1. Önportré, önábrázolás

Azon gondolkodom, hogy vajon mi lehet a szerepe jelen pillanatban ennek a nagyítónak. De még mielőtt ebbe belemennék, azért mondok egy problematikát: ez a nyaksál, vagy nem tudom micsoda, valami kilóg, árcimke vagy mosási tájékoztató, nem tudom, azt ott el kellene dugni, mert az most ott nekem hibaként jelentkezik. Szóval visszatérve a nagyítóra, azért tartom ezt furcsának, mert olyan, mintha egy mankó lenne ahhoz, hogy a kellő hangulatot el tudjam érni az önportréhoz, miközben meg azt mondom, hogyha leveszem ezt az egészet és nincsen nagyító, akkor önmagában az a gesztus amit mutatsz, nekem elviszi a képet és működik. Szóval bajban vagyok, mert annyira erős a jelenléte ennek, hogy biztos van valami üzent jellege – de nem tudom jól dekódolni, mert minden egyéb más abszolút más irányról beszél. Tehát van egy gyönyörű nő, abszolút jó ritmusban, ízléssel ábrázolva és még azt is hozzáteszem, hogy a haj és a pulcsi ritmusa nagyon jól harmonizál, minden adott ahhoz, hogy egy tökéletes portré készüljön – aztán olyan, mintha egy fricska lenne vagy egy fityisz mutatás, hogy a francokat fogok én itt nektek rendes portrét csinálni magamról, és előkapod a kistáskából a nagyítót, csinálsz egy ilyen gesztust. Zavarba hoztál ezzel, mert most ennél nem tudok tovább menni. Szóval azt gondolom, hogy ez egyébként egy jó portré és abszolút 3 csillagos dolog, miközben most ezzel a nagyítós dologgal nem tudok mit kezdeni. Maradjunk abban, hogy jó lenne ha valahogy beszélgetnénk erről a képről – kérlek, gyere és mondd el a magad gondolatát, oszd meg velem hogy esetleg én is és a többiek is ebből épülhessünk. (hegyi)
értékelés:

Ramóna, ez nagyon izgalmas, nagyon jó irány és abszolút bátorítalak arra, hogy ebben dolgozz tovább és szeretnélek most arra kérni, hogy felejtsd el azt a színezési megoldást, amit itt elővettél, ne használjuk most a szépiát mert nagyon ritka eset, amikor ennek értelme van – a hatása egy archaizáló, de művi hatás. Azok a foltok, az a fátyolszerű jelleg, ami a képen előbújik, az önmagában elég. Ha erre még rátesszük ezt a színvilágot, akkor ezzel gyengíted azt az üzenetet, amit küldtél. Olyan, mintha megcsináltál volna valami munkát, és aztán megijedsz attól amit látsz és jaj Istenem gyorsan maszatoljuk ezt el, és vegyük el az élét annak, amit itt kimondtam – mintha visszavonnál a szavaidból valamennyit. Tehát én most azt mondom, hogy ez egy nagyon erős kép, egyébként maga a jelenléte megkapja a 3 csillagot és közben kérnék egy ismétlést - ne csak annyit csinálj, hogy akkor erről leveszed ezt a színezést és a keretezést, hanem azt szeretném, ha ezt megismételnéd. Azért, mert az ismétléssel fogsz eljutni oda, hogy megszerzed azt az önbizalmat és stabilitást, ami megengedi, hogy kimondj képileg dolgokat. Nagyon fontos. Dolgozzunk ezzel a leckével. Én azt gondolom, hogy lenne értelme. (hegyi)
értékelés:

Jó ez a ritmus és én ezt egy jó ötletnek tartom. Egy kicsit rezeg a léc, de megvan a három csillag és megvan a leckemegoldás. Ami miatt azt mondom, hogy rezeg a léc, az a bemozdulás. Ennél most nem látom a szerepét annak, hogy miért van ez az elmozdulás. Ugye az arc kontúrjánál is látszik ez, dehát tulajdonképpen a teljes felületen az élességet, vagy pontosabban a fókuszálást zavarja az, hogy valószínűleg itt egy hosszabb expozíciót alkalmazhattál és ez az, ami az elmozdulást létrehozta. A gesztus jó. Azt még továbbgondolásra hozzátenném, hogy a teljes feketéből a teljes fehérbe átlósan eljutunk, de mindebből és ennek az értékéből levon a pólónak a nyaka. Az őszinteségével a képnek nincs bajom, a formai megoldásokat lehet még majd pontosítani. (hegyi)
értékelés:    

Haladunk. Fontosnak tartom elmondani, hogy érdemes összehasonlítani Zoli első önportréit azzal, ami itt történik. Az egy nagy lépés, hogy megtette Zoli a kedvünkért azt, hogy levette a szemüveget. Az előző elemzéseknél ez fölmerült kritikaként, hogy mennyire tud őszinte lenni a kép akkor, ha személyes közlés közben ottmarad egy szemüveg, mint védekezési forma. Én úgy érzem, hogy ez a kép bizonyító erejű arra nézvést, hogy a tekintet, az arc nagyon fontos, még akkor is, ha a gyakorlatban ez nem biztos, hogy olyan szinten komfortos, mint a jól megszokott helyzetem, hogy mindent élesen látok, és a szemüveg ott van a kezem ügyében, tehát bármi baj történik, kapaszkodhatok bele. Tudom, hogy furcsának fog tűnni az, amit mondok, ez egyfajta korlát elengedés. Az ember mindig kapaszkodókat keres, a világban, a párkapcsolati helyzetben, a barátságában, a munkában, különféle kapaszkodókat gyárt vagy talál, és ezek könnyítik meg a hétköznapi kommunikációt. Igen ám, de akkor, amikor saját magam megfejtésén dolgozom, akkor fontos az, hogy ezeket a kapaszkodókat szép lassan engedjem el. Még akkor is, ha ettől a bizonytalanságom nő, de ez csak egy ideiglenes helyzet, mert amint elengedtem ezeket a kapaszkodókat, új területeket fedezhetek föl, új készségeket, képességeket. Ilyen kapaszkodó a szemüveg is. Az, hogy megkaptuk Zolit enélkül a segédeszköz nélkül, az abban segít, hogy talán ő is átértékelje a saját énképét, hogy milyen módon határozza meg önmagát, hogy első helyre teszi-e azt, hogy ő szemüveges. Ami a képet illeti, még mindig azt mondom, hogy van mit tisztázni és javítani, erre nézvést nagyon nagy előrelépésnek tartom azt is, hogy magával a forgással, a mozgással elmosta a hátteret, és kevésbé hangsúlyos formák jöttek így létre, kevésbé kezdek el azon merengeni, hogy vajon mi lehet azokon a polcokon. Tehát mindenképpen jó ez az irány, és az is jó ebben a képben, hogy akarva-akaratlanul, de még mindig látszik az, hogy van még hova továbblépni. Ez jó, mert amikor már bent leszünk a végcélnál, akkor onnan már föltesszük a kérdést, hogy hogyan tovább. Most még van út előttünk, ezen az úton szerintem érdekes és izgalmas továbblépni. Mire gondolok? Egyrészt arra, hogy ebből a közegből több irányba el lehet indulni. Egyrészt el lehet indulni egy abszolút sematikus vagy indiferrens környezet felé, ahol még kevésbé látszanak háttérben tárgyak, ez akár megvalósítható egy sötét lepellel, és kevesebb világítással. Elindulhatunk abba az irányba is, hogy valóban meséljen az a háttér, amit kapunk. Még mielőtt Zoli belefogna ebbe a második irányba, azért lenne jó talán az elsővel foglalkozni, mert utána elkezdhetjük majd lépésről-lépésre felépíteni azt, hogy milyen tárgyakkal, milyen környezettel, hogyan tudok magamról mesélni. Én most úgy érzem, hogy az lenne a fontos, hogy a testemmel, az arcommal, az arckifejezésemmel, a gesztusaimmal hogyan tudok mesélni. Érthető a cím, érthető az, hogy ezt milyen gesztussal próbálta Zoli megvalósítani, nyilvánvaló, azért ez a gesztus nem itt ér véget, mert egy más képkivágásban a karoknak lehetne nagyobb szerepe, mert itt most nem egyértelmű teljesen az, hogy ez egy körtánchoz nyújtott kéz. Tűnhet annak is, hogy a kamerát tartja kézzel, és még akkor is, ha ez így van, érdemes azon elgondolkozni, hogy hogyan lehet ennek a hatását (mármint annak, hogy ez egy technikai megoldás) csökkenteni. Van egy nyakig begombolt pólóingünk, ez is üzenet jellegű, hogy nem csak a ruházat mennyire fontos, hanem hogy az nyakig be legyen gombolva, de nincs nyakkendő, tehát tulajdonképpen oktalan a nyakig gombolkozás, mert az én tapasztalatom szerint ezeket az utolsó gombokat azért helyezik el ezeken a ruhákon, mert az a fontos, hogy a nyakkendőnél ne kandikáljon szanaszét a gallér. Itt most ez is egy érdekes kérdéskör. Az arc az, ami a legtöbbet meséli. Többször elmondtam, de talán nem felesleges újból megemlítenem, hogy takarjuk le a szemet, és nézzük, hogy mit mesél a száj. Ha ezt megtesszük, akkor ez az érdekesen felhúzott szájív az egyik oldalon nem biztos, hogy tökéletesen az elégedettség vagy a mosoly jele, hanem lehet kritika is. Ha letakarjuk a szájat, és csak a szemet nézzük, akkor a szem nem vidám. Tehát úgy hív körtáncba minket Zoltán, hogy nem teljesen ért ezzel a helyzettel egyet, nincs meggyőződve arról, hogy ez így biztosan jó lesz-e, és elég fáradt és szomorkás hangulatban van, legalábbis a képről ez jön le. Én azt gondolom, hogy ez egy három csillagos kép, fontosnak tartom az úton, és folytatásra kérném Zoltánt. (hegyi)
értékelés:

Ahogy Szilárd írja, elkezdtünk egy munkát, elkezdtünk beszélni arról, és fölfejteni közösen azt, hogy mik a képnyelv és a verbalitás, a képnyelv és a matematika határvonalai, valamint azt, hogy ezek hogyan viszonyulnak egymáshoz - melyik mit bír el és melyik hogyan üzen. Most ott tartunk, ami ezeknek a rendszereknek az egymáshoz való viszonyában és hangsúlyaiban föllelhető, jelen pillanatban. Nagyon örülök annak, hogy Szilárd ebbe a játékba bekapcsolódott. Ez azért nem egy 2 személyes játék, de abban maradtunk Szilárddal, hogy azokat a képpontokat mutatjuk meg, ahol már felvetődik valami sűrített érzelem, vagy kérdéskör. Van egy verbális humor a képpel, ami igazolódik azért a képmezőn belül is. Örülök annak, hogy az általam feltett fotó visszhangot tudott verni és van aki erre gondolkodott és elkezdett valamit csinálni – ezeket a képeket azért töltöm fel, hogy magam is megmérjem a saját gondolataimat illetve azt, hogy esetleg elindít valami gondolatot másoknál. Ami a tárgyi világát illeti ennek a képnek, egy átgondolt üzenetet kapunk. Mindenképp jó az, hogy mindez a fekete-fehér által kordában és kézben van tartva és a tömegelhelyezés is rendben van. Olvastam a kommentben Gábort, hogy ő forgatna – én biztos nem, mert ez az átlós elrendezés az, ami dinamikát ad ennek az egésznek, bármilyen másik irányból megközelítve ez a dinamika megállna, mert most itt ebben az átlóban mozogva, mint egy pingpongnál, ide-oda pattog a belső feszültsége ennek a képnek. Én úgy gondolom, hogy egy fontos lépést tettünk az önismereti úton is és azért ez technikájában is egy érdekes kérdés. Tehát az önmegfigyelésnél a tükröződéseknek óriási szerepe van, de annak is, hogy mindezt hogy tudjuk esztétikai formába csomagolni. Erről viszonylag keveset beszélek, mindig csak megemlítem, hogy esztétika, esztétika, de mit akarok ezzel mondani? Azt, hogy egy képi történet akkor válik időtállóvá, ha nincsenek benne szélsőséges eldolgozatlanságok, elvarratlan szálak, amik kizökkentenek egy hangulati ritmusból. Nem csak akkor beszélhetünk esztétikus dologról, amikor valami szép, csak és kizárólag pozitív, a kor szellemének és elvárásainak megfelelő (divat, szociográfia) üzenetet kapunk. Ennél a képnél az esztétikai rendet a kanál ívei, formái, csillanásai, rajzolatai adják és ezekkel a visszhangszerű ritmusokkal létre jövő belső kohézió. Nyilvánvaló ebbe beletartozik az, amit sokszor mondtam, hogy mindig a legvilágosabb rész, amit a leginkább közel érzünk magunkhoz, legfontosabbnak tartunk a képen - arra fogunk figyelni. Itt most ez egy jó ritmus, hogy itt tulajdonképpen kettő ilyen van. Az egyik a kanál belső tükröződéseiben megjelenő szereplő, a másik a kanál nyele. De a kettő között is egyértelműen jól visszafejthető, hogy mi a fontos (a kanálban megjelenő figura, mert nagyobb tömeg és a kompozíció ezt mutatja). Ami a kép bal oldalán lévő nagy fekete tömeget illeti, szerintem erre abszolút szükség van, a kép jobb oldala miatt. Valaminek ellensúlyoznia kell azt a tömeget, ami a kép jobb oldalán, mint ritmusban tartott fénytani helyzet létre jött. Tehát nekem ez egyértelmű. Ami a kép alsó részét illeti, valóban egy fél ujjnyi hely még nem ártana, hogy ne legyünk ennyire kifutva a kép széléhez. Egyébként az irány abszolút jó. Szilárddal abban maradtunk, hogy dolgozunk tovább, én azt mondom egyébként, hogy aki újból felveszi az önportré szálait, az ebbe a munkába bekapcsolódhat. Mik ezeknek a képeknek az alapkérdései, mire várjuk a választ? Ki vagyok, hol helyezkedek el, mi érdekel, milyen viszonyrendszerben tudok magammal dolgozni, mit gondolok magamról, hol vannak a határaim, azok mennyire képlékenyek és mozgathatóak. Ha ezekre a kérdésekre elkezdünk válaszokat keresni és itt abszolút képi válaszokról beszélek, akkor azt gondolom, hogy ez a kép egy óriási lépés. (hegyi)
értékelés:    

Nagyon érdekes beszélgetés alakult ki a hozzászólásoknál, azt hiszem, hogy mindenképpen dobogós helyezett ez a kép, ami a kommentek mennyiségét illeti, és azért jó, hogy ez a beszélgetés kialakulhatott, mert fontos kérdésekről esik szó. Arról, hogy milyen hatást vált ki egy kép. Szerintem, ha van valami, ami fontos, akkor ez az, ugyanis mindegy, hogy mit ábrázol egy fotó, egy alkotás, a kiváltott hatásban lehet lemérni azt, hogy elérte a célját, vagy nem, teljesítette azt a küldetést, amit az alkotó szánt neki, vagy nem. Lehet azt mondani, hogy csinálok egy képet, és tök mindegy, hogy ki mit gondol róla, az a kép elindult a maga útján, igen ám, de azért az nem árt, ha az alkotói szándék találkozik a befogadói reakcióval. Ritka jó eset az, hogy egy internetes helyzetben lehetőség van lemérni azt, hogy milyen reakciókat kapunk. Ennél a képnél két fontos képelem van: a főszereplőnk és a háttér motívumai. A kettő egy irányba mutat, egy alsó gépállású ábrázolást kapunk, és erre segítenek rá a háttérben lévő fák, amik a perspektivikus torzulást jelzik, mint egy grafikai modellen. Az alsó gépállás mindig valami olyan mese, aminél a szó legszorosabb értelmében magunk fölé emeljük a modellt, és ebből szerintem nem kell túlságosan messze menni ahhoz, hogy jöjjön a megfejtés, hogy az alsó gépállás ezzel a felemeléssel mindenképpen arról üzen, hogy magunknál többre, nagyobbra tartjuk azt a modellt, tehát egy heroikus pozíció. Kicsit groteszk, de ez igaz akkor is, amikor ez a gépállás fordított, és fentről lefelé kommunikálunk, de mindenképpen a nézőt mintegy „térdre kényszeríti”, és ha ezt az irányt elfogadjuk, akkor egyenesen jön a megfejtés, hogy mikor alkalmazzuk ezt. Akkor, amikor arról szeretnénk mesélni, hogy az adott modell valamiért kiemelkedik a tömegből. Ebben a helyzetben fűszerezi a képet az, hogy a háttérben ezek a fák megjelennek, tehát nálunk nagyobb és magasabb a modell, de még nála is van erősebb és magasabb rend, és ez a háttérben megnyilvánuló facsoporttal ábrázolódik. Ezek a vonalak ráadásul kifelé mutatnak a képen, ez a valami, ami még a modellnél is nagyobb, kívül kerül a képhatáron. Azt hiszem, hogy nem ördögtől való elrugaszkodás, ha azt mondom, hogy ezek transzcendens utalások, tehát, amikor valami felettünk álló erőről, ösztönről, személyről beszélünk, akkor egyértelmű, hogy ez az utalás ezzel a képi megfogalmazással erősíthető. Ha szétbontjuk a képet képelemeire, kivesszük a főszereplőt, és csak a facsoportot nézzük, akkor ezzel az ábrázolással, hogy ebben a döntött perspektívában hagyjuk a képet, azt tudjuk érzékeltetni, hogy mi vagyunk a kicsik, és a felettünk álló természet, vagy bármilyen szubsztancia, nálunk magasabb erővel bír, uralkodik rajtunk. Ide aztán be lehet kapcsolni nagyon sok mindent, hogy ez egy természeti kép akar lenni, tehát a természet erejéről akarunk beszélni, vagy pedig bármilyen, akár isteni kinyílatkoztatásról. Ez ilyen szempontból már másodlagos, ezt lehet utána már finomítani a néző számára, de mindenképpen egy felemelt helyzetet kapunk. Ha csak a modellel foglalkozunk, akkor az előzőekben elmondott heroizálás történik, tehát egy hősi pózba kerül, és a kettőnk viszonya, hogy mi, mint szolgálók, vagy mint alávetett személyek figyelünk rá. A kérdés az, hogy van kapcsolat, vagy nincs. Mivel itt nincs kapcsolat a modell és a kamera között (mert nem a kamerába néz, hanem valahova előre), ez arra is utal, hogy tulajdonképpen nem foglalkozik velünk, nem törődik velünk, magyarán nem is akar kapcsolatba kerülni velünk, a mi világunk az ő világa alatt van, és nem is foglalkozik ezzel az alsó rétegben megjelenő világgal. Ő megy a maga útján előre, céltudatosan, kitartóan, ez a világ ráadásul neki is egy fölfelé tartó irányba mutató világ, azzal, hogy ezeket a fákat ide bekapcsoltuk. Ez a viszonyrendszer az ő viszonylatában is létrejön, még fölé is emeltünk valamit, tehát neki van egy kitűzött célja az életben, ezt akarja elérni, és ebben ő nem nagyon foglalkozik azzal, hogy a környezetében lévő egyéb személyek milyen viszonyba kerülnek vele. Nem foglalkozik az előtte térdelővel, hanem megy a maga útján, akár át is lép rajta. Nyilván ez sarkítás, de mindenképpen érdemes azon elgondolkodni, hogy vajon miért ebben az ábrázolásban készült ez a kép, mit akar ezzel mondani, mit akar azzal üzenni, amit így, mint egységes rendszer létrehoztunk. Ha a főszereplő szempontjából veszem, akkor ez lehet egy ilyen utalás is, hogy megvan az utam, megvan a célom az életben, és átlépek minden akadályon, legyen szó akár fizikai akadályról, vagy szellemiről. Egyébként, mivel a felső struktúra van bekapcsolva ebbe a képbe, tehát a szellemi struktúra, és nem a földhöz közeli testiség, ezért ez valószínűsíthetően a szellemi világra utal, arra, hogy érzelmileg, lelkileg emelkedem ezen fölül. Erre utal a kék szín, az ég, ami mindenféle ábrázolásban inkább a transzcendens világra utal, tehát ezzel a világgal van kapcsolatom, és ebben a világban keresem az utamat, és nem nagyon foglalkozom azzal, hogy a környezetem ehhez mit szól, tulajdonképpen egy kicsit még le is sajnálom őket, mivel nem nézek rá. Teljesen másról szólna ez a kép, ha Zoli a tekintetét ránk vetné.
   Érdekes a szemüveg kérdése, mert ezen a képen a ruházaton kívül a szemüveg az egyik legfontosabb elem. Kézenfekvő a magyarázat, hogy azt mondjuk, hogy de hát szemüveges vagyok, tehát szemüvegben járom a magam világát, és szemüveggel szemlélem ezt az egészet, tehát rajta fogom hagyni a képen. Én akkor megkérdezem, hogy biztos, hogy minden egyes pillanatomban szemüvegben vagyok? Úgy állok a tusoló alá? Szemüvegben fekszem le aludni? Szemüvegben szeretkezem? Nem biztos. Tehát nem kötelezően indokolt a szemüveg használata, még akkor sem, ha egyébként a hétköznapjaimat szemüvegben élem. Minden egyes alkotás, önportré és önvallomás egy elemelt pillanat, ezt ne felejtsük el, nem kötelezően szociografikus megközelítés, hogy én azt lássam hogy Zolinak milyen szemüvege van, és az milyen értéket képvisel, vagy mennyire koszos vagy nem, vagy mennyire gondosan hordja ezt, vagy milyen viszonya van vele. Ha mint színpadi szereplésre fölkészülök, és azt mondom, hogy igen, ebben a szereplésben én magam már eleve egy szerepet játszom, és nem a valóságról beszélek, mert ez a szerepjátszás ebben a képi megközelítésben egyértelmű, akkor ehhez a szerephez végig kell gondolni, hogy mennyiben csatlakozik ez a szemüveg. Én azt gondolom, hogy semennyire. Az őszinteségéből vesz el, a szemüveg védekezés. Védekezés a világ ellen, egy üveg mögött, egy védelem mögött vagyok, és ezt a védekezést erősítem ebben a képi ábrázolásban, tehát megyek a magam útján, nem nagyon foglalkozom a környezetemmel, de azért annyira nem vagyok biztos magamban, hogy bátran szembenézzek a kihívásokkal.
   Lehet, hogy vadnak tűnik ez az egész pszichológiai és filozófiai okfejtés, amit én most véghezvittem, de azon érdemes elgondolkozni, hogy vajon mi az, ami miatt ez az egész beszélgetés el tudott indulni. Az, hogy olyan élményeket hoz föl a nézőben, amelyek az ő életéhez köthetőek, és, hogy ez mennyiben az elmúlt rendszereknek a politikai ábrázolása (szóba került itt a szocreál), avagy mennyiben a gyerekkor élménye, hogy van egy felnőtt, és az nem foglalkozik velem, nem figyel rám, nem törődik velem, ez mindenkinek a saját maga dolga, hogy ezt eldöntse. Mindenesetre ez a kép nagyon erősen ezekkel a jelzésekkel dolgozik. Azt én el tudom fogadni, hogy ezt Zoli nem tudatosan alakította így, de ez semennyit nem változtat a kép hatásán, hogy az alkotó mennyire tudatosan szándékozott ezt az irányt bekapcsolni. A kép, amikor elkészül, akármennyire nem volt tudatos az alkotási folyamat, de a kontroll mindenképpen ott van az alkotó kezében, hogy ezzel a képpel mit kezdek, ez a kép a végállomás, vagy pedig ismétlek, mert nem arról mesél, amiről én mesélni szerettem volna. Viszonylag értem, vagy sejteni vélem, hogy Zoli a saját eddigi munkái által milyen irányt szeretett volna mutatni. Valószínűsítem, hogy a természettel való kapcsolatáról akart volna beszélni, de azért az nagyon érdekes, hogy nem ez sikerült, hanem arról küldött egy nagyon egyértelmű üzenetet, hogy ő milyen viszonyrendszerben létezik ebben a világban, hogy ebben a világban ő hogyan helyezkedik el, hova teszi magát, hova teszi ezt a hangsúlyt. Minden sutasága, és színhibája ellenére ez a kép egy három csillagos megoldás, és egy nagyon erős önüzenet, ezért a leckemegoldásban is tökéletes, mindazzal együtt, hogy mint fotográfia, nem állja ki az idő próbáját, de mint üzenet fontos. Az alkotónak azon kellene talán elgondolkodnia, hogy valójában, ha ezek az élmények felszínre tőrnek, és ilyen erővel, akkor ez milyen visszacsatolást igényel. (hegyi)
értékelés:    

Akit a címben említ Szilárd, az ő művei között föllelhető a Kockavető címmel megjelent könyv és gondolom, erre utal maga a kép is. Én ezt a könyvet nem olvastam, bevallom férfiasan, tehát ezért magával ezzel az üzeneti résszel nem biztos, hogy egyelőre sokra megyek - de ez az én hiányosságom. Ami viszont a képben nagyon erős, és amit én nagyon fontosnak tartok, az az, hogy örömmel látom azt, hogy Szilárd elkezdett egy utat és azokat, amiket az előző képeknél, mint elemzés elmondtam, azokból a maga rendszerébe bekapcsolt valamit. Mégpedig azt, hogy az emberi test egy nagyon fontos üzenet, a kettes leckénél ennek kiemelt szerepe van. Most szeretnék valamit elmondani, amit én fontosnak tartok itt a 2-es leckénél. Önportrét készíteni sokféleképpen lehet. Egyrészt lehet úgy, hogy az ember azt mondja, valamilyen cselekvés közben ábrázolom magam, valamilyen szituációban (tulajdonképpen, mint egy színházi helyzetben) vagy keresem azt az irányt, ami a legtöbbet mesél rólam, az én belső világomról, és itt jön a képbe az, hogy a ruházat és a tárgyak milyen módon szerepelnek. Azért szeretném ezt elmondani, hogy ne legyen félreértés, hogy akkor, amikor én az elemezéseknél arról beszélek, hogy fontoljátok meg azt, hogy a ruha elhagyása segít-e az őszinteségén a képnek, vagy segít abban, hogy megtaláljuk a saját közlésünkben a saját erőnket, akkor itt nem az aktról beszélek. Az egy másik kategória lesz, ami szintén izgalmas, és aminél szintén azt gondolom egyébként, hogy az elsődleges megközelítés az önmegfigyelés. Ugyanis az önmegfigyelés által fogunk majd abban a leckénél is a legtöbbet elérni, amikor már majd modellel dolgozunk - de ez egy külön téma és ebbe most nem akarok belemenni, erről is szívesen mesélek majd adott szituációban. Az önportréknál ennek azért van szerepe és létjogosultsága, mert keresetlen, mert a legkevésbé manipulált. Ha innen tekintek erre a képre, akkor azt mondom, hogy nagyon erős ez az üzenet, és nagyon örülök, hogy Szilárd ebben az irányban elindult. Azért abban nem vagyok 100%-ig biztos, hogy tudom-e, vagy értem-e, hogy miért az arcát takarja ki. Itt van ez a kocka, ami tökéletes főszereplő, de az arányban, abban, hogy ő mint főszereplő ahogy szerepel ezen a képen és én mint, úgymond ereklyetartó, miként szerepelek, lehetne még finomítani. Ezt a kockát, most egyszerűbben megfogalmazva, sokféleképpen elhelyezhetem és mindnek megvan a maga üzenete, ugyanakkor annak is, ha az arcom elé helyezem. Így a képnek most van egy - nem tudok jobb szót - felajánlás jellege. Minthogyha egy szertartásnál tartanám ezt a kockát és ajánlanám fel a szertartás résztvevőinek vagy ennek az egész folyamatnak. Ettől, hogy nem szerepel rajta az arcom, ettől tulajdonképpen ennek a felajánlásnak az ereje is csökken (elbújok a kocka mögé). Emelhetem ezt magam fölé is, de ennek a megközelítésnek akkor lehet, hogy szerencsésebb, ha a kamera nézőpontjának a megválasztásával adok erőt. Tehát azt mondom, hogy fentről lefelé fényképezem magam ezzel a kockával, akár fogom magam és leülök törökülésbe egy kis szőnyegre - nagyon jó egyébként hogy sötétben van tartva a háttér -, tehát leülök egy viszonylag puritán és egyszerű környezetben törökülésben a szőnyegre és úgymond a gép elé tartom lentről a kockát. Lehet, hogy ennek az egésznek a hatását ez erősítené. Tehát miközben azt mondom, hogy az egyik legerősebb önportrédat látjuk, azt mondom, hogy megvan a három csillag és megvan a leckemegoldás is, azért gondolkodjunk azon is, hogy esetleg egy más gesztusrendszerben ez hogyan tudna működni. Ahhoz hogy úgymond jelmez nélkül vagyok jelen, jelmeztelenül, hogy ettől ne váljon akttá, ez a kocka szerintem tökéletesen alkalmas arra is, hogy azokat a részeket vagy azokat a gesztusokat, manifesztumokat takarja, amiket nem akarok megmutatni. Tehát nagyon sok mindenre jó, de mégis azt mondom hogy, ahogy az arcodat takarod, az mindenféleképp ad egy olyan élményt is, hogy el akarok bújni a kocka mögé - és ez így nem biztos, hogy egyértelműen a kocka kiemeltségét és felemeltségét erősíti. Ha gondolod egyébként a szerzőről vagy erről a könyvről néhány gondolatodat megoszthatnád itt a kommentároknál. (hegyi)
értékelés: