18. Portré, emberábrázolás

Mi

Mi

Erről most túl sokat nem fogok mondani, mert az ötlet kiváló, nagyon jó ez a tükörrel való játék - talán jó lenne, egy olyan tükröt találni, aminek nincsen kerete, mert az nekem túl határozott - de két dolog van, ami bosszantó. Az egyik a szájba belerajzolt piros, amit nem tudok, hogy mi a francnak van ott. Másrészt a Bara Art, borzalmas ez a betűtípus, ahogy szoktam mondani, képalkotó elemmé teszel valamit, ami nem az, és ráadásul ez biztos, hogy art? Bocsánat még egyszer, de látom, hogy ez egy ilyen tendencia, hogy az emberek elkezdik magukat definiálni valahogy, művész vagyok, fotográfus, utcai fotós, meg az ördög tudja mi - ez nem tehetség kérdése, hanem az, hogy hol tartunk a magunk útján. Ha túl korán rakunk magunkra ilyen jelzőket, szerintem, azzal később nagyon kicseszünk magunkkal. Mert onnan nehéz ám visszajönni, tehát, amikor az ember megszokja, hogy én ez vagyok, és rajtam van a jelvény, akkor onnantól azt már baromi nehéz lerakni, és utána azt mondani, hogy nem, én egy mezítlábas fotós vagyok, akinek tanuló üzemmódban még van mit tanulnia. Érted? Nagyon nem javaslom ezt. Egyébként a kép zseniálisan jó lenne, az ötlet tetszik, és minden benne van, aminek benne kell lennie. Ez a tükörjáték kiváló, jó a modelled, mind a kettő, az üzenete is jó, minden oké. De miért kell a pirosat belerakni? Mi indokolja számodra, hogy a szájnál legyen ez a piros bigyó, nem értem. Másrészt meg ne firkáljunk már a képre. (hegyi)

Védőfelszerelés

Védőfelszerelés

A problémám megint az egy kicsit, mint ami volt az előző portrédnál, hogy fekvő képet adsz, amikor álló képnek kellene lennie. Tessék azt a fényképezőt elforgatni, ha portrézunk, nem kötelezően kell mindig kényelmesre venni a figurát, mert úgy könnyebb megnyomni az exponáló gombot. Hiányzik ennek a figurának a testéből. Ha fekvőt akarsz csinálni, akkor viszont értelmezhetőbbnek kell lennie a környezetnek. Bármelyik irányba el lehet indulni, de valamelyiket vállaljuk fel. Egyébként maga a kép, mint portré tökéletesen működik, ez egy jó kép egy melósról, benne van az arcában minden. Odaadta magát neked, a gondolatai, az érzelmei tökéletesen átjönnek, ezzel semmi baj nincs, csak annyi, hogy ugye, hozzátenni nem tudunk, tehát vágjunk akkor belőle, tehát az oldalából elkezdünk vágni szűkebbre, és akkor az egésznek a feszültsége megjön, vagy tessék megpróbálni megismételni. Jó lenne egy kicsit az álló formátummal, hogy mit ad az neked. Azt mondom most neked, hogy az első három leckéből a második leckére tessék visszamenni, és mutatni magadról egy portrét álló formátumban. (hegyi)
értékelés:

Benci

Benci

Egy kedves gyerekportrét kapunk. Finom világítással dolgozol, talán kicsit túl finom is, ettől sematikus is az egész. Azt a fajta határozottságot hiányolom belőle, ami egyébként a hajnál, mint tónusrend megjelenik. Ezt a világítás okozza, ettől ilyen. Kicsit olyan pufókra, olyan lekerekítettre van az egész világítva, úgyhogy ha egy határozottabb döntést hozol a világításban abban a tekintetben, hogy mi a főfény, mi az, ami csak a derítés, és mi az, ami csak a terét adja ennek az egésznek, akkor lehet, hogy ez jót tett volna a dolognak. Mindenesetre maga az ötlet jó. Azt nem nagyon értem, hogy miért fekvő képben kapjuk ezt a megoldást azon kívül, hogy lusták vagyunk elforgatni a gépet? Mert nem véletlen az idegen nyelvű neve annak, hogy álló kép (portrait), tehát van ennek oka, hogy az ember a portrét alapvetően álló képként csinálja meg, mert hát, fentről le, lentről fel, valamit adunk. Itt nekem hiányzik most a váll, miközben oldalra meg szélesek vagyunk. Ez nem jelenti azt, hogy nincs létjogosultsága a fekvő képnek, de annak valamilyen kompozíciós dinamikát kell adni. Ez másként nem működik. Ha csak egy szereplő van, főként, ha még középre is van helyezve, akkor az ember elkezdi lecsapkodni a felesleget, főképp akkor, amikor a fejtetőbe is, a vállba is belevágunk, amivel egyébként semmi baj nincs, de akkor miért lötyög ez ennyire oldalra. (hegyi)
értékelés:

Rám figyel

Rám figyel

Hát, igen, valószínű, hogy rád figyel, csak ebből mindent levágtál, ami a környezetben érdekes lehet, és annyira körbeollóztad ezt a képet, hogy így már lemaradt a gesztus. El kéne vinnie az ő tekintetének ezt az egészet. Az látszik, hogy két lámpával dolgoztál minimum, lehet, hogy ez egy kicsit sok is ahhoz, hogy izgalmassá váljon, kicsit túl van világítva a homlok. Lehet, ha egy keveset lefelé mozdítod ezeket a lámpákat, akkor izgalmasabb képet kapunk. Szóval, kellene még ezzel egy kicsit játszani. Másrészt a környezetnek azért van szerepe. Nem elég, vagy ritka, amikor elviszi a képet a vállán az, hogy ennyire közelre megyünk. Ott valaminek történnie kell, akkor beszéltesd, hozd valamilyen szituációba, hogy valamilyen jellegzetes gesztus megtörténjen, mosolyodjon el, csodálkozzon el, tehát, hogy fel tudjak fedezni valamit. Mert a figyelem önmagában kevés. Utalnék Rodin: A gondolkodó–ra, ő sem másként oldotta ezt meg, mert azért rendesen használja a gesztusrendszert is. Visszaadom ismétlésre. (hegyi)

Abigél

Abigél

Megint az a helyzet, hogy próbálunk a térrel valamit kezdeni, valamilyen játékot létrehozni, mozdítsuk ki oldalirányba, és az majd ad neki valamilyen dinamikát. Igen ám, csak a modell ellentmond ennek. Neki van egy belső kisugárzása, egy vidámsága, vagánysága, van ebben némi fájdalom, és egy kis fáradtság is, de azért ő hozza a maga energiáját. Nincs szükség erre a fajta mozgatásra. Az ő belső ritmusa, személyisége sokkal érdekesebb, izgalmasabb annál, mint sem, hogy rászorulna arra, hogy ezzel a kimozgatással kelljen dinamizálni. Minek? Ez a kérdés. Ha levágom a bal oldalról azt a 3-4 ujjnyit, akkor kezd működni a dolog. Csak ne nekem kelljen azt levágni, mert az nem elég, hogy ollóval levágunk, őt kellett volna odamozgatni. Ezt gondolom most, úgyhogy ez most 1 csillag azért, mert ellene dolgoztál a belső ritmusnak. (hegyi)
értékelés:

Eszter

Eszter

Azt kérném Noémitől, hogy addig, amíg a saját önportrénkkal nem végeztünk, addig, ha lehet, akkor várjunk még ezzel a portrézás feladattal. Azért mondom ezt, mert azok az emberek, akik nekünk a kamera elé állnak, azok nem csak a modelljeink, hanem a segítőink is, nyilvánvaló, hogy egy tanulási folyamatban nagy segítség, ha van olyan jó barát, vagy rokon, aki azt mondja, hogy gyakorolj rajtam nyugodtan, gyere, adom magam. Igen ám, csakhogy ehhez kell egy fajta technikai biztonság, hogy ez az egész jól érhessen célba. A technikai biztonságot célszerű magunkon kigyakorolni, azért, mert magunkat könnyebben leszúrjuk, és mondjuk azt, hogy jajj, Zsolt, hát, elfelejtettél valamit, és könnyebben is ismétlünk magunkkal, mintha azt mondjuk Eszternek, hogy drága Eszter, nagyon köszönöm, hogy jöttél segíteni, de meg kell ismételjük a feladatot, mert Hegyi leelemezte, és baja van vele. A problémáim a következőkkel vannak: Az egyik a tömegelhelyezés. Valamiért most kapunk egy nagyon erős teret a kép jobboldalán, ahonnan így most hiányzik egy szereplő, olyan, mintha egy kettős portréra nem jött volna el az egyik tag, nem nagyon értem, hogy miért van ez. Mit akarunk azzal a nagy térrel kezdeni? Mit akar az mutatni, miközben függőleges irányban majdhogynem fulladásig szorítottuk a modellt. A másik kérdés a ruha. A fekete ruha a fekete háttérrel olyan érdekes pantomimes helyzetet tud létrehozni, amit ki is lehet használni úgy, hogy valahol egyszer csak a térben megjelenítünk két kezet, vagy egy lábat, vagy bármilyen más testrészt, ami szintén kikerül úgymond a ruha alól, és ezzel egy jó geget hozhatunk létre, de ez itt most nem történik meg. Itt a geg az, hogy a semmiből van itt egy fej. Ez nem annyira jó. Lehet sötét ruhával dolgozni, de akkor arra a ruhára is kell külön fényeket szerveznünk, hogy az működni kezdjen. A következő kérdés a világítás arcra eső része. Itt van egy olyan rész, ami izgalmas és szép, ez a nyak és a kulcscsont része, ezt nézd meg, hogy mennyire plasztikus és térbeli, és mennyire jó, ahogy látszanak az izmok, az inak, a csontok, ez egy nagyon jó struktúra. Mindehhez képest, ami a fejen történik, az nagyságrendekkel kevésbé érdekes. Tehát, ha létrejön egy ilyen világítási helyzet, ami létre tudott jönni a nyaknál, akkor ezt kell valahogy megoldani a fejnél is, ráadásul, ha megfigyeled, akkor a nyak egy-két fényértékkel világosabb, mint a fej, és ettől olyan furcsa hatása van az egésznek, mintha utólag lett volna ráapplikálva a nyakra az arc, és ezt érdemes elkerülni. Kicsit soknak tartom a hajon lévő fényt. A világításnál ezeket tudom elmondani. Érdemes lenne ezzel még egy kicsit foglalkozni, úgyhogy visszaadnám továbbgondolásra, és azt kérem, hogy az első három leckével még haladjunk egy kicsit, mert ott volt azért némi mismásolás. Attraktív megoldásokat kerestél, mintha menekülni akartál volna attól, hogy olyan korrekt, beleállós portrékat csinálj magadról, és itt bosszulja meg magát, hogy hiányzik az a rutin, amit ott megszerezhettél volna. Szóval, én most azért utallak vissza az első három leckére, hogy egy kicsit most az attraktív megoldásokat kerüljük el, nevessetek ki engem nyugodtan, de én azt mondom, hogy akkor tessék igazolványképet csinálni, mert érdemes lenne begyakorolni azt, hogy hogyan is van ez a dolog a térbeliség ábrázolásával. (hegyi)

Jancsó Miklós és Hernádi Gyula

Jancsó Miklós és Hernádi Gyula

Jancsó Miklós és Hernádi Gyula - Nyíregyháza, 1982. Jancsó az egyik legnagyobb magyar filmrendező.

Cím nélkül

Cím nélkül

Volt egy beszélgetésünk, akkor azt javasoltam, vagy mondhatnám úgy is, hogy kértem, hogy egy kicsit most a gyerekmodelleket hagyjuk pihenni, és kezdjünk el másik ritmussal dolgozni. Azóta érkezett jó pár kép, és azt gondolom, hogy ez fontos, mert ez olyan, mintha egy menüt vázoltál volna fel, hogy na, akkor Zsolt, válassz, melyikről beszéljünk, és köszönöm, hogy ez megtörténik. Megpróbálok becsülettel majd mindegyikhez mondani valamit. Ennél a képnél lezárásként azt teszem hozzá, hogy itt is ugyanaz érhető tetten, mint az előző portréknál. Ezek a gyerekek sose mosolyognak? Ezt nem nagyon értem. Ők sose vidámak? Nekik szomorú gyerekkoruk van? Ez egy kérdés, mert minden képpel ezt próbálod elhitetni, és nem értem, hogy miért ez a fájdalom, miért ez a szomorú reményvesztettség? Alávetett pozícióban vannak, te vagy a magas, a felnőtt, ő a gyerek, és fentről lefelé kommunikálunk, ráadásul a környezetből is úgy van kiragadva, hogy egy nagyon kusza, és tört ritmusú hátteret hagyunk mögötte. Szépen dolgozol a tónusokkal, ez megy neked, tehát, ezzel semmi gond nincs. Azt gondolom, hogy ezzel nem is kell különösebben foglalkozni, kicsit sok a világítás a homlokon, de hát, ezt gondolom te is látod, hogy ettől olyan nagy homloka lesz a gyereknek, és ez egy picit groteszk is. Ehhez talán az objektív megválasztása is hozzájárul, hogy valamiért egy kisebb gyújtótávolságú objektívet használtál, mint ami talán jó lett volna. Lehet, hogy ez azért van, mert a füleket nem akartad ennél jobban előtérbe hozni, nem tudom, de az biztos, hogy ez a része viszonylag működik. Ami nekem nem működik, azok a gesztusszintek, az érzelmi üzenetek. Nem tudok ezzel mit kezdeni, olyan, mintha sanyargatnád ezeket a gyerekeket, hogy jó modelljeid legyenek. Nem adtam neki reggelit, és majd utána, mikor már ebéd után is még korog a gyomra, akkor majd jól lefotózom. Most hülyéskedek csak, de azt azért légy szíves vedd komolyan, hogy ez az üzenet nem kötelezően pozitív, amit küldesz a gyerekekről. És a miértjét keresem, hogy ez egy iránynak tűnik, de miért van ez? (hegyi)

Elvegyülve

Elvegyülve

Tudom, hogy nem klasszikus portré, de szerintem még belefér.

Nem tudom, hogy hol készült a kép, nem láttam még ezt a szobrot, de nagyon jó, hogy oda beállítottál egy modellt, abszolút jó az elhelyezés, ahogy ő oda belekerült. Bevallom férfiasan, elolvastam azt, amit János írt, és tulajdonképpen minden pontjával vitába tudnék szállni, és meg is teszem, mert azért vagyunk itt, hogy a nézőpontjainkat ütköztethessük. Szerintem kifejezetten jó, hogy a modell nem abba a pózba állt be, mint ahogy ezek a szobor alakok vannak, mert az valamiféle azonosulásnak a mímelése lenne. Az, hogy akkor ő beállt ugyanúgy a sorba, a sok arctalan ember közé, neki még van arca, de már nincs... Na, de hát, ő egy gyerek, tehát tökéletesen érthető és helyes, hogy ő ott van közöttük, de nem azonosul ezzel a szituációval, abban a mélységben nem éli újra ezt a történetet, amiről ez a szoborcsoport szól, mert nekem az már drámázás lenne. Jelen van, felkelti a figyelmet, de nem azért van ott, hogy felvegye azt a szálat, amit az elődök esetleg elengedtek. Abban van némi igazsága Jánosnak, hogy a kép jobb oldalán van egy ilyen szürke valami, amiből valamennyi meghagyható, de nem ennyi, tehát, egy fél ujjnyit ebből azért én vágnék. És talán abban is van némi igazság, hogy ha már van egy ilyen szoborcsoport, lehet, hogy érdemes lett volna egy kicsit lent, a kép alsó részénél többet meghagyni. Nem baj az, ha elolvasható, hogy mi van oda firkálva, hát, sajnos vannak utcaművészek, meg vannak a parasztok, hát, a parasztok ennyire képesek, hogy ráírják a saját nevüket, szellemileg ennyi fér ki belőlük. Sajnálom! Ettől függetlenül ez van, hozzátartozik a valósághoz, nem kell ezt elhazudni. Nem azért csak, hogy most olvasható-e a szöveg, vagy nem, mert egy külföldinek egyáltalán nem olvasható, akkor sem, ha ott van a B betű, meg a V, hanem a tömegelhelyezés miatt lett volna fontos, hogy a szereplő fejét ne ennyire középre helyezzük el. De a gondolat abszolút tetszik, úgyhogy megvan a 3 csillag a hibái ellenére is. A leckemegoldásra még várunk egy kicsit. Köszönöm! (hegyi)
értékelés:

Apa, ugye kapok csokit?

Apa, ugye kapok csokit?

Az előző képnél elmondtam már, amit gondolok, és itt is hasonlót tudok megismételni, hogy másról szólnak a gesztusok, mint amit te, mint kérdés felteszel a képpel. Ha megnézem ezt a képet, akkor nem az jön le, hogy ez a kislány csokit akar enni, hanem inkább az, hogy valószínű belepancsolt mondjuk a karácsonyi ebédbe, és ezért ő kikapott, és most bűnbánó, vagy valahová elkeverte az ajándékot, és ezért most szorulni fog, és elnézést kér. Nagyjából ezek azok a gondolatok, amik nekem kijönnek. Semmilyen csoki. És nem azért, mert nincs a képen csokoládé, hanem mert az instrukció, és a valós megvalósítás között megint azt mondom, hogy különbség van. Amit az előző képnél mondtam, azt most nem ismétlem meg, erre a képre ugyanaz igaz. Dolgozzunk Attila, kapcsoljunk rá. (hegyi)

Miért?

Miért?

Az a helyzet Attila, hogy én arra kérnélek most, ha lehet ilyet kérni, hogy egy kicsit mozduljunk el abból, hogy a gyerekeket fotózod. Azért vagyok ebben most ennyire határozott, és azért érzem azt, hogy ennek most jött el az ideje, mert szerintem ahhoz, hogy ezek a képek újból működőképessé váljanak, jó lenne, ha egy kicsit pihentetnéd ezt az irányt, ugyanakkor az viszont fontos lenne, hogy a többi kérdéskörben elkezdjünk kommunikálni képekkel, elemzésekkel, beszéljünk a munkáidról. Összefoglalva én most azt kérném tőled, hogy kezdj el a többi leckére dolgozni. Kaptam már róla annyi képet, hogy nagyjából ismerem a gesztusrendszerét, amit te belőle kihozol. Ugyanakkor arról nem vagyok száz százalékig meggyőzve a képeid által, hogy ez a találat mennyiben jogos, mert van egy olyan érzésem, hogy te őt akár instruálással, akár egy szituációs játékkal valamilyen érzelmi helyzetbe próbálod hozni, ugyanakkor, mintha ő mást valósítana meg, mint amit te kérsz. Egészen pontosan arra gondolok, hogy az, amit rendszeresen látok, mint gesztus, abban van egy csipetnyi fájdalom, van dac, van szomorúság, akár konokság, ez több képeden tetten érhető. Ugyanakkor jó lenne ha ezekkel úgy kezdenél el egyszer játszani, hogy az embernek ne legyen olyan érzése, hogy mondjuk azt mondod, hogy ez most egy vádló, egy kérdés feltevés, ami a címből adódik, ugyanakkor benne talán a fáradtság, vagy akár egy bármilyen helyzetből adódó szomorúság, vagy fájdalom erősebb, mint az a dac, vagy az a felhorgadás, amikor az ember feltesz egy kérdést. Ezt lehet finomítani majd, de ahhoz, hogy ebben tovább tudjunk lépni, szerintem neked sem árt, ha őt most egy kicsit pihenteted, mert új impulzusok jöhetnek a helyére, és ha ezekkel majd elkezdünk dolgozni, és visszatérsz hozzá, szerintem gazdagabb eszköztárral fogsz majd tudni dolgozni.
   A másik, amit fontosnak tartanék Attila, hogy nagyon ritkán jönnek a képek. Azt mondom neked, hogy talán érdemes lenne több energiát fektetni ebbe az egészbe, mert akkor fogunk tudni többet megismerni egymás gondolkodásából, ha van miről beszéljünk. Ha havonta egy kép jön, akkor ez elég nehéz lesz. Ez nem csak rád igaz egyébként, hanem azokra is, akik ennyire ritkásan küldenek képet. A tehetség lehetőség és kb. 10%-nyi az, amennyit a végeredményhez hozzá tud tenni, igaz, a legfontosabb 10%-ot. De önmagában a tehetség soha nem tud kibontakozni akkor, ha nincs táplálva szorgalmas munkával. Ahogy az írónak kell a napi penzum, a képalkotó fotográfus sem tudja a rutint és a biztonságát megszerezni akkor, ha csak hébe-hóba exponál. Ráadásul itt a téren van lehetőség az oda-vissza kommunikációra, aminek alapja az, hogy legyen miről beszélni. Bizony, kilóra meg kell csinálni párezer képet, hogy eljöjjön az áttörés a tapasztalás által. Ha protestálok a hézagosság ellen, az értetek történik. (hegyi)

Tesó

Tesó

István, érdekes ez a kép, de azért nem annyira erős. Azt is megmondom, hogy miért: Próbáld egy kicsit távolabbról nézni azt, hogy itt mi történik. Hogy most a táncdalfesztiválra készül valaki, és mindjárt dalba kezd, vagy belement valami a szemébe, és azt akarja kiszedni, vagy hogy ez most mi akar lenni, azt nem teljesen értem. Miközben a szereplőd jó, meg a szituáció is. Mivel erről már küldtél képet, és ott elmondtam, hogy az inkább portré, ez ahhoz képest gyengébb. (hegyi)

Sziluett

Sziluett

Az elgondolás jó, és érdekes irányokat lehet majd itt találni. Azt gondolom, hogy mindenféleképpen pártolandó az, hogy a formákkal a maguk egyszerűségében és tisztaságában foglalkozzunk, és ehhez a sziluett nagyon jó gyakorlóterep - azokat a dolgokat, amiket tömegelhelyezésben az embernek gyakorolnia kell, talán egyszerűbbé is teszi. Én most azt mondom, hogy ennek is köszönhető az, hogy ennél a képnél most viszonylag egyszerűen, és talán érthetően tudok arról beszélni, hogy mi a probléma a tömegelhelyezéssel. Egyrészt maga a figura egy kicsit előre dől, és mivel a horizont sem egyenes, ezért az egész kép elfordult. Ha ezzel a tempót akarnám érzékeltetni, akkor ennek nem álló formátumú képnek kellene, hogy legyen, hanem fekvőnek, méghozzá úgy, hogy a mozgás irányához még hozzáteszünk legalább egy fél képnyit, tehát kiegyenlítjük ezt az egészet, és akkor ezt a dőlést, ezt a mozgást, ezt az elfordulást dinamikában egyensúlyba kell majd hozni. Ha nem ez a cél, hanem valamilyen nyugalmas, statikus helyzetet akarok, akkor viszont vissza kell hozni az egyeneseket. A másik az, hogy az utómunkánál fontos arra figyelni, hogy ne jöjjön létre olyan tömörítési hiba, ami, megint azt mondom, hogy a kép élvezetét csökkenti. A nagyon kontrasztos átmeneteknél lehet látni, hogy a feketéből a szürkébe úgy ugrik át a tónus sok helyen, hogy közben egy fehér, szellemképszerű hatás van. Ez tömörítési kérdés, érdemes erre odafigyelni. A harmadik az, hogy az élességgel is csínján kell bánni. Tehát, ha sziluettel dolgozunk, akkor nem alkalmazhatunk kicsi mélységélességet, méghozzá azért nem, mert bizonytalanná tesszük a kontúrokat. Most hátul, a hajnál, vagy a fejtetőnél lehet ezt a legjobban megfigyelni. Azt tudni kell, hogy a sziluett abszolút két dimenziósra vasalja ki a fő motívumot, ebből kifolyólag nagyobb mélységélességet kell alkalmazni, hogy a hozzánk közelebb eső, vagy távolabb lévő részek is ugyanabba az élességtartományba essenek, és így, ez a két dimenzióra váltás tökéletes lehessen. Ezek azok a dolgok, amiket szerettem volna hozzáfűzni. Azonban még egy dolgot hadd tegyek hozzá, ugyanis az egy érdekes kérdés, hogy miért jobbról balra haladunk, mi az oka ennek. Van ebben némi melankólia. Tudom, ezen szoktunk vitatkozni, hogy vajon van-e annak értelme, hogy a múlt a baloldal, a jövő pedig a jobb, és a haladási irány meghatároz egyfajta dinamikát a történetben. Én hiszek ebben, hogy ennek van jelentősége, és nyilvánvaló, hogy ezek sokadrétegű, tulajdonképpen a tudatalattit célzó üzenetek, de az értéke, vagy a hatása, az mindenféleképpen tetten érhető. Hogy ez portré-e? Én azt gondolom, igen, de azért azt tegyük hozzá, hogy sok mindent vesztünk a sziluettes ábrázolással. Amit itt elvesztünk, azt valamivel majd pótolni kell. Vagy valamilyen jellegzetes ruhadarabbal, ami azt a személyt jól illusztrálja. Tehát, ha ő például kalapot hord, akkor annak a kalapnak valahol meg kell jelenni, ha ő sokat cigarettázik, akkor annak a cigarettának, tehát valamivel vissza kell hozni ezt az egyéniesítő hatást, mert különben nem biztos, hogy felismerhető lesz majd mindenkinek, és hát, azért a portrénak ez egy fontos szerepe, hogy a modellt tartsuk meg ebben az értéktartományban. Nyilvánvaló, lehetne itt példának említeni Picassot, de én mégis azt mondom, hogy próbáljunk meg először a konvencionális irányból elindulni. Ez most nekem 2 csillag. (hegyi)
értékelés:

Sára

Sára

Tudom, hogy az én hibám is az, hogy az utóbbi időben elmaradtak az elemzések, de most igyekszem bepótolni, ha hamarabb elemzek, akkor talán hamarabb jut el hozzád az üzenet, hogy az első három leckével foglalkozzunk. Nagyon furcsa ez a képszög, tehát szemüvegszerűen durvák az árnyékok, olyan dolgokra erősít rá, amik nem biztos, hogy célszerűek, miközben az arcból egy nagyon groteszk formát kapunk. Ha ilyen helyzetbe akarod őt hozni, én elfogadom, de ennek azért kellene lenni valamilyen indokának, hogy miért ebből a szögből próbáltad őt ábrázolni azon kívül, hogy hát, ez nagyon menő, hogy nem a közhelyes képi ábrázolást hozom. De ahhoz, hogy ez működjön, azért a közhelyeset sem ártana gyakorolni. Azt kérném, hogy ezt megint tegyük félre, és az első három leckével próbálkozzunk. (hegyi)