1. Önportré, önábrázolás

Több értelmezési síkon haladunk akkor, amikor ezt a képet megnézzük, több információs irány is bekapcsolódik, és több irányon is elindulhatunk, a kérdés az, hogy utána hova jutunk a célvonalnál. Az egyik, ami rögtön szembeötlő, hogy egy viszonylag kis mélységélességgel dolgozó képet kapunk. Lehet azon vitatkozni, hogy mi az, ami fontos, melyik szemet kellett volna élesben hagyni, vagy melyiket nem, a tradicionális megközelítés ennél a képnél azt mondaná, hogy a kép középpontjában van nagyjából tartva a jobb szemed, tehát tulajdonképpen annak kellene élesnek lennie, és nem az az éles. Ha a szabályok rendszerében elindulunk, ami néha olyan, mint egy erdő, akkor van egy olyan szabály (és ez sem jelenti azt, hogy ne lehetne felrúgni), hogy valaminek jó, kell és célszerű élesnek lennie a képen. Ezt itt megkapjuk, a hajadon lehet látni, hogy éles, a másik szemed szempillájánál is éles, a szakállnál és a nyakláncnál is, tehát van egy olyan képsík, ami élességet tartalmaz, és ez jó, mert ezen az ember tudja a szemét nyugtatni, el tud kalandozni, nincsen zavarban az életlenségtől. Az életlenséggel az a helyzet, hogy ha a teljes kép életlen, akkor nem tud hova fókuszálni a néző, zavarba jön, keresi, hogy hova kapaszkodhatna, és mindenhonnan lecsúszik a keze. Azon kívül, hogy zavarba hozzuk a nézőt, van egy olyan fiziológiai hatása is, hogy azáltal, hogy sehol semmi nem éles, tulajdonképpen azt érjük el a nézőnél, hogy keresi a helyzetet, nem találja, és ebbe belefárad. Fárasztó, ha semmi nem éles, fizikailag el tud benne fáradni az ember, és ezért alkalmazzuk ezt a szabályt, hogy valami éles pontot mindig találjunk, közelebb tud kerülni hozzá úgy a néző. Persze, lehet azt mondani, hogy ez egy véletlen, hogy melyik szemed éles, önportrénál nem egy egyszerű eset ezt megoldani. Itt valószínű az a helyzet állhatott elő, hogy az objektív lehetőségeihez mérten élességhatáron belülre került az arcod egy része, tehát oda a gép nem tudott élességet állítani, és állított ahhoz a legközelebbi ponthoz, a gyújtóponthoz, ami az első élesnek felfogható sík. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az alkotói szándékot, mint tudatos döntést és választást feltételezzük minden egyes fotográfiánál, tehát abból indulok ki, hogy ez egy tudatos döntés. Én el tudom ezt fogadni, mégpedig azért, mert az egyik ilyen értelmezési sík a mozgás, hogy mindazzal együtt, hogy ez a kép egy állókép, és azzal, hogy a bemozdulás nem látszik rajta, de azzal, hogy a hozzánk közelebb lévő, és a kép centrális részét elfoglaló rész életlen, azt az érzetet kelti, mintha belehajoltál volna a kamerába, mintha lenne egy felénk irányuló mozgásod. Ez nem rossz, ezzel párhuzamba állítható az, ami a második értelmezési sík is: a zene. Valamiért egy fejhallgató van a fejeden, gondolom, hogy ebben valamilyen zeneszám szólhat, és a zene mindig hoz egyfajta mozgást, még akkor is ha hallgatjuk, elindul a fej, a kéz, a láb, és egy mini-performanszot adunk elő zenehallgatás közben. Minél jobban belefeledkezünk a zenébe, ez annál komikusabb helyzetet hozhat a külső szemlélőnek, de ez ilyen szempontból mellékes. A lényeg az, hogy ez az életlenség ezzel a megoldással párhuzamba kerül. Van egy harmadik értelmezési irány, egy harmadik fontos formai elem, mégpedig az, hogy attól, hogy viszonylag egy nagy látószögű objektívet használsz, aminél az objektív felépítéséből adódóan létrejön egy torzítás, ami a fejedet is eltorzítja, tehát a hozzánk közelebb eső részek lényegesen nagyobbak lesznek, mint a tőlünk távolabb lévők, ennek van egy szürreális hatása, amit sokan szeretettel használnak. Csatlakozhatna ide fogalmilag akár Picasso, akár Dali, - de főleg Picasso -, akiknek ismerjük a portréit, aki nagyjából hasonló technikát alkalmazott akkor, mikor festett, mintha egy nagylátószögű objektívet használt volna, és ez torzította volna a modelljeit. Ez az élmény akkor jön létre, amikor valaki nagyon közel jön a mi személyes terünkbe, és képtelenek vagyunk élesen befogni őt, és ekkor föllép egy ilyen torzulás, ezt megfigyelhetjük a valóságban is. Mi, akik térbeli látásra képesek vagyunk, ezt másképp éljük meg, mert az agyunk egy csomó mindent korrigál, de mégiscsak a vizuális hatás nagyjából ilyesmi. Ezek a dolgok a kép erényei, és ezért a három csillagot és a leckemegoldást megkapja. Mondanék olyan dolgokat, amik viszont elviszik a figyelmet, e két dolog, ami nem baj, de ad egyfajta zaklatottságot a képnek. Az egyik a nyaklánc, tulajdonképpen a legvilágosabb pont a képen, a legkontrasztosabb pont, és nagyon felhívja magára a figyelmet. Nézd meg, hogy ha letakarja a nyakláncot az ujjaddal, és úgy szemléled a képet, akkor egy lényegesen erősebb üzenetté válik az, amit most kaptunk, mert nem viszi el a fókuszt az arcodról. Önkéntelenül lecsúszunk a szemünkkel, és elkezdjük nézni, hogy micsoda minták vannak azon a nyakláncon. Az most ilyen szempontból mellékes, hogy ki mit gondol az ékszerekről, itt az a lényeg, hogy az ékszernek van egy anyagi jelenléte, van egy tárgyi megnyilvánulása, ez az anyagából adódik, hogy egy csillogó forma, és ez mindig elviszi a figyelmet. Egy portrékészítésnél erre célszerű odafigyelni, akár férfi, akár női modellről beszélünk, hogy milyen ékszereket hagyunk meg, és azok hogyan jelennek meg a képen. Ezeket ki lehet emelni, díszíthetnek is, ugyanakkor, ha elviszik a fókuszt, akkor ellene dolgoznak az üzenetnek. A másik dolog pedig a háttér: még azt mondom, hogy ez a beépített szekrényes dolog nem rossz, de ott van egy nyitott ajtó. Hogy te bejöttél ebbe a szobába, az egy jó választás lehet, gondolom itt a fények is szerepet játszottak abban, hogy milyen megvilágítást találj, ugyanakkor a nyitott ajtó megint elviszi a fókuszt. Takard le a képből az ajtórészt, és egyből az arcra kerül a fókusz. Itt most tulajdonképpen két dolog: a nyaklánc és az ajtó ellene dolgozik annak a kompozíciós rendnek, amit itt létrehoztál. Ezt a jövőre nézvést mondom, hogy érdemes erre odafigyelni, lehet ezeknek szerepet adni, ha nem egy négyzetes kompozíciót kapnánk, hanem egy kicsit a klasszikusabb 3:2-es vagy 4:3-os képosztást. Akkor az ajtóból várhatnánk egy bejövő szereplőt is, és ez megadná a feszültséget, viszont ebben a formában, ahogy ez most jelentkezik, ez nekem inkább pontatlanságot mutat. Mindenképpen azt mondanám, hogy ne akarjuk megúszni ezt a leckét, dolgozzunk ezzel, részben tanulmánynak kiváló az önportré, még akkor is, ha nehéz megvalósítani. A nehézsége adja azt az erőt, amit utána már a portrézásnál tudunk használni, és ha az önportrét meg tudjuk oldani, akkor már portrénál nem jövünk zavarba a technikától, a másik pedig meg egy önismereti dolog. Várom a folytatást, és kezdjünk el dolgozni. (hegyi)
értékelés:    

Kedves Rita! Ez egy nagyon szerethető kép még akkor is, ha nem nagyon értem, hogy miért ebben a fényviszonyban ábrázolod magad, hogy miért vagy ennyire szembesítő önmagaddal szemben a vakuval, mert plasztikuságát csökkenti ennek az egésznek, de ez a mosoly, és ezek a szemek mindent visznek. Azt mondom neked, hogy a személyiséged kisugárzása az, amit most ez a képet megoldotta. Megvan a három a csillag és a leckemegoldás is, de azt azért hozzá teszem, hogy meg kéne próbálnod majd ezzel még dolgozni. Én nagyon remélem, hogy az első három leckétől nem ment el a kedved, sőt, nagyon remélem, hogy meghozza a kedvedet az, amit most mondani fogok. Az első három lecke, a bemutatkozáson és önismereten kívül, lehetőség a játékra, és ezt én a kezedbe adom. Arra figyelj, hogy bizonyos eszközök, mint itt most a vaku, a játék irányultsága ellen dolgozhatnak. Ez a kalap nagyon kedves, humoros, az egész bájos, de a vakuzás meg dokumentatív hatást kölcsönöz ennek az egésznek. Ebben a beállításban nagyon jó, hogy megfigyelted, hogy ne legyen nagyon erős az orrnak az árnyéka vagy az állnak az árnyéka, Magyarán, ez az egész nagyon ügyesen van találva ahhoz képest, hogy ez egy vakus kép, de érdemes lenne ezt megpróbálni újból természetes fénynél, egy kis derítéssel. Amellett, hogy megvan a leckemegoldás, én várnám a folytatást ebben a témakörben. (hegyi)
értékelés:    

Nagyon tetszik, hogy széles skálán mozog a tónusterjedelem, hogy a hajad a háttértől képes elválni, és ez előnyére válik a képnek, nagyon plasztikussá, térbelivé, anyagszerűvé válik a tónusok használata. Az a kép, amit látok, nem túl kegyes. Persze lehet azt mondani, hogy most ébredtem, ezért kócos is vagyok - az a tekintet, amit mutatsz, abszolút párhuzammal van azzal, amit a szád mutat. Ahogy én szoktam mondani, hogy takarjuk le külön a szemet, külön a szájat… most én azt gondolom, hogy ezek abszolút egy irányba mutatnak, és ez jó. Csak abban nem vagyok biztos, hogy az az irány, amit ez mutat, az előnyödre szolgál-e. Ugyanis egy nagyon vad, nagyon elszánt tekintet látok, ami persze jó, de ez az elszántság nem nagyon enged hozzád közel. Az élet az olyan, hogy nem mindig tudunk mosolyogni, nem mindig tudunk kedvesek lenni, szükség van olykor határozottságra is, de ha egy szó kellene, hogy eszembe jusson erről a képről, akkor azt mondom, hogy amazon, akinek pajzs és dárda van a kezében és átrohan a világon. Azt kell mondjam, hogy elfogadom az üzenetet, mert nyilvánvaló, hogy nem véletlenül kerül ez ide így, ebben a formában az oldalra, de arra szeretném felhívni a figyelmedet, hogy ezek a képek – azonkívül, hogy a pillanatnyi állapotunkat tükrözik – orientálnak is némileg. Lehet, hogy most egy olyan életperiódusban vagy, hogy ezeket az erőket kell megmozgatnod, mert ennek a lenyomata is egy nagyon fontos dolog. Kíváncsian várom, hogy merre haladunk. Várom a folytatást, remélem, hogy hamarosan kapunk új képeket. Ez az Ágnes, akit itt látunk jóllehet azért furcsa, mert ez a valóság, és most kapjuk meg azt a képet, amin nincs rajta a társaság által elvárt maszk. És ez fontos. Hajrá! (hegyi)
értékelés:    

Örülök neki, hogy újból köszönthetünk itt a szakköri munkások között, és egy új gép új lendületet hozhat, és remélem, hogy meg is hozza a kedvedet a fényképezéshez. Itt volt ennek az ideje már nagyon, hogy megvedd azt a masinát. Én ennek nagyon örülök, mert azt hiszem, hogy nagyon sok esetben a technika volt az akadály. Ez a kép egy érdekes fotó, olyan tésasszonyos. Ez az agyvelőszorító fejpánt valami őrület, meg az is, ahogy figyelsz ránk. Nem vagy nagyon kegyes magaddal. Ágnest látjuk, de tulajdonképpen valami jövőbe tekintést látunk, hogy hogyan is fogok kinézni, amikor már két gyerekem van, és takarítás közben valaki épp megzavar. Ennek az az oka, hogy kézből készítetted a képet, tehát megfogtad a kamerát, a karunk hosszúsága meg olyan, amilyen. Tehát itt nagyon nagy variációs megoldás nem volt, mert nagylátószögűre kellett tenni az objektívet. De a nagylátószögű objektív torzít, ezért van az, hogy ilyen határozott a jelenléte az arcodnak és torzul az arcod. Ez látszik is, ha megfigyeljük, hogy a fejedhez képest milyen pici a füled. Ez a valóságban nem így van. De az őszintesége az kétségtelen. A leckét azért megoldottad, és üdv újra a fedélzeten. (hegyi)
értékelés:

Érdekes ez a bujkálás, ahogy, mint egy ilyen védelmi vonalat, magad előtt tartasz egy ilyen növényzetet, miközben ez az egész egy üvegfelületen, vagy valamilyen felületen visszatükröződést hoz létre, tehát többszörös fátylon és többszörös rétegen keresztül jutunk csak el hozzád. Az a furcsa, hogy miközben erejük és pompájuk teljében vannak ezek a növények, beteszed őket ebbe az egész sötét tónusba és ettől fenyegető hatásuk van. És az a titokzatossága ennek a képnek, hogy ennek a bujkálásnak, vagy ennek a fátyol mögötti jelenlétnek kezdi el az ember kutatni a miértjét. És ami még, mint következő réteg, megjelenik a képen az a két lámpa és az a sárgás derengés ott a háttérben. Mert az egy belső teret, egy belső világot, egy szobát, egy személyes helyzetet akarna mutatni, de ebből se kapunk semmit. Ez egy fityiszmutatás is a nézőnek, hogy hoztam is ajándékot, meg nem is, meg is mutatom magam, meg nem is. Én vagyok Bojtár Tamás, de mégsem. Ami az én szemszögemből, a néző szemszögéből a tovább lépés lenne és egy esztétikai helyzetet is hozna létre, az pedig az, hogy ez a kép számomra akkor lenne igazán erős, hogy ha a jelmezzel történne valami. Mert hogy most valami barnás színű póló lehet rajtad és ez nem kapcsolódik semmihez. Ez olyan, mint hogyha egy beállítást lepróbáltam volna, hogy hogyan fog az a valóságban megtörténni, de ez még csak egy próba lenne, ami után én bemegyek a kis ruhásszobába és akkor kiválasztom azt a ruhát, ahogy én ide beállok. Ha már itt egy ilyen furcsa tükörországot hozol itt létre, akkor én azt gondolom, hogy érdemes lenne azon elgondolkodni, hogy hogyan is lehet ezt úgy megoldani, hogy ez az egész ugyanazzal az erővel jelenjen meg, mint a növények. Mert a növények attól erősek és attól izgalmasak, függetlenül attól, hogy mennyire minimális fényviszonyban vannak jelen és mennyire nem az ő valóságukat akarod mutatni, hogy mégis csak ők felöltöztek ehhez a meséhez. Úgyhogy ez lenne, amin érdemes lenne elgondolkodni, hogy ezt hogy lehetne megvalósítani, amennyiben saját teredben történt és megismételhető, engem érdekelne a folytatása, ennek a történetnek, mert ez a póló most civil, nincs benne a mesében. Ez az egyik irány, a másik irány pedig az, hogy bevállalható szerintem nyugodtan egy félmeztelen portré, és akkor a test körvonalai lehet, hogy jobban kivehetőek. Most ott a karodat valamennyire megkapjuk, meg a fejedet, meg a nyakadat, a többi meg úgy kimarad a játékból. Ha pedig ezt játsszuk, mert ez is lehet egy irány, hogy csak test darabokat mutatunk, akkor érdemes lenne valamit a kezeddel kezdeni, valahol annak meg kéne jelennie ilyen testrész darabként. Nem tudom most mennyire vagyok érthető. Lényeg a lényeg, az irány abszolút jó és érthető és én azt kérném a Tamástól, hogy ha lehet ilyet kérni, hogy sűrűbben jelentkezzen. És én nagyon szeretnék vele elkezdeni dolgozni ezen a 2. leckén. Mert azt hiszem, hogy van miről meséljünk. Van mivel dolgozzunk. Nem tudom, hogy egyetértesz-e Tamás, nagyon kíváncsi lennék a véleményedre egy kommentben. Tehát miközben azt mondom, hogy ez megvan, mint lecke, de ne szaladjunk el úgy, hogy ezzel még ne dolgoznánk. (hegyi)
értékelés:    

Dorina, azt kell, hogy mondjam, hogy nagyon erősek a gesztusok, amivel dolgozol, amiket eddig feltöltöttél ide hozzánk képeket, azok mind-mind nagyon határozott véleményről és határozott képi világról tesznek tanúbizonyságot. Ez a kép is ilyen. Talán a mélységélességgel úgy dolgoztam volna, hogy mindenütt egyformán éles legyen, tehát a nyaknál és a hajnál is, mert akkor lenne ez az egész izgalmas, hogy minden együtt lenne éles, hiszen hát maga a képkivágás az, ami miatt itt már nem a valós térbeli ábrázolás válik lényegessé, hanem a formák által létrehozott gesztus. Erős kép, jó irány, jó gesztus. És nagyon örülök neki, hogy ilyenekkel jelentkezel, annak kevésbé, hogy ennyire ritkán. Úgyhogy én kérlek, hogy aktivizáld magad, mert jó lenne, hogy ha tudnánk kommunikálni a munkákról és bele tudnánk fogni egy közös munkába azáltal, hogy küldöd a képeket, kapod a visszajelzéseket és az elemzéseket és azokra azután képekkel reflektálsz, jó? Megvan a 3 csillag, és megvan a leckemegoldás is. Hozzá szeretném tenni, hogy talán annyit érdemes lenne még végiggondolni, hogy biztos, hogy ugyanabban a fényben kell-e lennie a nyaknak, mint ahogy az arc van. Mert ha én most egy kicsit letakarom, amivel elképzelhetővé teszem magam számára azt, hogy milyen lenne az, hogy ha sötétebb lenne, akkor rögtön elkezd nagyon határozottan beszélni hozzám az arc. Attól, hogy most viszont nagyjából ugyanabban a tónusban vagyunk, folyamatosan billen lefelé a fejem, nézek lefelé és keresem, hogy hova folyik a haj és mi lehet ott még lejjebb. A tekinteted az, ami rabul ejtő és ami nagyon fontos, azzal együtt, hogy nagyon tetszik az, hogy nem egy véglegesre csiszolt sminkelést kapunk, hanem valami nagyon határozott skiccet. És ettől nekem az egész természetessé válik és van benne egy ilyen spanyolos hangulat. Úgyhogy izgalmas nagyon. Kérlek ne hanyagolj minket. (hegyi)
értékelés: