Ez olyan, mint egy totemoszlop, ha akarom. A keretezésre nincs semmi szükség, azt felejtsük el, hogy digitális képeket elkezdünk keretezni, tudom, vannak olyan nagy pályát bejárt fotóamatőrök, akik ebbe beleszerettek, és a mai napig ezt bőszen használják. Nem akarok nevet mondani, de rá lehet keresni az interneten és piros sálban szokott járni, és János a keresztneve. Tudom, hogy emberek szoktak ilyet csinálni, ez abszolút a digitális kor hülyesége, és semmilyen értelmét nem látom annak, hogy imitáljunk valamit, amikor ott a valóság is. Tehát a keretezést felejtsük el. Majd amikor a falra kerül, akkor ezen lehet gondolkodni, a képernyőn nincs szükség erre. Ami a képet illeti: érdekes ez a totemoszlopos játék. Nekem akkor érdekesebb lenne, ha nem lenne ekkora tónuskülönbség a kettő között, mert akkor olyan lenne, mintha két ilyen UFO jönne velem szembe a fekete éjszakában, szóval akkor jobban összeállna a történet. Így most nem annyira. (hegyi)

Én lentről felfelé nézegetem a képeket, tehát nem volt egyértelmű, hogy egy ugyanilyen kép fog érkezni, de az az érdekes, hogy ennek ezt a címet adtad. Még az is lehet, hogy mellényúlok, és ezt az estét te tök egyedül csináltad végig, de abban egészen biztos vagyok, hogy a hatás valahonnan kintről jött, még akár egy közösségi oldalról, vagy ilyesmi. Megint azt mondom, hogy érdekes, de ez így ebben a formában nincs kész. Nyugodtan levághatsz a kép bal oldaláról két ujjnyit is akár, és akkor az egy feszesebb ügy lenne, komponálni, komponálni, komponálni. Ez a legfontosabb, minden mást ez mögé lehet helyezni. Mindig szoktátok kérdezni, hogy vannak-e ökölszabályok, és hogy melyik szabály erősebb, mint a másik. A legerősebb szabály a kompozícióé. Ha ez nincs rendben, akkor semmi nincs rendben. (hegyi)

Kicsit furcsa helyzet nekem a Demeter képeit elemezni abban az értelemben, hogy jelen vagyok, másrészt meg persze benne van az is, hogy a mesteremről beszélek, hát hogyan jövök én ahhoz, hogy elemezzek. Aztán mindig úgy vagyok vele, hogy ezen nekem kell túlemelkednem, mert a nézőnek, vagy a látszótereseknek ez a fajta problematikához, amit nekem ez jelent, semmi közük. Ők látnak egy képet, meg van egy csávó, aki itt mondogatja az elemzéseit, most mit szerencsétlenkedik? Úgyhogy ennek értelmében fogok ennek a képnek neki. Szerencsére sok idő eltelt a készítés óta, itt most pozitív az, hogy nem tudtam az elemzésekkel foglalkozni az elmúlt időben (remélem ez már nem így lesz), mégpedig azért, mert ez a kép egy beszélgetés kapcsán készült el. Én kérdeztem rá Demeternél arra, hogy hogyan fotózná le ezt az inget, mert ott volt ez az ing ledobva, bár nem teljesen így. Ez egy nagyon érdekes helyzet volt abban, hogy először elkezdte mondani Demeter, hogy ő mit csinálna, és akkor mondtam, hogy ne mondja, hanem csinálja. És innentől volt érdekes, hogy ugyanaz a tűz, lelkesedés, ugyanaz a megrögzöttség jött elő Demeterből, mint amit én régen is ismertem nála, hogy megszűnik a külvilág, és elkezd dolgozni. Megszűnt az, hogy 84 éves vagyok, az, hogy nehéz felállni a fotelből, és elkezdte csinálni a dolgot. Először is változtatott az ingen, és ő azt már az elején megmondta, hogy kell hozzá macska, tehát változtatott azon, ahogy ez az ing le volt dobva, mert nem egészen így volt, ennél kevésbé volt dinamikus. Tehát mi a tanulság? Hogy hozzányúlt. Mert neki megvolt a fejében, hogy ennek hogy kell kinéznie, és a valóság nem olyan volt, és ezt alakítjuk. Tudom, ez sokatoknak nehézség, vagy valaki rossz tanácsot adott, és ezt elutasítjátok, de én azt mondom, hogy már az maga beleavatkozás a valóságba, hogy előveszed a fényképezőgépedet, mert ennek a jelenléte is változtat a valóságon, van erre ugye filozófiai és méréstani kifejezés, amikor a mért értékekbe a mérőeszköz is beleavatkozik, vagy bonyolítja azt. Itt is erről van szó, tehát ha már elfogadom azt, hogy a fotózás maga valóságtorzító dolog, ha elfogadom azt, hogy a három dimenzióból kettőt készíteni is valóságtorzítás, és ha elfogadom, hogy egy folyamatból kiszakítani egy időpillanatot is ilyen torzítás, akkor onnantól kezdve miért, hol kell megállnom? Maga a fotográfiai valóság az lesz, amit én létrehozok képkivágással, a pillanat megragadásával, mindennel. Tehát nyugodtan hozzá szabad nyúlni, megtörtént. Oda le volt dobva a szemüveg, és az érdekes az volt az egészben, hogy egyszer csak a macska tudta, hogy hol a helye, és Demeter exponált. Miközben ott van a rendezettség, aközben ott van a véletlen is, és nekem ebben a képben ez a zseniális, hogy az egésznek a dinamikáját a macska természetes formája, és a macska jelleméből adódó dinamika fűszerezi azzal, ami az ingnek a formai játéka, a rendezettsége a rendezetlenségben. Még egy dolog, amire itt utalnék, amit már sok elemzésben mondtam: hogy a káosszal nem ábrázoljuk a káoszt. Itt nagyon fontos az, hogy ha csak az ing lenne macska nélkül, akkor ez lehetne akár egy káoszos helyzet is, de a macska billenti helyre. Nagyon örülök ennek a képnek, főképp azért, mert ennek a képnek a kapcsán elmondhattam a fentieket. (hegyi)

Feri, én ezt nagyon kedvelem, és csak remélem, hogy ezeket az önkép-sorozatokat folytatni fogod. Bele-belecsípsz ebbe a témába, holott én azt gondolom, hogy ha egyszer belefogsz, akkor vegyél egy nagy levegőt, mint a búvár, bent tartod, és elkezdesz a korallzátonyokon bóklászni, és keresni azt a gyöngyöt, vagy kagylót, mert lenne értelme, szerintem visszahatna a többi munkádra, ha ebben haladnál. Tudom azt, hogy az ember félti a fényképezőgépét, azért fontos ez a pánt, de a képen nem jó. Úgy kellene megoldani, ha ilyen önképet csinálsz, hogy ezt valahogy levenni, persze óvatosnak kell akkor lenni, jobban oda kell figyelni, de ez ne szerepeljen a képen, mert egyébként ez egy izgalmas kép lenne. Én arra bíztatlak, hogy kezdj el magaddal dolgozni, mert egy csomó problémát fel fog hozni a felszínre, amiről fogunk tudni beszélni, és szerintem ezek fontos ügyek, és még mindig jobb, ha veled kapcsolatban beszélek arról, hogy vedd le a kis csíkos pólót, és vegyél föl helyette mást, vagy fésüld meg szépen a hajadat, mint ha ezt egy modellel kapcsolatban mondanám. Ott a modell integritását is célkeresztbe veszik akarva-akaratlanul is a dumám, tehát én inkább kritizállak benneteket a képen, mint egy idegent, ott mindig nehezebb helyzetben vagyok, mert az a modell nem tehet arról, ha a fotós bénán csinált valamit, és nehogy bántódás legyen belőle, ott az ember visszafogottabb. Ha ti magatok vagytok a képen, ez is értelme az önarcképezésnek, akkor könnyebben mondom el az alapproblémákat. Úgyhogy hajrá, hajrá, várnám a folytatást. (hegyi)

Egy vazanyi liliomot latok lagy arnyalatokkal, ami szepen illik a viragokhoz. A vaza szeles szaju, a viragokon minimalis elrendezettseg sem latszik, es ez szep, szabad es konnyed erzetet kelt bennem. Latok egy szep formaju kancsot, ami kiemel egyetlen viragot - ez a reszlet onmagaban is megerdemelne talan egy kepet, ugyanakkor kicsit borit az elrendezesen, amit a bal felso sarok fele nyulo liliomok igyekeznek ellensulyozni. Latom meg a korabbi locsolasok maradvanyait a vaza mogott az uvegen, aminek nem sikerult jelentest vagy kompozicios szerepet talalnom (:p).
Nem tudom nem emliteni azt a feszesseget, amit a kep jobb es bal szelet erinto kancsoful ill. virag ad, nem tudom ezt osszhangba hozni a fent irt konnyed es talan kisse vad eleganciaval. Talan fel koromnyi plusz hely jobbra es balra ezt enyhitene.
Az hiszem, mind a vilagitas, mind az expozicio es az utomunka kellett ahhoz, hogy az arnyalatok hatarozottak es beszedesek, de ne harsanyak legyenek. Gondolok itt a hatter enyhen strukturalt sotetsegere, a viragszirmok szinte tapinthato anyagara, az uvegek kemenysegere, es ezek viszonyaira.
Kellemes kep, egy jol megvalasztott es bemutatott szelete a mindennapokban talalhato szepsegnek, amik feldobjak a pillanatokat. (bobák)

Igen, Zoli ehhez a hídhoz gyakran kijár, és nagyon örülök neki, hogy ennyire beleszeretett egy helybe. Az egy idő után fontos lehet, hogy miket látunk meg, és mik azok a mozdulatok, amik viszik a kezünket, és mik azok a lelki rezdülések, mert saját magunk fejlődését, a gondolkodásunk változását is nyomon követhetjük egy ilyen melónál, ha évente 2-3-szor ugyanarról a helyről csinálunk képet. Ez egy abszolút rendben lévő ügy lenne, ha nem kezdenéd ezt a 16:9-hez hasonló képméretet használni. Ezt több embernek mondtam már, megint határozott leszek: ez a méret a filmhez kell, a fotó nem ilyen, nem ezt a látásmódot kívánja, nem erről szól. A filmes hangulat azért ilyen, hogy legyen bevezetése és kifutása egy mozdulatsornak, vagy legyen egy szituációnak egy olyan környezeti rezdülése és hatása is, ami ott van a képen, nem kap hangsúlyt, ott pezsegnek az emberek mondjuk egy bálban, de ad a tömegnek egy olyan hatást, erőt, ami kiemeli a főszereplőt. Erre itt nincs szükség, mert ez egy állókép, és idétlenné válik, olyan, mintha megnyúlt volna, mintha nem a rendes méretekben dolgozna, hanem torzítottál volna ezen a képen, holott valószínűleg erről nincs szó. Fognám, és lehagynék legalább egy-másfél ujjnyit a kép bal oldalából. Az az oszloprész nem annyira fontos, mert most elvitte az egésznek a súlyát: az tömör, nehéz, sötét, és ez ellene dolgozik annak a finom játékosságnak. Kell belőle valamennyi, mert az a támaszték, de nem ennyi. Egyébként a dolog szép, és nagyon finom lehet, ha nagyban néznénk, akkor valószínűleg jobb látnánk a madarat, az egésznek lenne egy hangulata. Még egy dolog, amit hozzátennék: bátrabban bánj a mélységélességgel. Nem a divatos papírlap vékony mélységélességre gondolok, mert az egy tájképnél nem biztos, hogy megáll, de valamennyit vegyél visszább a mélységélességből, ez lehet egy 22-es blende is, mert elég lenne itt egy 8-as blendével, ahhoz, hogy az egésznek a tere jobban megjöjjön. Nem kell nekem mindent élesen látni, nem szükséges. Az egy döntés is utána, de ez határozottabbá teszi a képet, hogy maga a te döntésed lesz határozottabb, hogy mit akarsz élesen mutatni, és mi az, amit hagysz kimenni az élességből. Van amit itt még dolgozni, úgyhogy hajrá, várom a folytatást. (hegyi)

Azt mondja Gábor, hogy eredetileg első leckének indult, és saját magával nem nagyon elégedett ez ügyben. Azt megértem, hogy miért nem. Tudod miért? Mert nem kell rá ez a csillanás. Értem, ettől lett E.T. , haza, E.T., de bízz abban, amit csinálsz annyira, hogy ez nem kell rá, ezt ledobja magáról. Ettől lesz primér, egyszer használatos. Ha időtállót akarsz, akkor ott van az ujjaknál, a tenyereknél az a finomság, ami ide kell, az a vibráló tónusgazdagság. Az egésznek van egy remegése, egy nagyon furcsa érzete, kortalanná válik, mert ez lehetne akár egy öregember keze is, vagy egy afro-amerikai ember keze, tehát ettől működik. De ha azt a kivilágosítást, vagy a fénygyűrűt odateszed, akkor mindez már nem érdekes, mert az uralja a képet olyan erősen, hogy már másra se figyelek, de ez önmagában nekem nem annyira fontos. Gábor, nagyon el vagy tűnve, tudom, én is el voltam, de most rákapcsolunk, te is kapcsolj rá, és várom ennek a dolognak az újraértelmezését. (hegyi)