Elemzés

Azért szeretem az itteni rendszert és tematikát, mert (a szó legnemesebb értelmében) 'rákényszerít' olyan átértékelésekre gondolatokra amit alapból nem tennék meg, azaz képben nem fejezném ki... Ilyen ez a 4. lecke is. Elgondolkodtatott a napokban, hogy mit is jelent számomra, persze fogalmak érzések feljöttek, de igazából mi is az nehéz definiálni, talán nem is lehet. Ezért egy nagy gondolkodót hívtam segítségül, szerintem tanulságos lehet:
"Nincs emberi kapcsolat, mely megrendítőbb, mélyebb lenne, mint a barátság. A szerelmesek, igen, még a szülõk és gyermekek kapcsolatában is mennyi az önzés és a hiúság! Csak a barát nem önző; máskülönben nem barát. Csak a barát nem hiú, mert minden jót és szépet barátjának akar, nem önmagának. A szerelmes mindig akar valamit; a barát nem akar önmagának semmit. A gyermek mindig kapni akar szüleitől, túl akarja szárnyalni atyját; a barát nem akar kapni, sem túlszárnyalni. Nincs titkosabb és nemesebb ajándék az életben, mint a szűkszavú, megértő, türelmes és áldozatkész barátság. S nincs ritkább.
   Montaigne, mikor eltűnődött az érzés fölött, mely La Boétie-hez fűzte, ezt mondotta: „Barátok voltunk... Mert ő volt ő, s mert én voltam én." Ez felette pontos. S Seneca ezt írja egyhelyt Luciliusnak: „Aki barát, szeret, de aki szeret, nem mindig barát." Ez a megállapítás több is, mint pontosság: ez már az igazság. Minden szeretet gyanús, mert önzés és fukarság lappang hamujában. Csak a barát vonzalma önzetlen, nincs benne érdek, sem az érzékek játéka. A barátság szolgálat, erős és komoly szolgálat, a legnagyobb emberi próba és szerep."
(Márai Sándor: Füves könyv)

Kedves Dávid, a kép jó lenne, ha nem lenne a pöszmő az alján, azaz a virág levélzete és egyéb nem odaillő alkatrészei, tudom, a pipacs elég nyafka, úgyhogy nem könnyű manipulálni, de megérné. Az ötlet is jó, hogy mint két háborús veterán, beszélget a két pipacsfej, na de mi lenne, ha mindezt, amit idézetnek betettél, megfotóznád? Mert a képen ez nincs rajta. Szép kép, el is gondolkodtat, de azért azt lássuk be, elég lazán lehet csak a barátságra asszociálni általa, nekem a botanikai megfejtések mellett sok más is eszembe jutott, szóval én ezt mindamellett, hogy mint kép jónak tartom, visszaadom továbbgondolásra. (hegyi)

Két képet kapunk, két különálló képet, amelyek egyesével is értelmezhetőek lennének, most valami összeköttetést kell elsősorban keressünk, ez a legfontosabb üzenet, de bevallom, én nem találok ilyet. Az, hogy mindkét kép erősen roncsolt tónussal jelenik meg, a színes képnél még elfogadható, hiszen erősíti a kopottas lépcsőház hangulatát, a fekete-fehérnél azonban már olyan tónusvesztést okoz, ami miatt elvesznek fontos részletek is, és épp az az ív hiányzik, ami a színesnél még megmaradt, ez a második kép tehát így mintegy karikatúrája a fentinek. Ha csak a fenti képet kaptuk volna, akkor azt mondanám, hogy nem értek egyet ezekkel a roncsolós technikákkal, bár nagy divat archaizálni, mintha megspórolhatnánk az időt, de elfogadom, Gimének az ízlése efelé mozog, hát ráhagyom. Maga a forma szép, jó ritmus, finom lenne ha hagyná az alkotó, hogy finom lehessen, de mintha ciki lenne bevállalni egy lírai üzenetet, belemászunk könyékig a csuszkákba és elmorzsoljuk a tónust, ezért hát ha összegzést kell vonnom, akkor valószínű, hogy ez az üzenet így, duplikálva, roncsolva egy olyan emléknyom, amivel nem tudunk és nem akarunk szembenézni. (hegyi)
értékelés:

Ez a kép már sokkal nyugodtabb, köszönhetően annak, hogy a fények homogénebbek és nincs tányér, nincs paprika. Csökkentsd a számát a tárgyaknak, és ha megvan, melyek azok, akik szerepelni fognak, nézegesd őket természetes fényben, egy kis tükörrel vagy fehér kartonnal lehet visszaverni fényt, és így figyeld, hogy játszik a fény a tárgyakon, játssz velük! (hegyi)

Ha már kulcslyuk lettem itt, és amúgy is szeretek kíváncsiskodni bekukkantottam Hozzátok!
Hát erre a képre nem mondhatja senki, hogy íróasztalból elővett régiség, üdv a Látszótéren, jó belépő ez! Nem csak azért, mert van humora, hanem mert akarva-akaratlan a fényképezés alap problematikáját is hordozza, a kukucskálást, a meglesést, a voyeur szerepét. Hajrá, várjuk a folytatást! (hegyi)
értékelés:    

Hello Tisztelt Megnéző! Most olyat teszek, amit nem szoktam és nem szeretek megtenni. Előre magyarázom a képet, ezt főleg azért hogy segítsem a befogadást és megelőzzem az olyan gondolatok kialakulását aminek a tartalma "öncélú magamutogatás" jelzőt és társait fogalmazná meg! - prologusból ennyit.
   Szóval, hagy éljek egy nálam sokkal okosabb és tapasztaltabb ember szavaival - Müller Péter pennájából: "Ez a két Ős-szerepünk. Nő és férfi. Mindenkiben van. Anima és animus - mondja C. G. Jung. Az egyik a "megvalósult", világos, tudatos oldalunk, a másik árnyékban és nem tudatosan, de valójában mindannyian kétneműek vagyunk. Ezt ne úgy képzeld, hogy két félből vagyunk összegyúrva, hanem úgy, hogy az Egy, az isteni Önvalónk, ha megvalósul a polaritás világában, nővé és férfivé osztja szét magát. Az egyik szerepet elvállalja a világ színpadán, a másikat rejtve, főleg álmaiban játssza. Karinthy Frigyes azt írta: "Azt álmodtam, hogy két macska vagyok, és játszottam egymással." Egy nagy humorista így mondta el a teremtés lényegét. (...) Harmonikus lélek az, akiben a jin és a jang egyensúlyban van. Ha mindkét ősminőséget ismerem magamban. S bármikor élni tudok vele. Imádkozni, például, csakis női lelkülettel lehet. Akármilyen "Férfi" vagyok! Az Istennel való kapcsolatomban "nőnek" kell lennem. "Legyen meg a Te akaratod!... Nem az én akaratom - a Tiéd!" Befogadóvá kell lennem. Olyanná kell válnom, mint egy megtermékenyülésre szomjas anyaméh. A meditációban már nem így van. A meditáció kezdő lépése az önmagán uralkodni tudó, erélyes "férfi" akaratával indul. Majd jön a hagyom, hogy "történjen velem, aminek történnie kell" női jin fázisa. És végül eljutunk odáig, hogy sem férfiak, sem nők nem vagyunk már. Ha valaki túlemelkedik a polaritás világán, nincs már "neme". A kettőség az Egybe visszatér. A felébredt ember mindkét nem ura. Bal szeme női szem, jobb szeme férfiszem, de ő maga a homloka közepén lévő Örök Ember egyetlen szemével lát. És önmagára már nem mint férfire vagy nőre gondol. De hogy egy hétköznapi helyzetről beszéljünk: jó párkapcsolatban élni, de még jól szeretkezni is csak olyan férfival lehet, akiben él a női oldal is. Aki gyengéd. Érzékeny. Megérző. Megsejtő. Megértő. Elfogadó." (korrektség kedvéért - az eredeti szöveg megtalálható a life.hu oldalán)
   Tehát, a harmóniámat keresném ebben a képben... Ha elolvastad, köszönöm, szerintem megérte! Remélem nem voltam túl terjengős! Nem akartam lelőni az összes poént, így más tartalma is van, lehet. Úgyhogy kedves 'befogadó', ha már eljutottál idáig az olvasásban szánj rá még pár percet mert kíváncsi vagyok a véleményedre!

Örülök neki, hogy Dávid ilyen hosszú leiratot ad, mert segít megérteni azt, hogy miképp működik az asszociációs hálója, még akkor is, ha szerintem az, amit a leiratban közöl, jóval kevéssé lényeges megközelítés, inkább önvédelem. Mert hát érthető a bizonytalanság akkor, ha azt vesszük, hogy mit szól a világ ahhoz, főleg Magyarországon, ha egy férfi felvállalja a női attitűdöt is, és azt az irányt, ami benne, mint kreatív alkotóerő a nőiségben jelenik meg, és a női attitűdöt abban a formában jeleníti meg, amit most látunk - férfi ugrál női ruhában. Persze a kérdés nem ilyen egyszerű, hiszen az utalás nem csak a kíváncsiságról szól, sőt, legkevésbé arról, hogy milyen lehet női ruhába bújni, jelmezt cserélni (azért ez is benne van), hiszen akármennyire is kétséges táncszakmailag, de mégiscsak egy balett utalást kapunk, a tüllszoknya, az ugrás, sőt, a rózsaszín zokni is, hiszen a táncosok gyakorlás idején szoktak ilyen melegítő zoknikat hordani. Eddig a tárgyias elemzés. A kép hangulata engem egyrészt Jan Saudek világára emlékeztet - ezekez a neveket mellesleg nem azért szoktam említeni az elemzésekben, hogy villogjak vele, mennyi nevet tudok megjegyezni, hanem hogy ti is utánanézzetek adott művész munkáinak - hiszen Saudek az, aki tökélyre vitte a lepusztult gyárak és belső terek magányában készített aktokat, azt az ellentétet, ami a buja, vérbő testábrázolás és a szikár, pusztuló környezet között feszül. Jónak tartom azt is, hogy mindezt nem csak a környezetábrázolásban építi fel Dávid, de egy régebbi lemezes gép hátlapjának fotózása által a beállítóvonalak is belekomponálódnak a képbe. Itt jegyzem meg, hogy ha már ott vannak azok a fránya segédvonalak, akkor nem ártott volna a beállítást úgy megoldani, hogy ne essen hanyatt a gép, és ettől ne forduljon ki a perspektíva, ez engem zavar, mert nem érzem indokát. Természetesen a performansz sok erőt és energiát elvisz, nem lehet könnyű a fényképezésre és az ugrálásra is koncentrálni, de hát ezért szép az önportré műfaja, hogy az ember ki tud gyakorolni helyzeteket, így amikor már modellel dolgozik, tudja, hol a tűréshatár. Visszatérve a képre, azért mondtam, hogy a leirat elfogadható, mint magyarázat, de nekem a képhez nem ad hozzá, mert nekem itt sokkal inkább szó van arról, ahogy az ember minden akadályt leküzdve a saját világába és a környezet kalickájába zárva is kitörni vágyik, csak azért is megmutatja, Nyizsinszkij ugrik, legyőzi a gravitációt és az orosz belvilágot is - szóval nekem ez a kép a szabadságról szól és a kitartásról, mindenek felett és bármilyen áron. Várom a folytatást, ne add alább. Félve mondom, hogy egy korrekt beállítású ismétlést lehet, hogy megérne a kép... (hegyi)
értékelés:    

"az igazság az, hogy olyan keveset tudunk az életről, hogy még azt sem tudjuk, hogy melyik a jó hír és melyik a rossz." /Vonnegut/

A keleti filozófiai rendszer nagy jelentést tulajdonít annak, hogy épp melyik állat éve következik, bevallom nem tudom, most épp melyikben vagyunk, én azt hiszem a kecske évében születtem, de tudom, hogy van disznó éve is, ebben az értelemben a cím és a kép összeállhat rendszerré. Ahogy a magyar néplélek disznó farkával kapcsolatos humoros és babonás gesztusai is fontosak lehetnek, bár ennek ellentmond, hogy nem a malacka alfele lett bemutatva. Tehát mégis a keleti vonalnál maradnék, mint értelmezés. Nem tudom, hogy mondtam-e már Lacinak, ha igen, elnézést, az ismétlés a tudás anyja, szóval a kamera nézőpontjának megválasztása erős jelentéssel bír a képalkotásnál, főleg portré esetén - és itt most egy portrét látunk. Jelentése van annak, hogy szemből, felülről vagy alsó gépállásból fotózunk, mert ez egy viszonyrendszert is kialakít a nézőben, azaz a néző maga kerül egyfajta kommunikációs helyzetbe azáltal, hogy hova tettük a gépet. Most ez a gépállás az esendőséget, a kicsiséget, az egyedüllétet erősíti azzal, hogy fentről lefelé kommunikálunk. Lehet ez a cél, de így most nekem a humoros vonulat ezáltal elillan, sokkal inkább az erősödik bennem, mint nézőben, hogy vajon miért kell szánakoznom a kismalacon? Erre egyelőre a kép nem ad magyarázatot. Vonnegut nagy kedvencem, a szöveg utalása talán mégiscsak a szerencsemalac irányba akar minket lökni, de könyörgöm, a szerencsemalac nem esendő, az vidám! Itt most ezt a szöveg akarja megoldani a kép helyett érzésem szerint. (hegyi)
értékelés:

Lehet, hogy az én áttételező képességemmel van a baj, a nagy hideg vagy az elhúzódó tél az oka, nem tudom, de én itt a rezonanciával nem tudok mit kezdeni, hogy mi rezonál mire. Jó hangulatkép, amit kapunk, érdekes a meglátás, bár itt is azt tudom mondani, hogy távolságtartónak érzem azt, ahonnan a kép készül, tehát a kamera nézőpontja most ahhoz, hogy térképszerű legyen a sok papírszemét, nem elég magas, ahhoz pedig, hogy érzelmileg közelebb kerüljünk, a kamerával is közelebb, azaz lejjebb kellett volna menni. Drága Robert Capa hogy megmondta ezt a közelséggel... (hegyi)
értékelés: