9. Csendélet

Ez egy alkalmi csendélet, az irány nem rossz. Én örülök annak, hogy Gime elkezdett ebbe az irányba is kicsit keresgélni. Esetleges, mert a véletlen hozta ezt Gimének össze, és a véletlen jó barát, de csak egy bizonyos szintig, és egy bizonyos lépcsőig juttat el minket, aztán faképnél hagy, onnantól kezdve a mi dolgunk az esztétikai korrekció. Itt is erről van szó. Sem a világítás, sem a háttér nincs igazán rendezve. Megint arról van szó, hogy egy jegyzetet kapunk, egy blog bejegyzést, ami tökéletesen elfogadható, de arra figyelni kell, hogy ha máshogy nem, a laborálásnál bizonyos dolgokat az ember gatyába kell rázzon. Én abszolút elfogadhatónak tartanám azt, hogy például a háttérből a kép jobb felső sarkából ki lehetne maszkolni úgy, hogy azok teljesen feketébe kerüljenek. Ez egy érvényes rendszer, a normál eljárású laborban is használtak ilyeneket a mesterek, ezzel nincsen semmi gond. Ha a megfigyelés helyes, akkor ez rekonstruálható otthon. Nem kötelező egy étteremben megtalálnunk ezt a pillanatot, ott nem biztos, hogy erre kellő idő van. Ha igen, akkor ott kell energiát fordítani arra, hogy ez rendben legyen. Lehet, hogy minket ott bolondnak fognak nézni, de a kép megvan, és ennek az öröme feledteti ezt a problémát. Erre most azért adok egy csillagot Gimének, mert várnám az ismétlést is. (hegyi)
értékelés:

Egy frame.

Most előre elnézést kérek, hogy az elemzést én összevonnám. Nehezen tudok mit kezdeni némelyik ötlettel. Nagyon nem egyenletes a szintje ezeknek a közléseknek. Mielőtt nekiállnék egyesével a képeket elemezni, annyit engedjetek meg, hogy elmondjak, hogy azt én tökéletesen megértem, hogy ha van egy alkotócsoport, akkor az együtt dologzik, és közösen sír meg vigad, dehát ez itt egy kicsit más történet. Itt kérdés merült föl arról, hogy ki minősül az alkotónak akkor, amikor egy ilyen helyzet van, hogy van egy rendező, aki beállítja a dolgot, és akkor ezt valaki elkattintja. Én azt gondolom, hogy ez a fotónál eléggé egyértelmű: az az alkotó, aki az exponáló gombot megnyomja, kevés kivételtől eltekintve. Bár értem azt a helyzetet, amit itt akart Árpi és Ákos ezzel közölni, hogy ők ebben a projektben egyenrangúként vettek részt, én mégiscsak azt gondolom, hogy ezt ők legbelül tudják, hogy ki mennyire hódolt be a másik akaratának, ezt a részét ők kettejüknek kell magukban egyenesbe hozni. Most ezeket a képeket Ákos munkáiként fogom értelmezni.
   Az látható a képeken, hogy ezek filmből kivágott képkockák, és ez az aláírt értelmező szövegből is kitűnik: egy frame, még egy frame. Nincs ezzel túl sok baj, bár a fotós attitűdtől ez azért áll távol, mert a tudatosságot csökkenti elég erősen. Ugye az szokott kérdés lenni a régi időkben is a filmes gépeknél, amikor elkezdtek a motoros gépek elterjedni, hogy x mennyiségű képkockát exponál másodpercenként, akkor most melyik képkocka az, amelyik értelmezhető, ráadásul akár digit, akár analóg, az sorozat expónak is van egy ritmusa, és korántsem biztos, hogy az lesz az optimális pillanat, amit épp a sorozatvető ellő. Én most is azt tudom mondani, hogy a filmes rögzítő eszközök, még a digitálisok is, mondjuk 25 képkockát rögzítenek másodpercenként, ebből a 25 ből kell választani. Ez egy kvázi csendéletnél, mint az első kép, kevésbé kérdéses, mert nem történik mozgás. Ha a kamera stabilan van tartva, akkor ez a 25 képkocka ugyanazt fogja mutatni. Az első képnél a gondolattal tökéletesen egyet tudok érteni, a vágással nem. Ez a technikából adódik. Ez a szélesvásznú technika, ez a 16:9-es képarány annyira idegen most, hogy ez a kompozíció több részénél nincs befejezve: az asztalterítő sarkánál a lelógó rész, és a képhatár viszonya, nincsen tisztázva a váza teteje és a virág közötti viszony. Ez egy kicsit pontatlan, de az ötlet maga rendben van. Erre az első képre egy csillagot tudok adni. (hegyi)
értékelés:

Csokoládé és a múlt képekben.

Örülök neki, hogy Bogit újra látom, és ráadásul nem is egy egyszerű képpel jött, hanem valami olyan munkát mutat, ami, ha megnézzük Boginak az eddigi feladatmegoldásait, óriási mesterségbeli, tudásbeli előrelépést tapasztalhatunk. Bogi, te csalsz, mert szerintem amíg te nem voltál itt velünk, eltelt majdnem egy fél év az utolsó képbeküldésed óta, szerintem te közben nem nagyon lazsáltál, hanem fotóztál, csak azokat nem mutattad meg. Szóval nagyon kedvelem, a fényképalbum, a csoki, a terítő, a terítő mintája, és az albumnak a mintavilága, az egésznek a színvilága, harmóniája, és mindez a csokoládéval, mint élménnyel összefűzve egy nagyon jó munka. Nagyon szeretem. Száz százalékig nem tudom azt mondani, hogy ez egy csendélet, de mint képrendezés mindenféleképpen elfogadom, és mivel nincsen most másik lecke, amibe ez áttehető lenne, így hagyjuk a Csendélet leckében. Azért a csendéletnél még maradhatnánk a klasszikus megoldásoknál majd a későbbiekben, de ez ennek a képnek az erejéből nem von le semmit. Ez tíz pontos kép. (hegyi)
értékelés:

Bevallom, olvastam a hozzászólásokat, és most egy kicsit ellenkeznem kell a kritikai résszel. Én azt gondolom, hogy ez a kép, elfogadva és megértve a hozzászólások kritikáit is, sokkal erősebb annál, mintsem ezekkel az apróságokkal foglalkozzunk. Ennek a képnek az ereje abban rejlik, hogy egy olyan pasztell színvilágban tud a mélységélességgel, a formákkal hatást elérni, amit nem olyan sokszor használtok, használtatok eddig az Estiskolán. Nagyon érdekes kérdés a színes fotográfiában a színek kezelése. Én azt tapasztalom, hogy elsősorban amikor valaki megvesz egy fényképezőgépet, akkor abban a beállításban kezdi el használni, ahogy azt a boltban adták, és ez azt jelenti, hogy a színprofil is megmarad az úgynevezett sRGB módban, holott a gépek javarészénél ez ma már átállítható Adobe RGB-re. Itt azt jelenti, hogy az sRGB, amikor az internet elindult, akkor volt egy szabvány az internetes színmegjelenítésre. Ma már az új böngészők ismerik a színprofilokat, amelyik nem, azt nem kell használni fotómegjelenítésre. Ezért érdemes lassan elfelejteni ezt az sRGB-s történtetet, idejét múlt, túlléptünk rajta, ugyanis egy sokkal szűkebb színtér, mint az Adobe RGB, vagyis a látható színeknek lényegesen kisebb terjedelmét tudja átadni, nagyon torzít. Ezt azért tettem ide hozzá, mert a színes fotográfiáknál, legalábbis amit én az Estiskolán tapasztalok, az a tendencia, hogy úgy jönnek a színek, erősen ott vannak, erősen kommunikálnak velünk, ugyanakkor ebből kifolyólag egy kicsit harsány, vásári jelleget tud néha kölcsönözni a képeknek maga az, hogy azok színesek. Az, hogy a színekkel elkezdjünk dolgozni, az egy külön irány lehetne, és lesz is az Estiskolán, nem véletlenül szoktam én azt mondani, hogy a kezdésnél én azt tartanám jó ötletnek, ha mindenki fekete-fehérrel kezdene el dolgozni, mert a kompozíciót, a tömegelrendezést jobban lehet a fekete-fehérrel gyakorolni, mint a színekkel. A színek el tudnak vinni az erdőbe. Ennél a képnél az az előny van meg, és az a hatása, hogy a színek megválasztása, ami a környezetben látszik, ami ráadásul ebben pasztell színárnyalatban van tartva, azt hozza, hogy a tónusrend körülbelül ugyanabban a rezonanciában, ugyanabban a szeletben jelenik meg. Tehát itt a sárgáknak, barnás színeknek, rózsaszínnek, pirosnak egy kicsit fáradtabb verzióját kapjuk. Ez egyrészt szerintem hangulatában egy vidám hangulat, mégis egy nyugalmat sugárzó színhatás. Másrészt ha megfogyeljük a színfoltokat, azok egymáshoz viszonyított dinamikai elhelyezése sem okoz feszültséget, tehát a színek egymáshoz viszonyított játékossága is egyensúlyt mutat. Ami azt illeti, hogy Csendélet, én ezt el tudom fogadni ha jobb nincs alapon. Azért a csendélet ennél feszesebb témakör, de el tudom most ezt ebben a témában fogadni, mint megoldás. És nagyon köszönöm Annának ezt a képet, mert én azt gondolom, hogy a saját útján is ez egy fontos állomás. Ha megnézzük Anna Estiskolára beküldött képeit, akkor ez a fajta meglátás egy nagy ugrás előre, és én azt mondom, hogy hajrá Anna, és a három csillag megvan. Nagyon szeretném, ha küldenél még képeket. (hegyi)
értékelés:

Na végre. Nem azt mondom hogy ez száz százalékosan kész. Fogok majd megint mondani olyan csúnyákat, hogy mit, hova meg hogyan. De végre valami önmagában arról szól amiről, és nem találok benne olyan idegen tárgyakat, amik zavarnák a koncentrációt, vagy zavarnák az élménynek a befogadását. Látunk két kerámiaformát, látjuk ezt a nádasztalkát, és valami hátteret. És nagyon szépen monokrómban van ez az egész tartva, egyszínű, sárgás, kicsit melegebb tónus mint a sima fekete-fehér, tehát egy kicsit sárgásabb színben. Nagyon szép, és nagyon térbeli plasztikus ez az egész. Nekem egy picit itt most az a bajom, hogy ha én csinálom ezt a képet, akkor a két tárgyat kevésbé ragasztom össze. Azt is megmondom miért: ha azt mondom, hogy az egyik nőies forma, a másik egy férfias forma, talán nem járok messze az igazságtól. Ezeknek ugyan van egymáshoz köze, és az nem is baj, hogy ha van, de azért valamilyen döntési helyzet van, hogy én most kinek drukkolok. Most a férfi formát nagyon szétmetszi ennek a kancsónak a füle. Ezen lehetett volna talán valamennyit módosítani, nem azt mondom, hogy teljesen különálló két tárggyal kell dolgozni, lehet összekapcsolni ezeket a formákat, csak nem biztos, hogy ez a fül a szerencsés megoldás. Azt is lehet, hogy ha ezt elforgatom ezt az első edényt, akkor is egymáshoz tudnak úgymond simulni ezek a formák, és kevésbé kérdéses ez a fajta érintkezés. Egy picit szűkre van nekem ez most komponálva, egy kicsit nagyobb levegőt kéne talán hagyni. Lehet, hogy ha ezt a füles kancsót egy kicsit közelebb hozod a kamerához, akkor ott az előtérben a tér az jobban kitöltődik, és lehet egy kicsit nagyobb levegőt hagyni oldalt legfőképp. Nem sokat, egy picit mindenféleképp. De azt gondolom, hogy az előzőekhez képest ez nagy előrelépés, nagyon köszönöm, és ez egy abszolút jó irány. Tehát ha izgat téged, és ha érdekel a csendélet, és én azt remélem, hogy igen, akkor ez az irány az, amiből el kell indulni. És akkor ezzel lehet elkezdeni játszani, hogy erre forgatom, arra, ilyen megvilágítás, olyan, és akkor magad gyűjtöd a tapasztalatot, hogy mi hogyan változik ezáltal. Ezektől függetlenül, amiket elmondtam, pontosan azért, hogy érezd, hogy ez az irány az az irány, ami igazán működik, én erre most megadom a három csillagot, nem azért mint hogy ha nem lehetne ezen javítani, vagy változtatni, hanem azért, hogy hajrá, hajrá, ebbe az irányba menj tovább. (hegyi)
értékelés:

Kapunk egy formailag jól megválasztott képet, aminél elindul egy izgalmas folyamat. Látunk egy vázát, aminek a tükröződése is egészen szenzációs tudna lenni ezen a bútoron, gondolom ez valamilyen fényes politúros lakk bútor. Az árnyékok is izgalmasak, ezek a hosszú árnyékok, talán valami szék adhatja ezt, valami széknek a háttámlája. Tehát nagyon jó az irány, és hát vannak rendetlenségek, ami miatt ez nem áll most össze csendéletté. Megmondom mire gondolok: ez a fajta formai játék ledobja magáról ezt a háncsból készült kis pártedlit, vagy nyakkendőcskét. Ez giccs. Ezt így adják oda a virágboltban, és beletesznek egy csokor virágot, és egy szép születésnapi csokor, dehát akkor, amikor a virág már ebből kipusztult, akkor az ember ezt le szokta erről venni. Nem biztos, hogy oda való, mert ez a forma önmagában szép, ez meg most így kettészabja, szétszabdalja. Nem igazán látom az értelmét sem, hogy mit akar ez szimbolizálni. Ő a férfi? Vagy mi az, ami miatt ő ezt a nyakkendőt megkapta. A másik az, hogy szó van a címben a gyertyáról. Valószínűsítem, hogy az a barna kis szakácssapka, ahogy ott megégve, a képnek a jobb oldalán van, az lehet a gyertya. Dehát ez csak ilyen következtetés, sokminden másra is gondolhatnék ezzel a formával, hogy az mi akar ott lenni, lehetne pecsételő, lehetne egy kis süteményből megmaradt darab, szóval én most nem akarok ezen az úton továbbmenni, de lehetne sokminden más is. Egy biztos: hogy ha a cím nem utal rá, én meg nem fejtem, hogy ez ott egy gyertya. Miért? Azért mert nem ég. A gyertya általában ég. Erről már volt többször szó az Estiskolán: gyertyákat láng nélkül fotózni nagyon ritka eset az, amikor érvényes képet ad. A gyertyának világítania kell, hát ettől van benne élet. És hát egy picit szűkre van most ez az egész kompozíció hagyva, ráadásul ugye elindulnak ezek a játékok a tükröződéssel, de ez csak jelzésértékkel van jelen, az árnyékok szépek lennének, de magán a váza testén egy nagy fekete folt maradt. Én azt mondom, hogy itt megint az a helyzet, lehet hogy rosszul érzem, és akkor majd Eszter kijavít, hogy nem nyúltunk hozzá ezekhez a tárgyakhoz, nem rendeztük be a mi ízlésünk szerint, hanem ezt ott így találtuk, rácsodálkoztunk, szép, lefényképeztük. Igenám, csak amikor elkészül a kép, akkor a néző egyből szőrösszívű, és elkezdi ezeket így szétcincálni benne, hogy mit keres ott az a kis kék folt a bal felső sarokban, mi a jobb felső sarokban az a feketeség, mi a háttérben az a fehér áttűnés, szóval ilyen kérdések vannak, és erre nem ad választ a kép. Eszter biztos tudja, hogy az ott egy ablak, az egy szekrény, vagy egy órának az alja, a másik az a falnak a díszítése, sok mindent lehet mondani, de ez nincs értelmezve a képen. Úgyhogy én ezt visszaadnám ismétlésre, mint lecke. Az irány jó, és a megfigyelés is jó, csak a megfigyelésnél nem szabad megállni, főképp a csendéletnél nem. Szinte nem nagyon fordul elő olyan helyzet az életben, amikor a csendéletet a sors, a Jóisten, vagy a szerencse úgy rendezné, hogy az úgy van kész, ahogy. Valamennyit általában azért hozzá kell nyúlni. Itt ezt most hiányolom. (hegyi)

Feri egy nagy ravasz, mert tudja azt, hogy ez a Mátyás királyos történet viszonylag hosszan játszható: hoztam is ajándékot, meg nem is, csinálok is csendéletet, de mégse abba az irányba indulok el, amibe a Hegyi kérte, fityiszt mutatok én a klasszikus csendéletnek - és én ezt el is tudom fogadni, csak az a baj Feri, hogy ezzel még inkább kihozod belőlem az állatot. Sajnos itt már, ezen a szinten azt kell mondjam neked, hogy ha te így, akkor én is így. Ha a klasszikus csendélet helyett ilyet küldesz, akkor én pedig ezt nem tudom másképp, mint saját értékrendjével hasonlítva elemezni. Tehát maradjunk itt képhatáron belül, felejtsük el, hogy a Hegyi mit kért, és nézzük azt, hogy mit látunk. Kérdéseket fogok feltenni, amikre választ szeretnék kapni.
   1. Azt ugye látjuk, hogy van egy sík terület, ami valamilyen abrosszal le van takarva. Miért pont ez a kockás terítő volt a választás? Mert ez a teret ugyan jól érzékelteti, ugyanakkor ettől a nagyon szilaj, vad tánctól, amit ez a páfrány mutat, ettől nekem ezt lehozza egy kicsit a konyhai helyzet a földre. Tehát nem nagyon látom, hogy ez most itt hogyan s mint próbál dinamikában szerepelni.
   2. De ha már ez a konyhai terítő a megoldás, akkor én bizony ezeket a párhuzamosokat vagy meghagyom, és akkor ténylegesen ügyelek arra, hogy ne legyen összegyűrve a csendélet által ez a terítő, az ott engem azért erősen zavar. Vagy pedig azt mondom, hogy hajrá, és akkor gyűrjem meg, kínozzam meg ezt az absztrakciót, játsszak vele.
   3. Én próbálnék figyelni és összpontosítani erre a virágra, és erre a tűzijáték-robbanás formának felfogható páfrányra próbálnék ráfigyelni, de hát ez a kübli, amibe ez bele van téve… ez biztos ott a háztartásban jól mutat, meg praktikus, ugyanakkor ez itt most elviszi az egészet a francba, mert úgy világít az a fehér ott, hogy a legvilágosabb pont ez. Tehát két dolgot nézek a képen, az egyik ez a nagyon világos folt, a másik pedig a képnek a jobb oldala, ami elmegy sötétbe, majdnem feketébe. Egyiket se teljesen értem. Nem a főmotívumon történik meg ez a tónuspont kijelölés, hogy volt van a legvilágosabb és legsötétebb pont. Ezért mivel a hangsúlyt ezzel elviszed erről a tárgyról, az értékét is csökkented, vagy a figyelmet megosztod, viszont egy olyan tárggyal osztod meg, ami önmagában értéktelen. Ezt ki lehet küszöbölni, szépen bele lehet bugyolálni valami sötétebb rongyba, szóval azért ez ott helyben is megoldható, hogy ez ne legyen ennyire kopogós.
   4. Aztán nézem magát ezt a kompozíciót, amit maga a virág tud, és ez tényleg nagyon izgalmas. Bár szerintem ez tudod minek lett volna nagyon jó? Fogod szépen, kiszeded ebből a fehér kübliból és keresel hozzá ez modellt, akinek ezt, mintegy paróka, odailleszted a fejére, és csinálsz egy ilyen vicces sapka utánzatot belőle. Ez pl. egy nagyon izgalmas vonal, mert akár Napóleon is lehetne, aki hordta ezt a fején. Vagy akár, ha elindulnál végre azon az úton, amit én mondtam neked, a klasszikus csendélettel, akkor javaslom tanulmányozni Archimboldo művészetét, aki arcokat, képeket, személyiségjegyeket hozott létre krumplikkal, almákkal, és ez erre a képre is igaz lehet. Tehát egy dinnyét odateszel elé, vagy egy káposztát, arra két paradicsomot, már megvan a két szeme, szóval hadd ne mondjam el, hogy kell arcot csinálni, és ez a páfrány ennek lehetne a haja. Önmagában a képen, mint főszereplő, az előbb elmondottak miatt, tehát az asztalterítő, a cserép, a tónuspontos kijelölése miatt nem igazán él meg, olyan, mintha behoztál volna egy gyönyörű szép színésznőt a lakótelepi szobába, és akkor úgy leültetnéd. Viszont nem szocio, mert ahhoz nem elég jellegzetes és karakteres vagy polgárpukkasztó a környezet, hogy kontrasztba helyezd ezt a burjánzó szépséget, nem elég erős maga a kontraszt, hogy ez a fajta játékosság elinduljon. Tehát én azt gondolom, hogy ezen azért komolyan kellene dolgozni, nem csak iderakni az asztalra, hanem továbbgondolni, hogy ez a forma mire emlékeztet, és mit is hív belőled elő. Most rácsodálkozunk, szép, találkozunk mi ilyennel. Csak a környezeti változók egy kicsit esetlegessé teszik ezt az egészet. Feri, én nem adok neked semmit, hanem mondom, hogy csendélet, klasszikus eszközökkel. (hegyi)