkotó, ezt korrigálja. Azért dől ez az egész kép, mert nincs rendben a horizont, hanem egyszer csak elkattintottam a gépet. Egy csodálatos tájkép itt van az alkotó kezében, ahol egyszerűen az exponálás pillanatában nem precíz az alkotó, ezért most sajnos azt kell mondani, hogy nem marad meg az örökkévalónak jó minőségben ez a tájkép, mert bukik az egész jobbra. És evvel a képpel semmi mást nem kellett volna csinálni, csak egy kicsit odafigyelni és balra dönteni ezt a kamerát.- Szerintem attól a hétfő délután leckére jó – veti közbe a pedellus. A hétfő délután leckére jó - mondja az osztályfőnök – tehát nem arról van szó, hogy ne lehetne meg a három disznó, hanem arról van szó, hogy miért nem tudjuk tisztelni a saját munkánkat, miért nem tudunk alázatosabbak lenni a saját munkánkkal, mert hogy itt van egy tökéletes kép, egyszerűen csak annyi történt, hogy picit kellett volna balra mozdítani. Ezért kettő a malac. (szőke)
értékelés:

Ködön innen és túl
Bepárásodott a lencse.

Azt nem tudom, hogy a lencse volt párás vagy sem, de ilyenkor mondanám azt, hogy teljesen mindegy, hogy milyen eszközzel dolgozik a fotós, a festő, a képzőművész, úgy hírlik a leírásokból, hogy pl. Picasso a kávéházban a kávéval is festett, ha az volt a keze ügyében, szerintem teljesen mindegy, az a lényeg, hogy mi az eredmény. És itt az, hogy ha a bepárásodott lencse miatt jött létre ez a gyönyörű fátyolos hangulat, akkor az kell mondjam, hogy mindegy, mert a kép önmagában ezt az álomszerű asszociációs rendet a csend kategóriában tökéletesen működteti, tehát azt kell, hogy mondjam Viktória, hogy nyugodtan használj bármit, ha legközelebb bugyival fotózol vagy függönnyel, és ugyanilyen jó lesz a kép akkor ne idegeskedj, mert az a lényeg, hogy a kép összeálljon és ez a kép működik, három disznó. (szőke)
értékelés:

Csend

Valamiért azt kell mondani Anitáról, hogy nem tudom, kezd lenyugodni, vagy kezd rendbe jönni, én nem tudom, hogy mi az oka a háttérben a dolgoknak, de az látszik, hogy egyre letisztultabbak a munkái. Ez egy klasszikus tájkép, abszolút, hogy is mondjam csak, hagyományos történeteknek a tisztelete fekete-fehérben, és mint ilyen, szerintem egy jó megoldású 60-as, 70-es évek stílusát idéző fotó, de ezt nem kell szégyellni. Ez egy három disznós kép. Pontosan azt csináljuk, vagy azt csináljátok itt az Estiskolán, hogy különböző stílusokat, helyzeteket nézünk végig, hiszen ez egy szabadidős tevékenység, hát miért ne próbálhatnánk meg a 60-as, 70-es éveket is. Ezért tartom ezt jónak. (szőke)
értékelés:

Szia!
Némán is beszédesek.

Ebben a fekvő formátumú képben elsősorban egyfajta merengés, egyfajta melankólia és egy lassú figyelem a jellemző. Egyszerű, nagyon egyszerű eszközökkel éri el ezt az alkotó. Egyrészt dekompozícióval, másrészt a fekete-fehérrel, ami csökkenti a különböző motívumok zaját azzal, hogy a színeket eltünteti az alkotó, a fekete-fehérben jobban tud fókuszálni arra, amit el akar mesélni, harmadrészt pedig az élességgel dolgozik. Egy nagyon közeli előtéren, ahol szinte korpusz-szerűen csak a váza van meg a növénynek, ott találjuk az élességét, és a háttér így életlenben hagyva a nagy és gazdag és dús és szinte emberi szervezetre, érhálózatra jellemző öreg, talán szilvafával indítja el kettejük párbeszédét, ezt meséli el itt a kép egyfajta térbeli tengellyel, amely tengely lefelé halad a bal oldal aljára és fölfelé a jobb fölső sarokba, nagyon jó ritmusban, mintegy árnyjáték jelenik meg ezáltal a kép. Én azt gondolom, hogy abban a kategóriában, amiben az alkotó beküldte megvan a három disznó. (szőke)
értékelés:

Épülő környezet

A Danira jellemző lázadás természetesen ott van a címválasztásban is, hiszen egyszerre játszik a csend fogalmával és egyszerre játszik az épített környezet házi feladat fogalmával is, ami természetesen nem elírás, épülő környezet, a fészek, az élettér, az alkotó világa, ahol ugye a konnektor szabadon épp a tapéta lekaparása miatt szintén teljesen rusztikusan a falban megjelenik, mint egy ilyen önálló kis élőlény. A táskarádió főszereplővé válik ezen a képen. Az egész képre tulajdonképpen a citromsárgák, okkerek jellemzőek amelyek érett belső hangulatot jeleznek, tehát az a fajta lázadás, amely Juhász Dani képeiben, dolgaiban megvan, az nagyon jó választásnak tűnik a csend kategóriájában is, mert ez a főszereplő, ez egy hangkeltő eszköz. A mi fényképünk pedig zenét nem ad, csak a belső hangot érezhetjük ebben a furcsa balettban, ebben a furcsa színházi térben és éppen ezzel a filozófiai abszurditással és ezekkel az őrületesen érzékeny és érzelmi, érzéki színekkel, evvel úgy hoz létre egy dinamikát egy képen a Dani, hogy valójában nem sok formát látunk. Nem látjuk a spanyol táncosnőt, nem látjuk a funky ritmusra ugráló tánckart, sok mindent nem látunk, hanem hozzá képzelhetjük, mert itt is, mint ahogy mostanában többször elmondtam, a szín dramaturgiát és a forma dramaturgiát használják az alkotók. Én azt sejtem, hogy az utolsó két-három hónapban valami lassan végbemegy az Estiskola honlapján, az alkotók belső munkáiban, amelyben összetettebb alkotásokkal jelentkeznek. (szőke)
értékelés:

Vasárnap hajnal

Tudatosan nem szoktuk az estiskolán lévő alkotásokat párhuzamba állítani, mi azt gondoljuk, hogy ennek nagyon is megvan az oka. Most sem ez a cél, de mégis kénytelen vagyok egy picit szabályt szegni, és elmondani ez előtt az elemzés előtt, hogy most, az utolsó 1-2 hónapban azt érzékelem, hogy azok az alkotó kollegák, ismerősök és ismeretlenek is akik az estiskolára beiratkoznak és ezeket a leckéket elkészítik, dolgoznak, kommunikálnak egymással és szerintem óriási változások történtek a belső személyiségfejlődésükben, vagy a belső, az önmagukkal végzett munkájukban és véleményem szerint ezt az alkotásaik 100 %-ig tükrözik. Ezt fontosnak tartottam elmondani, mert a Mariann 21-es leckéjével kapcsolatban is akár akarok hibákat keresni, akár a szerkesztési módokban segíteni, akár nem, ott kell kezdenem, hogy ha valaki közületek rákattint a Mariann nevére, és megnézi azt a sorozatot, ahogyan ő elkészítette a leckéit, az alkotásait, akkor nagyon meglepő lesz az a lépcsőfok, ahol ezt a képet, a Vasárnap hajnalt megtaláljuk. Én úgy gondolom, hogy a kép keretezésében, szakaszolásában, formátumában, gesztusvilágában, ahogyan az alkotó dolgozik a testbeszédében és az arc formái, felületei használva vannak ezen a képen, és nem véletlenül mondtam itt a feladatokat, folyamatokat mert ez akár az első leckének is lehetne egy megoldóképlete. Ugyanakkor nagyon komolyan gondolom, hogy nem véletlen, hogy az első leckére nem érkeznek ilyen képek; nem azért, mert ez a kép nagyon is sokkoló, vádló épen az őszintesége miatt, hanem azért mert a körülöttünk lévő világ, az estiskolán kívüli világ éppen nem arra predesztinál és tanít bennünket, hogy ilyen őszintén próbáljunk meg kifelé beszélni, mesélni és akár becsukott szájjal is kiáltani. Ez nem egy vidám kép. Többször elhangzott már elemzéseknél, hogy tekintsünk az arcra mint egy nagyon fontos beszélő felületre, és mivel vizualitással foglalkozunk nézzünk időnként külön az élő szemet és külön a gesztusokat, a száj mimikáját, és sokszor észre fogjuk venni, hogy az arc egészében kommunikál, angolszász keep smiling az nagyon is könnyen feltárható, mert a szemek mindig is őszintén mondják, letagadhatatlanul hogy mi történik az emberi lélekben. Ha ezt a képet megnézzük, minden olyan rekvizítumot takar, véd, ha úgy tetszik a kiáltó, síró szájat is védi a két kéz, és csak az egyik szem kandikál ki, egyenesen felénk az optikába nézve, és ez a szem nagyon is sokat mondóan, sokat beszélőn mesél az alkotóról. Arról az alkotóról, akivel ha a mindennapokban találkozunk tudjuk azt, hogy pl a haj is úgy védi ezt az arcot, úgy enged betekintést számunkra, amennyire az éppen szükségeltetik, és itt feltárul az egész emberi test, a homlok, a szemöldök és ezen a szemen keresztül sokkal többet megtudhatunk erről az emberről, mintha hosszú leiratokat kapnánk a kép mellé. Bereményi Géza egyszer, egy régi szövegében, amit Cseh Tamásnak adott oda, a hetvenes évek talán pont 74 környékének vasárnapjait énekelteti meg a dalnokkal, ahol Másik János hangja és hangszerelése is érzékelhető, aki Mész András, Kamondi és ennek a generációnak a hátterének nagyon is jelentőségteljes eleme volt a hatvanas-hetvenes évek kultúrájában. Ezekben a szövegekben a vasárnapok csendjei, tehetetlenségei, kivárásai, a hétfő előzményeiként jelen vannak, nagyon pontosan közvetítenek egy kort. Nyilván a Mariann életkorából adódóan nem ennek a közel 30 évvel ezelőtti időszaknak a légkörét hordozza a képe, és mégis azt kell, hogy mondjam, hogy nagyon is sok minden asszociálható, kiolvasható ebből a látszólag egyszerű üzenetből. Meggyőződésem, hogy a Mariann képében a titok nem a logika, a lexikális tudás és a nagyfokú képzőművészeti tájékozottság, hanem az érzelmek, a szív, és az érzékiség. Minden fájdalma ellenére ez a kép egy iszonyatosan érzéki és fűtött munka. Pont a drámája, a tragikuma által rezonál annyira a nőiség és az érzelem ebben a képben. Nagyon nehéz úgy kötni történeteket, hogy nincsenek fogózók, és más művészeti ágakból kapcsolódnak ide érzések, érzetek; egészen messzire kalandozva Országh Lili és a képei, amik ugyan többnyire grafikai munkák vagy lenyomatok és nonfiguratív vagy csak bizonyos betűtöredékeket és formamotívumokat tartalmazó, múltba tekintő identitáskeresések, egy olyan különleges alkotótól, aki régóta nincs közöttünk, de a munkái mindig is jelentősek lesznek. Nagyon hasonlónak érzem azt a kérdéskört, azt a kétségbeesett tekintetet, amely nyilván az önmaga megméretésében is, lázadón, kihívón, de ugyanakkor félelemteli módon odaáll a kamera elé, ahol tudja, hogy az estiskola függönye, színpada ennek a pőrére vetkőzésnek maga a pokol tornáca, hiszen azt folyamatosan gyakoroljuk itt, hogy noha a virtuális közösségből folyamatosan alakul ki egy erős, valóságos közösség, a táborokban, mégis a megszólalásaink nemcsak egy szűk körben, nemcsak ennek a négyszáz főnek szólnak, hanem kifelé, a világ felé, több ezres látogatottságnál benne van a pakliban az, hogy aki elhelyez itt egy képet, az kitárja a világ elé, az elé a világ elé, ami világ névtelenül, leselkedőn, a függöny mögül lesve nézi a mi belső vívódásainkat, ennek a négyszáz fős közösségnek a belső munkáit. Tehát ez egy nagyon bátor dolog, amit a Mariann idetett. Nem célom az összehasonlítás, de az elmúlt néhány napban több olyan alkotást is láttam itt az alkotóktól, amelyek nagyon is feszegetik az estiskola filozófiai határait, őszinték a vallomások és pont az őszinteség miatt zavarbaejtőek. Látható itt egy nő, mindenfajta smink nélkül, dizájn nélkül, a teste, a mozdulatai, a gondolatai, a sebezhetősége és ez vállaltan egy valódi történet ami itt megjelenik és ez a mai világban nagyon ritka. Nagyon köszönöm a Mariannak ezt a képet és három disznó. (szőke)
értékelés:

Egy kicsit minden lassabb

Egy kicsit minden lassabb

A kép ebben a stílusában az úgynevezett talált képek kategóriáját képviseli. Sejthetően valami kertbe láthatunk ki. Olyan ez mintha egy film körbesvenkelő képkockáinak egy darabkáját látnánk. Mint hogyha az egész igazából csak egy íz lenne, ahogyan a hétfő délután is egy ízre tud utalni. Én úgy gondolom, hogy ez az íz nagyjából megvan, mégis valami pluszt hiányolok, valamit a belső tér , külső tér kapcsolatából. Ezt azért nem akarom megmondani pontosan, hogy ebből az asszociációból mit hagytál, hagytunk ki, mert nem akarom rád erőltetni ezt. Az lenne a javaslatom, hogy talán Gábor érdemes lenne az elejéről kezdeni a munkákat (nem archívból, hanem élesben), azért, mert lehet, hogy mire a 22-es leckéhez elérsz itt az alkotásaidon keresztül, talán könnyebb lesz saját magadnak rátalálni arra, hogy a 22-es lecke hétfő délutánból mi az ami hiányzik. Ettől függetlenül én azt gondolom, hogy az egy disznó megvan és a javaslatom az lenne, hogy kezdjük el az elejétől Gábor a házi feladatok elkészítését és jussunk el a 22. leckéhez a 22. lecke idején. Ez csak egy javaslat. (szőke)
értékelés:

Hó
Hóesés, utcai lámpa, csend a városban

Három síkfelülettel dolgozik Gerlei. Előtérben a hólepte kis szomorkás gallyak, amelyen a cinege szomorúan ülhetne, ha rajta lenne. A neonlámpa vagy utcai lámpa fényei ezt a fátyolszerű hóesést gyönyörűen megvilágítják, és van egy harmadik tér mindebből a hóesésből, ami eltünteti ezt az egész utcai rendszert. Jó a fílingje, a Gerlei amúgy is erős ezekben az atmoszféra megjelenítésekben, úgyhogy ehhez küldött most a csend kategóriájába egy ilyen könnyed zsáner történetet. Talán annyi megjegyzésem lenne, hogyha valahogy picit lehetett volna úgy mozogni a kamerával, meg egy picit ezeket a gallyakat úgy rendezni, hogy legalább egy tűéles ág valahol itt az előtérben jelenjen meg nekünk... (szőke)
értékelés:

A Világban soha sincs teljesen csend, mindig ott van a háttérben a Lét alapzaja, ami állandó. Habár mi folyton megpróbáljuk ezt megfogni az idő fogalmával, a pillanatok megragadásával, ám ezirányú kísérleteink eleve szétmállásra vannak ítélve. (Fejhallgatóval, vagy nagyon jó mély hangokat adó hangfalakkal hallgasd!)

Az animációs film, amit itt most láthatunk tulajdonképpen a minimáltechnikákhoz kapcsolódik, zenei motívumokkal élve Steve Reich vagy John Cage, akikről az estiklopédiában többet is meg lehet tudni, ők a repetitív zene, filozófia zenei zsenijei, van pl Steve Reichnek egy olyan munkája, ami 24 órás, és nagyon parányi, átcsúszó motívumokból épül fel az egész, és ha jól tudom pár évvel ezelőtt Márta Istvánék Vigántpetenden a barokk templomban ezt a produkciót elő is adták. Annyit jegyeznék csak meg, hogy ez egy nagyon speciális műfaj, ahogyan a mantrák, az ázsiai meditációk nagy része éppen attól, hogy folyamatosan ismételget apró motívumdarabkákat, legyen az imatöredék akár, ezt elsősorban a keleti meditációkban, elmélyülésekben a test savasítására használják, mert a folyamatos, visszatérő (loopolás) ritmusok ezeknek az imáknál az oxigénbevitelt változtatják meg a szervezetben. Itt az András filmjénél beszélve valami hasonló történik, ugye a Badár szokta mondani a természetgyógyászati programokra itt, hogy az a paraszt-vellnessz, tehát rusztikusan megközelítve az András munkája a parasztfraktál, ahol ő annyira egyszerű eszközökkel valósítja meg a folyamatos középpontra figyelést, hogy egy ilyen kvázi eszköznélküli órát tesz az orrunk elé, ahol a horoszkópkészítő nyíl már a horoszkópot is elfelejti, de a hangokkal, mint ezzel a kis programmal, amivel koszokat lehet rátenni a képre, tehát minden aszerint épít bele ebbe a kis etűdbe ahol arra kényszerít, hogy folyamatosan nézzük ezt a középpontot, de egy idő után feladjuk a vágyunkat, hogy bármi is fog történni, hogy próbáljunk meg erre a belső szívhangra vagy kattogásra figyelni. A sík felületen látható grafikai elemek is ugyanazt ismétlik, nagyon pici elmozdulásokkal, pulzálással, a koszokkal, a grafikai elemek tágulásával-szűkülésével, és mindez repetitív módon visszatér, így nem várható az sem, hogy lehetne valamilyen végpont. Ahol elkezdődött, nagyjából ott is ér véget. Az alkotó ezt a csend leckébe küldte, és onnan kellene megérteni, hogy nyilván első ránézésre az jut eszünkbe, hogy jó, de mi köze van ehhez Gimesi Andrásnak, de szerintem nagyon is sok köze van, folyamatosan keresi önmagában, ez a képein is látszik, ez a Gimesi-féle lázadás, de ez igazából nem lázadás a világ felé, hanem a folyamatos kérdések és válaszok feltevése a mindenség felé. Nekem egy picit az a meglátásom a filmmel, hogy a Gimesi András történetét keressük, akkor az egy és megismételhetetlen. Ahogyan a legutóbb a Mikulás-bulin is ott volt egy kinagyított fényképen, döbbenetesen valósághűen, nagyon is felhívó jelként, dramaturgiai pontként ott volt. És ebből az következik, hogy vajon ha nem ismerem őt előzőleg, akkor hordoz-e ez a mű eleget az Andrásból, hordoz-e a mantrák vagy a repetitív zene világa hoz-e annyi pluszt, amitől ez az ő története lesz, avagy egy a sok közül. Én úgy érzem, hogy van egy út, ami elkezdte őt érdekelni, ebben az útkeresésben az első lépéseket teszi meg az absztrakt és az animált filmek felé, keresi bennük a szerkesztett rendszereket, ugyanakkor bármilyen abszurdban gondolkozunk is, ha azt akarjuk, hogy a néző értse, akkor van bevezetés, tárgyalás és befejezés. Ezek az alaptézisek ugyanúgy igaz a legmegdöbbentőbb és felborzolóbb képeknél is, akár dráma, akár érzékiség, ott is megvannak a keretek. Itt is elvárható, hogy a lejátszó kerete mellett megközelíthető legyen András üzenete, de így szerintem nem fog mindenki közel jutni, ahogyan a leiratban beszélsz róla. Én ezt a munkát visszaadnám a csend kategóriában, pontosan azért, mert tisztellek annyira, hogy remélem nem sértelek meg ezzel, hogy engedd közel magadhoz az embereket, és nem tartom rossznak az irányt, de ne legyél egy a sok közül, és lépj tovább picit a lázadásnál a polgári társadalom ellen hanem legyen az sajátságos, öntörvényű, Gimesis. (szőke)

Nádas

Fekvő formátumú kép, akár az őszre is érkezhetett volna. Nagyon jó az, ahogyan egészen a kamera előtti előtérrel, és egy nagyon nagy távolsággal dolgozik a Bara. A hármas osztatban, amiről az utóbbi képei nyomán is beszéltünk, az előtér-középtér-háttér osztatra egy teljesen más megközelítésben nagyon bátran kihagyja a középteret, és a mélységélességgel dolgozni. Annyi lenne csak, hogy nagyon szeretem ezt a munkát, de talán pont azért, mert annyira revelatív és lázadó az ötlet – ami talán pont ennél a képnél nem is annyira érzékelhető – tehát hogy az a nagy trükk, hogy kihagyom a középteret, a szólót, és meghagyom a basszust esetleg meg a dobot, ezáltal egy furcsa de nagyon izgalmas, faliképszerű, gobleinszerű módozatot hozott létre. Talán érdemes lenne ezzel a közvetlen előtérrel tovább foglalkozni, és itt megintcsak az ázsiai képzőművészet jelen van itt a munkákban, hogy ezek a kis éles lándzsák, a nád kis hegyes levelei, amik úgy egymásba metsződnek, azok esetlegesen az élességre mg jobban ügyelve, visszamenve oda, mert megéri a kép, hogy azok a lándzsák akár még manipulálva is még élesebbek legyenek. Hogy még jobban kijöjjön az előtér, és az őrületesen messze lévő háttér különbsége, hogy még jobban kettéváljanak. Egy festményszerű, akár óriásposzterre is alkalmas kép jöhetne úgy létre. (szőke)
értékelés:

Vízalatti tanulmány zene: Gavin Bryars: The Sinking of the Titanic

Nagyon szeretem a Zsolt tanulmányát, ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy ahogyan a fotóművészetben is követelmény, hogy folyamatosan egy sűrített elbeszélésmódot vár el az alkotótól a néző, úgy nyilván a látvány élménye, a víz alatti fényképezés, ami itt egy izgalmas dolog, és a tanulmányban egy védelmet ad – hogy itt a látvány élménye terjengőssé teszi az alkotást, tehát azt a fajta szigorúságot elveszi önmagától, ami meglétével kimondható lenne, hogy ez egy zseniális alkotás lenne. Most egy picit bő lére van eresztve a film történetisége. Ahogy régi zsüri sokszor mondták, a kevesebb több lenne, tehát az egyik javaslat az lenne, hogy érdemes lenne kicsit később, akár 2-3 hónap múlva megnézni, hogy egy másik hanggal, zenével hátha sűrítettebb lenne az egész. Másrészt érdemes lenne gondolkodni a befejezésen, hogy egy ilyen fajta történetnek mi lehetne a befejezése; miről szól egy ilyen vízalatti világ, a más fajta terekről, a másfajta mozgásról, lebegésről, bizonytalanul megkockáztatom, hogy talán a valóság és ezen álomszerű világ, a fények kettősségéből ebből egy átlépéssel lehetne talán lezárni ezt a filmet. De elsődlegesnek most azt tartom, hogy érdemes lenne az egészet sűríteni, még talán ezzel foglalkozni, akár beállított helyzetekkel, jelenetekkel, egy későbbi munkában, másrészt pedig az elmesélt történet befejezésén is gondolkodni. De a négy disznó megvan rá, ez nem egy egyszerű feladat a víz alatti kamerával operatőrködni, és remélem majd későbbi munkákban az alkotó kiváltja. (szőke) értékelés:

Bara Margit
Képválogatás közben készült fénykép, szorgalmi, hogy a derítésre mutassak egy példát. :)

A kép igazából, ha nem ismernénk a körülményeket, akkor akár még a család házi feladatba is nagyon könnyedén beilleszthető lenne. Lehet, hogy szokatlannak tűnik, hogy most utólagosan a szorgalmikból mért történik akár több átemelés is. Ennek az oka az és különösképpen az itt látható képre is érvényes ez, hogy szeretném, ha az adott technikai megoldásokat tudnátok ti is a későbbiekben alkalmazni. Meggyőződésem, hogy ezen a fényképen az a technikai ötlet, amiről szeretnék most beszélni jól és szervesen épül bele a kép egészébe és a kép filozófiájába, gondolkodásába. Azt persze zárójelbe jegyzem meg, hogy az egész kép pikantériája, hogy Magyarország ma élő fotóművészei, fotográfusai közül az egyik legnagyobb ember van ott a képen, tehát már csak azért is, mert Demeter látható ezen a fotón, már csak azért is megéri erről a képről beszélni, hiszen egy fotós, aki tökéletesen tudja, hogy az a beállítás, ahol ő modellként jelen van és ahol összetett módon egy világítástechnikát alkalmaznak, az majd mit eredményez. Ez okozhatja azt is, hogyha megnézzük a modell arcán jelenlévő gesztusokat, ez a gesztus valamilyenfajta beletörődés, valamilyenfajta bizalmas, de áldozati helyzet, mint egy igazolványképet felmutató póz, mintegy bizonyítási póz, de megadó póz, amelyben ő áll. Ugyanakkor a fények, ez az összetett, alapvetően ellenfényes, hátsó megvilágítás a kép középpontjára, mint egy belső színházi térre, mint egy varietében, egy belső fényben, mint egy lokálban látjuk azt a kevés fényt, amely a modellt, a modell előtt lévő képet, amely nyilvánvalóan látszik, hogy nagyon erősen kapcsolódik hozzá, és itt azt mondom, hogy teljesen mindegy, hogy a konkrét, vagy az általunk elképzelt történetet gondoljuk-e, ha nem tudnánk a valóságot, akkor nyilván azt lehetne látni, hogy igen, itt valaki hozzátartozott ehhez az emberhez. Sejtésem szerint ez így is lehet, hiszen Demeter saját fotóját láthatjuk itt, tehát ez érvényes ugyanúgy is, ha nem tudjuk a valós történést. Mindenesetre a gesztus, a testbeszéd, amelyben Bara Margit fényképe a beállításhoz képest mélyebben helyezkedik el, mint Balla Demeter arca, nagyon érdekes, és a kéztartással együtt nagyon érdekes háromszöges kompozíciós rendet alakít ki. Ugyanakkor tessék azt megfigyelni, hogy evvel a furcsa, trükkös megvilágítással valamilyenfajta reflex-hatással a fénykép mintegy kivágódik ebből a térből, ebből a belső terem hangulatból és nem csak hogy egy személyigazolvány fotóvá, egy stigmává, egy bélyeggé válik, hanem az egész képből, mint egy manifesztum, vagy mint egy plakát felhívó jele előre kerül. Tehát ha megnézzük a duplázást, Bara Margit körbevágott portré fotója és Balla Demeter fölötte elhelyezkedő, kamerába tekintő arca, mintha duplázódnának ezek a képek, nagyon izgalmas fény-árnyék és ellenfény megvilágított felületjátékot hoznak létre. Egyrészt ezt szerettem volna elmondani, másrészt pedig az a javaslatom, hogy érdemes lenne a magatok számára is megnézni, tanulmányozni akár egy kis kockás papíron felülnézetben azt, hogy vajon ennek a képnek a világítását hogyan hozták létre. Figyeljük azt meg, hogy a Bara Margit kép mögött, miközben Balla Demeter keze, bal keze fogja ezt a fénykép formát, a mögötte lévő ing az végig megvilágított, egy alsó megvilágítást kap és a jobb keze is hátulról kap fényt, mintha ott a háttérben valamilyen terasz fényből jönne ez, de közben azért árulkodik erről ez a szemüveg, amit nem véletlenül sok operatőr gyűlöl és utál, mert ezek a szemüvegek azok, amelyek például mozgófilmeknél, különböző jeleneteknél lebuktatják a helyzeteket a szereplőket, ugyanis a szemüveg tükrözi azt hogy hol van fényforrás. Érdemes ezen a képen elgondolkodni, én nem akarok itt mindent 100 százalékosan rátok erőltetni, hanem igazából csak annyit szerettem volna, és csak azért teszem meg az átemelést, hogy érdemes ezeken a fényviszonyokon egy picit elgondolkodni, mert látszólag egyszerű beállítást, látszólag egyszerű helyzetet és látszólag egyszerű képet látunk itt. De azért ez véleményem szerint csak elsődleges megközelítés. Nagyon is hordozza a hétfő délután házi feladat hangulatát, annál is inkább, mert aki esetleg majd megkapja azt a lehetőséget, hogy Demeterhez ellátogat, vagy esetleg a Demeter életébe egy pillanatra bepillanthat, nagyon is ott van ez a fajta csöndes, szűrt, oldalsófényekkel teli közeg amely ezen a képen látható. Ez egy három disznós kép. (szőke)
értékelés:

Álmod-lak
Áhítva álmodlak álomlak.

A Camilla újabb fekete-fehér képét látjuk, megint ez a retró és pop-art hangulat jelentkezik, itt pop-art alatt ugye az amerikai popkultúrát értem, itt elsősorban ez a lakókocsi próbálja hozni, ami divatjában is és életérzésében is még most is az USA-ban eléggé jelen volt, sőt jelen van, hogy voltak, akik lakókocsikban élték le az életüket, ide-oda mozogva az országban. A lakókocsi formarendszere az eleve egy urbanizált vizualitás, ami egy természeti közegben, a cseresznyefák, barackfák, és bokrok között kellően abszurd. Ugyanakkor azt gondolom, hogy ez a kép talán az optika, talán a fények miatt kellően elnagyolt ahhoz, hogy akárcsak az utazós képeknél foltszerűen érzékeljük a növényzetet és a lakókocsit, és ilyen értelemben mint pici kis lábjegyzetek jelentkeznek az információk, folthatásokban ezen a képen. Lakókocsi, három fa, fű, és ebben a ritmikai elrendezésben nekem az a kérdéses, hogy nem hiányzik-e a történetmesélésből valami, a nyugágy, az apa dereka, anya bikinije, a gyerek napozósapkája, valami, amitől ez az előtér élővé válik. Most olyan ez az egész, mintha egy talált kép lenne, a csend kategóriájára viszont visszaadnám, noha a képre adok egy disznót, de azt szeretném ha ez a lecke még jobban átszűrődne a Camillán. (szőke)
értékelés:

Üresség

Előtér-háttérel dolgozik az alkotó, és mivel már voltak nagyon erős munkái, így megkockáztatom, hogy kicsit határozottabb leszek a képpel. Az üresség természetesen arra utal, hogy a télre, a téli időszakra egy szép szobrot az önkormányzat becsomagol, vigyáz rá, hogy ne legyen baja a szobornak, és ettől tulajdonképpen egy avantgarde képzőművészeti alkotás lesz akaratlanul is. Nyilván ez egészalakosban lenne igazán érdekes, hogy a parkosított klasszicista épületkörnyezetben egy nejlonfóliával, cukorspárgával és leukoplaszttal összeragasztgatott avantgarde szobrot látnánk, ami alatt lehet, hogy egy történelmi személyiség lapul. A Zsolt itt közben említett egy világhírű performert, Christo a neve, akinek ez a mániája, és van is hozzá pénze és kapcsolatrendszer, hogy olyan helyen csomagol be a világ számára jól ismert épületeket, formákat, véleményem szerint eléggé értelmetlenül, a neoavantgarde egy híres művészéről beszélünk. A probléma ezzel a képpel az, hogy ha ezt az abszurditást keressük, ha azt keressük, hogy a szobor identitása, eleve a szobor egy abszurd dolog szokott lenni, hogy ennek a különlegessége most, eben a környezetben egy becsomagoltság, egy szürreális információ, ez egyrészt akkor él, ha a térből kiderül, hogy ez hol abszurd, és ez most nem teljesen érzékelhető, másrészt az abszurditás az anyagok különbözőségből is adódik, tehát abból, hogy az átlátszó cellux, a spárga, a fólia gyűrődései mind egy nem élő, hanem egy manipulált környezetet mutatnak. Ezek tónusokat, foltokat, ritmusokat is jelentenek. Hogyan keresgélünk itt mi az estiskolán, és ezt direkt mondom megint az Anitának, hogy miközben nagyon jók a meglátásai, az ötletei, a fénnyel tessék dolgozni! Ha ideviszek megint egy olyan fényvisszaverő anyagot vagy táblát, amit a képen kívül elhelyezve a kép jobb alsó részén reflexként használok, akkor kaphat egy olyan megvilágítást ez a szobor forma, amitől még jobban elválik a szobor a környezetétől, még szürreálisabb, még absztraktabb lesz. Tehát világítással, fénnyel, esetleg más napszakot választva létre tudom hozni, hogy ez a forma még extrémebb legyen abban a környezetben, ahol Anita most észrevette. Mert nagyon jól csodálkozik rá, veszi észre, a külvilág abszurditását, de amikor ezt le akarja képezni, akkor elmaradnak az érzékeléshez tartozó pici kis morzsák, amitől ez a képen is érthető lesz. Tehát túl gyorsan hozza létre a képet, kevesebb eszközzel, kevesebb olyan tartalékjelzéssel, mint amit ő a valóságban lát, és emiatt mi ezt már nem úgy érzékeljük. (szőke-hegyi)
értékelés: