Elemzés

Sándor megőrült, ez jutott hirtelen eszembe ezekkel a babákkal, nagyon kellett kacagnom. Most a képen kívülről beszélek, ez most ilyen werkfotó beszélgetés, hogy fogja magát Sándor, kimegy Olaszországba és viszi magával a kis Barbie babákat a kisbőröndben, ez valami eszelős. Erről van nekem is egy személyes sztorim, amikor Ausztráliába mentünk, akkor a Demeter vitte magával innen Magyarországról a faszenes vasalót. Aztán készült is vele kép, de az se volt teljesen normális dolog, legalábbis a magukat normálisnak gondoló emberek szempontjából kérdéseket vet föl, a vámos átvilágításnál is mosolyogtak. A kép tetszik, az ötlet jó. Van ebben a humoron kívül valami más is. Lássuk be, hogy ebbe van egy adag szomorúság, de játékos az egész. Trükkös Sándor, mert itt most már két kerekesszék is megjelenik, és ha a színeket figyeljük, akkor van egy kerekesszék, amiben ül a férfi, és a másikban nem ül senki, de mégiscsak a rózsaszín, női érzelmeket és attitűdöt erősítő színvilág jelenik meg, a Barbie babák is körülötte vannak. Nem tudom, hogy mennyire szabad nekem itt eleresztenem a gondolataimat, mert nagyon messzire mutató asszociációim is lehetnének akár, mindenesetre érdekes az a gyülekezet, ami ezekkel a babákkal létrejön, miközben a női szereplő nincs jelen. Mindenképpen van egy múltidézés ebben, van egyfajta szembesítő jellege, és nyilvánvaló, hogy a férfi szereplő emlékeit idézzük, az ő emlékeiben szerepelnek ezek a babák, nem kötelezően, mint Barbie-k. Olyan ez, mint amikor már az ember sokszor azt mondja, hogy én már túl vagyok rajta, engem már nem érdekel, nekem már nincsen semmi bajom, de azért mégis ki-kibuggyan egy-egy ilyen gesztus, amivel azért kiderül, hogy még mindig nem biztos, hogy minden rendben van, nem biztos, hogy minden be lett gyömöszölve valamelyik fiókba. Ha azokat a fátylakat fellebbentjük, akkor ott vannak még elvarratlan szálak, és ezek jó dolgok, hogy ezeket megkaphatjuk képileg. Az egész olyan, mint egy nagyon furcsa kollázs a háttérben is. Olyan, mintha egy képeslapot ragasztgattunk volna össze, hogy ott van a római nyaralásból egy képeslap a háttérben, ott van a visegrádi képeslap, Szentendréről is van egy lap, és ezeket a darabokat a korlát összefogja, és mintha az egész a múltról szólna. Szóval nagyon érdekes ez az egész világ. Bevallom, hogy azon kívül, hogy az elején nagyon kacagtam, a második gondolatom, amikor ezt az elemzést elkezdtem mondani, az Oriana Fallaci könyve volt, aki akar, nézzen utána. (hegyi)
értékelés:    

Nem tudom, hogy a kép hol készült, tulajdonképpen majdnem mindegy is, bár én a háttérben lévő házakra felhívnám a figyelmet, azok a pasztell színek ebben a fényben nagyon szépek és nagyon jól mutatnak. Az egésznek a színvilága a háttérben nagyon jó. Ha jól sejtem, itt Ágnest és Bandit látjuk, a két városi verebet, de én most azt mondom, hogy ez csinált hiba. Lehet, hogy nem tudatosan csinálta, nem az volt a cél, hogy rossz képet akart csinálni, de nagyon olyan íze van. Azt beszéltük, hogy akkor jó egy hiba lecke, ha az esztétikában a hiba maga hozzáad a képhez, magyarán van egy alkotói szándék, és jön a véletlen, összekutyulja a szálakat és a véletlen meg az alkotói szándék egy új minőséget tud létrehozni. Itt ezt az új minőséget nem érzékelem. Valószínű, hogy ez abból is adódik, hogy az a kép, amit meg akartál valósítani nem biztos, hogy tíz pontos, erre nehéz rátenni még pluszban valamit a hibával. Értem én, de ez most nekem nem az a leckemegoldás, amire gondolok. (hegyi)

Nagyon erős ez a képsor, érdemes megnézni a nézőképeket, Sándor adott egy linket hozzá, ahol nagyban is megnézhetőek ezek az arcok. Nekem rögtön a Szondi teszt jutott eszembe róla, nem olyan túl rég csináltam ilyen tesztet, nem fogom elmondani egész pontosan, hogy miről szól ez a teszt, akit érdekel, utánanéz, vagy utánakérdez. A lényege az, hogy 8x8-as mátrixban vannak nagyjából hasonló képek, és ezekből a képekből kell aztán kiválasztani azt, hogy ki a szimpatikus és ki az, aki nem, és sorrendbe állítani, aztán a pszichológus ebből következtetéseket tud levonni. Formájában abszolút megvan a párhuzam, de egyébként tartalmában is sok helyütt, mert Szondi ezeket a képeket rég készítette, tehát az idő faktor is nagyjából hasonlóan van jelen. Gondolkodtam azon, hogy most a mátrixról beszéljek-e, amiben ez szerveződik, vagy egyesével a képekről, nyilván mindegyik képről sok értelme nincs elmélkedni, hiszen szerintem önmagukban nem a képek a lényegesek, mert ezeket valakik akkor lefotózták, és fölkerültek a síremlékekre. Ami számomra döbbenetes és nagy erővel bír az, hogy Sándor talál magának egy olyan kifejezési formát, ami egy kötődést mutat be egy helyszínhez, egy helyzethez, egy korhoz, ami a maga tárgyiasságán túl is egy meditatív állapot. Én gyerekkoromban jártam sokat temetőben, mert nagyanyámnak ez szokása volt, aztán anyám is járkált rendesen, és a gyerek mi mást tud csinálni, mint nézegeti a sírokat. Voltak „kedvenc” sírok, voltak olyanok is, amiktől féltem, vagy olyanok, amiket utáltam, vagy nem tetszett, de a gyerek hozzáállása nagyon más, sokkal nyitottabb, ő nem azt keresi ebben, hogy itt halál, elmúlás és gyász van. Valahogy ezek a képek is ezt idézik vissza: dacolás valamivel, a jelenlét ábrázolása, az, hogy a halott itt van, a hozzátartozók keresnek egy jellemző fotót, az se biztos, hogy a legjobbat, és fölrakják a sírra, és közben a technika is ad az egésznek egy nagyon furcsa érzetet, a tónusvesztéseivel, a rajzosságával, a felület struktúrájával. Itt az is érdekes és szürreális, hogy ezek a képek nem ide készültek, nem az volt a céljuk, hogy majd ez valahol egy síron fog ábrázolódni, és ettől az egész nagyon profán és szürreális, hogy egy mosolygós kép, és közben ez az ember rég halott. Furcsa szemlélni akár a páros képeket, vagy akár a képhármasokat is, tehát az egész egy nagyon érdekes gondolati és filozófiai irány, miközben megvan a maga esztétikája. Amit Sándor ír, az olasz film, abban izgalmas, hogy van egy könyvem, ami a Fellini filmjeiben megjelent arcokat mutatja. A borító is tele van arcokkal hasonlóképpen, mint itt, és belül a könyv telis-tele van portrékkal, a különböző filmjeiben szereplő főszereplőktől kezdve a statisztáig mindenki benne van. Valami eszméletlen kaleidoszkóp az is, hogy milyen érdekesen válogatott a filmjeibe arcokat, hogy milyen érdekes volt az ő szűrője, hogy mi volt számára jellegzetes, hogy milyen emberi kontrasztokat vagy tónusokat emelt ki, milyen torzulásokat, milyen jellemzőket hangsúlyozott, akár a gnómok felé is elment olykor. Ebben is nagy a párhuzam, amit én egy nagyon jó dolognak tartok. Felvetődik az a kérdés is, hogy most ez kinek a munkája, Sándoré-e vagy azé a fotósé, aki ezt megcsinálta. Természetes, hogy a kép azé, aki megcsinálta, ugyanakkor, műtárgyként szemlélve a dolgot ez abszolút működik, márpedig attól még ez nevezhető műtárgynak, hogy ez egy giccsbe hajló profán, de mégis elemelt ábrázolásmód. A koncepció pedig nagyon jól érthető. Érdekesek ezek a gyűjtések, ezzel érdemes lenne foglalkozni akár Magyarországon is olyan területeken, amik egyébként viszonylag zárt területek, mert ott lesznek érdekesek a kiválasztódások. Nagyon szépen köszönöm, és sok gondolatot elindított. Érdemes nézegetni a nagy nézőképeket, mert mindegyik mesél valamit, mindegyikről sztorik fognak eszetekbe jutni, és nagyon izgalmas az, hogy ez vajon mitől van. Ha bármelyik képet megnézzük, nem mondom azt, hogy ezek olyan túl jól sikerült portrék lennének, és mégis valamilyen sztori egyből elindul az ember fejében. Mesés. (hegyi)
értékelés:

A technika gondolom nagyjából hasonló, mint az előző képednél, de mindegy is, itt ez mellékessé válik a kép üzenete miatt. Látok egy nagyon érdekes, tájképnek is egy nagyon jól beillő hátteret, van az egésznek egy kicsi Mars-béli, furcsa íze, nem egy szokványos táj, ettől a színtől kap egy furcsa szürrealitást, miközben van egy főszereplőnk, aki kifelé is néz a képből, kiszorult ebből az egészből, és áll valahol a kép szélén. Ettől az egész olyan meghökkentő hatást kelt, mintha egy petricsészében nézegetném azt, hogy mi is volt az én családommal a helyzet, hogy most hogy is volt az 2012-ben, amikor Anyával egyedül maradtunk a nagy kietlen sziklák között, és megbeszéltük azt, hogy a világ miért ilyen velünk, és mitől maradtunk mi ketten csajok. Ugye férfi szereplő nincs a képen, és mégiscsak egy Család leckét kapunk, ahol csak Anya van megjelenítve a szereplők közül. Nem egy vidám kép még akkor sem, ha ezek a vöröses-rozsda színek emelnek az egésznek a rezgésszámán, de a kompozíció nem egy boldog helyzet, de mindenképpen őszinte és egyenes. Van ebben egy beletörődés, egy dacos helyzet, de azért ott van kimondatlanul, hogy azért ez nem biztos, hogy ez így jó. (hegyi)
értékelés:    

Kapunk itt egy nagyon kedves performanszt. Tulajdonképpen ez két ilyen cipőtágító flörtje. Tényleg olyan, mintha táncolnának, vagy mindenféleképpen valamilyen kapcsolati helyzet jönne köztük létre. Aztán meg is van a konfliktus ebből, összegababolydnak ők. Ha az üzenetet nézem, akkor ezt tudom ebből kihámozni. Az is biztos, hogy ha a ceruzahegyezős képhez hasonlítom, akkor lényegesen jobban sikerült választás, ez egy izgalmasabb forma, de kicsit leleplezőnek tartom még mindig a világítást. Tehát, még mindig nem sejtelmes, még mindig nem elég játékos. Közeledünk felé, jó irányba megyünk, de még mindig tárgyias maradt az egész. Én azt gondolom, hogy ez akkor lenne 10 pontos dobás, ha pont ezt a tárgyiasságot elfeledtetnénk, hiszen pont ez a lényege ezeknek a képeknek, hogy mozogjon, robbanjon, hogy nevessünk vagy sírjunk vele, és aztán gondoljuk végig, hogy ezt a Tamás két ilyen cipőszerkezettel érte el. Még most nem nagyon történik meg ez az átalakulást. Jó az irány, de még mindig nem érzem, hogy ebben az a líra lenne. Nem szoktam más képeivel előhozakodni, Ágnesnek volt egy sorozata régen, amikor bélyegekkel dolgozott. Ott is nagyjából azt mondtam, hogy bújjon ebbe bele, ne hagyja könnyen a dolgot, keresse meg, hogy mi az, amiért ez neki fontos. Nyilván ott azért volt egy személyes kötődés a tárgyakhoz, talán azt könnyebb volt megvalósítania, de itt sem más a feladat. Tehát mindegy, hogy kik a szereplőid a valóságban, de jó lenne, ha lenne hozzá valami közöd. Megy egy ritmus, megy egy tánc, de még most ez csak két cipőtágító tánca, nem alakult át Rómeóvá és Júliává. (hegyi)

Gyerekkoromat juttatja eszembe. Nyilvánvaló, hogy ez a lakásfelújítások, meg az ablakszigetelés, meg az energiatakarékosság világában már ritkábban megfigyelhető városi környezetben, de gyerekkoromban falun előszeretettel néztem azt, ahogy az ablaktáblák között ezek a jégvirágok elindulnak. Nagyon szerettem ezeket nézegetni. Tényleg lehelettel lehetett játszani velük, hogy kicsit elolvad, akkor máshol jobban elindul, és érthető abszolút az is, hogy miért az a címe a képnek, ami. Én azt gondolom, hogy ez jó ritmusú és jól összerakott kép. Azt hiszem, ennél sokkal többet nem kell mondani. Szépek a formák, izgalmas és lírai. Krisztián, a leckemegoldás nem jelenti azt, hogy oda már nem várunk képeket, lehet még dolgozni, de ez a fotó teljesítette azt, amiről ez a lecke beszél. (hegyi)
értékelés:    

Abszolút jó irányba haladunk. Még mindig sok a manifesztum, még mindig sok a magyarázat a háttérben, még mindig sok a duma. Maga az örvény a monitoron, a Big Bang Theory-t juttatja eszembe. Ebből lehet arra következtetni, hogy Nyözö magát, mint kockafej aposztrofálja, nyilvánvaló egy portrénál előfordul, hogy egy-egy manifesztummal megtámogatjuk a helyzetet, de nem ennyi mindennel. Egy kicsit még mindig sok, de az irány abszolút rendben van. Végre valami olyan képet kapunk, ahol azért ebből a humoros irányból elmozdultunk mélyebbre, de még mélyebbre kell, még menjünk mélyebbre. Maradjunk abban, hogy ez most kettő csillag egyrészt azért, mert kis bemozdulások történtek, a hajadnál nincs meg az élesség, másrészt még kellene haladni beljebb, kérlek ismételd meg. (hegyi)
értékelés: