Elemzés

A képnek azt a címet adnám, hogy Asztronauta. De jó lehet a Könyvszkafanderben is. Esetleg az Űrhaló. A kivitelezést illetően: Nem fotót fotóztam, hanem maradt a tükröződés. Azért is, mert így a fókusztávolság kétszer akkora, és míg a mobil és a kezem homályos lesz, a kép éles (khm). A fényképező D60, a számok: 65mm, f5.6, 1/13, iso800. Utómunka: vágás, színhő módosítás, átméretezés. Készült: 2012.02.11.

De jó, hogy nem adtad azokat a címeket, amit leírsz... van nekünk egy Gimesink, aki élen jár a faramuci címadásban, nem kéne követni őt ebben. Jó ez a zsebtükörnek használt mobiltelefon, a kép is hordoz magán mobilos attitűdöt, nevezetesen, hogy semmi se éles, de a gesztus erős. Szóval ez most egy két csillagos megoldás, mert azért ha a környezet is zavaros és az élesség se segít, akkor a néző elkalandozik. (hegyi)
értékelés:

Ennek a képsornak az elemzésére Bojtár Tamást kérem fel.

Kinek ne jutott volna még eszébe, hogy az autóból menet közben felvillanó képeket megörökítse? És kinek nem jutott még eszébe, hogy az esőcseppeken keresztül fényképezzen? Ha ráadásul mindkettőt egyszerre tehetjük, akkor fellángol az alkotó kedv, gépet ragadunk, és exponálunk. Hogy miért nincs tele a világ autóból menet közben készült remekművekkel, annak két oka is van. Az egyik nagyon hétköznapi, nehéz rávenni bárkit, hogy a kedvünkért órákig autót vezessen, számára érthetetlen célból. A másik az agyműködésünkben keresendő. Az agyunk, nem a szemünk által közvetített képeket értelmezi, hanem a szem által vetített képek és képrészletek sokaságából, valamint a memóriánkban tárolt tapasztalatból állítja össze a tudatosult látványt. És bár mindez rendkívüli sebességgel történik, ha erre a kezünkkel is reagálni kell, hiszen exponálni szeretnénk, akkor többnyire lemaradunk az agyunkban összeállt képről. Vagyis hát, ez nem egy spontán műfaj. Eredményt, csak sok gyakorlással lehet elérni és azt is csak jól ismert útvonalon, ahol előre tudjuk, hogy hol akarunk exponálni. Mindezt Zsolt mentségére mondtam el. Öt képet kapunk, de a képek között nincs olyan különbség, amely indokolná ezt. Nem érzem sorozatnak, inkább csak bizonytalanságnak, hogy válasszátok ti ki melyik a legjobb! Minden képen három motívumot látunk, az autó belsejét (a szélvédőt is beleértve), középtér gyanánt az utat, és háttérben a forgalom szépen életlenedő fényeit. Az előtér mind az öt képen kissé bizonytalan, nincs eldöntve, hogy a műszerfal része-e a képnek. A szélvédőt borító esőcseppek talán az ötödik képen állnak össze, de a jobb alsó sarok itt is kissé üres, mert a középtérben nem történik semmi. A negyedik képen, az autó előtt álló figurát nem nagyon tudom értelmezni, mert ha az autó megy, akkor ez egy krimi, ha áll, akkor meg túlságosan esetleges a szituáció. A legerőteljesebb motívum, a felső lámpasor vé alakja, az visz némi dinamikát a képekbe. Én ezeket a képeket spontán kísérletnek érzem, melynek érdemes levonni a tanulságait. Csillagot, majd a legközelebbi, már tudatosabb és sikeresebb munkára adnék. (Bojtár Tamás)

Nos, amikor először láttam a képet, gondoltam a hiba leckébe küldte Dávid, de aztán láttam a leckebesorolást, és elvesztettem a fonalat. Aztán elolvastam a kommentárokat, és bevallom, nem kerültem közelebb a megoldáshoz. Az a helyzet, hogy ha sok asszociációs kapun kell átjutni az alkotó elképzeléséhez, akkor egyszer csak elveszítjük a nézőt. Ez a kép egy lyukkamerával készült fotó, valószínű, hogy vagy bejutott valami nem tervezett fény is, vagy lejárt lehetett a hordozó, nem tudom, de érdekes színek és foltok bonyolítják a helyzetet, viszont ha az alap képet nézem, egy nő néz velem szembe, és tart a kezében vagy virágot vagy tortát, nem tudom, viszont így most, ebben a végeredményben leckebesorolás nélkül is azt érzem, hogy az alkotó játszott egy technikai játékkal, lett valami eredménye, de bármi lett volna az eredmény, annak is örülünk, és aztán miután meglett az eredmény, elkezdett gondolkodni, mi is lehet a dolog üzenete, került köré ideológia is, hogy mi miért van úgy, de maga a folyamat esetleges és nem volt kézben tartva, vagyis a véletlen komponálta készre a képet és nem az alkotó. Vannak divatok, amiknél például feldobunk gépet a magasba, közben az szegény exponál egyet kínjában, aztán lesz ami lesz alapon, utólag eldöntjük, hogy kép ami kép vagy sem. Én ezt nem gondolom (kevés tudatos kivételtől eltekintve) alkotói folyamatnak. Számomra az alkotás bentről jön kifelé, persze van impulzus, ami visszhangot ver az emberben, de alapvetően a főnök én vagyok, az alkotó, és nem a gép, és nem a jósiten, és nem is a véletlen. Ezek mind lehetnek segítőtársak, de ha a gyeplőt átadom nekik, akkor ott vagyunk, hogy mi is van akkor, ha mondjuk egy robot vagy a macskám nyomja meg a gombot - filozófiailag érdekes kérdés, de alkotói értelemben számomra gyorsan romló matéria lesz a végeredmény. Azért mondom ezt így most ennél a képnél el, mert láttam már azt, amikor a belső feszítő közlési vágy és a sok felgyűlt élmény, tudás és információ kereste a formáját, és azért nem találhatta meg, mert az alkotó türelmetlen volt, és nem adott időt, hogy a tartalom behívja a formát is a képbe. Egyszerűbben fogalmazva: amikor felugrasz a magasba a tüllszoknyában, ott van tartalom, ötlet és forma egyensúlyban és mégis benne tud maradni a véletlen fűszere, de az irányítás nálad marad, ezért határozott az üzenet, amit a néződ meg akar fejteni. Itt a néző ránéz, ha tud azonosulni az esztétikai végeredménnyel, akkor gratulál, ha nem, akkor kritizál, ötletel, mit lehetne másképp, de egy dolog szinte biztos: nem fogja falra tenni, nem fogja nézegetni, mert nincsenek ritmusban a tudatos és véletlen rétegei. Nem tudom, hogy ez így mennyire lett értelmes, én azt mondom, hogy ne engedj a külcsín és a forma csábításának, az archaikus technikák fontosak, de csak ha helyén kezeli őket az ember, amúgy csak egy szerep marad, amibe iszonyatosan könnyen lehet beleragadni, és baromi nehéz belőle időben kikászálódni. (hegyi)

Kedves Látszótársak! Minap akadtam erre a remek Látszótérre, és igazán megtetszett! Megírtam a bemutatkozásomat, a profilomban megtekinthetitek. Vizuális megjelenésemet sem halogatom soká, és a honlap szellemisége szerint küldöm először az arc nélküli önportrémat. Úgy gondoltam, hogy címnek mindig a lecke nevét adom. Igaz, ez így nem ad plusz gondolati töltetet a képhez. Ha hibás lenne ez az elképzelésem, Zsolt feltehetőn értesít róla. Vagy eleve a leírásba rejtem el a címet, hogy az ne vezessen meg... (Ennek a képnek amúgy pl. a Maga címet adnám.) Megpróbálom betartani az ajánlott utat is, bár nagyon megkísértett pár téma már előre.
   Jelen képről: Összegyűjtöttem magamról azokat a hétköznapi jelzőket, amiket feltétlen el szerettem volna mondani. Nem a külsőségeimről, nem a munkámról, hanem magamról. Egy dolgot elfelejtettem beletenni, mégpedig hogy teljesen bizonytalan vagyok mindig mindenben... (vagy mégsem?)
   Fényképező: Nikon D60, 18-55 alapobjektívvel, 18mm, f11, 1/80, iso800 beállítással. Utómunka: tükrözés, desature, vágás, átméretezés (egy öreg Photopaint verzióval) Készítés dátuma: 2012.02.09.

Köszöntünk István a Látszótéren, jó kis leckemegoldás ez, nekünk adod a barackmagod, én is szeretem, nagyanyámnál törtük nyáron, jó móka volt. Amit nem teljesen érzek eldöntöttnek, hogy ha a kép 3 irányában szűk, épphogy beférős, miért nyílunk felfelé ekkorát? Hozzám közelebb áll a feszességnél a líra, ezért nagyobb teret adnék, ha én lennék, de el tudom fogadni a tényközlést is, viszont ha ekkora a svung, ami felfelé kivisz, akkor hirtelen nem biztos, hogy pontosan oda nézek, ahol a téma lényegét keresni kell. Most valahol a maghéjak között van a központ, miközben egyértelmű, hogy a tenyér az, szóval ezen majd később még kell finomítani. (hegyi)
értékelés:    

Az ismétlésénél elemzem ezt a képet, köszönöm, hogy javításra került a maszatolás. (hegyi)

Beleolvastam a kommentekbe, hátha magyarázatát kapom a vágásnak, és itt most nem csak a szemre gondolok. Ugyanis a kép két fő elemmel dolgozik, az egyik a fej, a másik a kéz. Ezeket Tamás azzal is elkülöníti és fokozza a térhatást, hogy a kéz életlenben van tartva. Na jó, ez eddig rendben is van, csak a helyzet az, hogy a távolság a fej és a kéz között kívánná azt, hogy többet kapjunk a fejből, mert akármennyire is jellegzetes a cigarettázás, de azért a fejen van a hangsúly, ezt támasztja alá az élesség megválasztása is. Ezen kívül a tónusrend, ami fontos, és itt azt kell mondjam, hogy ha 1-2 értékkel sötétebb tónus lenne a kéz, akkor lehet, hogy az egész más egyensúlyt kaphatna. Lényeg az, hogy most ebben a formában a fej lenne, ami a tömeget helyrehúzza, és ezért nem indokolt a szembe vágni, azon kívül, hogy valóban fájdalmas érzés a szem vágása (Bunuel és az ő andalúz kutyája). Nem tudom, hogy a képből van-e tágabb verzió is, vagy már az exponálásnál vágott Tamás, ha van bővebb, szívesen látnám azt a verziót is. (hegyi)
értékelés: