18. Portré, emberábrázolás

Tettamanti Béla

Tettamanti Béla

Portré Tettamanti Béla képzőművész barátomról.

Demetert nem nagyon szeretném elemezni a szó klasszikus értelmében, de engedjétek meg, hogy néhány gondolatot hozzáfűzzek. Egyrészt nagyon örülök annak, hogy Demeter újból nekiállt fotózni, és ráadásul ezek a portrék, amiket látok tőle, és van szerencsém jelen lenni, annyiban érdekesek, hogy mintegy arcképcsarnok egyrészt felhívják a figyelmet kortársakra, másrészt számomra mindig az az érdekes ebben, hogy Demeter milyen döntést hoz a környezetet illetően, hogy hogyan próbál egy leheletnyi információval többet adni annál, mintsem amit esetleg látunk a képen, és ez a leheletnyi információ elárul valamit a személyiségből. Úgy is mondhatnám, hogy Béla egy reneszánsz ember számomra, és ez nem csak a haja miatt van, és ez a fajta megközelítés ezzel a természet közeliséggel, ami a háttérrel most létrejön, szerintem pont ez az a leheletnyi plusz, ami jót tesz ennek a képnek. Közvetlen, de mégis izgalmas tud lenni attól, hogy nem egy nagyon erősen kontroll alatt tartott kép, hagyta élni a modellt, ráadásul az által, hogy levetette vele a pólóját, helyzetbe hozta, és kihozta őt a komfortzónájából. Ez azért fontos, mert egy alkotó embert látunk a képen, aki ha nem is fotográfus, de a saját tapasztalatából tisztában van azzal, hogy Demeter valószínű, hogy mit lát, és mit gondol róla, és milyen képet mutathat, és mindezt ezzel tudta Demeter úgy megbolondítani, hogy ne egy szerepléssé váljon a fotó. Úgyhogy én ebben a tekintetben nagyon érdekesnek tartom. (hegyi)

Bandi és Cica

Bandi és Cica

Bandi új haja tiszteletére kicsit fényképeződtünk. Bandi épp instruálja Cicát, akinek majdnem sikerült a kamerába néznie.

Ez egy elég rosszul világított portré, a háttér sokkal világosabb, és sokkal határozottabb, mint a modellek. A derítésről mintha megfeledkeztél volna. Nyilván ez a mcska nem biztos, hogy nagyon türelmes modell, de ettől szép, hogy az ilyet is meg kell tudni oldani. Valószínű, ha a főszereplőddel, Bandival lepróbálod, és csinálsz egy tesztfelvételt ez előtt a fal előtt, akkor rögtön rájössz te is, hogy be fog bukni az arca, és megpróbálod korrigálni. Az előtérben van valami comb, vagy karaj, vagy húsdarab, valószínű, hogy ez Bandihoz tartozó alkatrész, de nem tudjuk, hogy micsoda, valahogy nem olyan rendezett így, a macskára került valami fátyol, vagy nem tudom, milyen kis ruha darab van ott, lehet, hogy egy párna. A gesztus jó, az ötlet jó, a gondolat is rendben van, az interakció a macskával tulajdonképpen érdekes lehet, de ez megint olyan, amit nem lehet megoldani kettő perc alatt. Én most azt mondom neked Ágnes, hogy szinte a legtöbb csillagod neked van itt a Látszótéren, érdemes lenne ezt az új szezont, ami szeptembertől indult most azzal kezdened, hogy valami mellett leteszed a voksodat, és azt addig, amíg nem jutottál benne egy lépéssel tovább, addig nem ereszted el, és nem kezdesz bele másba. Láttunk itt utcafotót, portrét, meg a fene tudja még mit. Valamit kezdj el, vegyél fel egy szálat, és azt csináld végig, mert az biztos, hogy nem fog neked segíteni, csak az entrópiát fogja növelni, hogy mindenféle dolgot, mint egy ilyen félig olvasott könyv, nyitva van, Jó lenne, ha fókuszálnál, és tempóban is rákapcsolnál egy kicsit. Vége a nyárnak, őszi szelek járnak, a cinege madár meg elutazott. Visszaadom ezt ismétlésre. (hegyi)

Bálint

Bálint

Tablet. És mobil. Ha nincs gép. Mert ott vannak benne a barátok. Ilyen. (Az elkövetés tárgya egy vonalkódolvasó.)

Az ötlet, a gondolat kiváló, és sokunk számára meglepő is, hogy egy vonalkód szkennerrel miket lehet varázsolni, de egyben tanulmány is a kép, ugyanis azt gondolom, hogy ha van rá mód, érdemes lenne a tapasztalatok alapján pontosítani a portrét. Hiszen ha tudjuk, hogyan rajzol a szkenner, akkor eldönthető, hogy mire akarjuk kifuttatni az üzenetet, a személyiség mely aspektusát kívánjuk kidomborítani. Bezárni egy kockába? Hullámokkal keretezni? És ha ez megvan, kérdés marad még a modell gesztusa, hiszen nem mindegy, hogy ő épp mit csinál, mert hát mégis csak ő a főszereplő. Integet, rajzol, olvas, varázsol? Végül örök kérdés, mit üzen az öltözet. A feliratos póló reklámoz is, ezt is lehet az üzenet szolgálatába állítani. Tehát összefoglalva ezek kohéziója az, ami jó portrévé nemesítheti ezt a tanulmányt. A konklúzióm, hogy megvan a 3 csillag és kérek egy ismétlést, ha lehet. (hegyi)
értékelés:

Cicu-portré

Cicu-portré

Azt tanultam a tanár úrtól, hogy fotózzam úgy a macskát mintha ember lenne, ezért gondoltam a Portré leckébe küldeni.

Ágnes, ez egy érdekes megoldás, én azt gondolom, hogy ez egy jól működő portré kép, és én abszolút egyet tudok veled érteni. Jól sikerült megoldás, utómunkában persze nem dolgoztál vele sokat, de majd azért lassan le fogom törni a kezeidet, ugyanakkor a kép rendben van, tehát maga a meglátás jó. Mi is az, amit az utómunkában hiányolok? Ott van a jobb és a bal felső sarok, ahol olyan részleteket hagytál, amik arra emlékeztetnek, mint mikor anyámnak a fényképalbumában ezek a beakasztós, celofán izékbe voltak betéve a képek. Tulajdonképpen olyan, mintha ezt exponáltad volna le, ami azért elég könnyen kiegyenesíthető utómunkával, mégpedig úgy, hogy rásötétítesz, és akkor ez helyrehozható. Tessék már valamit gyakorolni ezen a retusálás dolgon, mert itt lenne az ideje, hogy ne a nyers képeket kapjuk csak meg. Köszönöm szépen, megvan a 3 csillag, és erre gondoltam, amikor azt mondtam, amit a leiratban írsz, hogy minden egyes fénykép, akár egy kisállatról szól, akár egy tárgyról, akkor lesz személyes, ha úgy személyesítjük meg, mint egy embert. (hegyi)
értékelés:    

Kitti 2

Kitti 2

Én itt sok mindent indokolatlannak érzek. Egyrészt mit keres ez a lány a mezőn ebben a csizmában? Mi ez a borzalmas hippi nadrág? Honnan kerül a fény az arcra? Szóval valahogy azt kell eldönteni egy képnél, ami embert ábrázol, hogy mi az a sztori, az az érzelmi megközelítés, amit általa meg akarsz mutatni. Mert ha nincs ilyen, akkor a fotóbeállítás tökölődése miatt a modell elkezd unatkozni, és ez rajta lesz a képen. Ezen felül érdemes határozottnak lenni, hogy a helyszín és sztori fedésben legyen a ruhával - vagy ha viccet akarunk, akkor lehet ez ellenpontozva is, akár drámai is lehet mondjuk egy nagyestélyi a mezőn, de az ilyen szerelések ledobják magukról a környezetet, és kilóg a lóláb, hogy nem természetes közegben lett lekapva a modell. (hegyi)

Kitti

Kitti

Zoli, az egyik szemem nevet, a másik meg morog. Ugyanis egészen szép ez a kép, jegyezzük meg, hogy főleg a mellrésznél szépek és finomak a fények, ott és abban a sávban a szőrmén is, egy picit az arcra ráfért volna némi derítés, de ez még így elmegy. Ugyanakkor ami a kezekkel történik, az olyan mértékben disszonáns, annyira erőszakos és kemény, amit nem is igazán tudok mire vélni. Hideg volt? Vagy félt tőled? Mi az oka ennek a rejtett feszültségnek? Valami a középtónusokkal is történt, ott valahogy beszürkültünk, de mondom, jó lenne ez az irány, ha a kezekkel kezdtél volna valamit. Akár lágyan a mell alatt karba fonva, nem kapaszkodósan, csak úgy egymáson pihentetősen, szóval hogy ezt a merengő, várakozó hangulatot ne törje szét az, ahogy most kapaszkodik a modell az életszínvonalba. Hát így. (hegyi)
értékelés:

Ramónának

Ramónának

Ez egy szép, nyugalmas pillanat, jó a gitár-növény, gitár-ember párhuzam, szeretetteli a kép. A formai megoldáshoz annyit mondhatok, hogy ha a fejből meghagyunk ennyit, annak lefelé a gitártestnél kell lennie tömegében ellenpontnak. Azaz a kép alsó régiójához jól jött volna még pár centi. Ha meg akarjuk az arányokat tartani, akkor mindez átformálható lehetne négyzetesre úgy, hogy a jobb oldalon a vállrészt vághatjuk. Ha lehet ismételni, az jó lenne, hogy lássuk mi lenne, ha. (hegyi)
értékelés:

Cím nélkül

Cím nélkül

Ahogy lányod cseperedik, egyre komolyabb modelleddé válik, egyre tudatosabb és érettebb arcát mutatja nekünk általad. A kérdés egy képi megoldás esetében mindig az, hogy mikor elég. Azaz kell-e a csillagokat ilyen layerszerű megoldással újra és újra ismételni, erősít ez, vagy épp gyengíti a formát, ami a kendőn megjelenik. Én azt gondolom, hogy érdemes lenne kipróbálni enélkül. A másik, hogy nekem ehhez a tekintethez és formákhoz kellene, hogy nagyobb, levegősebb terünk legyen, ha már kendő is van, meg haj is van. Most ezek a formák furán vágódnak. Az is érdekes lehet, ha a tekintetre fókuszálunk, de most valahogy a kettő között vagyunk. HA a cél a szabadság, a megzabolázhatatlanság érzékeltetése, akkor a tér fontos. Ha ennél fojtottabb érzelmeket akarunk előhívni, akkor viszont - és talán erre akar utalni a csillagok ismétlése - úgymond "koszosabbnak" kell lennünk. Ez mindig nehéz ha az ember gyerekkel dolgozik, hogy ne is legyen édelgés, de ne is kényszerítsük erőszakkal valamilyen irányba. Hát, nem mondtam, hogy egyszerű lesz... ha mindezt egybevetem, akkor nekem ez egy érdekes kérdésfelvetés, jó irány, de a döntés a te kezedben van. (hegyi)
értékelés:

Kornél

Kornél

Na, ez már inkább izgalmas. Itt a firkálás kevésbé zavaró abban a tekintetben, hogy felfogható úgy is, hogy a pólónak a gyártója. Ami viszont a kettős portrét illeti, ez tulajdonképpen jól működik, és felkeltetted a figyelmemet és az érdeklődésemet a fiatalember iránt ezzel a pózzal, amit itt kitaláltál, hogy van egy szobor, és amellett ő hogyan fordul ki ebből a történetből, és fordul felénk. Van egy lehorgasztott fejű valaki, aki mellett ő a bizalmával felénk fordult, és ez jó. Talán annyit tennék hozzá, hogy nem ártott volna valami kis derítés innen a szobor felől a szemének, mert ott most elég sok információt vesztettünk el, de a gondolat jó, úgyhogy én erre megadom a 3 csillagot. (hegyi)
értékelés:

Béla

Béla

Én nem tudom, hogy ki a Béla, de láttam már sokféle módot arra, ahogy az emberek megfogják a fényképezőgépet, mondjuk ez is egy metódus, tulajdonképpen ez a Kodály-módszerre hajaz. Furcsa egy kicsit, azt lássuk be, hogy annyira erős és agresszív ez a dolog, hogy nem tudom, hogy engedi-e eléggé érvényesülni az, ami az arccal történik. Aztán van egy másik dolog, hogy az utómunkára szépen lassan neked is rá kellene feküdnöd István, mert most már kezd akadályozni téged a munkában az, hogy az utómunka nem elég finom. Tessék észrevenni azt, hogy a szembe belekerült egy visszatükröződés, ami olyan, mintha egy szálka lenne, ami nem olyan nagyon jó. Aztán lehet, hogy ő sokat volt napon, és ettől nagyon megégett a feje, de azért tessék most megnézni azt a tónust, ami a fejtetőn van, meg ami az arcnál és az orrnál, ezeket úgy összehasonlítani, elég furcsa nekem. Nem biztos, hogy ez egy száz százalékig jó helyzet, inkább a geg van meg, a szürrealitásával együtt én azt mondom, hogy 2 csillag. (hegyi)
értékelés:

Petra

Petra

Egyetlen bajom van ezzel az egésszel, miközben a játékossága, és tulajdonképpen még azt is mondhatnám, hogy drámája érthető, a tónusrenddel van bajom. Annyira elvesznek a színek, és annyira kopogósra sikerült, hogy már az arcnál kiégnek a formák. Tehát, az orrnyeregnél, a szemek alatt ez a dolog már túl van manipulálva, úgyhogy onnan még én visszajönnék azért. Ha ezen túllépünk, akkor meg én azt látom, hogy van egy bizalmatlanság ebben a hölgyben. Nem csak velem, mint nézővel, hanem úgy a világgal szemben. És ez a bizonytalanság és bizalmatlanság tulajdonképpen ilyen gyanakvó tekintettel úgy, hogy nem is néz ránk, olyan, mintha őt érzelmileg, lelkileg nem a legjobb pillanatában kaptad volna le. Én így érzem, aztán lehet, hogy ez egy személyiségjegy, és akkor ez működik, ezt majd te megmondod. (hegyi)
értékelés:

Nagymester

Nagymester

Olvastam a kommenteknél, hogy sakk szempontjából lehet, hogy a kép kérdéseket vet fel, és ebben lehet, hogy érdemes később odafigyelni, hogy olyan állást mutass, ami valóban megtörténik és izgalmas valamiért, netán az adott szereplőhöz köthető, mert az ínyencek számára is kell nyújtani pluszt, azaz aki tud sakkozni, annak is kell hogy a kép működjön. Én nem tudok. Ezért ez a része engem nem zavar. Ami picit problémás, hogy hogy a fenébe nem lehet a függőlegest megkeresni? Haragszom, mert a fiú jó, a gesztusa jó, a hangulat, a fények jók, ez a pici, ami miatt rezeg a léc, hogy ezt ott kellett volna egyenesbe állítani. Értem én, ez nem megy egyből, de akkor tessék gyakorolni, vagy segédvonalakat bekapcsolni a fényképezőgépen (ha van), mert pár fok is érzékelhető bizonytalanságot tud okozni. Lehet ferdére komponálni, de akkor kell adni egy új viszonyrendszert, ami új geometriát adhat. A kép jó, talán még annyit, hogy a fej támasztása nem mindig hordoz jó üzenetet, mert van benne egy dekadens üzenet, hogy annyira fáradt, vagy unja, hogy támogatnia kell a fejét, hogy le ne essen. Itt ez most nem probléma, mert épp ez ad egyfajta vagány üzenetet, hogy a kissrác annyira nagy sakkmester már, hogy neki nem kihívás az ellenfél, tehát ez az üzenet most jól jön ki, egyetlen, ami még így is kérdés, az az ökölben tartott kéz, mert abban viszont az üzenet ellen dolgozó feszültség van. Minden tösszevetve ez egy jó portré lenne, ha függőben lenne aminek kell, így most ez csak két csillag. (hegyi)
értékelés:

Ofélia élni akar

Ofélia élni akar

Ő egy kedves Ismerős, aki balszerencséjére meglátogatott... Life is Hard:-)

Ez eléggé őrült kép. Azt gondolom, hogy míg az előző képnél voltak problémáim, itt tulajdonképpen a kezedre dolgozott a modelled is, meg a véletlen is, és ettől van az egésznek egy olyan hatása, mintha egy ilyen preraffaelita diszkó lenne. Jó ez, megvan ennek a hatása. Tényleg, itt a ravatalozóból előbújt a főszereplő, és azt mondja, hogy a francot nektek, elég volt a vízbe feküdni, menjünk bulizni. Szürreális egy picit, ugyanakkor azt akarom még ehhez hozzátenni, hogy ebben a képben látható az, amit az előző képnél elkezdtem mondani, hogy valószínűsítem azt, persze ebben egy csomó hiba, meg véletlen benne van, de ezek most arra adtak bizonyítékot, hogy ha ez még kap egy fél métert hátra, és több teret, akkor ez valami egész eszméletlen gesztusrendszerek előtt nyitja ki az ajtót. Ha fognád azt a szobát, mert én ott voltam, és láttam, nem azt mondom, hogy takaríts ki, meg csinálj rendet, mert a francot, de vannak ott falfelületeid, amiket ha elkezdenél használni drága Endre, oda egy csomó drapéria, meg egyéb dolog is felkerülhet, akkor komoly festészeti irányokat vehetne ez az egész. Én erre szeretnélek téged ösztönözni, csatlakozom az előző képhez is. Ez is egy 3 csillagos leckemegoldás. Nyilvánvaló, hogy aki ismeri a modellt, az lehet, hogy azt mondja elsőre, hogy ehhez semmi köze a modellnek, mert nem róla szól, hanem megtestesít valamit, úgymond szimbolizál, ugyanakkor én azt mondom, hogy de, benne van ebben a modellben ez is, csak nem könnyű belőle előhozni. Jó ez az egész ritmus, van egy ilyen ördögi felhangja. Tetszik, köszönöm! (hegyi)
értékelés:    

Arc haiku

Arc haiku

Kénytelen vagyok leírni, hogyan készül a kép, pár szóban, hogy érthető legyen a kötött mivolta, ami egyben inkább a tradicionalitásnak kedvez, amiben az egyik legnagyobb mester Yousuf Karsh volt, érdemes rákeresni, ha nem ismernéd.

Tehát kollódiumos nedves eljárással készült a kép, azon belül is ferrotípia szerűen (angolul tintype, történeti tudnivalók, háttér: http://fotomult.c3.hu/direktpozitivek/ferrotipia/ ). A lényeg, hogy a fényérzékeny réteg elkészítése a következő, fapadosan:
1. lemezre kollódiumot önteni.
2. a kollódiumos éphogy szikkadni kezdő lemezt ezüstnitrát oldatban fényérzékenyíteni.
3. a csöpögő lemezt a film kazettába tenni, odarohanni a fényképezőgéphez és az időközben beállított modellhez, és exponálni.
4. előhívni vasszulfát előhívóval.
5. fixálni és mosni, meg örömködni a modellel.
6. miután a modell eltűnt balfenéken, megszárítani teljesen és lelakkozni a kollódiumos oldalt, hogy ne sérüljön, levegő oxidáló hatásától védjük.

Az 1-2 pont az kb 4-5 perc. a 3-as pont fénymennyiségtől függően 2-akárhány másodperc, max 5. perc, mert ha megszárad a lemezed, nem tudod előhívni. A beállítás nehézsége, hogy a modellt érdemes szénné égetni, nemcsak a hatás kedvéért, hanem, hogy rövidebb legyen az expóidő.
A kulcsszó: a kollódiumos nedves eljárások körülbelüli érzékenysége kb 0.5-1 ISO. Akinek van fényképezőgépe, az tudja, hogy az átlag érzékenység, főleg, ha digitálisról van szó, 100 ISO.
Ennek fényében a modellnek 8 mp-et kellet kibírnia f 5,6-os rekesszel, kb 1500w-al fél méterről megvilágítva. Elnézést kérek a hosszú lére eresztett leírásért, de gondolom, nem haszontalan a nehézségeit látni. Ami természetesen nem menti a kép hibáit vagy erényeit. Viszont az előbbiek tudatában érdemes készülni egy ilyesfajta jellegű portréra.

Nagyon tisztelem azért Endrét, mert az archaikus technikákkal foglalkozik. Nem mondom azt, hogy ezek száz százalékig kiérlelt dolgok, sem technikailag, sem a fotó leképezésében, de az viszont egy rendkívül fontos ügy, hogy ezeket ne engedjük el, ne engedjük ki a kezünk közül, ne süllyedjen el a feledés mocsarába. Már csak azért sem, mert nagyon érdekes, hogy a végeredmény szempontjából baromira hasonló ügy jön létre, mint amiért küzd és kínlódik az instagram teljes közönsége, a fb-t is belevéve, meg az összes ilyen képmegosztó oldalt. Szerintem kezüket-lábukat törnék, ha ilyen effekteket tudnának rávarázsolni az elkészített fotóikra. (Zárójel: ez a veszélye is a dolognak, hogy a roncsolódásba beleszeret az ember és farkasvakságot kap) Az erő ott van ebben a dologban. Ami az én kritikámat illeti, amiről egyébként én Endrével a kép elkészülte után is beszéltem, hogy az a helyzet, hogy itt a technikából adódik az, hogy amit nagyon köszönöm, hogy Endre leírt, az, hogy itt hosszút kell exponálni, ehhez a hosszú exponáláshoz különböző technikai trükköket kell bevetni úgy is, mint nyaktámasz ahhoz, hogy ne mozduljon be a modell, mert hogy nem érzékeny a hordozó. Magyarán nem csak, hogy hosszút kell exponálni, hanem nagyon nagy fényár az, amit létre kell hozni.
   Van egy olyan térbeli képlet, ami több tényezőből áll össze, és a végeredményből, mint egy ilyen nyomozati anyag következtethető ki az, hogy hol lehet esetleg a megoldás ahhoz, hogy természetesebb maradjon a közlés. Azt, mint a helyzet átélője elmondhatom, hogy eszméletlen sok a fény, amit ott el kell viselni. A lámpák is, meg a kamera is rendkívüli módon beletolakszik az aurámba, tehát, még akkor is, ha ebbe semmiféle ezoterikus dolgot nem akarok mondani, fontos az, hogy mekkora teret hagyunk a modellnek ahhoz, hogy ő kényelmesen, komfortosan érezze magát. Megint jön a Zsolt-féle barokkos elágazás, nem kötelező, hogy kényelmesen érezze magát a modell, mert érezheti magát kényelmetlenül is, az is egy irány. Utalnék itt Yousuf Karshnak a Churchill portréjára, amikor kikapta a szájából a szivart, de ott arról volt szó, hogy egy egyébként elég unott helyzetet fel kellett valamivel dobni. Ez egy eszköz. De az, hogy valakit már az első pillanattól kényelmetlen helyzetbe hozunk azáltal, hogy bele van szorítva 2000 W fénybe 40 cm távolságról, az szerintem eléggé meghatározza azt, hogy mennyire lesz sikeres a gesztus rendszer. Mennyire lesz az a mosoly őszinte, hogy fog ez a dolog megtörténni a valóságban. És ennek nagyon egyszerű a megoldása, ráadásul a mélységélességen is nyernénk egy kicsit, mert itt most nagyon vékony a mélységélesség sávja. Magyarán én azt mondom, hogy inkább exponálj még hosszabbat, mert az, hogy 8, vagy 20 másodpercet exponálsz, az már szinte mindegy, az sem baj, ha bemozdul egy kicsit a modell, mert hát, hiszen nem az élességet üldözzük, és nem azt kell megszámolnom, hogy mennyi mitesszer van a homlokán. Ugyanakkor, ha felemeled az exponálási időt, akkor távolabb kerülhet a modell az objektívtől is, és a lámpáktól is. Még valami, ha ezekre a lámpákra valami tüllt, vagy valamilyen pausz-, vagy rizspapírt ráteszel, akkor nem lesz négy fénypont az ipse szemében, tehát lehet, hogy ez is segít egy kicsit, mert ennek így van egy ilyen elmozdultság érzete, mintha az a szemgolyó beleremegett volna ebbe a történetbe. Magyarán túl közel vagyok hozzád, és ez a nagyon nagy közelség nem tesz jót.
   Még egy dolgot hadd mondjak, hogy az sem baj, és annak is van ám hatása, ha azáltal, hogy megnöveled a tárgytávolságot, azzal azt is eléred, hogy egy atmoszférát kap az egész, egy olyan érzetet, ami a személyiségből többet elárul. Mert amikor mint egy ilyen tárgylemezre kipreparálva oda kerül az ember, és amikor ennyire nagyon boncolni kezdünk valakit, akkor lehet, hogy pont a lényeget vesztjük el, mert ő akkor már csak szerepelni tud, nem jelen van, hanem valamit túl akar élni. Túl akar lenni azon a diszkomfort érzeten, amit ez az egész helyzet teremt. Én azt mondom, hogy ez az egész történet sokkal jobban mutatna akkor, ha ez egy ilyen mellkép szintig hátrálhatna, és ez szerintem jót tenne a modellnek. Egyébként 3 csillag, leckemegoldás, szerintem ezen nincsen vitánk, amiket elmondtam, csakis azért mondom, mert fontosnak gondolom, hogy megtaláld azt a ritmust, ami ezt az egészet utána már neked beindítja. Ráadásul, ugye nagyon frontális a világítás, tehát itt most minden szinte egyformán kilóra ugyanannyi a két oldalon, lehet, hogy ezen is módosítanék valamit valamelyik oldal előnyére. Endre, hajrá, várom a többi áldozatról is a képet. Próbáld ki azért ezt, hogy mi van akkor, ha távolabb kerül a modell. (hegyi)
értékelés:    

rám kacsint a lakótárs

rám kacsint a lakótárs

Az van, hogy ez a kép két fotós irány határán van, de egyik mellett sem teszi le a voksát, és itt a problémám. Az egyik a szociografikus megközelítés, amikor történetet mesélünk, szituációban vagyunk, amikor az egésznek az atmoszférája a fontos, az, hogy benne voltam egy helyzetben, és ott ez a helyzet ott akkor épp miben csúcsosodott ki, és ezt nem csak megörökítjük, de megpróbáljuk univerzálissá tenni az által a közlési forma által, amit alkalmazunk ahhoz, hogy a néző átélhesse ezt az élményt. Az egyik irány ez az élményátadás iránya. A másik irány pedig mondhatóan inkább a portré felé elmozduló, annak is inkább a glamourosabb, a divathoz hajazó iránya, tehát, ahol nem a személyiség az elsődleges feltárandó terep, hanem egy gesztus, aminek tulajdonképpen a mozdulattal együtt van dinamikája. Láttunk ilyen fotókat, az utóbbira lehet példa valóban a reklám világában az a kép, amikor a nő áll a repülőtéren, és a haját fújja a szél, és a hajlakkot reklámozza, de akár a videoklipek műfajában is benne van ez a csajos, hajrázós kacérkodás. Ez eaz egyik irány, a másik irány pedig az, amikor azt mondjuk, hogy ez a személyes kontaktus a nézővel, ami most a kamera által létrejön, ez a személyes kontaktus egy nagyon erős érzelmi kötődést kellene, hogy adjon. Most a kettő határán vagyunk, van egy ilyen divatos, csajos ügy, meg van egy szociografikus vonal is. A divatos csajos a gesztusban benne, a szociografikus pedig a megformálásban. Divatos az ügy attól, hogy ebben a hajba túrásban van egy kis szexi, ilyen erotikus kacérkodás, a tekintet is erre utal, a száj is. Ugyanakkor a megfogalmazása viszont az utómunka hiányával, a környezet megválasztásnak és a világításnak a találtságával inkább a szociografikus vonal erősödik. A bizonytalanság abban van, hogy a végeredmény nem érzem, hogy igazolná a dolgot. Nem sokat tudok meg a lakótársról, mert egy pózban van, és nem derül ki, hogy ez a póz mennyire a sajátja, vagy mennyire szól egy egyedi szituációnak, ugyanakkor ahhoz, hogy ez, mint portré jól működjön, bizony elkelne az utómunka. A bőrhibákat ki kellene javítani, nem ártott volna előtte azt mondani ennek a modellnek, ha ez egy modellel történő munka, hogy igazítsuk meg a hajat, nem tudom, hogy tényleg azt a dússágot, azt a ritmust tudja adni. Valahogy ez nekem ettől kérdéssé válik. Portrénak nem igazán tartom jó portrénak, mert a portré a személyiségről kellene, hogy beszéljen, vagy legalábbis valamilyen vélt, vagy valós elvárásról. Ez most nekem nem csak a felszínt tartalmazza, a mélysége hiányzik, miközben a modellben ott van. Sokszor szoktam mondani azt a trükköt, hogy takarjuk le a szemét, és nézzük meg, hogy miről beszél a száj, és takarjuk le a szájat, és nézzük meg, hogy miről beszél a szem. Ha ezt a trükköt eljátszuk, akkor azt látjuk, hogy a szájban megnyilvánul egy gesztus, és van egy mélység, ami a szemben van, és nem is biztos, hogy ez vidám. Nagyon érdekes az az ellentét, ami a szem fáradtsága, kicsit keserű törődöttségével ábrázolódik, és ami a száj gesztusával, ezzel a puszi dobással. Ez egyébként valószínű, hogy egy gondolati kettősség is lehet akár, hogy mennyire gondolom komolyan ezt a gesztust, mennyire gondolok ebbe bele, mennyire játszom vele, ugyanakkor lehet, hogy játszom, de belül komolyan gondolom, nem tudom, ennek sokféle iránya lehet. Egy biztos, hogy ez most tetten érhető a képen, ami ad egy dinamikát neki, ugyanakkor, ha ehhez a dinamikához hozzáveszem a színeket, a környezetet, és az egésznek a megformáltságát, az viszont ezt a dinamikát lecsökkenti, visszarántja. Valami elindulna, de az a valami nem tud kiteljesedni. Ezt tudom elmondani. Én azt gondolom, hogy jó lenne, ha a lakótársadról készítenél egy olyan portrét is, amit valóban portrénak terveztek, és nem ökörködés van, mert megérdemelné ő is, te is, és mi is. Másrészt, ha meg ökörködünk, akkor az legyen végiggondolt, a spontaneitás majd jön utána, de legalább a környezettel adjuk meg annak a lehetőségét, hogy olyan formában kerüljön becsomagolásra, hogy az a néző számára időt álló maradjon. (hegyi)