18. Portré, emberábrázolás

Kedves Zita, azt kérném, hogy az első három leckével dolgozzunk még, és utána kezdjünk el esetleg a portréval is foglalkozni majd. Én ezt nem tartom portrénak, de jó gyakorlatnak gondolom, hogy akár ezzel a kókuszdióval megszemélyesítünk szereplőket, és a világítást próbálgatjuk, hogy hogyan tudunk egy ilyen gömbformát plasztikussá tenni. Ha most ebből indulunk ki, akkor ha megfigyeled, van egy főfényünk, ami most bal fentről érkezik, ott túl is világítja ezt a tárgyat, így ott nagyon elvesznek a részletek, miközben fontos lenne, hogy megmaradjon ennek a plasztikussága, tehát kicsit soknak tartom ezt a főfényt. A jobb alsó rész pedig ennek az ellenoldala, ahol meg nagyon bebukik az egész, ott viszont egy kis derítéssel jó lett volna visszahozni. Nagyjából az átellenes részek vannak jól megvilágítva, tehát a bal alsó, és a jobb felső rész az, ami helyesen van fényben tartva, de a másik átlónak is rendben kellene lennie. A másik dolog, hogy ha már egy geget alkalmazok, és az ujjakat odateszem fülecskének, akkor miért nincsen a képen belül tartva, ahogy kérdés az is, hogy a gömb forma miért nincsen képhatáron belül tartva, miért van ebbe belevágva, miközben a másik oldalon meg nagyvonalúan hagyunk teret, ez sem egy elvarrt szál. Tanulmányként mindenféleképpen elfogadom, és jó ötletnek tartom. Ha megvan még ez a tárgy, akkor tessék ezzel dolgozni, kérnék akkor egy ismétlést, ha nincs, akkor akár egy másik tárggyal is, egy naranccsal, vagy bármi mással is létre lehet hozni. A lényeg az, hogy gyakoroljunk, erre szeretnélek kérni. (hegyi)
értékelés:

Nyilvánvaló, hogy ez nem egy elkapott kép, a mester tudta hogy fényképezik. A kép színvilága mely egyszerű, tiszta színekre épül, jól közvetíti Demeter egyéniségét, amit mi munkáiból ismerünk. Nagyon jó a tömegelosztás, a barna üvegezett fal és a kék rácsozat megteremti a főszereplőnek a színpadot. A narancsos napsárga háttér pedig megadja hozzá azt a szeretetteljes hangulatot amit a kép készítője éreztetni akar velünk. A néhány belógó zöld ág és a kutya pedig a kertvárosi, családias hangulatot adja. A mester arcáról pedig azt olvasom le, jó fényképezzen, ha akar, de jó lett volna ha télen megcsinálja a székes képet, az igazán jó lehetett volna! Tehát, három csillag és megvan a lecke is. (Bojtár Tamás)
értékelés:       

Kedves János, azt mondom, hogy ez a kép egy olyan kép, ami ebben a formában nekem nincs kész. Ennek a képnek egyetlen értelme volna, hogy elkészült, ha azokkal a ritmusokkal, amik létrejönnek a nadrágszárral, a karokkal, a hajjal, és itt most formai ritmusokról beszélek, azokkal foglalkoztál volna, észrevetted volna őket, és hagyod őket érvényesülni. Most ezekbe belevágtál, és mivelhogy csak ez az egy indoka lett volna ennek a képnek, így most emiatt nem nagyon érthető, hogy miért készült ez most el. Ugyanis portrénak abszolút nem portré. Ne felejtsük el azt, hogy ha valaki nem akarja, hogy lefényképezzük, akkor azt tiszteletben kell tartani, vagy legalábbis nem árt. Vagy készüljünk úgy, hogy otthagyjuk a gépet az állványon, próbáljuk őt ebből kimozdítani, hátha elfogadja a helyzetet, és akkor valami érdekeset tudunk mutatni, de önmagában az, hogy valaki nem akarja, hogy lefényképezzék, és ezt én lefényképezem, ez kevésbé működik. Egyetlen esetben működne, ha a formák rendben lennének, de akkor miért látunk el a modell mellett bal oldalon, miért van a másik könyökbe belevágva, a nadrágszár is el van vágva, szóval volna ezen mit molyolni, lehetne ebből akár egy izgalmas kép is, de így, most nem tudok vele mit kezdeni. (hegyi)

Mennyire más benyomást kelt ez a portré Istvánról, mint az ő önportréi! Ráadásul, a hozzászólásaiból én ezt vagyok hajlamos elhinni. De ez normális dolog amúgy. Olvastam egy kísérletről, amelybe egy-egy emberről készült portrékből kellett kiválasztani önmagának is és az ismerőseinek is a legjobbat. Különös módon az adott személy rendre a tükrözött képet választotta, a többiek pedig a róla készült simát. Mindenki azt, amit látni szokott, mert mivel egyikünk arca sem tökéletesen szimmetrikus, az ellentétes kép torznak tűnik. Érdekes, nem? De ez még mind semmi, szerintem nem is a szimmetriáról van csak szó. Hiszen ki a csuda szokta magát tükörben nézegetni széles jó kedvében, vagy dühében, vagy stb. stb.? Lehet ezért is mások az önportréink, mert a tükörből mindig csak egy épp belenéző kép néz vissza... (Hajgató Noémi)

Kedves Csaba, az a helyzet, hogy nem nagyon értem azt, hogy miért vágtál bele megint a modellbe. Levágtad a fület, de nemcsak azt, hanem ebből a rajzból is levágtál, nem értem. A grimasz jó. Színben egy kicsit helyrehoznám ezt az egészet, mert nagyon el van menve sárgába, egy kicsit beteges ez a színvilág most, függetlenül attól, hogy a tigrist akarja imitálni ez a sárga, de gondolom azért, hogy nem ebben a tónusban. A bőrtónusok felé kellene visszamenni, azt hiszem, hogy ezen lehetne mit módosítani. De itt a leginkább azzal van problémám, hogy olyan szinten vágtad szűkre, amit nem értek. Próbáljunk már meg Csaba egy kicsit komolyan venni valamit, mégpedig azt, hogy van egy első három leckénk, ezt sokadszor mondom el neked, csalinkászol össze-vissza a leckék között, de így nem lesz haladás. Ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni, mennyiségi kép kell, mert meg kell szerezni a rutint, de azért jó lenne, ha valamilyen csapásvonalat kitalálnánk magunknak, és abban mozognánk egészen addig, amíg azt nem mondjuk, hogy oké, akkor valamilyen készséget sikerült elsajátítanunk. Elsősorban itt a kompozícióról beszélek, azokkal vannak gondjaim. Az egy másik kérdés, hogy mennyire sikerül konkrétan megfogni egyéb történetet. Én azt gondolom, hogy ez most egy 1 csillagos portré. (hegyi)
értékelés:

Ez egy nagyon kedves portré lenne, ha a képen belül nem lenne ilyen nagyon erős tónusbeli különbség. Ha megfigyeljük, akkor a megvilágításban olyan nagyok a különbségek, hogy míg az egyik oldalon (a homlok, a szem, az arc) szinte túl van világítva, addig a másik oldalon meg olyan szinten bebukik, hogy szinte nem is lehet észrevenni a szemet. Ugyanez igaz a szájra is. Valami levelet tart a hölgy a szája elé, de ez sem jól érzékelhető. Az ötlet jó lenne, csak arra kell odafigyelni, hogy amit a valóságban a szemünkkel egy átfogható, befogható tónusterjedelemnek gondolunk, vagy érzünk, az a fényképnél szélsőségesebb értékeket fog felvenni, és ezért lényegesen kevésbé lesz értelmezhető. A gondolat rendben van, de pont a lényeg az, amit nem nagyon látunk. Azt szeretném Zolinak mondani, hogy próbálkozzon még ezekkel a dolgokkal, mert fontos az, hogy kitapasztalja ezt a lehetőséget, hogy mi az, ami belefér világításban, és ez csak gyakorlással oldható meg. Erről túl sokat elméletben nem lehet mondani, csak azt, hogy tessék csinálni, megfigyelni, megfigyelni, megfigyelni! Hiába a kép kedvessége, gesztusa, ehhez a mezei néző nem nagyon fog tudni mit hozzátenni, mert nem fogja értelmezni. Ha ez megvan nyers formátumban, akkor lehet, hogy még lehet menteni rajta valamennyit, visszább keverni a kontraszton, ráerősíteni a sötét részekre, és egy kicsit visszább venni ott, ahol világos, tehát közelebb hozni a két szélsőséges értéket, és akkor lehet ebből még jó portré is. Most ez így nehezen értékelhető. (hegyi)