1. Önportré, önábrázolás

A kép jól láthatóan egy függőleges osztással dolgozik, egy hármas tagolással. Van egy előterünk a villanykapcsolóval, van egy, talán kicsit távolabb húzódó középrészünk a kép jobb oldalán lévő fallal, vagy ajtóval, és van maga a témánk, ami nagyjából középre van rendezve, ahol a szereplő megjelenik. Ha azonban jobban megfigyeljük, akkor ez a rész is ketté van osztva, ez a belső ritmus. És az egészben az az izgalmas, hogy miközben a függőleges osztás behatárolja magát a teret, és a megfigyelői státuszba helyezi a nézőt, majdnem azt mondtam, hogy van ebben egy pici vojeur szerep is, mindeközben a belső tér kettes felosztása is érdekes. Ha jól látom ugyanis, akkor van egy felső rész, amiben egy szoknya, egy blúz, tehát, valamiképpen ábrázolt vidámság, - és mintegy szögre akasztott nőiség - található, és előtte van a főszereplő, aki karba tett kézzel takarja magát, ugyanakkor ebben a pózban legfőképp nem csak a szemérmesség van, hanem egyfajta szembenézés, vagy egyfajta vád is a képbe került. Tehát ez az ábrázolás nem csak primer módban osztja fel a teret, hanem ad egy érzelmi osztást is, és ez így együtt hozza azt a élményt, hogy valami titokba, valami különlegesbe kerülünk beavatásra. Itt nem csak arról van szó, hogy a test tulajdonképpen aktként értékelhető, mert ennek a szerepe nem az akté, hanem annak az érdekes kettősségé, ami kitárulkozás is, de mégis inkább mondható kényszerűségnek. Egy kényszerű kitárulkozásnak. Megmutatom magam, hogy látva láss, hogy lásd a sorsom, hogy lásd, a helyzetem. És ez az, ami ennek a képnek nagyon nagy erénye, hogy mondhatóan egyszerű eszközökkel - hiszen ez egy lakásbelső lehet -, oldott meg egy olyan problematikát, hogy hogyan lehet mesélni egy belső történetet úgy, hogy mindeközben nem válik az egész triviálisan hétköznapivá, hanem mégis kapunk egy olyan áttételes üzenetet, amivel a nézőnek maga kell, hogy megküzdjön. Nagyon örülök ennek, hogy ezt a képet megkaphattuk, és azt mondom Tímeának, hogy hajrá, tovább, én várnám a többi munkát is. Tudom, hogy nem egy egyszerű dolog a hétköznapokból kiszakítani időt, viszont, ha másért nem is, nekünk okulásra fontosak ezek a képi megfogalmazások! (hegyi)
értékelés:    

Többféle asszociációs vonalon tudunk elindulni a képet illetően, ebből az egyik lehet akár a bohócdoktoroké is, de hozhatnám ide példának Dóczy Feri egyik régebbi képét. Az biztos, hogy jelentése van annak, hogy nem csak egy átlagos normál sminket látunk, ezzel is megoldható lett volna a dolog, de valamiért az alkotó azt tartotta fontosnak hangsúlyozni, hogy itt egy vidám, a gyerekkort idéző irányt mutasson, és ennek a tagadását, ahogy ő fogalmaz a címben, kilépőjét. Azt kell, hogy mondjam, hogy ez egy nagyon erős kép, egyetlen dolog van, amivel én biztos, hogy másképp dolgoztam volna, és ez a tekintet. Nem kötelezően kell belenézni a kamerába, csak ha eleve magát a tömeget jobbra komponálom, akkor lehet, hogy most lett volna értelme annak, hogy a tekintet ellenirányba nézzen, mert azzal, hogy ennyire kimozdulunk a ritmusból, nincs, ami visszahúzza most a tömeget a másik irányba, és a tekintet erre megfelelő lett volna. Még egy dolog, ami nekem kérdés, lehet, hogy ez a kép még többet mesélne akkor, ha ennek a rózsaszín topnak a pántja nem lenne rajta, de tulajdonképpen ez a színvilágba belefér. Jónak tartom azt az irányt, amit Ramóna elkezdett végigjárni, mert az önismeretnek, az önábrázolásnak fontos terepe az, hogy milyen szerepjátékokat állítunk be, és hogy azokat hogyan játszuk végig, és ez itt egy jó megoldás. Köszönöm! (hegyi)
értékelés:    

Az a jó abban, amit a Noémi feszeget, hogy abszolút képi gondolkodást mutat. Tehát, én úgy gondolom, hogy ha ő megtalálja azt a formai bizonyosságot és biztonságot, amit még egyelőre keres, és a technikát is kordában tartva úgymond a minőség sem lesz akadály, akkor nagyon nagy esélye van annak, hogy az, amit a Noémi keres, vagy az, amit a Noémi tud, át tud fordulni valami egészen érdekes alkotói világba. Ezt azért mondom, mert az, amit itt most látunk, egy nagyon érdekes játék. Ha csak a portré rétegét nézzük, azt, hogy áll valaki egy tükör előtt, és megfigyeli saját magát, ebben a beállításban már ez is érdekes, mert nem egy szokványos megfigyelés. A fények is jók, a helyzet is rendben van. Utána idekerül egy kép a képben, de ez olyan, mintha egy furcsa film lenne, vagy egy furcsa tükör, nem nagyon értjük, hogy akkor most mi történt, hogy hogyan is került az oda, mi tartja azt ott, és akkor most a tükrön van egy másik tükör, vagy egy üveglap, vagy mi akar ez itt lenni, vagy hol vagyunk mi átverve – már elkezdjük megfejteni. Miközben aztán ott van egy másik portré, és ez megint egy újabb gondolati réteget kapcsol be. Amik majd továbbgondolásra érdemesek, azok gyakorlással megvalósítható és stabilizálható dolgok, a tömegelosztás kérdése. Az, hogy figyeljek arra oda, hogy ha felveszek egy ilyen ruhát, akkor az ki van-e vasalva, vagy sem, hogy a mellnél milyen zavaróbb ellenritmusok jönnek úgymond létre. Maga az, ahogyan a ruha feszül, és ezt az egészet megoldja, az rendben van, és az abszolút jó ellenpont, ugyanakkor vannak erre merőleges vonalak, amik nem teljesen segítik ezt a képet, hogy az a melltartóból adódik, vagy nem, azt nem tudom, de azzal érdemes lett volna még foglalkozni. Van ezen még mit javítani, de maga az irány egészen egyedi. Dolgozzunk tovább! (hegyi)
értékelés:    

A 70-es évek francia filmjei jutnak eszembe erről a képről, de akár mondhatnám azt is, hogy Az ötödik Sally című könyv. Mind a kettő másért jut eszembe. Az egyik inkább a lírai megközelítés, a drámaiság, a történetmesélés részéről, míg a könyv inkább a formai megoldás miatt. Nyilvánvaló, hogy a néző először a formával szembesül, azzal, hogy több arcot, több portrét lát szemmel láthatóan ugyanattól az embertől, és ezzel valamit úgymond kell kezdeni. Miért van belőle négy? Persze, az első megoldás az, hogy itt egy tükör van, és a tükörben szemlélődök, ugyanakkor a nézőpont egy külső szemlélőé, tehát én magam, mint néző, a kukkoló szerepébe kerülök, ráadásul nagyon intim közelségbe. Kevesebb a távolság, mint karnyújtásnyi. A kérdés az, hogy vajon ezzel a néző belekerülhet-e a személyes történetbe attól, hogy ennyire közel vagyunk? És valószínű, hogy a tónusok, a kép tömegelosztása, tehát azok a másodlagos üzenet irányok lesznek a megfejtéshez segítő irányok, amik arra sarkallják a nézőt, hogy kezdjen valamit a saját történetével. Tehát, miközben ez egy lenyomat, és Éva önarcképei közül az egyik legerősebb önarckép, valami olyan játékot játszik velünk, ami a kollektív tudattalanunkból előhív olyan mintákat, amit nem is biztos, hogy saját magunkon figyeltünk meg, hanem akár anyánkon, nővérünkön, feleségünkön, barátnőnkön, tehát azokon az embereken, akik a környezetünkben fellelhetőek voltak. És itt akár egy olyan helyzetet is hozhatok, mint minta, ami egy reggeli sminkelés megfigyelése véletlenül, hogy a nővérem éppen keni a fejére a szemhéjkontúrt, és nagyon elmélyült, nagyon odafigyelő, ugyanakkor mégsem csak a műveletsorral van elfoglalva, hanem valami belső megfejtésre is rádöbben, valamilyen belső történettel is szembesül. Ez nagyon erősen látszik a képen, ugyanakkor az, hogy mi ez a gondolatiság, azt nem közli a szerző, és ezzel nincsen semmi baj, hiszen a titok titok marad, mint ahogy az életben is nagyon sokszor. Én örülök ennek a képnek, és arra szeretném Évát kérni, hogy kicsit majd a formára figyeljen jobban, és a technikából meg amit lehet, hozzon ki. (hegyi)
értékelés:    

Nagyon örülök annak, hogy Sándor küldött be képet, mert nagyon hiányolom őt a Látszótérről, és nagyon remélem azt, hogy ez nem csak egy fellángolás, hanem további munkákat is kaphatunk tőle újra. A leiratban az áll, hogy miattam történt, nem baj, de történjen majd ez magunk miatt is, mert ez a közösség arról szól, hogy mi megteremtjük a lehetőségét technikailag és formailag annak, hogy ti kommunikálhassatok egymással. És ezt a kommunikációt nem végezhetjük el helyettetek, ehhez viszont szükség van a képekre. Ez a betyárosan félrecsapott kis sapka nagyon tetszik, jók a színek, és az egésznek van egy nagyon jó dinamikája. Az arc gesztusa nekem nagyon sok mindenről mesél, egy egész történet benne van ebben a képben. Elszöktem otthonról a haverokkal bulizni még egy utolsót, bocsi anya, de engedd meg, hogy a nyárból egy pár napot együtt tölthessek a haverokkal, ez jön le nekem. Egy kicsit szerencsétlenek vagyunk, kicsit félrecsúsznak a dolgaink, de a kötődés megvan, és van egy fajta gyónás jellege ennek a képnek. Nyilván mindenkinek mást mutathat, de nekem ez jött le. A háttér is érthető, vízparti helyzet, talán egy árusító pultot látunk a háttérben, az is egyértelmű, hogy nem a bulizós csapathoz tarozunk ebben az esetben, hanem a kiszolgálókhoz, azokhoz, akik megteremtik a lehetőséget ahhoz, hogy mások szórakozzanak. Hogy ez most egy árusítói, vagy egy építői helyzet, ezt nem tudom megmondani, de mindenesetre az üzenet rendben van. Kedves Sándor, kérlek, hogy ne hanyagold a Látszóteret! (hegyi)
értékelés:    

Zoli, ez mindenképpen előrelépés a saját utadon, ezt én nagyra értékelem! Az az érdekes ebben a képben, hogy elindít egy olyan élményt, amire azt mondom, hogy Robert Mapplethorpe. És itt az önportréra gondolok egyértelműen, és nem biztos, hogy a szexualitás, vagy az önfelvállalás miatt, de formailag mindenféleképpen van egy párhuzam. Élményben is megvan ez azért valahol, de megint azt mondom, hogy túl szűkre vagyunk vágva. Valami gesztus is létrejött itt, de azt a gesztust meg kéne tudni mutatni. Önmagában a lecsukott szem, nem biztos, hogy elég, hogy elvigye ezt a vállán, ráadásul, amit esetleg nem tudunk világításban megoldani, arra azért utómunkában rásegíthetünk. Ugye, azt mondtam, hogy mindig a legvilágosabb rész az, ami a legközelebbi, és a figyelmet elviszi, itt ez most az arccsont része, az orrnyereg, a szemöldök részei, és a nyak kulcscsont felé lévő része a kép baloldalán. Erre megy el a figyelem. Nézd meg, hogy ha az orrnál takarsz, a kép felét letakarva, akkor mit fogsz látni. Érdemes lenne még ezen molyolni. (hegyi)
értékelés: