A Hargitán a fafeldolgozás a fő ipari tevékenység. Kisipar, nagy fa.

Mielőtt az elemzés elkezdődne annyi zárójeles megjegyzés, ez nem az elemzéshez kapcsolódik, hogy itt Dörögdön gatternak (két t-vel) mondják ugyanezt a kifejezést. A többieknek mondanám, hogy maga ez a funkció egy nagyon fontos munka, ahol az erdőről kitermelt fák, fatörzsek, farönkök felszabdalása hosszanti irányban, majd gerendák, lécek elkészítése a feladata a gatterosnak. Erről látunk egy riportot. (szőke)

Egy hét képből álló sorozatot látunk, ami megint azt mondom, hogy egy olyan leletmentés a Gábor részéről, amit én nagyon fontosnak tartok. Egy olyan szakmát mutat be, ami lehet, hogy kiveszőfélben van, egy olyan helyzetet mutat be, amivel nem biztos, hogy mindenki találkozik, főleg mondjuk Budapesten. Hát lehet, hogy nagyon kéne keresni, hogy hol találok ilyet. De a megközelítésnél mindig azt mondom, amit az előző sorozatoknál is: hogyha tudom, hogy hol vagyok és mit akarok megmutatni, akkor kellő időt kell szánni arra, hogy ezt a munkafeladatot, vagy ezt a képsort meg tudjam oldani és úgy mutassam be, hogy az egyrészt ritmizálásában is egy dinamikus történetet hozzon létre, másrészt pedig úgy, hogy azért tényszerűen föl is tárjam azt a munkát amiről itt most szó van. Az első kép az maga a hórukk része ennek a dolognak, tehát viszik azt a nagy rönköt, nekifeszülnek a munkának, ez egy jó meglátás ennél a történetnél. Lehet hogyha egy fél perccel előbb fotózok, akkor még fényben vannak ezek az alakok, akkor is gondolom ott cájgolták ezt a fát, mert ezekre a rönkökre már az elején föl kellett nekik ezt valahogy kínlódni. Kevésbé lett volna árnyékban a szereplők java. A következő képen a háncs leszedést látjuk, jól mutatja a kép, hogy miről van szó. Aztán már egy technikai megoldást látunk, ahogy lécekre szelik ezt az alkalmatosságot, majd jön egy állókép, ami igazándiból biztos fontos és a Gábort maga a színdinamika foghatta meg, ugyanakkor azt mondom, hogy igen, csak én, ha nem tudom, hogy miről van szó ennél a munkánál, akkor nem biztos, hogy értem, hogy mit látok ennél a képnél. Úgy gondolom, hogy inkább arról van szó, amit már mondtam előbbi sorozatoknál is, hogy az ember izgul, elragadja a hév, hogy hú, de jó helyzetben vagyok és ebből milyen frankó kis sorozatot fogok kihozni. De annyira szétszabdalja - maga ez a szerkezet, ami fűrészeli ezt a fát - a kompozíciót, hogy most nem eldöntött számomra, hogy az a fontos, ami ott történik a fával, vagy az az arc fontos, aki ezt a munkát létrehozza? Ennél lényegesen szűkebb kompozícióval dolgoztam volna. Aztán megint nyitunk, ugyanebből a gépből egy másik állást látunk, majd egy harmadik állást is látunk. Nem érzem, hogy nagyon dinamikusan fejlődne ez a történet. És megint az van, hogy nem fejeződik be a mese. Tehát szeletelik ezt a fát, szeletelik, aztán nem lehet tudni, hogy mi lesz ennek a sorsa. Tehát nem látunk egy rakodást, ahogy ezek szépen össze vannak slichtolva és egymásra rakva. Nincsenek portrék, nem látjuk a gyöngyöződő homlokot, valami ott a háttérben az egyik képnél egy traktor látszik, de igazándiból egy pici lírát azért ebbe bele lehet vinni. Tehát én azt mondom, hogy én erre megadnék, mondjuk kettő disznót, hogy bíztassam a Gábort. Igazándiból azért azt mondom, hogy emellett meg azt kérem, ha el tud menni, ismételje és a következőkben azért erre figyeljünk oda, hogy egy riportnál milyen dinamikát hozunk létre a képek egymásutániságában, mert egy képriport az nem csak annyiból áll, hogy egymás után pakolunk képeket, nem attól válik riporttá, hogy több képet rakunk mint egy. Attól válik riporttá, hogy egyrészt elmesélünk egy történetet, tehát kvázi mondjuk a három szereplőből akit látunk kiválasztunk egy szereplőt, aki a legbeszédesebb, aki a legrajzosabb, aki a legjobban tudja számunkra az üzenetet hordozni és ráadásul aki a leginkább szóba áll velünk, vagy aki hajlandó velünk együttműködni és őt állítjuk a középpontba. És az ő történetét kezdjük el megfejteni, hogy mit is jelent. Mondjuk van három ember a Tibor, a Béla meg a Jóska, hogy ezek közül mondjuk kiválasztom Tibort és akkor azt mondom, hogy Tibornak mit jelent ez. Végig kell követni egy ilyen munkafolyamatot. Az elejétől a végéig, sőt még akár tovább is. És akkor ténylegesen azt mondom, hogy riportról beszélünk. Ez itt most egy képsor, de igazándiból, mint riport nem működik, mert nincsen témafelvetés. Bemutatok valamit, értékmentésként funkcionál. Hát a riporthoz azért ennél egy picit több kell. (szőke-hegyi)
értékelés:

Dömper a kiscicám éen nyugalmi állapotban

Egy úgynevezett házi macskát, vidékiesebben szólva cicát látunk. Egyértelmű, hogy a kamera olyan közelségbe merészkedett, természetesen értem ezalatt az operatőrt is, ahol az állatok, a házi állatok intim szférájába kerülünk be. Ezáltal manifesztálódik az állat, az állat figyelme. Azt is jelenti, hogy valószínűleg a fotós olyan kapcsolatrendszerben van ezzel a kis állattal, amely lehetővé teszi számára az ilyen közeli és szemérmes megfigyelést is. Mert általában az állatok csak úgy, idegen fotósokat nem nagyon szoktak ilyen közel engedni egymáshoz. Például mondjuk az elektronika miatt is, mert akár a lovak, akár a macskák, kutyák tökéletesen érzékelik ezeknek a berendezéseknek az elektromos rezgéseit és nem nagyon szeretik. Tehát azt mindenféleképp el kell mondani, hogy az úgynevezett instruációs szintje a képnek, amelyet a fotós hoz létre az jól működik. Kellő helyzetet teremt, közel mászik, fekszik, bújik a kisállatához, amíg eljut egy olyan pontra, ahol az exponálást létre tudja hozni. Ezáltal ez a kis állat valójában manifesztálódik és egy nagy oroszlánná válik, poszterszerűvé. Ez az egyik erőssége ennek a képnek a pici, belső parányi világ felerősítése. És ettől válik az egész üzenetrendszerében nem a házi kedvenc kategóriájává, hanem az emberi üzenetté. Majdhogynem azt tudom mondani, hogy Varga Katalinná. Anélkül, hogy ismernénk őt, tudnánk róla, a kép mégis azt sugallja, hogy ez a pihenés, ez a kettős együttlét a fotóssal tulajdonképpen egy tükröződése, egy tükröztetése, egy érzelmi tükröztetése magának a fotográfusnak. Tehát mi erre a képre megadjuk a három disznót, de azért azt nagyon kérnénk elsősorban a makro és közeli felvételeknél ugyanúgy ügyeljünk az élességre. Itt a cica tekintetében a szemek nagyon fontosak lennének. Vagy a szemre, vagy az orra fontos lenne élességet állítani. (szőke)
értékelés:

Egy baráti társaságot látunk a képsorozaton, akik kártyajátékot játszanak. A képsorozat egy olyan beállítással kezdődik, ahol az alkotó célja szerint bemutatja ezt a helyzetet, tehát úgymond bevisz minket a szobába. Valószínű, nyilvánvaló ő is talán részese lehetett ennek a játéknak, ő is az asztalnál ül. Talán annyit megért volna a helyzet, hogy valamire, akár a könyökömet az asztalra téve rögzítem ezt a kamerát, hogy ennyire ne mozduljon be és hosszabb expozícióval dolgozni, megkérve a játékosokat, hogy próbáljanak egy kicsit kevesebbet mozogni. Egy kevésbé bemozdult képpel kezdenénk, tehát ez egy picit zavarossá teszi ezt a kompozíciót, hogy ennyi a mozgás. Aztán a második képen egy portrét látunk az egyik résztvevőről és hátul elmosódottan egy bemozdult alakot is látunk. Ez egy érdekes megoldás, hogy tulajdonképpen a dinamizmus és a nyugalom kettőssége megjelenik ezen a képen. Itt kompozícióban egy picit a baloldal annyira nem fontos, tehát a vállnál már vágni lehetett volna, míg az a rész ahova néz a két modell, oda viszont amit levágtunk át lehetett volna tenni. A következő képen megint egy portrét látunk, egy kettős portrét ebben a játékhelyzetben. Itt egy picit a vágással van megint problémám. Tehát a képnek alsó részében történik egy olyan határozott döntés, hogy nem fontos az, hogy mivel foglalkoznak ezek a szereplők, hanem a két portrét mutatom meg, miközben hát ettől a vágástól kicsit a levegője ennek a történetnek szűk lesz. Aztán a következő kép megint egy portré, én már most mondom, hogy én ezt a képet kihagynám, ez nem egy erős kép, szigorúnak kell lennünk magunkkal ilyen bemutatásnál. Ismételjük itt a portrékat. Nem tudom mennyire jellemző ez a kép, de az biztos, hogy ezekkel a vörösökkel, hát hogy mondjam, nem túl előnyös a többi képhez képest és ki is lóg a sorból minőségében. Aztán megint egy kettős portrét látunk a kártyázásnál, itt már látjuk azt, hogy mi történik. Ezt a képet én el tudom fogadni. Aztán a következő kép szintén egy portré. Megint azt mondom, hogy minőségében nem üti meg azt a szintet, amit az addigi képek, ez a kép is kihagyható lenne a sorozatból. És utána a következő kép egy hármas portré, megint a játékot mutatja be, itt a vágást én megint esetlegesnek érzem, a képnek a baloldalán felesleges terünk van, míg a jobboldalán ott be is lóg valami, ott a vágások indokolatlanok. És aztán a zárókép maga a pakli kártya, de itt a pakli kártya is úgy van elhelyezve, hogy tulajdonképpen belevágtunk a pakliba, nem tudom miért. Úgyhogy én azt mondom a Gábornak, hogy ez a képsorozat is olyan képsorozat, vagy olyan riport, aminél nem adtunk kellő időt magunknak a megfigyelésre, hanem elragadott minket az a hév, az a lendület, hogy ott vagyunk egy ilyen helyzetben, és ezt gyorsan örökítsük meg addig, amíg nem ér véget a parti, mert aztán ki tudja mi fog velünk még történni az éjszaka folyamán. Talán jobb lenne, azért hogyha egy kicsit ilyenkor kívül helyezné magát az alkotó a társaságon, megfigyeléseket tenne, jellemzőbb helyzeteket keresne, próbálná magát elfogadtatni - ahogy az előző képsornál is mondtam - a szereplőkkel, hogy ott jelen van a kamera, ne a kamerára figyeljenek, ne szerepeljenek a kamerának és akkor elkezdeni líraibban megközelíteni ezt a történetet. Megint azt mondom: közelik, totálok, részletfotók, ritmizálni kell egy ilyen képsort, hogy izgalmassá váljon egyrészt, másrészt, hogy ezt a helyzetet bemutassa. Mozdítani a kép kamerasíkján, nem biztos, hogy mindig ülnünk kell, tessék fölállni attól az asztaltól, tessék mögé menni, belenézni a lapjaiba. Nagyon izgalmas egy kártyajáték, nagyon nagy dramatikus helyzeteket hordozhat és ezen a képsoron ez nem látszik. Úgyhogy ismétlésre én ezt visszaadom a Gábornak. (szőke-hegyi)

korondi fazekasműhely

Egy öt képből álló képsorozatot látunk, egy képriportot, aminél fogalmazhatunk úgy is, hogy szociografikus megközelítés, fogalmazhatunk úgy is, hogy leletmentés. Egy olyan régi szakmát és egy olyan régi szakma képviselőjét szándékozik a fotográfus bemutatni, ami az utókor szempontjából egy nagyon fontos gyűjtés és nagyon fontos kordokumentum is. Ugyanakkor, ha el tudjuk fogadni ezt a megközelítést, akkor én kérdezek a Gábortól. Ugye itt az első képen látunk egy egészalakos portrénak is felfogható képet, ahol elkezdődik egy műveletsor valami gyerekfürdető kádban valamilyen eszközzel, talán valami folyadékból merít a mester, majd a második képen látjuk azt, ahogy szintén egy tulajdonképpen portrénak felfogható helyzetben egy kézműves foglalkozást látunk, tehát egy kézműves munkafolyamatot. Majd ráközelít egy kicsit jobban és látjuk ezt a megmunkálást, ahogy az edény, az elkészítendő edény forog a keramikusnak az asztalán és utána nagy ugrással már azt látjuk, hogy több ilyen edény bekerült valószínű valamilyen kemencébe, hogy ott aztán kiégetésre kerüljön és hát itt foglalatoskodik a mester. Nem vagyok 100 százalékig biztos abban, hogy az utolsó két kép sorrendje valóban ez, de el tudom fogadni, hogy ez, ugyanakkor a kérdéseim a következőek. Ha én nem tudom, hogy itt mi történik, tehát én egy pesti csávó vagyok aki a lakótelepi lakásból nem nagyon megy ki és csak National Geographic-ot néz maximum, meg szappanoperákat, akkor számomra kérdés, hogy miből derül ki az, hogy ez korondi azon kívül, hogy ő ezt a leiratban leírja? Miből derül ki az, hogy hogy megy korrekt módon ez a munka? Tehát miközben itt nagy elánnal elkezdődik egy képsorozat, tételesen be szeretné mutatni a munkafázisokat, van egy nagyon nagy ugrás a 3. és a 4. kép között, tehát én azt látom, hogy a munkafolyamat sem biztos, hogy teljes 100 százalékig be van mutatva. És azt is ki kell, hogy mondjuk, ugye a korondinál fontos a máz, fontos az, hogy az hogy néz ki, ettől is az, ami, de ezt én nem látom. Látok valamilyen biliket betéve valamilyen téglaépítménybe és nem értem, hogy ez micsoda? Számomra nem derül ki, hogy mi fog itt történni? Tehát, hogyha mondjuk egy utazásnál, egy túránál megállunk egy ilyen helyzetben és rácsodálkozunk erre és bekéreckezünk és nyilvánvaló, hogy be kellett mutatkozni, hogy én vagyok Gerlei Gábor, a bácsi meg gondolom mondta, hogy őneki meg az a neve, hogy Kovács Pista, akkor a Kovács Pista bácsit be kell tudni mutatni. Tehát itt több szál elindul, és egyik sincs elvarrva. Egyrészt nincs elvarrva az, hogy bemutassuk ezt az alkotót. Az első kép egy bemozdult kép, a második egy félprofil ahol foglalatoskodik. El tudom fogadni a kezdést, a kezdőképet, el tudom fogadni a második képet, de a harmadik kép még mindig nem elég bátor. Tehát ennél lényegesen közelebb lehet menni, lehet félteni azt a kamerát, hogy összesarazódik, de én azt gondolom, hogy ennél azért azok a fények és azok a mozdulatok többet érnek, mint sem hogy kvázi egy enyhén alsó gépállásból egy elég furcsa kompozícióban mutassuk ezt be, mert én azt gondolom, hogy a bácsinak az alkarja kevésbé fontos, miközben az edénynél a jobboldalon nagyon kevés a hely. Tehát meg kellett volna keresni azt a helyet ahonnan ezt exponálni kell. Ez nem történt meg. És aztán – még egyszer mondom – utána van egy nagyon nagy ugrás. Ezt az edényt erről a korongozó készségről erről valahogy leveszik, aztán valahogy beteszik és kiégetik valami kemencében - gondolom én, mondom, nem tudom, de gondolom, hogy így van – ezt nem látom. És utána, amikor ez kikerül, akkor mázazzák. Ahogy én látom ezeken, ha jól megnézem, van is valamilyen díszítés, tehát a mázazásnak az eseményét sem látom. És igazándiból azt kell, hogy mondjam, hogy utána a készterméket, legalább egyet közelről meg kellene mutatni, hogy na, ez a végeredmény. Hát ez nem történik meg. Egy képriportnál, mivel egy esztétikai formáról is beszélünk a fotográfiánál, nem csak arról, hogy tényszerűen rögzítünk valamit, mert az csak szociografikus megközelítés lenne és ez a képriportnál kevés. Ennél a helyzetnél azt gondolom, hogy megadná a ritmust is az, hogy mit csinálok meg totálban, mit csinálok meg szuper közeliben, vagy makróban. Ezekkel kellene játszani, dinamizálná ezt az egészet. Így kapunk valamit. - Hoztam is ajándékot meg nem is…. Bezzeg én jártam ott, naná én majd tudom, hogy mi az igazság, de nem mutatom meg. Tehát igazándiból nem éri el a célját ez a képsorozat. Úgyhogy miközben egy nagyon fontos üzenetet látunk, azt kell, hogy mondjam, hogy mivel ez nem mutatja meg és ezekkel a hiányokkal rendelkezik amiket én itt felsoroltam, ezért én azt mondom a Gábornak, hogy akármennyire is szeretem ezt a képsorozatot, vagy szerethetném, de ez most nem nagyon sikerült, mint egy mesterségnek a bemutatása és nem nagyon sikerült, mint egy mesternek a bemutatása. Tehát mind a kettőt kitűzhetjük célként, de akkor ezt meg is kell ugrani. Én azt mondom, hogy én ezt nagyon köszönöm ezt a sorozatot, én erre most nem adnék malacot ebből kifolyólag. Én azt sejtem egyébként, hogy itt az a probléma, hogy – mindig ezt szoktam szajkózni – kellő időt kell eltölteni egy-egy történetnél. Nem tudom, mennyi ideig volt a Gábor ennél a fazekasmesternél, nem tudom mennyi időt szánt rá és mennyi időt kapott rá. Amennyit szánt és amennyit kapott annyiból kell tudni ezt megoldani. Nyilvánvalóan ebben a rutin is segít, de ha beszéltetem a mestert és közben kezemben a kamera, de nem egyből kezdek el exponálni, ilyen helyzetnél ez nagyon, nagyon fontos, akkor el tudom magam fogadtatni és el tudom fogadtatni a kamera jelenlétét, és hogyha ez megtörténik, utána már szabadon tudok dolgozni. Ha velem van a család és türelmetlen, akkor egyenek egy fagyit, vagy menjenek át a lángososhoz, foglalják el magukat, mert én dolgozom. Ez azért fontos, mert lehet, hogy többet oda nem tudunk visszamenni. Lehet, hogy holnapra ez az üzem bezár. És ott egy felelősség, hogy ott voltam és nem oldottam meg egy helyzetet. Tehát én most mondanám egyébként a Gábornak, hogy tessék visszamenni, megkeresni ezt a bácsit, már csak önbüntetésből is, kell az embernek a saját tanulása és bevésődés szempontjából ilyeneket néha csinálni, tessék visszamenni, megkeresni ezt a bácsit és ennél nagyobb odafigyeléssel végigcsinálni ezt a sorozatot. (szőke-hegyi)

Ezúttal is egyszerű, semleges háttérrel dolgoztam, de most feketét választottam és a világítással kísérleteztem. A fekete háttér és a fekete haj problémát okozott, de mivel aktról van szó nem akartam túl sok fényt, egy állólámpát használtam a plafonra világítva, szóval így házilag ez jött össze...
Szabolcs tanácsait megfogadva most elmaradt a nagy vihart kavart kendő, karkötő és persze a keret is :)

Nagyjából az előtérben lévő takarás és a háttérkörnyezet is sötétben tartva kiemeli a női torzót és a fölülről érkező fény játékaként az emberi test formavilágát, szépségét, elsősorban a nőiség tiszteletét erősíti ez az üzenet. Miközben minden harmonikusnak tűnik ezen a képen, talán az vetődik föl egyedül a néző számára, hogy a jobb csípő környékén vajon ez az erőteljes metszés, ez az erőteljes vágása ennek a szoborszerű testnek vajon milyen mögöttes üzenetet hordozhat? Önmagában a kép erőteljesen beszél és nyilván nincs értelme bármit is számon kérni ezen az alkotáson, mert ez egy érett alkotás, egy érett munka. Inkább csak arra próbálok utalni, hogy természetesen a döntések, például a test bizonyos kitakarásai, azok mögött mindig valamilyen indok is megtalálható. Vajon ezek az indokok egy teljes kompozíciós rendben milyen háttérüzenetet hordozhatnak? Hiszen most a kép egészét tekintve az állókép fölső traktusán találunk annyi levegőt, vagy találunk annyi sematikus felületet, amely akár a kép alsó részére elhelyezve lehetővé tette volna az egész emberi test arany-vörösben tartott bemutatását. És nyilván valami indokolta azt, hogy itt és így evvel a ferde, szinte metszéssel ez a régi képeslapszerű hangulat torzóvá váljék. Ettől függetlenül a három disznó megvan erre a képre. (szőke)
értékelés: