9. Csendélet

Egy olyan képet látunk, amiben egyrészt a redukció, a fekete-fehér redukciója, másrészt pedig az, hogy a kockák pontrendszere és az ebből adódó vibráló felület, ami két, vonalból álló háttérre van felhelyezve, - mondhatjuk, hogy konyharuha - és ezek dinamikája az, ami ennek az egésznek a mozgalmasságát, a ritmusát adja. Én ennek nagyon örülök és nagyon tetszik ez a fajta megoldás még akkor is, ha azt mondom, hogy nagyon a határon mozog, hogy vajon ez megoldás-e a csendéletre. Talán pont ettől a tudatos komponálási helyzettől válik megoldássá, hogy a pöttyös formákat ezekkel a csíkokkal hozza össze. Beszéltünk a pöttyös könyvekről, meg a csíkos könyvekről valamelyik rádióadásnál, és pontosan az az izgalmas, hogy a pöttyös és csíkos könyveknél is volt valamiféle különbségtétel a megfogalmazásban, és ez a különbségtétel ennél a helyzetnél is megtalálható - érzem én, hogy ez egy igen messzi asszociáció részemről... Ez egy játékos történet és ez a fajta játékosság meg is van az elrendezésben, ahogy ezek a kockák itt megjelennek, tehát nagyon is jó az a fajta könnyed megközelítés, amit Tímea nekünk mutat. (hegyi)
értékelés:

Kaptunk már a Feritől egy hasonló tárgyakkal megvalósított csendéletet, és annak nagyon örülök, hogy a Feri foglalkozik ezzel a témával a saját koordináta rendszerén belül újabb megoldást tár elénk. Ezzel én el is fogadom azt, hogy az mondja a Feri, hogy ez nincs 100%-ig kész, még egy kicsit bizonytalan vagyok magamban, és veletek megosztom ezt a bizonytalanságomat. Ez egy bizalmi kérdés egyébként, hogy az ember ezt meg meri-e tenni vagy pedig azt mondja magáról, hogy amit nektek mutatok Estiskolások az úgy van kész, és tessék elfogadni. Tehát az a fajta útkeresés, az a fajta megoldáskeresés mindenképp becsülendő és díjazandó, hogy a Feri ezt számunkra is, mint kulisszatitkot elénk tájra. Ha a képet önmagában, nem összehasonlítva az előzővel, próbálom elemezni, akkor azt mondom, hogy nagyon izgalmas az a fajta vetett árnyék, ami a falon megjelenik. Mindehhez képest nekem a maga tényszerűségével megjelenő valós forma most kevésbé erős, mint ami a háttérben felrajzolódik a falra. Számomra izgalmasabb az árnyékjáték. Tehát én, ha a Feri helyébe vagyok, akkor valószínűleg, hogy én inkább arra koncentrálok és az előtérben lévő valós formákból csak valami jelzésértékű metszetet adok. Most ez a két közlési sík nagyjából egyforma hangerővel szól. Olyan, mintha egy orgonán több regiszter egyforma erővel próbálnánk lenyomni. Nem vagyok meggyőzve, hogy ez így a végső megoldása ennek a csendéletnek. Tehát azt tudom mondani, hogy nekem ez a kép most azt mondtatja, hogy kérem a Ferit, hogy ez ismételje meg. Remélem, hogy ez az üvegforma még megvan, esetleg még nem dobta ki ezt a száraz mezei kompozíciót. Ha ez így van és van mód, akkor szeretném, ha a Feri játszana ezzel az árnyék és a valós viszonyával. Szeretném, hogyha megmutatná azt, hogy ebből mit tud kihozni, mert az látszik, hogy az ő kíváncsiságát is felkeltette, de ha engem érdekel ez az árnyékjáték, akkor én merjem ezt kimondani és merjem az is kimondani, hogy a csendélet nekem ott indul el. Szóval ismétlés. (hegyi)

Nagyon örülök neki, hogy Eszter elkezd ezzel foglalkozni. Nagyon jó az, ahogy ezt megfigyeli, ráadásul a világítással is történik egy játék. Tehát ezek nagyon fontos útkeresések és nagyon fontos tanulmányhelyzetek. Én azt gondolom, hogy abban Eszterrel egyetértünk, hogy ez még nem az a helyzet, aminél az ember nagyon apró dolgokba kezdjen el belekötni és számon kérni. Én azt mondom, hogy hajrá Eszter, minél több csendéletet próbálj berendezni, akkor fogod megérezni az ízét és próbáljunk meg elindulni, mondjuk ezen az úton, hogyha van hozzá kedved, kérlek jelezd hogyha van, mert akkor azt mondom, hogy addig, ha lehet, akkor csendéleteket rakjunk össze és a csendéleteket egymáshoz képest fogjuk majd lépésről lépésre elemezni. Most, ennél a képnél azt mondom, hogy ami nekem egy picit világításban, mivelhogy a világításnál látszik, hogy nagyon sokat dolgoztál, ami itt most világításban nekem a következő lépcső lenne az az, hogy arra is figyelni kell, hogy úgynevezett takarásokat hozzunk létre. Tehát a fény útjába olyan félig áteresztő, vagy teljesen takaró felületeket állítsunk, amivel szűrjük, derítjük, vagy pedig akár zeljesen meg is szüntetjük a fényt. Mért mondom ezt? Mert most a képnek tulajdonképpen a közepéhez képest a két széle nagyobb fényértéket mutat, nagyobb fényérték érzetet kelt. És ezt egy kicsit, hogyha az ember elkezdi visszahozni takarásokkal, tehát hogy ott a fény útjába valamilyen – hát ezt próbálgatni kell, hogy mi kell, hogy - rizspapír, vagy pauszpapír, vagy mondjuk egy füzetlap, vagy akár egy könyv, tehát hogy mi az amit a fény útjába teszek, azt ki kell próbálni. Nyilvánvaló az a jó megoldás, hogy olyan tárgyakat jó alkalmazni az árnyékolásnál, amik nem vetnek nagyon határozott vonalú árnyékot, de mondom, ezzel érdemes kísérletezni. Picit ezen kéne játszani. Ez az egyik része a dolognak. A másik az, hogy itt most két tárgyat látunk, két tárgy egymáshoz való viszonyát. A formai megfeleltetés az, ami ezt a két tárgyat egymásmellé rendezi, vagy rendezheti. Ennek a formai megfeleltetésnek tulajdonképpen nem rossz ellenpontja az, ami ez az asztallap – gondolom ez valamilyen műanyaglap, vagy nem tudom, nekem valami imitált fautánzatnak tűnik – azért tűnik ez jó ötletnek, merthogy ezek a vízszintes vonalak egy sebességérzetet is adnak ennek az egésznek, egy mozgásélményt, miközben ez a két forma meg körkörös formában mozdul be. Tehát az egyik egy vízszintes jobbra-balra elmozdulás, a másik meg két körformájú elmozdulás. Ezek jól feleselnek egymásnak, de ennek a hatása is akkor tudna jól érvényesülni, hogyha maga ez az alap, tehát amin ezek a tárgyak elhelyezésre kerülnek kevésbé lenne bevilágítva. Úgyhogy én azt mondom, hogy így most nekem kettő kiscsillag és várom a folytatást. (hegyi)
értékelés:

Jobb cím nem jutott eszembe.

Komoly vitát folytattunk ennél a képnél a csendélet fogalmét illetően. Az is elhangzott, hogy ez a kép úgymond poros, én pedig nagyon örülök neki, hogy valaki veszi a fáradtságot és egy teljesen klasszikus megfogalmazású csendéletek világába tesz egy kitérőt és ott próbálja ezt a leckét megoldani. Én ezt most nagyon komolyan mondom a többieknek is, hogy nagyon örülnék, hogyha más is kipróbálná magát hasonlóan. Meg lehet nézni régi festőknek a munkáit, hogy miket csináltak, nem kell ehhez könyveket keresni, fel lehet menni az internetre és akár ihletet lehet meríteni. Itt most nem arról van szó, hogy az ember mennyire fogja tudni kifejezni a saját egyéni elképzelését a csendélettel kapcsolatban, mert első körben azt gondolom, hogy az lenne a fontos, és nektek segítene, hogy ha a klasszikus csendéleteket, akár valakinek a csendéletét lemásolva, megcsinálnátok, kipróbálnátok. Azért, mert a próba közben jön rá az ember arra, hogy a tárgyak elrendezése mekkora játék, lehetőség. Ha fekete-fehérben dolgozunk, akkor a tömegelhelyezések mennyire jelentősek és fontosak, hogyha pedig színesben, akkor pedig maga az, hogy a színek dinamikája hogyan mozgatja úgymond a fókuszt a képen. Tehát én azt mondom, ha az összes leckét vesszük vagy felejtsük el, hogy vannak leckék, és nézzük magát a fotografálást, magát a szakmát, akkor a csendélet egy nagyon központi kérdés, mert a csendéletben egy kalap alatt lehet gyakorolni a kompozíciót, a tónusrendeket, a világítást, a mélységélességet. Azt kell, hogy mondjam, hasonló a portréhoz, csak még a portrékészítésnél is ebből élünk, hogy a csendéletnél megtanult tömegelhelyezést használjuk. Konkrétan erről a képről beszélve pedig azt mondom, hogy érdekes kiválasztás az, hogy ezzel az asztalterítővel – nem tudom, hogy ez terítő, damaszt terítő vagy valami műanyag – op-artos formát hoz a képre Zoltán, ugyanis egy fricska ehhez a történethez – legalábbis nekem. Van egy nagyon szépen, klasszikusan berendezett csendélet, mindehhez nem egy klasszikus csendéletben megszokott alapot választ, lehetne egy nyírfa asztal például vagy bükk ebédlő, de nem. Ő ezt az egészen modern és vasarellis történetet hozza ide be és ettől az egésznek van egy humoros íze is. Az elrendezésnél néhány dolog, amire szeretném felhívni Zoltán és a többiek figyelmét is. Egyrészt, hogyha van egy gyertya, akkor azért annak a lángnak valami kis teret nem árt hagyni. Most ez itt nagyon a kép szélére esik. Ott egy picit vagy a gyertyatartót kellett volna mozgatni, ha egy kicsit lejjebb és beljebb kerül, akkor talán ez kevésbé zavaró. A könyv elhelyezésével nagyjából egyetértek. Nyilvánvaló, hogy ez nem a néző szempontjából, hanem a képen jelen pillanatban nem látható szereplő megfigyelése szempontjából van ábrázolva ez az egész helyzet. Ezt izgalmasnak és jónak tartom. Talán valami még elfért volna egy harmadik képelemként, ott a háttérben, a sötétben megbújhatott volna, de nem kell erre sokkal több, tehát én azt gondolom, hogy ez is nagyon kellemes, letisztult kompozíció. Szintén a hozzászólások között volt egy ilyen, hogy miért van rajta a könyvön ez a virág, mert így nem lehet elolvasni a könyvet. A csendéleteknek igazándiból az az érdekessége, hogy egy olyan történetmesélés, amiben a realitás mellett ezek a szürreális vonalak is igen erősen jelen szoktak lenni. Ha megnézünk egy-egy csendéletet, igen kicsi a valószínűsége, hogy a valós életben mondjuk az ember egy koponya társaságában, tintatartóval olvas és hát ilyet is többet látunk, a koponya sok csendéletnél alap eszköz. Tehát itt sem azt gondolom, hogy a funkció felől kéne ez megközelíteni, hanem hagyni ezt az egész mesét rajtunk átszűrődni. Azt lehet mondani, hogy itt valaki olvasott, aztán a szerelmére gondolt, akinek az emlékére odatette ezt virágot, mint könyvjelzőt, aztán kiment az erdőbe és világgá ment... nem tudom, de a lényeg az, hogy ez a történet így el tud kezdődni. Egyáltalán nem kötelező, hogy ez az olvasás befejezésre kerüljön. Egy másik irány, hogy jött a postás és amíg kiment a nyugdíjért, addig a szerelme oda tette ezt a virágot. Tehát, ha akarom ezt is meg lehet magyarázni, de azt gondolom, hogy nem a magyarázat az elsődleges kérdés, hanem az, hogy ezek a formák, ezek a képalkotó elemek menyire tudnak egy közös képpé összeállni. Én ezt nagyon jó megoldásnak tartom, tehát megadom rá a három csillagot, legfőképpen azért – nem mintha nem lehetne ezen még mit javítani – hogy erősítsem a Zoltánban azt, hogy ezen az úton még kell, még szeretném ha dolgozna, és a többieket is erre próbálom bíztatni. (hegyi)
értékelés:

körözöttes kenyér
erős paprika
tej
reggeli

Rögtön az elején megmondom, hogy ez a kép nem teljesíti sem a csendélet, sem a fotográfia szintéjét, tehát azt gondolom, hogy ez nincs végiggondolva, miközben látszik, hogy nagyon sokat bindzsizett vele András - azért tettem fel ezt a képet, hogy tudjuk róla beszélgetni, tudjunk róla mesélni és ahogy látom van is hozzászólás, annak nagyon örülök, hogy ehhez születtek, annak kevésbé, hogy ennél azért lényegesen izgalmasabb kérdéseket felvető képekhez pedig nem szóltok hozzá. Itt látunk egy térrendezést, ami alapvetően teljesíthetné a csendélet fogalmát, tehát van 3 tárgyunk, ezzel a a 3 tárggyal el lehetne kezdeni dolgozni, ebből valamit ki lehet hozni, de ez most itt nem történt meg. Akkor most felsorolom tételesen, hogy hol vannak a problémák.
   1. Van egy asztalterítő, ami ki lett véve a szekrényből, van rajta egy hajtás. Ha akarom ezt a kereszthajtást használni, akkor komponáljam bele, és akkor van értelme, egyébként meg tessék kivasalni.
   2. Van egy paprika, ami be bele van vágva. Gondolom ez azt akarja jelezni, hogy ebből már valaki evett. Hát nem egy szép darab, azt tegyük hozzá. Ha nincs indokolva, hogy miért egy ilyen csoffadt paprikát használunk, akkor valami olyan paprikát kell használni ehhez a csendélethez, ami meghozza a gusztust ahhoz, hogy én ezt meg akarjam kóstolni. Hogyha belevágunk, akkor azt a vágási felületet mutassuk meg. Ez a csumája, ami felénk mutatja magát, nem igazán szép, miközben a vágás lehet egy izgalmas helyzet és ráadásul indokolja azt hogy miért egy ilyen torzót kapunk ide.
   3. A körözöttes kenyérnek titulált májkrémes kenyér, bocsánat Gime, de ez nem körözött, ez itt májkrémes kenyérnek van világítva. Ez is olyan, hogy ha – én egy finnyás gyerek vagyok – valaki egy ilyet tesz elém, akkor azt mondom, hogy jóllaktam, köszönöm nem kérek többet enni, még akkor, hogyha kopog a szemem az éhségtől, aztán majd valami talponállóban bekapok valamit. Tehát nem túl gusztusos.
   4. Mindehhez a tányér nem illik. Lehet, hogy ezen eszi az ember a reggelijét, de nem nagyon emeli ki magát a formát. Az ételfotózás egy külön terület, aminél igenis össze kell tudnunk hozni azt, hogy fehér az asztalterítő, fehér a tányér. Ez a kenyér, azt kell hogy mondjam, lehetne önmagában az asztalterítőn is.
5. Van egy pohár tejünk, ami oké, csak nem tudom, hogy miért van UFO fénnyel megvilágítva. Értem én, hogy – mit tudom én – szombat este a diszkó előtt készül és már készültünk a diszkóra, és akkor hangulatba hoztuk magunkat, de hogy mi az a kék fény? Tényleg nem értem, nem látom a szerepét.
   Amikor valami fényképet elkészítünk, annak van valami üzenete. Itt nem derül ki, hogy miért fényképezted le? Miért van ez a kék? Mit akarsz ezzel nekünk mondani? Ha ezt nem tudom megfogalmazni, akkor a kép helyetted, nem fogja megfogalmazni. Az, hogy van egy ilyen zseblámpád, már láttam táborokban is, előszeretettel használod – egyébként azt kell mondanom, hogy elég ritkán használható, pontosan emiatt a fénytorzulás miatt – hát jó, van egy ilyen zseblámpád, ügyesen meg lehet világítani vele a tejet: jééé milyen kék... és akkor ennél hova jutunk tovább? Az a gyermeki rácsodálkozás, hogy a kék lámpa kékké teszi a tejet, azt én elfogadom, de ettől még ez nem lesz fotó. Úgyhogy azt sem tudom mondani, hogy ezt hol lehetne javítani, mert nem nagyon van rajta olyan momentum, ami ne valami baki lenne. Lehet azt mondani, hogy akkor csináljunk egy olyan csendéletet, ami mint egy állatorvosi ló, hordozza az összes problémát, amit egy csendélettel el lehet követni, de akkor ezeknek viszont sokkal rajzosabbaknak kell lennie, és akkor megint létrehozunk valamit, ami olyan mintha és közben meg nem. Tehát mintha teljesítenénk a leckét, és közbe pedig egy fityiszt mutatunk vele. Én a fityiszt is el tudom fogadni, csak akkor tessék megcsinálni azt a fityiszt. Ismétlés - sírva kérem, hogy nehogy ezt a kenyerest ismételd, keress valami olyan tárgyegyüttest, ami alkalmas csendéletnek, az ételfotózást egyelőre hagyjuk. (hegyi)

A címről meg a témaválasztásról rögtön Jim Jarmusch: Kávé és cigaretta című filmje jutott eszembe. (Aki esetleg nem látta, az feltétlenül nézze meg, mert szerintem egy nagyon jó film.) A hangulat és hát nyilvánvalóan a témaválasztás az, ami indokolja, hogy ez nekem eszembe jusson. A csendélet témaköréről vitatkoztunk is az utóbbi időben elég sokat. Azt gondolom, hogy ez a kép – bár nem egy klasszikus csendélet – teljesíti azokat a feladatokat, amit egy csendéletnek teljesítenie kell. Ha nagyon egyszerűen akarok fogalmazni, akkor a csendélet olyan fotográfia vagy olyan festmény, ahol egy beállított helyzetben tárgyak, és a tárgyak egymáshoz való viszonyával mesélünk el egy történetet, egy hangulatot. Itt ez a történetmesélés nagyon is érthető és jó. Nekem tetszik az, hogy ilyen szépiás barna színben van tartva ez a fotó, tehát hogy egy ilyen monokróm helyzet van és mégsem fekete-fehér. Ez a kicsit meleg szín jót tesz ennek a képnek. A kiválasztás is jó. Igazából nehéz a csendélethez – nem azt mondom, hogy nehéz, de mindig feladat – megfelelő tárgyakat találni és akár az ételfotózásnál, akár a csendéletnél a nagyon extrém tárgyak azok nem biztos, hogy mindig jók, mert nagyon harsányak mutatkoznak meg és nehéz melléjük párt találni. Itt ennél a képnél kifejezetten jó, hogy ez a bögre nem egy hagyományos kávésbögre, hanem egy modernebb verzió. Első nekifutásra néztem is, hogy mi az ott az oldalán, aztán rájöttem, hogy valószínűleg valamilyen festés vagy díszítés. Pontosan azért jó, mert a rendet, amit a csempék a háttérben képviselnek, megbolondítja. Ahogy látom az objektív torzítása miatt ezek a párhuzamosok nem a végtelenben találkoznak és ennek jót tesz, hogy játéka ez a csésze, ami szintén egy ilyen bolondosabb darab. Ehhez képest a müzli szelet pontosan attól válik izgalmassá, hogy – gondolom ez valamilyen kókusz lehet vagy nem tudom mi az a fehér az alján, mondjuk joghurt - ezek a színjátékok és strukturális játékok jót tesznek ennek, nekem ez tetszik. Egy picit talán annyit lehetett volna kezdeni ezzel a müzli szelettel, hogy egy picit közelebb hozzuk a kamerához és akkor a méretjáték is jobban kijön, és nem olvad bele ennyire a háttérbe, mert ahogy látom ott van egy ilyen vízvető valami, a csempe és a munkalap találkozásánál, és azzal most ez egy picit össze van ragadva. Tehát, ha egy picikét előbbre mozdítjuk, akkor talán jobb lenne. Én azt gondolom, hogy a hangulata miatt a három csillagocskát megéri. Köszönöm! (hegyi)
értékelés:

Végre Gime nem akar nagyot ugrani a címadással, a kép sem valami űrufó dolgot szeretne mutatni, egy régi lámpát látunk az ő fényében, egy hangulatot kapunk Andrástól, egy igen fontos múltmorzsát. Nemecsek írhatta a leckéjét akár ilyen fénynél, a kis Zelk Zoltán este jó, este jó, este mégis jó sorait ihlették ilyen érzések, nagyon köszönöm Andrásnak, hogy mer egyszerűen megfogalmazott élményeket egyszerű eszközökkel tálalni - hogy kinyitotta ezt az ajtót is. Várom a folytatást. (hegyi)
értékelés: