18. Portré, emberábrázolás

Na, ez már inkább izgalmas. Itt a firkálás kevésbé zavaró abban a tekintetben, hogy felfogható úgy is, hogy a pólónak a gyártója. Ami viszont a kettős portrét illeti, ez tulajdonképpen jól működik, és felkeltetted a figyelmemet és az érdeklődésemet a fiatalember iránt ezzel a pózzal, amit itt kitaláltál, hogy van egy szobor, és amellett ő hogyan fordul ki ebből a történetből, és fordul felénk. Van egy lehorgasztott fejű valaki, aki mellett ő a bizalmával felénk fordult, és ez jó. Talán annyit tennék hozzá, hogy nem ártott volna valami kis derítés innen a szobor felől a szemének, mert ott most elég sok információt vesztettünk el, de a gondolat jó, úgyhogy én erre megadom a 3 csillagot. (hegyi)
értékelés:

Egyetlen bajom van ezzel az egésszel, miközben a játékossága, és tulajdonképpen még azt is mondhatnám, hogy drámája érthető, a tónusrenddel van bajom. Annyira elvesznek a színek, és annyira kopogósra sikerült, hogy már az arcnál kiégnek a formák. Tehát, az orrnyeregnél, a szemek alatt ez a dolog már túl van manipulálva, úgyhogy onnan még én visszajönnék azért. Ha ezen túllépünk, akkor meg én azt látom, hogy van egy bizalmatlanság ebben a hölgyben. Nem csak velem, mint nézővel, hanem úgy a világgal szemben. És ez a bizonytalanság és bizalmatlanság tulajdonképpen ilyen gyanakvó tekintettel úgy, hogy nem is néz ránk, olyan, mintha őt érzelmileg, lelkileg nem a legjobb pillanatában kaptad volna le. Én így érzem, aztán lehet, hogy ez egy személyiségjegy, és akkor ez működik, ezt majd te megmondod. (hegyi)
értékelés:

Ez eléggé őrült kép. Azt gondolom, hogy míg az előző képnél voltak problémáim, itt tulajdonképpen a kezedre dolgozott a modelled is, meg a véletlen is, és ettől van az egésznek egy olyan hatása, mintha egy ilyen preraffaelita diszkó lenne. Jó ez, megvan ennek a hatása. Tényleg, itt a ravatalozóból előbújt a főszereplő, és azt mondja, hogy a francot nektek, elég volt a vízbe feküdni, menjünk bulizni. Szürreális egy picit, ugyanakkor azt akarom még ehhez hozzátenni, hogy ebben a képben látható az, amit az előző képnél elkezdtem mondani, hogy valószínűsítem azt, persze ebben egy csomó hiba, meg véletlen benne van, de ezek most arra adtak bizonyítékot, hogy ha ez még kap egy fél métert hátra, és több teret, akkor ez valami egész eszméletlen gesztusrendszerek előtt nyitja ki az ajtót. Ha fognád azt a szobát, mert én ott voltam, és láttam, nem azt mondom, hogy takaríts ki, meg csinálj rendet, mert a francot, de vannak ott falfelületeid, amiket ha elkezdenél használni drága Endre, oda egy csomó drapéria, meg egyéb dolog is felkerülhet, akkor komoly festészeti irányokat vehetne ez az egész. Én erre szeretnélek téged ösztönözni, csatlakozom az előző képhez is. Ez is egy 3 csillagos leckemegoldás. Nyilvánvaló, hogy aki ismeri a modellt, az lehet, hogy azt mondja elsőre, hogy ehhez semmi köze a modellnek, mert nem róla szól, hanem megtestesít valamit, úgymond szimbolizál, ugyanakkor én azt mondom, hogy de, benne van ebben a modellben ez is, csak nem könnyű belőle előhozni. Jó ez az egész ritmus, van egy ilyen ördögi felhangja. Tetszik, köszönöm! (hegyi)
értékelés:    

Az van, hogy ez a kép két fotós irány határán van, de egyik mellett sem teszi le a voksát, és itt a problémám. Az egyik a szociografikus megközelítés, amikor történetet mesélünk, szituációban vagyunk, amikor az egésznek az atmoszférája a fontos, az, hogy benne voltam egy helyzetben, és ott ez a helyzet ott akkor épp miben csúcsosodott ki, és ezt nem csak megörökítjük, de megpróbáljuk univerzálissá tenni az által a közlési forma által, amit alkalmazunk ahhoz, hogy a néző átélhesse ezt az élményt. Az egyik irány ez az élményátadás iránya. A másik irány pedig mondhatóan inkább a portré felé elmozduló, annak is inkább a glamourosabb, a divathoz hajazó iránya, tehát, ahol nem a személyiség az elsődleges feltárandó terep, hanem egy gesztus, aminek tulajdonképpen a mozdulattal együtt van dinamikája. Láttunk ilyen fotókat, az utóbbira lehet példa valóban a reklám világában az a kép, amikor a nő áll a repülőtéren, és a haját fújja a szél, és a hajlakkot reklámozza, de akár a videoklipek műfajában is benne van ez a csajos, hajrázós kacérkodás. Ez eaz egyik irány, a másik irány pedig az, amikor azt mondjuk, hogy ez a személyes kontaktus a nézővel, ami most a kamera által létrejön, ez a személyes kontaktus egy nagyon erős érzelmi kötődést kellene, hogy adjon. Most a kettő határán vagyunk, van egy ilyen divatos, csajos ügy, meg van egy szociografikus vonal is. A divatos csajos a gesztusban benne, a szociografikus pedig a megformálásban. Divatos az ügy attól, hogy ebben a hajba túrásban van egy kis szexi, ilyen erotikus kacérkodás, a tekintet is erre utal, a száj is. Ugyanakkor a megfogalmazása viszont az utómunka hiányával, a környezet megválasztásnak és a világításnak a találtságával inkább a szociografikus vonal erősödik. A bizonytalanság abban van, hogy a végeredmény nem érzem, hogy igazolná a dolgot. Nem sokat tudok meg a lakótársról, mert egy pózban van, és nem derül ki, hogy ez a póz mennyire a sajátja, vagy mennyire szól egy egyedi szituációnak, ugyanakkor ahhoz, hogy ez, mint portré jól működjön, bizony elkelne az utómunka. A bőrhibákat ki kellene javítani, nem ártott volna előtte azt mondani ennek a modellnek, ha ez egy modellel történő munka, hogy igazítsuk meg a hajat, nem tudom, hogy tényleg azt a dússágot, azt a ritmust tudja adni. Valahogy ez nekem ettől kérdéssé válik. Portrénak nem igazán tartom jó portrénak, mert a portré a személyiségről kellene, hogy beszéljen, vagy legalábbis valamilyen vélt, vagy valós elvárásról. Ez most nekem nem csak a felszínt tartalmazza, a mélysége hiányzik, miközben a modellben ott van. Sokszor szoktam mondani azt a trükköt, hogy takarjuk le a szemét, és nézzük meg, hogy miről beszél a száj, és takarjuk le a szájat, és nézzük meg, hogy miről beszél a szem. Ha ezt a trükköt eljátszuk, akkor azt látjuk, hogy a szájban megnyilvánul egy gesztus, és van egy mélység, ami a szemben van, és nem is biztos, hogy ez vidám. Nagyon érdekes az az ellentét, ami a szem fáradtsága, kicsit keserű törődöttségével ábrázolódik, és ami a száj gesztusával, ezzel a puszi dobással. Ez egyébként valószínű, hogy egy gondolati kettősség is lehet akár, hogy mennyire gondolom komolyan ezt a gesztust, mennyire gondolok ebbe bele, mennyire játszom vele, ugyanakkor lehet, hogy játszom, de belül komolyan gondolom, nem tudom, ennek sokféle iránya lehet. Egy biztos, hogy ez most tetten érhető a képen, ami ad egy dinamikát neki, ugyanakkor, ha ehhez a dinamikához hozzáveszem a színeket, a környezetet, és az egésznek a megformáltságát, az viszont ezt a dinamikát lecsökkenti, visszarántja. Valami elindulna, de az a valami nem tud kiteljesedni. Ezt tudom elmondani. Én azt gondolom, hogy jó lenne, ha a lakótársadról készítenél egy olyan portrét is, amit valóban portrénak terveztek, és nem ökörködés van, mert megérdemelné ő is, te is, és mi is. Másrészt, ha meg ökörködünk, akkor az legyen végiggondolt, a spontaneitás majd jön utána, de legalább a környezettel adjuk meg annak a lehetőségét, hogy olyan formában kerüljön becsomagolásra, hogy az a néző számára időt álló maradjon. (hegyi)

Rita, annak nagyon örülök, hogy újból itt vagy közöttünk, és nagyon remélem, hogy ez most már egy tempós és tartós haladás lesz, és ennek érdekében most mondom, hogy ne várj rám az elemzésekkel, mert igyekszem most bepótolni mindent, de sose lehet tudni. Ugye én is szabadidős tevékenységben végzem a dolgom, tehát előfordulhatnak csúszások. Ami a képet illeti, az a helyzet, hogy ennél a képnél is ugyanabba a történetbe kerülünk bele, mint oly sok más esetben a világításnál, hogy a legvilágosabb rész az, ami elviszi a figyelmet. Itt most sorrendben van egy hátterünk, ami kiégett a hajnál, a haj és a maci között, de az még hagyján, de hogyha egy nagyobb tömeget veszünk, ami már felismerhető tömeg, az is inkább a maci. Tehát, ha a figyelmem folyamatosan elkalandozik, miközben ezek a csillogó szemek, és tényleg, ez az őrjítő mosoly fontos lenne, hogy megfelelő szerepet kapjon, de valamiért sötétben van, szürke, és ez nem tesz ennek a dolognak jót. Nem tudja átadni azt az élményt ugyanis, amit kellene. Teljesen lapos a világítás az arcon, erre oda kellene figyelni, mert ahogy látom, volt ott fény, tehát, ha itt megkéred a modelledet, hogy egy kicsit forduljon valamelyik irányba úgy, hogy legalább a fél arca valamilyen fényt kapjon, akkor szerintem ez egy működő képes dolog lehetne. Mert egyébként az üzenet érthető és jó, csak erre érdemes odafigyelni. Még valamit mondok, hogy ha más helyzet nincs, tehát, hogy ha nem átcsoportosítható ez a dolog, akkor valamivel derítsünk. Ez lehet egy fémtálca, vagy lehet egy alufólia, vagy egy papírlap is akár, egy könyv, vagy egy újság, mert ahogy látom, ennél a fényennyiségnél, ha ő a keze elé tart egy könyvet, akkor már többet kapott volna az arc. Szóval, erre érdemes lenne odafigyelni. 1 csillagot most adok erre, és ezt kérem, hogy erre majd figyeljünk a következőkben. (hegyi)
értékelés:

Erről most túl sokat nem fogok mondani, mert az ötlet kiváló, nagyon jó ez a tükörrel való játék - talán jó lenne, egy olyan tükröt találni, aminek nincsen kerete, mert az nekem túl határozott - de két dolog van, ami bosszantó. Az egyik a szájba belerajzolt piros, amit nem tudok, hogy mi a francnak van ott. Másrészt a Bara Art, borzalmas ez a betűtípus, ahogy szoktam mondani, képalkotó elemmé teszel valamit, ami nem az, és ráadásul ez biztos, hogy art? Bocsánat még egyszer, de látom, hogy ez egy ilyen tendencia, hogy az emberek elkezdik magukat definiálni valahogy, művész vagyok, fotográfus, utcai fotós, meg az ördög tudja mi - ez nem tehetség kérdése, hanem az, hogy hol tartunk a magunk útján. Ha túl korán rakunk magunkra ilyen jelzőket, szerintem, azzal később nagyon kicseszünk magunkkal. Mert onnan nehéz ám visszajönni, tehát, amikor az ember megszokja, hogy én ez vagyok, és rajtam van a jelvény, akkor onnantól azt már baromi nehéz lerakni, és utána azt mondani, hogy nem, én egy mezítlábas fotós vagyok, akinek tanuló üzemmódban még van mit tanulnia. Érted? Nagyon nem javaslom ezt. Egyébként a kép zseniálisan jó lenne, az ötlet tetszik, és minden benne van, aminek benne kell lennie. Ez a tükörjáték kiváló, jó a modelled, mind a kettő, az üzenete is jó, minden oké. De miért kell a pirosat belerakni? Mi indokolja számodra, hogy a szájnál legyen ez a piros bigyó, nem értem. Másrészt meg ne firkáljunk már a képre. (hegyi)

Egy kedves gyerekportrét kapunk. Finom világítással dolgozol, talán kicsit túl finom is, ettől sematikus is az egész. Azt a fajta határozottságot hiányolom belőle, ami egyébként a hajnál, mint tónusrend megjelenik. Ezt a világítás okozza, ettől ilyen. Kicsit olyan pufókra, olyan lekerekítettre van az egész világítva, úgyhogy ha egy határozottabb döntést hozol a világításban abban a tekintetben, hogy mi a főfény, mi az, ami csak a derítés, és mi az, ami csak a terét adja ennek az egésznek, akkor lehet, hogy ez jót tett volna a dolognak. Mindenesetre maga az ötlet jó. Azt nem nagyon értem, hogy miért fekvő képben kapjuk ezt a megoldást azon kívül, hogy lusták vagyunk elforgatni a gépet? Mert nem véletlen az idegen nyelvű neve annak, hogy álló kép (portrait), tehát van ennek oka, hogy az ember a portrét alapvetően álló képként csinálja meg, mert hát, fentről le, lentről fel, valamit adunk. Itt nekem hiányzik most a váll, miközben oldalra meg szélesek vagyunk. Ez nem jelenti azt, hogy nincs létjogosultsága a fekvő képnek, de annak valamilyen kompozíciós dinamikát kell adni. Ez másként nem működik. Ha csak egy szereplő van, főként, ha még középre is van helyezve, akkor az ember elkezdi lecsapkodni a felesleget, főképp akkor, amikor a fejtetőbe is, a vállba is belevágunk, amivel egyébként semmi baj nincs, de akkor miért lötyög ez ennyire oldalra. (hegyi)
értékelés: