Feladatmegoldás

Nem tudom, valahogy felfelé hord a kamerád. Itt is, mint az autónál fenn felesleges részek vannak, a fej vágása borzalom, lenn meg a kezekből lehagytál, miközben az lenne a fontos, hisz arra fókuszáltál. A másik, hogy a lágyítás itt is megjelenik, holott elég lenne ha a mélységélességgel játszol, nem kell erre még egy lapáttal rátenni, mert ízlésben kritikus lesz a dolog, szépelgő. A beállítás amúgy jó lenne, ha a vágás és komponálás jó lenne. (hegyi)

A szelektív színezés egy reklámfotónál megengedett dolog, de az gond, hogy miért szürkítetted le a köveket? A másik kérdés, hogy a felnik így most bedöglöttek, a harmadik pedig a vetett árnyék a hátuljánál. Ezekre megoldást kell találni, derítés, lámpák... Itt viszont kevéssé zavaróak a visszatükröződések a kocsin, bár ami az ajtóknál van, az oktalan, ki kell retusálni, ugyanis nem adja az ívét a formának, csak hiba. (hegyi)

Én ezt kedvelem, és ismerve az önportrézás technikai nyűgjeit külön fontosnak gondolom azt, hogy úgy sikerült megoldanod az exponálást, hogy az nem lett merev, beállított dolog, természetesnek hat, ellesett pillanatnak. A helyzet, amit mutatsz, tulajdonképpen irigylésre méltó nyugalmat áraszt, türelmet, szinte kávéházi hangulat, miközben a kisasztal a tányérokkal jelzi, hogy vár rád az ebéd. (hegyi)

Nem szeretem a barnát, nem szeretem a barnát, nem szeretem a barnát! Mert szépeleg, kelleti magát, édeske és hamis. Elolvastam, amit kiegészítésnek írtál - javaslom azt, hogy használjuk ki a lehetőségét, hogy a képekhez megjegyzés fűzhető a feltöltésnél, mert segít az értelmezésben. Oké, kiállításon nincs leirat, de ez nem kiállítás.

Ami a képet illeti, a papírzsebkendő nem való tárgy. És az a helyzet Viki, hogy el kell dönteni, hogy egy hangulatot akarsz mutatni, vagy dokumentálni. Ha a dokumentálás a lényeg, mint egy rendőrségi helyszínelésen, akkor korrekt fény kell, akkor a környezetből is több kell, mert akkor a néző is érezheti, hogy van egy tárgyias távolságtartás. Ha érzelem kell, akkor viszont ami ellene dolgozik a témának, azt ki kell venni, akkor nem lehet azt mondani, hogy a dédi környezete és nem nyúlok hozzá, mert ha kiveszed pl a zsebkendőt, akkor is a dédi környezete marad, csak te tudod, hogy kivetted, viszont az érzelmi hatás erős lesz és a formai dolgok nem zavarják ezt be, nem nehezítik.

Amit most írok, az nem csak neked szól, hanem általában gondolom igaznak: nincs olyan, hogy talált kép. Hogy valami úgy adja magát, hogy azzal semmit se kell csinálni. És itt fűzöm hozzá, hogy már eleve a kétdimenziósra váltás is módosítás, a képhatár kijelölése is az, önkényes, és szubjektív, a lencse megválasztása és a világítás, a mélységélesség - ez mind mind befolyásol és szubjektivizál, tehát már csak ennek okán sem érvényes az, hogy valami úgy jó, ahogy van, mert olyan nincs, az nem megfotózható, ami van, eleve belekavar a mi döntésünk. Márpedig ha ez így van, akkor ott a fotós "láttató" felelőssége, hogy kötelessége hogy esztétikai formát adjon. Ez nem jelenti, hogy mindent jólfésülten kell csinálni. De a hatásokat egy csapatba kell szervezni. Ha zaklatott, akkor arra, ha lírai, arra, ha experiment, akkor arra, ezeket nem lehet keverni, mert abból a néző számára is zavar születik. A dekomponálás is komponálás.

Azért írtam ezt le Viki, mert van esztétikai formaérzéked, van hozzá kezed és szemed is, de nem engedheted meg magadnak azt, hogy valamit ne csinálj végig azért, mert például a dédi emlékének valami fals tiszteletet akarsz adni azáltal, hogy nem nyúlsz bele a képbe. A tál, az olló, a reszelő és a koszok azok, amik az üzenetet hordozzák, a zsebkendő nem. Jól válogatsz, jók a kimetszéseid, csak add hozzá a határozottságod és eltökéltséged is. És itt is felhívom a figyelmed a mélytónusaid bezáródására. (hegyi)

Ez egy egészen kiváló kép. Precíz, jó a ritmusa, hangulata van, miközben egyszerűnek tűnik, de a pillanatot megtalálni és képéé formálni a gyakorlatban sosem olyan egyértelmű, mint az már a kész képen látszik. Gratulálok - és a megújult Látszótér szabadságát használd ki, várjuk a képeid. (hegyi)

Az, hogy ez performanszként működjön, be kell avatni a néződ. Nem lehet kukkolót csinálni belőle, mert nem fogja érteni. Működik az a része, hogy felfigyeljünk rá, de el is engedjük, mert egy idő után a kép maga nem ad válaszokat, nem érteni a táblát, a nézést, a padmaradványt és a helyzetet. Ha ez egy film jelenete, oké, mert előtte és utána is van valami. De a fotó keményebb műfaj a filmnél. Kevésbé lehet mellébeszélni vele, nincs mankó, nincs dialóg, zene, nincs snittek folyamata. Csak egy kocka, és ha azon belül nem értem, nem tudok mit kezdeni vele, még akkor sem, ha amúgy formailag oké. (hegyi)