Elemzés

Ez az a kép, Sándor, amivel megleptél, és megemelem előtted a kalapomat ezért. Ez az a kép, amivel saját magadat fricskáztad meg, azt a világot fricskázod, amit létrehozol a finomságaival, ha Olaszországról beszélünk, akkor a színházi jelleggel, vagy a dokumentatív, de humoros helyzettel, vagy azzal a nagyon finom fájdalommal átszőtt búcsúzással, amit a képeiden a kerekesszék jelent. Én azt gondolom, hogy ez az a kép, amiben olyan erő van, ami egy nagyon egyszerű kép egy nagyon egyszerű megoldással, de nagyon stabil kompozícióban nagyon nagy erővel van jelen. Mindezt, amiről az előbb beszéltem, és amit a képeidnél megismertünk, képes vagy egy ilyen könnyedén fölvetett gesztussal megkérdőjelezni saját magad számára, pontosabban azt mondani, hogy „oké, hogy én nekem van egy belső világom, amit a képeimen szeretek viszontlátni, de amikor a helyzet azt kívánja, akkor tudok a legmodernebb, legmaibb felfogásban is fényképezni”, és elkészül egy ilyen fotó. Sándor, én ezért a képért nem csak megadom a három csillagot, de a maximális respektem neked, mert erre nagyon kevesen képesek, hogy a saját útjukon hajlandóak legyenek egyáltalán más irányokat is bekapcsolni, és más irányokat is ilyen szinten megoldani és megcsinálni. (hegyi)
értékelés:    

Igen, ez nagyon érdekes kép, itt száz százalékig egyet tudok érteni. Azt a tömeget, ami a korlát oszlopa, gyönyörűen visszahozod azzal, hogy belekomponáltad az árnyékod. Ez a pusztuló vízfelület a hínárokkal egészen őrületes, és nagyon érdekes ennek a megfigyelése, és az, hogy ezt, mint helyzetet megörökíted, mert ez egy fontos dolog. Felvet egy csomó kérdést a nézőben, de úgy veti fel ezeket, hogy közben nem enged abból a kompozíciós- és tónusrendből és abból az esztétikából, amit itt felfedeztél. Ez az esztétika nagyon furcsa dolog, hogy létrejön, van egy enyhe preraffaelita íz ebben az egészben, miközben, ha mint vízbiológus lennék, akkor lehet, hogy a hajamat tépném ettől a döglődő víztől. Maximálisan egyetértek a képpel, megvan a leckemegoldás. (hegyi)
értékelés:    

Bevallom, Tamás, hogy amikor felraktam a képeket, már akkor bajban voltam, mert azt gondoltam, hogy ez három kép, de utána rájöttem a leiratból meg abból, hogy a képeket föltöltötted, hogy nem, ezt te egy képhármasnak képzelted el. Nem volt számomra egyértelmű, de nem csak azért nem, mert a beküldésnél nem tetted egyértelművé számomra, hanem a képek állaga miatt sem. Három nagyon-nagyon más minőséget kapunk, és én itt, ebben most problémát érzek. Nem csak az a kérdés, hogy a három kép technikailag milyen minőséget képvisel, hanem az is, hogy végiggondoltságában milyen minőséget képvisel. Ebben a helyzetben az első kép mindent visz, a másik kettő felejthető számomra. Olyan érzésem van, mintha az első képnél még meglett volna a lendület, hogy mit akarok csinálni, és a másik kettőt már didaktikusan követtem volna el. Mondok csak egy ötletet, ami bennem fölmerült: mi lett volna, ha az első képbe beteszek egy zöld almát, vagy más valami zöld gyümölcsöt, egy lime-ot, és ezt a tököt nem rakod oda. Ez azért kérdés számomra, mert olyan gyönyörűek a zöldjeid, és olyan szép fényeket találtál, annyira plasztikus az egész, hogy ehhez képest nekem olyan drabális a tök. Értem én, hogy az unalom ellen próbáltál hatni, de gyönyörű lett volna ez zöldben tartva. Érdemes lenne ezeken elgondolkodni, hogy mit szólsz ehhez. A második kép nekem egy technikai játék, nem érzem benne azt, hogy ez olyan különösképpen a Bojtár Tamás alkotói útján fontos állomás lenne, hogy ezt a képet elkészítette. Egy fekete-fehér kép, szép tónusban, ezt elismerem, plasztikus ez is, és az anyagszerűsége nagyon jól megjön, de most segítségül hívva mesterem, Demeternek a régi mondatát, amivel én nagyon sokszor szembesültem, amikor bármi képi összeállítást csináltam, hogy „jó, jó, de minek?”. Ő ezt így szokta mondani, kevés szóval, de hatásosan. Ez a kép is ilyen: Jó, jó, de minek? Ha ez a kérdés fölmerül, akkor ott valami hibádzik, unalmas. Azt hiszem, vagyunk olyan nexusban, hogy ezt mondhassam neked. A harmadik kép esztétikai problémákkal küszködik: egyrészt nagyon kopogós és kemény, nagyon kétdimenziósra vasalt, másrészt ez az ananász ebben a formában nem szép. Tudom, én is nézegetem a boltban, hogy milyen borzalmas állapotokban kerülnek ezek eladásra, fotóalapanyagként szinte használhatatlanok a bevásárlóközpontok ezen árui, tehát nagyon nagy szerencse kell ahhoz, hogy az ananásszal lehessen mit kezdeni, mert hagyják elszáradni. Nyilván ez a kényszerérés miatt van, mert a szállítást ki kell bírja, és közben érik meg a belseje és lesz valamilyen állagú, és a levelei meg elszáradnak, ami nem szépek, töredezettek, esetlegesek, és nem képviselnek esztétikai értéket. Ha letakarod a képnek a fölső részét, az egész őrületet, ami létrejött ezzel az elszáradt levéllel, a gyümölcsnek a teste, a kókuszdió és a gránátalma együtt már izgalmas lenne. Ezt kellene végiggondolnod, hogy biztos akarod-e ezt így szerepeltetni. Az igaz minden csendéletre, hogy van egy formai kötöttsége a csendéletnek, amit érdemes átszűrni magunkon és alkalmazni, de pont az az izgalmas benne, hogy hagy teret a játékosságra, olyan, mint egy komolyzenei darab, hogy abban van pajkosság, még akkor is, ha nagyon sok szabályt kell teljesítsen. Ebbe is belefér a pajkosság, el lehet dönteni ezt a tárgyat, le lehet róla ezt vágni, megfordítva tenni oda, eldöntve, oldalirányban, sok megoldás lehet. Egyébként a mélységélességen is érdemes egy kicsit elgondolkozni, hogy hogyan dolgozunk, másrészt a fényekkel is. Ami ezen a képen gyönyörű és irigylésre méltóan szép az a gránátalma. Minden más kemény és kopog. Ami fényben a gránátalmának jó, az már sok az ananászon, és a kókuszdión kifejezetten furcsán hat. Fátylakkal, selymekkel, zsírpapírral, sok mindennel lehet a fényen lágyítani, a visszavert fénnyel lehet dolgozni, szóval ezzel még kellene molyolnod. Visszaadom ismétlésre azért, mert mind a három kép olyan (pontosabban a középső nem annyira fontos alkotás), hogy érdemes lenne velük még dolgoznod. Én nem raknám őket egy sorozatba, erősebbek ezek annál, mintsem megtűrjék egymás mellett magukat. Ismétlés. (hegyi)

Nem tudom, hogy ez milyen pince, vagy piactér, vagy mi akar lenni, mindenesetre, nagyon szép a struktúra, amit megfigyeltél. Tényleg olyan, mintha ez az egész valami furcsa időutazás egy része lenne: a mérleggel, azzal a kőedénnyel, az asztallal, annak a fiókjával. Lehet, hogy ez egy skanzen, és annak valamilyen bemutatása, erre utal az a vas rondaság, ami a kép bal alsó részén van a kötéllel, ami nem baj, hogy ott van, mert engedi az embert gondolkodni, hogy ez milyen helyszín, de mindenképpen a megfigyelés tökéletes. Én nem hagytam volna le róla az utalást a jelen korra, azért nem, mert nem kell becsapni a nézőt, jó az, hogy ezt így láthatja. Itt van egy jó példa arra, hogy kineveztél magadnak egy horizontot, és ahhoz nagyjából tartod magad. A képnek a bal oldalán lévő kifelé tartó vonalakat ellensúlyozza a zsákok tömege, és a legfölső zsáknak az irányultsága, ez az egész ettől, mint egy hajó, billeg, de kiegyensúlyozódik. Ennek én örülök, és ez egy nagyon jó játék. Fény és árnyék leckébe is el tudom képzelni, bár ez a kép kicsit másról szól, mint a lecke, nekem ez leletmentés is lehetne, vagy enteriőr, de ettől a kép tökéletesen rendben van. A leckemegoldásra még várnék, olvasd el a leckének a leiratát, ott inkább kevésbé tárgyias, mintsem elvont üzeneteket várunk, de azért a három csillag megvan. (hegyi)
értékelés:

Sokkal szerethetőbb ez a kép az előzőnél, sokkal személyesebb, sokkal barátságosabb. Én azt mondom, hogy ezen még mindig van amit javítani, mégpedig két dolgot: egyrészt a tónusokat. Most a macskának az egyik szeme és a kis pofija meg a fül előtti része lényegesen világosabb, mint a többi, ezt a kép közepénél utómunkában egy picit visszább lehetne hozni, és akkor térbelibb lenne az egész, most ettől egy kicsit kivasalódik. A másik, hogy azon érdemes elgondolkozni, hogy nem biztos, hogy azt a másik szemét nem akarjuk-e beletenni. A füle nem zavar, hogy nincs benne, mert itt a pofijára megyünk, de az egyik irány az, hogy mind a két szeme legyen meg, a másik az, hogy ha viszont nem, akkor vágjuk le azt a szemet. Az orr mögött ha hozunk egy vágást, akkor megvan a fél szemünk, az orrunk, és nem indul el ez a forma újból. Van egy harmadik dolog, ami nem egy könnyű ügy, mert ezek az állatkák nem mindig barátságosak, ha elkezdjük őket rendezgetni, ezért ez, amit mondani fogok, utómunkában is megoldható, ki lehet ezt retusálni: a szemzugban meghúzódó fehér folt. Emberek vagyunk, nekünk is van csipa a szemünkben reggel, amikor fölébredünk, ez az állatoknál is így van, ez egy természetes folyamat, nincs ezzel semmi baj, de a képen nem biztos, hogy jó ezt megörökíteni. Ez olyan, mint amikor egy ember áll a kamerám elé, akkor is szólok neki, hogy figyelj, igazítsd meg egy kicsit a hajad, mert elfeküdted, hacsak nem az a cél, hogy erre ráerősítsek, vagy ha valami bőrhiba van, akkor azt megpróbáljuk lesminkelni, tehát ez se más, ez is egy portré, úgy kell kezelni. Ez most kettő csillag, de még mindig nyitott ez a lecke számodra, tessék csinálni a képeket. (hegyi)
értékelés:

Ez már egy hozzám sokkal közelebb álló kép, megáll a lábán, és nem csak attól izgalmas, hogy egy panoráma kép mit tud létrehozni, egyébként, ha nagyban szemléljük, nagyon érdekes az, hogy még egy fotózó párt is látunk a képen, de kicsiben is valamennyire érzékelhető ez. Egyetlen dolog, amit érdemes lenne megnézned, hogy a kép egyik fele is egyfajta tónusban van, és a kép másik fele is, amit nagyjából pont a kép közepénél váltunk. A kép bal oldali részét körülbelül ugyanabba a tónusterjedelembe kéne hozni, ami a kép jobb oldalára jellemző. Most a kép bal felső része, a középtől balra helyezkedő része nekem túlságosan kilágyul. Érdemes lenne ezt utómunkában kicsit helyrehozni, de az irány jó, tetszik ez a fajta színvilág, úgyhogy köszönöm szépen. Kettő csillagot adok, azért nem hármat, mert érdemes egyben is szemlélni egy elkészült munkát amellett, hogy örülünk annak, hogy létrejött valami, és sikerült ezeket a dolgokat elkapnunk, azért nem árt, ha a tónusokra figyelünk, mert most ezt a képet ez a fajta tónusprobléma olyanná teszi, mintha egy nyers képet látnék, ami még nem lenne utómunkázva. (hegyi)
értékelés:

Több értelmezési síkon haladunk akkor, amikor ezt a képet megnézzük, több információs irány is bekapcsolódik, és több irányon is elindulhatunk, a kérdés az, hogy utána hova jutunk a célvonalnál. Az egyik, ami rögtön szembeötlő, hogy egy viszonylag kis mélységélességgel dolgozó képet kapunk. Lehet azon vitatkozni, hogy mi az, ami fontos, melyik szemet kellett volna élesben hagyni, vagy melyiket nem, a tradicionális megközelítés ennél a képnél azt mondaná, hogy a kép középpontjában van nagyjából tartva a jobb szemed, tehát tulajdonképpen annak kellene élesnek lennie, és nem az az éles. Ha a szabályok rendszerében elindulunk, ami néha olyan, mint egy erdő, akkor van egy olyan szabály (és ez sem jelenti azt, hogy ne lehetne felrúgni), hogy valaminek jó, kell és célszerű élesnek lennie a képen. Ezt itt megkapjuk, a hajadon lehet látni, hogy éles, a másik szemed szempillájánál is éles, a szakállnál és a nyakláncnál is, tehát van egy olyan képsík, ami élességet tartalmaz, és ez jó, mert ezen az ember tudja a szemét nyugtatni, el tud kalandozni, nincsen zavarban az életlenségtől. Az életlenséggel az a helyzet, hogy ha a teljes kép életlen, akkor nem tud hova fókuszálni a néző, zavarba jön, keresi, hogy hova kapaszkodhatna, és mindenhonnan lecsúszik a keze. Azon kívül, hogy zavarba hozzuk a nézőt, van egy olyan fiziológiai hatása is, hogy azáltal, hogy sehol semmi nem éles, tulajdonképpen azt érjük el a nézőnél, hogy keresi a helyzetet, nem találja, és ebbe belefárad. Fárasztó, ha semmi nem éles, fizikailag el tud benne fáradni az ember, és ezért alkalmazzuk ezt a szabályt, hogy valami éles pontot mindig találjunk, közelebb tud kerülni hozzá úgy a néző. Persze, lehet azt mondani, hogy ez egy véletlen, hogy melyik szemed éles, önportrénál nem egy egyszerű eset ezt megoldani. Itt valószínű az a helyzet állhatott elő, hogy az objektív lehetőségeihez mérten élességhatáron belülre került az arcod egy része, tehát oda a gép nem tudott élességet állítani, és állított ahhoz a legközelebbi ponthoz, a gyújtóponthoz, ami az első élesnek felfogható sík. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az alkotói szándékot, mint tudatos döntést és választást feltételezzük minden egyes fotográfiánál, tehát abból indulok ki, hogy ez egy tudatos döntés. Én el tudom ezt fogadni, mégpedig azért, mert az egyik ilyen értelmezési sík a mozgás, hogy mindazzal együtt, hogy ez a kép egy állókép, és azzal, hogy a bemozdulás nem látszik rajta, de azzal, hogy a hozzánk közelebb lévő, és a kép centrális részét elfoglaló rész életlen, azt az érzetet kelti, mintha belehajoltál volna a kamerába, mintha lenne egy felénk irányuló mozgásod. Ez nem rossz, ezzel párhuzamba állítható az, ami a második értelmezési sík is: a zene. Valamiért egy fejhallgató van a fejeden, gondolom, hogy ebben valamilyen zeneszám szólhat, és a zene mindig hoz egyfajta mozgást, még akkor is ha hallgatjuk, elindul a fej, a kéz, a láb, és egy mini-performanszot adunk elő zenehallgatás közben. Minél jobban belefeledkezünk a zenébe, ez annál komikusabb helyzetet hozhat a külső szemlélőnek, de ez ilyen szempontból mellékes. A lényeg az, hogy ez az életlenség ezzel a megoldással párhuzamba kerül. Van egy harmadik értelmezési irány, egy harmadik fontos formai elem, mégpedig az, hogy attól, hogy viszonylag egy nagy látószögű objektívet használsz, aminél az objektív felépítéséből adódóan létrejön egy torzítás, ami a fejedet is eltorzítja, tehát a hozzánk közelebb eső részek lényegesen nagyobbak lesznek, mint a tőlünk távolabb lévők, ennek van egy szürreális hatása, amit sokan szeretettel használnak. Csatlakozhatna ide fogalmilag akár Picasso, akár Dali, - de főleg Picasso -, akiknek ismerjük a portréit, aki nagyjából hasonló technikát alkalmazott akkor, mikor festett, mintha egy nagylátószögű objektívet használt volna, és ez torzította volna a modelljeit. Ez az élmény akkor jön létre, amikor valaki nagyon közel jön a mi személyes terünkbe, és képtelenek vagyunk élesen befogni őt, és ekkor föllép egy ilyen torzulás, ezt megfigyelhetjük a valóságban is. Mi, akik térbeli látásra képesek vagyunk, ezt másképp éljük meg, mert az agyunk egy csomó mindent korrigál, de mégiscsak a vizuális hatás nagyjából ilyesmi. Ezek a dolgok a kép erényei, és ezért a három csillagot és a leckemegoldást megkapja. Mondanék olyan dolgokat, amik viszont elviszik a figyelmet, e két dolog, ami nem baj, de ad egyfajta zaklatottságot a képnek. Az egyik a nyaklánc, tulajdonképpen a legvilágosabb pont a képen, a legkontrasztosabb pont, és nagyon felhívja magára a figyelmet. Nézd meg, hogy ha letakarja a nyakláncot az ujjaddal, és úgy szemléled a képet, akkor egy lényegesen erősebb üzenetté válik az, amit most kaptunk, mert nem viszi el a fókuszt az arcodról. Önkéntelenül lecsúszunk a szemünkkel, és elkezdjük nézni, hogy micsoda minták vannak azon a nyakláncon. Az most ilyen szempontból mellékes, hogy ki mit gondol az ékszerekről, itt az a lényeg, hogy az ékszernek van egy anyagi jelenléte, van egy tárgyi megnyilvánulása, ez az anyagából adódik, hogy egy csillogó forma, és ez mindig elviszi a figyelmet. Egy portrékészítésnél erre célszerű odafigyelni, akár férfi, akár női modellről beszélünk, hogy milyen ékszereket hagyunk meg, és azok hogyan jelennek meg a képen. Ezeket ki lehet emelni, díszíthetnek is, ugyanakkor, ha elviszik a fókuszt, akkor ellene dolgoznak az üzenetnek. A másik dolog pedig a háttér: még azt mondom, hogy ez a beépített szekrényes dolog nem rossz, de ott van egy nyitott ajtó. Hogy te bejöttél ebbe a szobába, az egy jó választás lehet, gondolom itt a fények is szerepet játszottak abban, hogy milyen megvilágítást találj, ugyanakkor a nyitott ajtó megint elviszi a fókuszt. Takard le a képből az ajtórészt, és egyből az arcra kerül a fókusz. Itt most tulajdonképpen két dolog: a nyaklánc és az ajtó ellene dolgozik annak a kompozíciós rendnek, amit itt létrehoztál. Ezt a jövőre nézvést mondom, hogy érdemes erre odafigyelni, lehet ezeknek szerepet adni, ha nem egy négyzetes kompozíciót kapnánk, hanem egy kicsit a klasszikusabb 3:2-es vagy 4:3-os képosztást. Akkor az ajtóból várhatnánk egy bejövő szereplőt is, és ez megadná a feszültséget, viszont ebben a formában, ahogy ez most jelentkezik, ez nekem inkább pontatlanságot mutat. Mindenképpen azt mondanám, hogy ne akarjuk megúszni ezt a leckét, dolgozzunk ezzel, részben tanulmánynak kiváló az önportré, még akkor is, ha nehéz megvalósítani. A nehézsége adja azt az erőt, amit utána már a portrézásnál tudunk használni, és ha az önportrét meg tudjuk oldani, akkor már portrénál nem jövünk zavarba a technikától, a másik pedig meg egy önismereti dolog. Várom a folytatást, és kezdjünk el dolgozni. (hegyi)
értékelés: