18. Portré, emberábrázolás

Nagymester

Nagymester

Olvastam a kommenteknél, hogy sakk szempontjából lehet, hogy a kép kérdéseket vet fel, és ebben lehet, hogy érdemes később odafigyelni, hogy olyan állást mutass, ami valóban megtörténik és izgalmas valamiért, netán az adott szereplőhöz köthető, mert az ínyencek számára is kell nyújtani pluszt, azaz aki tud sakkozni, annak is kell hogy a kép működjön. Én nem tudok. Ezért ez a része engem nem zavar. Ami picit problémás, hogy hogy a fenébe nem lehet a függőlegest megkeresni? Haragszom, mert a fiú jó, a gesztusa jó, a hangulat, a fények jók, ez a pici, ami miatt rezeg a léc, hogy ezt ott kellett volna egyenesbe állítani. Értem én, ez nem megy egyből, de akkor tessék gyakorolni, vagy segédvonalakat bekapcsolni a fényképezőgépen (ha van), mert pár fok is érzékelhető bizonytalanságot tud okozni. Lehet ferdére komponálni, de akkor kell adni egy új viszonyrendszert, ami új geometriát adhat. A kép jó, talán még annyit, hogy a fej támasztása nem mindig hordoz jó üzenetet, mert van benne egy dekadens üzenet, hogy annyira fáradt, vagy unja, hogy támogatnia kell a fejét, hogy le ne essen. Itt ez most nem probléma, mert épp ez ad egyfajta vagány üzenetet, hogy a kissrác annyira nagy sakkmester már, hogy neki nem kihívás az ellenfél, tehát ez az üzenet most jól jön ki, egyetlen, ami még így is kérdés, az az ökölben tartott kéz, mert abban viszont az üzenet ellen dolgozó feszültség van. Minden tösszevetve ez egy jó portré lenne, ha függőben lenne aminek kell, így most ez csak két csillag. (hegyi)
értékelés:

Ofélia élni akar

Ofélia élni akar

Ő egy kedves Ismerős, aki balszerencséjére meglátogatott... Life is Hard:-)

Ez eléggé őrült kép. Azt gondolom, hogy míg az előző képnél voltak problémáim, itt tulajdonképpen a kezedre dolgozott a modelled is, meg a véletlen is, és ettől van az egésznek egy olyan hatása, mintha egy ilyen preraffaelita diszkó lenne. Jó ez, megvan ennek a hatása. Tényleg, itt a ravatalozóból előbújt a főszereplő, és azt mondja, hogy a francot nektek, elég volt a vízbe feküdni, menjünk bulizni. Szürreális egy picit, ugyanakkor azt akarom még ehhez hozzátenni, hogy ebben a képben látható az, amit az előző képnél elkezdtem mondani, hogy valószínűsítem azt, persze ebben egy csomó hiba, meg véletlen benne van, de ezek most arra adtak bizonyítékot, hogy ha ez még kap egy fél métert hátra, és több teret, akkor ez valami egész eszméletlen gesztusrendszerek előtt nyitja ki az ajtót. Ha fognád azt a szobát, mert én ott voltam, és láttam, nem azt mondom, hogy takaríts ki, meg csinálj rendet, mert a francot, de vannak ott falfelületeid, amiket ha elkezdenél használni drága Endre, oda egy csomó drapéria, meg egyéb dolog is felkerülhet, akkor komoly festészeti irányokat vehetne ez az egész. Én erre szeretnélek téged ösztönözni, csatlakozom az előző képhez is. Ez is egy 3 csillagos leckemegoldás. Nyilvánvaló, hogy aki ismeri a modellt, az lehet, hogy azt mondja elsőre, hogy ehhez semmi köze a modellnek, mert nem róla szól, hanem megtestesít valamit, úgymond szimbolizál, ugyanakkor én azt mondom, hogy de, benne van ebben a modellben ez is, csak nem könnyű belőle előhozni. Jó ez az egész ritmus, van egy ilyen ördögi felhangja. Tetszik, köszönöm! (hegyi)
értékelés:    

Arc haiku

Arc haiku

Kénytelen vagyok leírni, hogyan készül a kép, pár szóban, hogy érthető legyen a kötött mivolta, ami egyben inkább a tradicionalitásnak kedvez, amiben az egyik legnagyobb mester Yousuf Karsh volt, érdemes rákeresni, ha nem ismernéd.

Tehát kollódiumos nedves eljárással készült a kép, azon belül is ferrotípia szerűen (angolul tintype, történeti tudnivalók, háttér: http://fotomult.c3.hu/direktpozitivek/ferrotipia/ ). A lényeg, hogy a fényérzékeny réteg elkészítése a következő, fapadosan:
1. lemezre kollódiumot önteni.
2. a kollódiumos éphogy szikkadni kezdő lemezt ezüstnitrát oldatban fényérzékenyíteni.
3. a csöpögő lemezt a film kazettába tenni, odarohanni a fényképezőgéphez és az időközben beállított modellhez, és exponálni.
4. előhívni vasszulfát előhívóval.
5. fixálni és mosni, meg örömködni a modellel.
6. miután a modell eltűnt balfenéken, megszárítani teljesen és lelakkozni a kollódiumos oldalt, hogy ne sérüljön, levegő oxidáló hatásától védjük.

Az 1-2 pont az kb 4-5 perc. a 3-as pont fénymennyiségtől függően 2-akárhány másodperc, max 5. perc, mert ha megszárad a lemezed, nem tudod előhívni. A beállítás nehézsége, hogy a modellt érdemes szénné égetni, nemcsak a hatás kedvéért, hanem, hogy rövidebb legyen az expóidő.
A kulcsszó: a kollódiumos nedves eljárások körülbelüli érzékenysége kb 0.5-1 ISO. Akinek van fényképezőgépe, az tudja, hogy az átlag érzékenység, főleg, ha digitálisról van szó, 100 ISO.
Ennek fényében a modellnek 8 mp-et kellet kibírnia f 5,6-os rekesszel, kb 1500w-al fél méterről megvilágítva. Elnézést kérek a hosszú lére eresztett leírásért, de gondolom, nem haszontalan a nehézségeit látni. Ami természetesen nem menti a kép hibáit vagy erényeit. Viszont az előbbiek tudatában érdemes készülni egy ilyesfajta jellegű portréra.

Nagyon tisztelem azért Endrét, mert az archaikus technikákkal foglalkozik. Nem mondom azt, hogy ezek száz százalékig kiérlelt dolgok, sem technikailag, sem a fotó leképezésében, de az viszont egy rendkívül fontos ügy, hogy ezeket ne engedjük el, ne engedjük ki a kezünk közül, ne süllyedjen el a feledés mocsarába. Már csak azért sem, mert nagyon érdekes, hogy a végeredmény szempontjából baromira hasonló ügy jön létre, mint amiért küzd és kínlódik az instagram teljes közönsége, a fb-t is belevéve, meg az összes ilyen képmegosztó oldalt. Szerintem kezüket-lábukat törnék, ha ilyen effekteket tudnának rávarázsolni az elkészített fotóikra. (Zárójel: ez a veszélye is a dolognak, hogy a roncsolódásba beleszeret az ember és farkasvakságot kap) Az erő ott van ebben a dologban. Ami az én kritikámat illeti, amiről egyébként én Endrével a kép elkészülte után is beszéltem, hogy az a helyzet, hogy itt a technikából adódik az, hogy amit nagyon köszönöm, hogy Endre leírt, az, hogy itt hosszút kell exponálni, ehhez a hosszú exponáláshoz különböző technikai trükköket kell bevetni úgy is, mint nyaktámasz ahhoz, hogy ne mozduljon be a modell, mert hogy nem érzékeny a hordozó. Magyarán nem csak, hogy hosszút kell exponálni, hanem nagyon nagy fényár az, amit létre kell hozni.
   Van egy olyan térbeli képlet, ami több tényezőből áll össze, és a végeredményből, mint egy ilyen nyomozati anyag következtethető ki az, hogy hol lehet esetleg a megoldás ahhoz, hogy természetesebb maradjon a közlés. Azt, mint a helyzet átélője elmondhatom, hogy eszméletlen sok a fény, amit ott el kell viselni. A lámpák is, meg a kamera is rendkívüli módon beletolakszik az aurámba, tehát, még akkor is, ha ebbe semmiféle ezoterikus dolgot nem akarok mondani, fontos az, hogy mekkora teret hagyunk a modellnek ahhoz, hogy ő kényelmesen, komfortosan érezze magát. Megint jön a Zsolt-féle barokkos elágazás, nem kötelező, hogy kényelmesen érezze magát a modell, mert érezheti magát kényelmetlenül is, az is egy irány. Utalnék itt Yousuf Karshnak a Churchill portréjára, amikor kikapta a szájából a szivart, de ott arról volt szó, hogy egy egyébként elég unott helyzetet fel kellett valamivel dobni. Ez egy eszköz. De az, hogy valakit már az első pillanattól kényelmetlen helyzetbe hozunk azáltal, hogy bele van szorítva 2000 W fénybe 40 cm távolságról, az szerintem eléggé meghatározza azt, hogy mennyire lesz sikeres a gesztus rendszer. Mennyire lesz az a mosoly őszinte, hogy fog ez a dolog megtörténni a valóságban. És ennek nagyon egyszerű a megoldása, ráadásul a mélységélességen is nyernénk egy kicsit, mert itt most nagyon vékony a mélységélesség sávja. Magyarán én azt mondom, hogy inkább exponálj még hosszabbat, mert az, hogy 8, vagy 20 másodpercet exponálsz, az már szinte mindegy, az sem baj, ha bemozdul egy kicsit a modell, mert hát, hiszen nem az élességet üldözzük, és nem azt kell megszámolnom, hogy mennyi mitesszer van a homlokán. Ugyanakkor, ha felemeled az exponálási időt, akkor távolabb kerülhet a modell az objektívtől is, és a lámpáktól is. Még valami, ha ezekre a lámpákra valami tüllt, vagy valamilyen pausz-, vagy rizspapírt ráteszel, akkor nem lesz négy fénypont az ipse szemében, tehát lehet, hogy ez is segít egy kicsit, mert ennek így van egy ilyen elmozdultság érzete, mintha az a szemgolyó beleremegett volna ebbe a történetbe. Magyarán túl közel vagyok hozzád, és ez a nagyon nagy közelség nem tesz jót.
   Még egy dolgot hadd mondjak, hogy az sem baj, és annak is van ám hatása, ha azáltal, hogy megnöveled a tárgytávolságot, azzal azt is eléred, hogy egy atmoszférát kap az egész, egy olyan érzetet, ami a személyiségből többet elárul. Mert amikor mint egy ilyen tárgylemezre kipreparálva oda kerül az ember, és amikor ennyire nagyon boncolni kezdünk valakit, akkor lehet, hogy pont a lényeget vesztjük el, mert ő akkor már csak szerepelni tud, nem jelen van, hanem valamit túl akar élni. Túl akar lenni azon a diszkomfort érzeten, amit ez az egész helyzet teremt. Én azt mondom, hogy ez az egész történet sokkal jobban mutatna akkor, ha ez egy ilyen mellkép szintig hátrálhatna, és ez szerintem jót tenne a modellnek. Egyébként 3 csillag, leckemegoldás, szerintem ezen nincsen vitánk, amiket elmondtam, csakis azért mondom, mert fontosnak gondolom, hogy megtaláld azt a ritmust, ami ezt az egészet utána már neked beindítja. Ráadásul, ugye nagyon frontális a világítás, tehát itt most minden szinte egyformán kilóra ugyanannyi a két oldalon, lehet, hogy ezen is módosítanék valamit valamelyik oldal előnyére. Endre, hajrá, várom a többi áldozatról is a képet. Próbáld ki azért ezt, hogy mi van akkor, ha távolabb kerül a modell. (hegyi)
értékelés:    

rám kacsint a lakótárs

rám kacsint a lakótárs

Az van, hogy ez a kép két fotós irány határán van, de egyik mellett sem teszi le a voksát, és itt a problémám. Az egyik a szociografikus megközelítés, amikor történetet mesélünk, szituációban vagyunk, amikor az egésznek az atmoszférája a fontos, az, hogy benne voltam egy helyzetben, és ott ez a helyzet ott akkor épp miben csúcsosodott ki, és ezt nem csak megörökítjük, de megpróbáljuk univerzálissá tenni az által a közlési forma által, amit alkalmazunk ahhoz, hogy a néző átélhesse ezt az élményt. Az egyik irány ez az élményátadás iránya. A másik irány pedig mondhatóan inkább a portré felé elmozduló, annak is inkább a glamourosabb, a divathoz hajazó iránya, tehát, ahol nem a személyiség az elsődleges feltárandó terep, hanem egy gesztus, aminek tulajdonképpen a mozdulattal együtt van dinamikája. Láttunk ilyen fotókat, az utóbbira lehet példa valóban a reklám világában az a kép, amikor a nő áll a repülőtéren, és a haját fújja a szél, és a hajlakkot reklámozza, de akár a videoklipek műfajában is benne van ez a csajos, hajrázós kacérkodás. Ez eaz egyik irány, a másik irány pedig az, amikor azt mondjuk, hogy ez a személyes kontaktus a nézővel, ami most a kamera által létrejön, ez a személyes kontaktus egy nagyon erős érzelmi kötődést kellene, hogy adjon. Most a kettő határán vagyunk, van egy ilyen divatos, csajos ügy, meg van egy szociografikus vonal is. A divatos csajos a gesztusban benne, a szociografikus pedig a megformálásban. Divatos az ügy attól, hogy ebben a hajba túrásban van egy kis szexi, ilyen erotikus kacérkodás, a tekintet is erre utal, a száj is. Ugyanakkor a megfogalmazása viszont az utómunka hiányával, a környezet megválasztásnak és a világításnak a találtságával inkább a szociografikus vonal erősödik. A bizonytalanság abban van, hogy a végeredmény nem érzem, hogy igazolná a dolgot. Nem sokat tudok meg a lakótársról, mert egy pózban van, és nem derül ki, hogy ez a póz mennyire a sajátja, vagy mennyire szól egy egyedi szituációnak, ugyanakkor ahhoz, hogy ez, mint portré jól működjön, bizony elkelne az utómunka. A bőrhibákat ki kellene javítani, nem ártott volna előtte azt mondani ennek a modellnek, ha ez egy modellel történő munka, hogy igazítsuk meg a hajat, nem tudom, hogy tényleg azt a dússágot, azt a ritmust tudja adni. Valahogy ez nekem ettől kérdéssé válik. Portrénak nem igazán tartom jó portrénak, mert a portré a személyiségről kellene, hogy beszéljen, vagy legalábbis valamilyen vélt, vagy valós elvárásról. Ez most nekem nem csak a felszínt tartalmazza, a mélysége hiányzik, miközben a modellben ott van. Sokszor szoktam mondani azt a trükköt, hogy takarjuk le a szemét, és nézzük meg, hogy miről beszél a száj, és takarjuk le a szájat, és nézzük meg, hogy miről beszél a szem. Ha ezt a trükköt eljátszuk, akkor azt látjuk, hogy a szájban megnyilvánul egy gesztus, és van egy mélység, ami a szemben van, és nem is biztos, hogy ez vidám. Nagyon érdekes az az ellentét, ami a szem fáradtsága, kicsit keserű törődöttségével ábrázolódik, és ami a száj gesztusával, ezzel a puszi dobással. Ez egyébként valószínű, hogy egy gondolati kettősség is lehet akár, hogy mennyire gondolom komolyan ezt a gesztust, mennyire gondolok ebbe bele, mennyire játszom vele, ugyanakkor lehet, hogy játszom, de belül komolyan gondolom, nem tudom, ennek sokféle iránya lehet. Egy biztos, hogy ez most tetten érhető a képen, ami ad egy dinamikát neki, ugyanakkor, ha ehhez a dinamikához hozzáveszem a színeket, a környezetet, és az egésznek a megformáltságát, az viszont ezt a dinamikát lecsökkenti, visszarántja. Valami elindulna, de az a valami nem tud kiteljesedni. Ezt tudom elmondani. Én azt gondolom, hogy jó lenne, ha a lakótársadról készítenél egy olyan portrét is, amit valóban portrénak terveztek, és nem ökörködés van, mert megérdemelné ő is, te is, és mi is. Másrészt, ha meg ökörködünk, akkor az legyen végiggondolt, a spontaneitás majd jön utána, de legalább a környezettel adjuk meg annak a lehetőségét, hogy olyan formában kerüljön becsomagolásra, hogy az a néző számára időt álló maradjon. (hegyi)

Tanár Úr

Tanár Úr

Örülök annak, hogy Csaba megfogadta azt a tanácsot, hogy a portréhoz, főképp akkor, ha valamilyen helyzetet be akarok mutatni, akkor célszerű azt a fényképezőgépet elforgatni. Ez a fotó lehetne akár a zsánernek (33. lecke) is a megoldása, mert jól mutat egy helyzetet. Nagyon kedves és szerethető ez a dolog. Kicsit erőteljes ezeknek a satupadoknak a jelenléte, ami nem lenne baj akkor, ha még nyitottunk volna ezen a téren, és látnám, hogy igen, ez egy műhelyasztal. Azért, mert akkor értelmezhetővé válik, és nem ilyen furcsa, hogy belógnak oda ezek a hengerek, és nem tudom, hogy mit akarnak azok ott, miközben a dolog működik. Még valami, hogy amennyiben ez nem egy műhelyórán készül, vagy a műhelyóra van annyira laza, vagy a tanár úr annyira megengedő, hogy azt mondjuk, hogy tanár úr, hozza már közelebb azt a széket ide az asztalhoz, és a kezét rátetetjük erre a tekerőre, akkor nem kell neki ezt tekergetni, meg semmi mást csinálni, mint nyugtatni rajta a kezét, az egy szép gesztus lehetne. Ráadásul akkor kimozdítjuk őt ebből a sarokba szorított helyzetből is. Mert ahogy most ez megjelenik, nálam az esendőséget erősíti, ami nem baj, mert ez is elfogadható, és nagyon sok szeretet van ebben a képben, ugyanakkor ha már rajta vannak ezek a padok, és nem kikerülhetőek, akkor hozzuk őket helyzetbe. Ettől függetlenül megadom rá a 3 csillagot. (hegyi)
értékelés:

Atom-hasító mosoly

Atom-hasító mosoly

Sziasztok! Hatalmas nagy kimaradás után újra belelendülök. Remélem nem felejtettem nagyon sokat :))

Rita, annak nagyon örülök, hogy újból itt vagy közöttünk, és nagyon remélem, hogy ez most már egy tempós és tartós haladás lesz, és ennek érdekében most mondom, hogy ne várj rám az elemzésekkel, mert igyekszem most bepótolni mindent, de sose lehet tudni. Ugye én is szabadidős tevékenységben végzem a dolgom, tehát előfordulhatnak csúszások. Ami a képet illeti, az a helyzet, hogy ennél a képnél is ugyanabba a történetbe kerülünk bele, mint oly sok más esetben a világításnál, hogy a legvilágosabb rész az, ami elviszi a figyelmet. Itt most sorrendben van egy hátterünk, ami kiégett a hajnál, a haj és a maci között, de az még hagyján, de hogyha egy nagyobb tömeget veszünk, ami már felismerhető tömeg, az is inkább a maci. Tehát, ha a figyelmem folyamatosan elkalandozik, miközben ezek a csillogó szemek, és tényleg, ez az őrjítő mosoly fontos lenne, hogy megfelelő szerepet kapjon, de valamiért sötétben van, szürke, és ez nem tesz ennek a dolognak jót. Nem tudja átadni azt az élményt ugyanis, amit kellene. Teljesen lapos a világítás az arcon, erre oda kellene figyelni, mert ahogy látom, volt ott fény, tehát, ha itt megkéred a modelledet, hogy egy kicsit forduljon valamelyik irányba úgy, hogy legalább a fél arca valamilyen fényt kapjon, akkor szerintem ez egy működő képes dolog lehetne. Mert egyébként az üzenet érthető és jó, csak erre érdemes odafigyelni. Még valamit mondok, hogy ha más helyzet nincs, tehát, hogy ha nem átcsoportosítható ez a dolog, akkor valamivel derítsünk. Ez lehet egy fémtálca, vagy lehet egy alufólia, vagy egy papírlap is akár, egy könyv, vagy egy újság, mert ahogy látom, ennél a fényennyiségnél, ha ő a keze elé tart egy könyvet, akkor már többet kapott volna az arc. Szóval, erre érdemes lenne odafigyelni. 1 csillagot most adok erre, és ezt kérem, hogy erre majd figyeljünk a következőkben. (hegyi)
értékelés:

Szem

Szem

Fent kicsit sok, lent kicsit kevés. Ha már ennyire komponálunk, akkor vagy centrálisra komponáljunk, vagy aranymetszésre, de valahová ugorjon be az a képközéppont. Bármelyiket el tudom fogadni. Megint azt mondom, hogy a megfigyelés jó. Az a helyzet Bara, hogy én nem tudom, hogy te hol jársz, szerintem valamilyen módon egy ufó vagy, mert ilyen helyek nincsenek is a városban, amiket te észreveszel, és én ezt nagyon irigylem tőled, mert ez nagyon fontos. És kitartó is vagy, és ezt is nagyon becsülöm. Ez tökéletesen rendben van. Ez a kép is viszonylag rendben lenne, ha a kompozíció a helyén lenne. (hegyi)
értékelés:

Mi

Mi

Erről most túl sokat nem fogok mondani, mert az ötlet kiváló, nagyon jó ez a tükörrel való játék - talán jó lenne, egy olyan tükröt találni, aminek nincsen kerete, mert az nekem túl határozott - de két dolog van, ami bosszantó. Az egyik a szájba belerajzolt piros, amit nem tudok, hogy mi a francnak van ott. Másrészt a Bara Art, borzalmas ez a betűtípus, ahogy szoktam mondani, képalkotó elemmé teszel valamit, ami nem az, és ráadásul ez biztos, hogy art? Bocsánat még egyszer, de látom, hogy ez egy ilyen tendencia, hogy az emberek elkezdik magukat definiálni valahogy, művész vagyok, fotográfus, utcai fotós, meg az ördög tudja mi - ez nem tehetség kérdése, hanem az, hogy hol tartunk a magunk útján. Ha túl korán rakunk magunkra ilyen jelzőket, szerintem, azzal később nagyon kicseszünk magunkkal. Mert onnan nehéz ám visszajönni, tehát, amikor az ember megszokja, hogy én ez vagyok, és rajtam van a jelvény, akkor onnantól azt már baromi nehéz lerakni, és utána azt mondani, hogy nem, én egy mezítlábas fotós vagyok, akinek tanuló üzemmódban még van mit tanulnia. Érted? Nagyon nem javaslom ezt. Egyébként a kép zseniálisan jó lenne, az ötlet tetszik, és minden benne van, aminek benne kell lennie. Ez a tükörjáték kiváló, jó a modelled, mind a kettő, az üzenete is jó, minden oké. De miért kell a pirosat belerakni? Mi indokolja számodra, hogy a szájnál legyen ez a piros bigyó, nem értem. Másrészt meg ne firkáljunk már a képre. (hegyi)

Védőfelszerelés

Védőfelszerelés

A problémám megint az egy kicsit, mint ami volt az előző portrédnál, hogy fekvő képet adsz, amikor álló képnek kellene lennie. Tessék azt a fényképezőt elforgatni, ha portrézunk, nem kötelezően kell mindig kényelmesre venni a figurát, mert úgy könnyebb megnyomni az exponáló gombot. Hiányzik ennek a figurának a testéből. Ha fekvőt akarsz csinálni, akkor viszont értelmezhetőbbnek kell lennie a környezetnek. Bármelyik irányba el lehet indulni, de valamelyiket vállaljuk fel. Egyébként maga a kép, mint portré tökéletesen működik, ez egy jó kép egy melósról, benne van az arcában minden. Odaadta magát neked, a gondolatai, az érzelmei tökéletesen átjönnek, ezzel semmi baj nincs, csak annyi, hogy ugye, hozzátenni nem tudunk, tehát vágjunk akkor belőle, tehát az oldalából elkezdünk vágni szűkebbre, és akkor az egésznek a feszültsége megjön, vagy tessék megpróbálni megismételni. Jó lenne egy kicsit az álló formátummal, hogy mit ad az neked. Azt mondom most neked, hogy az első három leckéből a második leckére tessék visszamenni, és mutatni magadról egy portrét álló formátumban. (hegyi)
értékelés:

Benci

Benci

Egy kedves gyerekportrét kapunk. Finom világítással dolgozol, talán kicsit túl finom is, ettől sematikus is az egész. Azt a fajta határozottságot hiányolom belőle, ami egyébként a hajnál, mint tónusrend megjelenik. Ezt a világítás okozza, ettől ilyen. Kicsit olyan pufókra, olyan lekerekítettre van az egész világítva, úgyhogy ha egy határozottabb döntést hozol a világításban abban a tekintetben, hogy mi a főfény, mi az, ami csak a derítés, és mi az, ami csak a terét adja ennek az egésznek, akkor lehet, hogy ez jót tett volna a dolognak. Mindenesetre maga az ötlet jó. Azt nem nagyon értem, hogy miért fekvő képben kapjuk ezt a megoldást azon kívül, hogy lusták vagyunk elforgatni a gépet? Mert nem véletlen az idegen nyelvű neve annak, hogy álló kép (portrait), tehát van ennek oka, hogy az ember a portrét alapvetően álló képként csinálja meg, mert hát, fentről le, lentről fel, valamit adunk. Itt nekem hiányzik most a váll, miközben oldalra meg szélesek vagyunk. Ez nem jelenti azt, hogy nincs létjogosultsága a fekvő képnek, de annak valamilyen kompozíciós dinamikát kell adni. Ez másként nem működik. Ha csak egy szereplő van, főként, ha még középre is van helyezve, akkor az ember elkezdi lecsapkodni a felesleget, főképp akkor, amikor a fejtetőbe is, a vállba is belevágunk, amivel egyébként semmi baj nincs, de akkor miért lötyög ez ennyire oldalra. (hegyi)
értékelés:

Rám figyel

Rám figyel

Hát, igen, valószínű, hogy rád figyel, csak ebből mindent levágtál, ami a környezetben érdekes lehet, és annyira körbeollóztad ezt a képet, hogy így már lemaradt a gesztus. El kéne vinnie az ő tekintetének ezt az egészet. Az látszik, hogy két lámpával dolgoztál minimum, lehet, hogy ez egy kicsit sok is ahhoz, hogy izgalmassá váljon, kicsit túl van világítva a homlok. Lehet, ha egy keveset lefelé mozdítod ezeket a lámpákat, akkor izgalmasabb képet kapunk. Szóval, kellene még ezzel egy kicsit játszani. Másrészt a környezetnek azért van szerepe. Nem elég, vagy ritka, amikor elviszi a képet a vállán az, hogy ennyire közelre megyünk. Ott valaminek történnie kell, akkor beszéltesd, hozd valamilyen szituációba, hogy valamilyen jellegzetes gesztus megtörténjen, mosolyodjon el, csodálkozzon el, tehát, hogy fel tudjak fedezni valamit. Mert a figyelem önmagában kevés. Utalnék Rodin: A gondolkodó–ra, ő sem másként oldotta ezt meg, mert azért rendesen használja a gesztusrendszert is. Visszaadom ismétlésre. (hegyi)

Abigél

Abigél

Megint az a helyzet, hogy próbálunk a térrel valamit kezdeni, valamilyen játékot létrehozni, mozdítsuk ki oldalirányba, és az majd ad neki valamilyen dinamikát. Igen ám, csak a modell ellentmond ennek. Neki van egy belső kisugárzása, egy vidámsága, vagánysága, van ebben némi fájdalom, és egy kis fáradtság is, de azért ő hozza a maga energiáját. Nincs szükség erre a fajta mozgatásra. Az ő belső ritmusa, személyisége sokkal érdekesebb, izgalmasabb annál, mint sem, hogy rászorulna arra, hogy ezzel a kimozgatással kelljen dinamizálni. Minek? Ez a kérdés. Ha levágom a bal oldalról azt a 3-4 ujjnyit, akkor kezd működni a dolog. Csak ne nekem kelljen azt levágni, mert az nem elég, hogy ollóval levágunk, őt kellett volna odamozgatni. Ezt gondolom most, úgyhogy ez most 1 csillag azért, mert ellene dolgoztál a belső ritmusnak. (hegyi)
értékelés:

Eszter

Eszter

Azt kérném Noémitől, hogy addig, amíg a saját önportrénkkal nem végeztünk, addig, ha lehet, akkor várjunk még ezzel a portrézás feladattal. Azért mondom ezt, mert azok az emberek, akik nekünk a kamera elé állnak, azok nem csak a modelljeink, hanem a segítőink is, nyilvánvaló, hogy egy tanulási folyamatban nagy segítség, ha van olyan jó barát, vagy rokon, aki azt mondja, hogy gyakorolj rajtam nyugodtan, gyere, adom magam. Igen ám, csakhogy ehhez kell egy fajta technikai biztonság, hogy ez az egész jól érhessen célba. A technikai biztonságot célszerű magunkon kigyakorolni, azért, mert magunkat könnyebben leszúrjuk, és mondjuk azt, hogy jajj, Zsolt, hát, elfelejtettél valamit, és könnyebben is ismétlünk magunkkal, mintha azt mondjuk Eszternek, hogy drága Eszter, nagyon köszönöm, hogy jöttél segíteni, de meg kell ismételjük a feladatot, mert Hegyi leelemezte, és baja van vele. A problémáim a következőkkel vannak: Az egyik a tömegelhelyezés. Valamiért most kapunk egy nagyon erős teret a kép jobboldalán, ahonnan így most hiányzik egy szereplő, olyan, mintha egy kettős portréra nem jött volna el az egyik tag, nem nagyon értem, hogy miért van ez. Mit akarunk azzal a nagy térrel kezdeni? Mit akar az mutatni, miközben függőleges irányban majdhogynem fulladásig szorítottuk a modellt. A másik kérdés a ruha. A fekete ruha a fekete háttérrel olyan érdekes pantomimes helyzetet tud létrehozni, amit ki is lehet használni úgy, hogy valahol egyszer csak a térben megjelenítünk két kezet, vagy egy lábat, vagy bármilyen más testrészt, ami szintén kikerül úgymond a ruha alól, és ezzel egy jó geget hozhatunk létre, de ez itt most nem történik meg. Itt a geg az, hogy a semmiből van itt egy fej. Ez nem annyira jó. Lehet sötét ruhával dolgozni, de akkor arra a ruhára is kell külön fényeket szerveznünk, hogy az működni kezdjen. A következő kérdés a világítás arcra eső része. Itt van egy olyan rész, ami izgalmas és szép, ez a nyak és a kulcscsont része, ezt nézd meg, hogy mennyire plasztikus és térbeli, és mennyire jó, ahogy látszanak az izmok, az inak, a csontok, ez egy nagyon jó struktúra. Mindehhez képest, ami a fejen történik, az nagyságrendekkel kevésbé érdekes. Tehát, ha létrejön egy ilyen világítási helyzet, ami létre tudott jönni a nyaknál, akkor ezt kell valahogy megoldani a fejnél is, ráadásul, ha megfigyeled, akkor a nyak egy-két fényértékkel világosabb, mint a fej, és ettől olyan furcsa hatása van az egésznek, mintha utólag lett volna ráapplikálva a nyakra az arc, és ezt érdemes elkerülni. Kicsit soknak tartom a hajon lévő fényt. A világításnál ezeket tudom elmondani. Érdemes lenne ezzel még egy kicsit foglalkozni, úgyhogy visszaadnám továbbgondolásra, és azt kérem, hogy az első három leckével még haladjunk egy kicsit, mert ott volt azért némi mismásolás. Attraktív megoldásokat kerestél, mintha menekülni akartál volna attól, hogy olyan korrekt, beleállós portrékat csinálj magadról, és itt bosszulja meg magát, hogy hiányzik az a rutin, amit ott megszerezhettél volna. Szóval, én most azért utallak vissza az első három leckére, hogy egy kicsit most az attraktív megoldásokat kerüljük el, nevessetek ki engem nyugodtan, de én azt mondom, hogy akkor tessék igazolványképet csinálni, mert érdemes lenne begyakorolni azt, hogy hogyan is van ez a dolog a térbeliség ábrázolásával. (hegyi)

Jancsó Miklós és Hernádi Gyula

Jancsó Miklós és Hernádi Gyula

Jancsó Miklós és Hernádi Gyula - Nyíregyháza, 1982. Jancsó az egyik legnagyobb magyar filmrendező.

 Cím nélkül

 Cím nélkül

Ez a kedves hölgy valamit nagyon megütközve néz, lehet, hogy egy pók mászik a tévén, vagy lehet, hogy valaki csak a környezetében furcsa dolgokat mond, és egy kicsit ettől ő meghökkent, érdekes, hogy mi történt vele. Az biztos, hogy jelen állapotában nem egy nyugalmi helyzetben van. Ha a képi üzenetet nézem, akkor ő a múltba réved, tehát egy régebbi történet az, ami őt felzaklatja. A világítás érdekes, nekem túl sok a hajon, meg a vállon, és a kéznél is a fény, ezek elviszik a figyelmet az arcról. Nagyon erős a smink, ettől egy kicsit már karikatúra jelleget ölt a dolog. Ezt tudom hozzátenni, nem nagyon értem, hogy mit akar közölni velünk, de biztos van megfejtése, csak nekem, mint laikusnak ez most nem megfejthető. Titokzatos, hogy tulajdonképpen mitől riadt meg a modell. Az egy másik kérdés, hogy ha valaki nem néz a kamerába, annak valamilyen indokát kell mutatni. Itt most ez az indok nem történik meg, vagy nem vázolódik fel. Pedig nem ártana. Visszaadnám továbbgondolásra. (hegyi)