Feladatmegoldás

Ez valami őszi helyzet, ugye, látjuk itt a búzamezőt, Feri kedvenc helyét ezzel a nagyon érdekesen behorpadt térrel, egy beállított képet, ahol az alkotó azért, hogy ezt az egész tér-törést még sejtelmesebbé tegye, elhelyezett ebben egy tárgyat, egy képalkotó elemet, ezt a széket a kabáttal és a kalappal, és a modell megy kifelé a képből. Hogy ő most ott egyébként valamit keres, és össze szeretné még szedni, nem teljesen világos, nekem egy kicsit ez az érzetem van abból, hogy nagyon lefelé néz a modell, olyan, mintha ő közben elment volna virágot szedni a búzamezőre. Érdekes kép, érdekes a gondolatisága, nagyon szépek a Feri felhői, tényleg nagyon festőiek, filmszerű a látvány, mint egy 70-es évekből itt maradt csehszlovák mozi. Amivel még mindig nem tudok mit kezdeni, és én szeretném, ha Feri ennek valamilyen szinten magyarázatát adná, hogy mi a fenének kell ez a vignettálás itt is. Én értem, hogy ez gyorsan és könnyen összerántja a kompozíciót, de ez a kompozíció, ha működik, akkor működik enélkül is, ettől nem lesz feszesebb, testidegen nekem. A Hétfő délutánra, mint értelmezés, és érzelmi helyzet, abszolút jó képnek gondolom, legfőképpen azért mert ez az egész attól válik személyessé, hogy nem egy megszokott hétfő délutáni helyzetet mutat. Nem egy nagyvárost, nem egy gyárat, nem egy munkahelyet, nem egy iskolát, hanem egy olyan személyes teret, amihez nagyon is érződik, hogy Ferinek érzelmileg mekkora kötődése van, és erre Ferinek nagyon nagy szüksége is van. Tehát akár az is lehet a történet megfejtése, hogy Feri elment a mezőre fotózni, de mire mindent beállított, délután lett, egy álmosító hétfő délután és dolgavégezetlenül elbattyogott haza. Figyeljük meg azt, hogy ott a látóhatár szélén tulajdonképpen mint egy mutatóujj tornyosul egy felhő, szintén nagyon jó helyzet. Persze ezek a véletlenek, amik a fotós kezére dolgoznak, de olyan, mint egy intelem. Én kedvelem ezt a képet, csak a vignettálást nem. (hegyi)
értékelés:

Szia Viki, nagy tisztelettel köszöntelek itt az Estiskolán abban az értelemben is, hogy ugye dolgoztunk mi együtt nem egyszer, és én annak örülök, hogy láthatóan azóta is „hagyod magad”, hogy gyakoroljanak rajtad. Akkor, amikor az akt táborban dolgoztunk, az elemzéseknél volt egy-két olyan helyzet, amikor egészen konkrétan az hangzott el, hogy a modellek nagyon segítőkészek, és segítenek minket, és nagy hála és köszönet nekik ezért, de akkor, amikor nem kapnak instrukciót a fotóstól, hogy mit várunk tőlük, akkor ők elkezdik a saját rutinjukból megoldani a feladatot helyettünk. Itt is ez történik. Viki egy rutinos modell, és tudja, hogy hogy kell nézni, tudja, hogy nem szorítom a szám, mindennel tisztában van azt illetően, amit az arcával kifejezni képes. Most itt megette vacsorára a fotóst ezzel a gesztusrendszerrel. Miközben a Viki figyelmét is elkerülte az, hogy az a mobiltelefon, amit a füléhez szorít, ennek az egésznek az erejét lényegesen csökkenti. A világítás a másik dolog. Voltunk világítós táborban is, pontosan tudjuk azt, hogy a világításnál mennyire nagy szerepe van annak, hogy mi van közel, és mi van távol, hiszen ami közelebb van hozzánk, ugyanazzal a fénymennyiséggel megvilágítva lényegesen világosabb tónust kapunk. Itt eldörrent egy vaku, és ez lemeszelte Vikinek mind a két kezét, meg egy kicsit a homlokát is. Ettől a két kéz lényegesen erősebben kommunikál velünk, mint az arc. Egyrészt az a problémám ezzel a képpel, hogy az arc egy felvett pózt mutat, nem a Vikiről beszél, hanem arról, amit a Viki képzel magáról egy fotografálási helyzetben, tehát az ő szakmaiságát mutatja - színház. Másrészt a két kéz elviszi a figyelmet az arcról, és elviszi a fókuszt róla, nem az arccal foglalkozunk, hanem azzal, hogy hogy tartja a poharat, meg hogy mi lehet a másik kezében. Ez egyrészt világítási probléma, másrészt az, hogy mennyi időt töltünk a modellel. Megint azt mondom, amit mondtam a Tündi esetében, hogy András dolgozzon a Vikivel, de most jó lenne, ha Vikiről egy olyan képet mutatnál, ami Viki maga. Nem egy könnyű eset, mert ő szakmailag magas szinten van, tehát egy sokat megélt modellről beszélünk, vagyis olyanról, aki sokat dolgozott már fotósokkal. Ebből a helyzetből kizökkenteni őt, és azt mondani, hogy most nem szakmázunk, hanem rád vagyunk kíváncsi, nehéz, mert ha nem vagyok elég szemfüles, és nem elég gyorsan dolgozom, vagy nem tudom őt határozottan kibillenteni a megszokott nyugalmából, akkor bizony úgy, hogy ő ezt nem akarja, beindulnak a megszokott reflexek. Ismétlés. (hegyi)

Itt mintha ez túl lenne élesítve, olyan érdekesek az élei a formáknak, túlhúztad te egy kicsit. Kár, mert a finomságát vesztette el a kép. A köd, és ennek a meseisége az, ami izgalmas, erre nem szabad ekkora sharpen-t ráeriszteni. Azok a kacsák nem ártott volna, ha még nagyobb szerepet kapnak. Jó ez a pad, csak lehet, hogy annyit nem ér. Meg kellett volna nézni ezt máshogy is, hogy hátha ezek a kacsák, ahogy ott úsznak abban a párás helyzetben, izgalmasabb ügyet hoznának. De el tudom ezt is abszolút fogadni, technikailag van vele bajom. Kettő csillagot adok rá, technikailag próbáld ezt valahogy gatyába rázni, mert most a technikával, amit sablonként ráhúzol, agyon is vered. (hegyi)
értékelés:

Egy régi leckém ismétlése.

A képet nagyon kedvelem, de nem tudom a Tisztelet-búcsúzás-gyász kategóriába elfogadni, mert teljesen másról szól ez a lecke. Akár a Természetfotó leckébe, vagy bármi másba szívesen áttenném. Én szeretném, ha Ágnes nem akarná megkerülni ezt a leckét, hanem a saját élményeibe próbálna feloldódni, és abból próbálna nekünk mutatni valamit. Viszont a képet én nagyon kedvelem, azért mert úgy indul, mintha egy képeslapot látnánk, és aztán az ember egyszer csak rádöbben, hogy mi is az, ami itt terítékre kerül. Ami egy kicsit a kompozíciónál problémás, és ezen lehetett volna elgondolkodni, hogy melyik utat választjuk, az arány, a kép fölső és alsó része között. Most ez majdnem 50-50 százalékban van, itt a bizonytalanságot a hó vastagsága kelti, hogy most körülbelül 50 százalék-e, de nagyjából sikerült ezt eltalálni. Csak ezzel az a baj, hogy az ilyen helyzeteknél mindig egymáshoz kapcsolódó, de egymásnak ellentmondó világot mutatunk meg, ezért nem árt, ha az alkotó a saját nézőpontját azáltal közli a közönséggel, hogy meghoz egy döntést, hogy engem az érdekel, ami a háttérben történik a fákkal, és elvarázsolnak ezek a havas mesebeli facsoportok, vagy pedig a pusztulás érdekel, ami tulajdonképpen egy bizonyos értelemben természetes is, hiszen az erdők, a fa felhasználása érvényes történet befejezés. Bármelyiket is döntöm, arra kell tennem a voksomat utána. Nagyon szépek azok a játékok, amik létrejönnek ezen a farakáson, főleg ezekkel a hósapkákkal. Én azért nem mondom el, hogy én mit döntenék, mert nem én készítettem a képet. Ezt a döntést Ágnesnek kell meghozni. Itt érzek egy bizonytalanságot. Bármelyik érvényes lehet, és az utána indokolódik is a kompozíció által. Erre most egy csillagot adok, azért mert szeretném, ha ezen elgondolkodnál, és utána ennek valamilyen megoldását küldenéd nekünk. (hegyi)
értékelés:

Az előző képhez nagyon hasonlatos effektet használ András, nem igazán értem a szerepét ennek, nem látom azt, hogy mi az oka annak, hogy a modelljét bele akarja mindenféleképpen egy ilyen „1929, barcelonai pályaudvaron várom a szerelmemet” helyzetbe vonni. Ez szerintem önmagától is működik, nem kell ehhez ez a színtorzítás. Itt megint vitatkozom az alkotóval abban, hogy ez plusz értéket ad-e ez a színválasztás ezekhez a képekhez. Én nem érzem ezt. Három portrét látunk egy modellről. Ha egészen szigorú akarok lenni, akkor ebből az első portrén a műanyag pohár testidegen. Sem a hajhoz, sem az öltözékhez, sem a tekintethet nem illik. Valószínűsítem, hogy instruálva volt a modell, de az instrukciónál sok idő telhetett el az exponálás és a modell beállítása között, mert meg van a gesztus fagyva. Ez azért nehéz, mert az ivás egy elég dinamikus cselekvéssor, tehát ezt lehetett volna esetleg másképp provokálni, hogy közben mi rákészülünk arra, hogy exponálni fogunk. A második kép egy cigarettázós fotográfia. Attól, hogy ilyen erősen roncsolva van a tónus, ettől sokminden mást is gondolhatunk, hogy ez mi, amit a szájába vesz, de a gesztus maga, amit az ujjaival mutat, egy cigarettázós gesztus. Értem én, a modell megint nem a kamerával van kapcsolatban, hanem valaki mással, ettől van egy elidegenítő hatás. A kompozíciót rendben lévőnek találom, de kérdés az, hogy abban a pufikabátban ki ál a modell mögött, és az miért jó, hogy ott van. A harmadik képnél, ami szerintem a legjobban sikerült ezek közül a képek közül, egy személyes helyzetben figyeljük meg a modellt, aki valamilyen ülő alkalmatosságon, egészen a sarokba szorítva, elfoglalja magát, és valamilyen albumot nézeget. Ez az egyik legjobban elkapott pillanat, ha már képsorban gondolkodom, és portrémegoldás, akkor ez egy jó kiindulási alap lehet. Azzal nem tudok mit kezdeni, hogy egyik képen sem néz a modell ránk, és azzal sem, hogy miért pont ez a három gesztus az, amit András jellemzőnek gondol a modellről. A kép címe az, hogy Tündi, ismerjük a modellt, mert szintén egy Estiskolába beiratkozott hölgyről van szó, találkozhattunk vele személyesen is, sok mindent tapasztalhattunk ezeknél a találkozásoknál. Kicsit visszahúzódónak ítélhetjük meg, sok mindent elmondhatunk róla, de hogy az András miért pont ezt a három cselekvéssort próbálja értelmezni, én nem teljesen látom át.
   Az a helyzet a portréval, hogy akkor működik jól egy portré, ha van közünk a modellhez. Én úgy érzem, hogy ezzel nincs is probléma. Az inkább a baj – és ezzel saját magam is szembesültem már -, hogy ha nagyon sok időt eltöltünk valakivel, akkor egyszer csak bejön egyfajta gátlás, mert nagyon belül kerülünk egy körön, és onnantól kezdve nehezen tudjuk kívülről szemlélni. Az mellett, hogy kell a személyes kontaktus is, és kell ismerni a modellt, hátrány is lehet az, ha túl sokat tudunk a modellről. Én nem egy esetben próbáltam már portrét készíteni olyanokról, akik hozzám érzelmileg közel álltak, ismertem őket, és rendre kudarcot vallottam azért, mert nem tudtam azt a kellő távolságot felépíteni újból, ami ahhoz kell, hogy egy kicsit objektívebben is tudjam nézni a modellt. Ami meg nagyon szubjektív, ott az a kérdés, hogy abba belemegy-e a modell. Én el tudnám képzelni azt, hogy ilyesmit csinál az ember, de ehhez az kell, hogy a modell olyan szinten adja át magát a fotózásnál, amikor egy teljesen szubjektív, szürreálisnak is mondható álom-élményanyagból dolgozik a fotográfus. Ez is megint egy olyan helyet, ami nagyon ritkán esik meg, ráadásul nagyon vékony határmezsgye van itt, amikor az intimpistáskodás oldalára ne essünk át. Nem mondom, hogy könnyű helyzetben van András akkor, amikor Tündit akarja fotózni. Én nem akarom őt erről lebeszélni, de ha tudok abban segíteni, hogy itt mi lehet a megoldás iránya, akkor azt mondom, hogy vagy próbáljon meg elvonatkoztatni egy kicsit attól, amit ő már megismert, és egy kicsit megpróbálni idegenként tekinteni a modellre, vagy pedig olyan szintre kell menni egymással ebben a munkában, amihez nagyonis kell az együttműködése a modellnek. Akkor viszont nem működik az, hogy ellesett pillanatokat próbálok meg portré szintre emelni. Mert akárhogy is beállítjuk, vagy kérjük, hogy maradj így, mert ezt most le akarom fényképezni, de ezek mégiscsak az életből ellesett pillanatok. Visszaadom ismétlésre. Ha szeretnél még Tündiről portrét készíteni, akkor ezt még egy kicsit gyúrjad. (hegyi)

Az előző képsorhoz képest szerintem nagy előrelépés történt azzal, hogy Ágnes egyrészt koncentráltabban közelített ehhez a munkához, másrészt jót tett ezeknek a képeknek a fekete-fehér. Talán annyit tudnék hozzáfűzni még, hogy az első képpel van még egy kicsi bajom, mert úgy érzem, hogy ez nagyobb teret elbírt volna, főképp arra, amerre a csúszás történhet. Ugye ez egy csúszda, amin lecsúszunk, és ugye valahová csúszunk, nagyon szűkre van ez most vágva. Így, főleg úgy, hogy a kapaszkodó része, ahol fölmegyünk, nem szerepel a képen, ez így egy csigának is nézhető lenne, vagy bármilyen más amorf formának. Nem biztos, hogy egyértelműen rájön a néző, ha csak ezt a képet látja, hogy miről van szó. A második kép nagyon finom, szép, egy kicsit itt is talán szűkre van szabva. Nekem a harmadik kép tetszik a legjobban, abszolút egyetértek azzal, amit a képen látok. Talán egy foknyit mintha el lenne fordulva az óramutató járásával megegyezően, de ennyi belefér. A harmadik kép az, ami igazán sokat mond nekem. Még egy dolog: ha megnézzük, az első képen a háttérben elképzelhető, hogy valamennyire le van taposva, nyomok vannak, de a második és a harmadik képen az embernek túl sok nyoma nem látszik. Ezekhez a helyzetekhez azért ez is valamennyire hozzátartozhat, hogy nyomot hagyunk. Ebben nem biztos, hogy egyet kell velem érteni, így is abszolút működőképes a dolog, itt nagyon kis dolgokról van már csak szó. Ha van kedve Ágnesnek ezzel még foglalkozni, akkor keresse magát még ezekben a helyzetekben, az irány nagyon jó, többet kellene azért megtudnunk Ágnesről, az ő véleményéről, az ő érzelmi hozzáállásáról, de ez az egész nem rossz irány.
   Az új rendszerben az osztályokat is bevezettük, ez a képsor még ezelőtt készült, nem szeretném erőszakkal ráhúzni erre a rendszerre ezt a házi feladatot, mégis azt gondolom, hogy itt szeretnék erről most beszélni. Ez a képsor nekem már megvan, mint három csillagos képsor, de a leckemegoldás, hogy azt mondjam, hogy a Gyermekkor lecke elfogadásra került, még várnék Ágnestől valamiféle képi megfejtést, mert a 16.-os lecke, Gyermekkor, a saját gyerekkori élményeink, a saját gyermekkorhoz fűződő gondolataink, érzelmeink megközelítéséről szól. Ágnes tudja, hogy mennyire valós, amit itt látunk, hogy mennyire jellemző ez számára az ő gyermekkorából, de én azt gondolom, hogy ez még pontosítható. A három csillag megvan, de maga a lecke még visszaadásra kerül továbbgondolásra, ahhoz, hogy ezt teljesített leckének tekinthessük. (hegyi)
értékelés:

Jó ez az egész, de egy picit azzal van problémám, hogy érzek egy bizonytalanságot a kép bal oldalán. Ugye lehetett volna ott meghozni egy döntést, hogy még a fényes résznél vágok, ott, ahol fény éri a havat, és akkor ez egy jó kis nonfiguratív valaminek tűnik. Vagy azt mondom, hogy oké, akkor legyen ott benne ez a kékes szín, de az arányoknál legalább az aranymetszés felé valamilyen szinten el kellene mozdulni. Most ez nem történik meg, esetlegesnek tűnik a kép bal oldala. A gondolattal abszolút egyetértek, talán nem használtam volna ekkora perspektíva-dőlést, hogy a kamera ilyen szögben legyen a kép fő motívumának síkjával. Kicsit talán a merőlegeshez közelebbi meglátást kellett volna adni, a térbelisége akkor is meglenne. Annyit még, hogy ez így háttér, és a történet kellene még hozzá. Ismétlés, lehet? (hegyi)