Elmúló idő

Voltunk, vagyunk
...leszünk?

Azt hiszem, hogy a kép címe az érthető az aláírással együtt. Látjuk a csodálatos fenyőket a háttérben és látjuk a télire elraktározott tüzelőket és valószínűleg ennek a párhuzama az, ami ennek a képnek a filozófiáját jelenti. Valahogy mégis vagy az előtérben lévő hó miatt, vagy mert hogy az a gyönyörű szép fenyőfa ott egy picit el van vágva a kép fölső felületén, valamitől nem sűrített a kompozíciója a képnek. Azon is gondolkodtam mielőtt nem olvastam el a címet, hogy nagyon érdekes lett volna, hogyha ez egy óriás panorámakép és ha ezeket a fákat, a tűzifákat látnám én ilyen szeletben, akár több panorámafotót készítve és egymás mellé ragasztva, mert az a ritmika az vizuálisan valami egész érdekeset ad. Ha mégis ennél a képnél kell maradni, akkor valószínűleg ugyanaz a probléma van itt is, mint az előző képnél, hogy a középtér, háttér nem választódik le. Ennek megint csak egy fényviszony lehet, vagy fényviszonynak a kivárása lehet a megoldása, hogy az előtérben lévő, vagy középtérben lévő farakás sor valamilyen más fényt kapjon és a háttér pedig hátrébb kerüljön. Most pedig olyan minthogyha a fenyők, a fenyőfák rá lennének festve erre a felület tetejére, és így nem érezzük azt a teret amit valójában kapnunk kellene.
Nekem van még egy problémám – szólal meg a Pedellus - hogy egy fotográfiánál, főleg ami külső térben készül, két választás van. Az egyik az, hogy jellegzetes a hely ahol készült és ott a hely jellegzetessége – lásd Eiffel torony, Notre Dame, bármit mondhatnék, egy kis ivói falu – tehát, hogy maga a hely jellegzetessége az, ami elviszi a hátán a dolgot, vagy pedig azt mondjuk, hogy teljesen sematikus egy kép, és akkor ennek a sematikusságnak viszont nagyon helyén kell minden szinten lennie. Tehát akkor nem lehet benne - apróságokról beszélek most - ilyen dolog mint az a deszka, amelyik ott most elvágja a képet. Vagy azok a rönkök. Tehát, hogy ezek azok a helyzetek, amiknél azt mondom, hogy azért van nehéz dolga a fotográfusnak, mert - én most egy nagyon szentségtörő dolgot fogok mondani -, itt most két eset lehetséges. Az egyik az, hogy azt mondom, hogy vágom a kép alját és akkor, hogyha vágom a kép alját a deszkánál, és még egy dolgot elérek és azt, hogy a farönkökre helyezett nylon, ami most egyértelműen farönkökre helyezett nylon és engem egyébként zavar ebben a kompozícióban, ha elvágom a kép alját akkor nem farönkökre helyezett nylonná fog válni, hanem olyan, minthogyha a táj folytatódna, akár azt is bele tudom képzelni, hogy a farönkök mögött a táj, a dombok ilyenek. Tehát a valósághoz most annyira oda vagyok szegezve ezzel az előtérrel és ezzel a belógó deszkával, hogy elkezdem keresni azokat a kötődéseket, hogy a nylonnal meg még le is van takarva, hogy ne ázzon meg, és akkor egyből az jut eszembe, na de hogy Ágnes, menj oda és vedd le azt a nylont és utána csináld meg a képet, majd hát, hogy nehogy bántódásod essen, rakd vissza a nylont. Ha ezt a kompozíciót választom. Mert akkor a fehér az az alapnál épp elég és akkor a fák, tehát az élő fenyőfák és a rönkök kapcsolata meglenne. Vagy pedig még egyszer mondom, akkor ott vágunk és akkor már nem fog zavarni ez a nylon. (szőke-hegyi)
értékelés:

Sejtszintű méregtelenités
test nélküli állapot...

Itt egy fikciós, majdhogynem azt mondhatnánk játékfilmes helyzetet látunk és mint ilyennél, vannak szabályok. Nem azért mert hogy a címválasztás mit üzen, nem azért mert hogy megint valamilyen szolarizációs, vagy nem tudom, valamilyen manipulált felület van, amit látunk, hanem azért, mert ez egy rendes játékfilmes helyzet. Úgy tűnik egy műanyag kis játék pisztoly van a szájba helyezve. Nem jó a megvilágítása, azért nem, mert ennek az egésznek a hengerformája, vagy a fegyver azonosíthatósága így nem egyértelmű. Márpedig ahhoz, hogy a drámaisága, az abszurditása meglegyen egy ilyenfajta abszurd üzenetnek, lásd a cím megválasztása, fontos, hogy a néző tudja követni ezt, és a félelem, mint eredmény így tud létrejönni. Tehát szakmailag nincs jól elkészítve a kép, merthogy következtetni kell. Nagyon kell rá figyelni, hogy most igazából a cipőfűzőnek a madzagjai lógnak-e itt, hogy mi ez tulajdonképpen, és a rutin hozza meg az eredményt, hogy igen, itt valószínűleg egy fegyvert tartanak egy szájba. És ezért én visszaadnám ismétlésre ezt a házi feladatot. (szőke)

Vándor
megpihent.

Úgy látom, hogy megint egy kollázs technika, vagy tükröződés, vagy valamivel való beleaplikálás történik, nem tudom megmondani. De azt tudom mondani, hogy értem, hogy ez az épület, ez a vályog épület valamiért nagyon fontos, nem érzem továbbra sem azt, hogy ahogy megfogalmazásra kerül mindez, elérné azt a szintet, amitől szimbolikussá válik. Nem a kódokat nem érzem elég erősnek. Nem tudom egyszerűbben mondani, nekem nem jön át az, amit közvetíteni szeretne 25-ös leckére tisztelet, búcsúzás, gyászra és a vándor kategóriájában az alkotó a képen keresztül. Tehát én nem értem az üzenetet, mármint hogy tudom, hogy mit akar létrehozni, de még egyszer mondom, hogy szerintem nem éri el azt a drámai súlyt mindez, amit szeretne az alkotó csinálni. Én ezért kérném ismételni a 25-ös leckét. (szőke – hegyi)

Végzet

Egy makro tárgyfelvételt látunk. Én úgy gondolom, hogy itt egy termés fotónál, tehát mint ahogy természetfotóknál, ez egy nagyon bonyolult dolog. Véleményem szerint azért, mert rengeteg olyan térbeli összetevője van ezeknek a különböző terméseknek, magvaknak, száraknak, felületeknek, amik nagyon izgalmasak a fény hatására, a fény és megvilágítás hatására nagyon izgalmas formajátékok jönnek itt létre. A termésből kibomló fátyolszerű anyag, amely ezeket a magvakat fogja, az mint ilyen angyalhaj, szépen jelentkezik. Jó a formája, ahogy ez a megszáradó termés szétnyílott, de az én meglátásom szerint nem jól van a külső burkolat megvilágítva vagy nem jól kapja a fényt, ezért ezek az ívek, domborulatok, ezek nem határolódnak el a háttértől, nem érzékelhető jól az egésznek a domborúsága és így tulajdonképpen az egész egy síkban, nagyrészt egy síkban maradó felület. Nem hozza azt a térélményt amit egy tárgyfotónak, egy ilyen termésfotónak, növényfotónak hoznia kéne. És ugyanakkor pedig azt gondolom, hogy ez egy stúdium, tehát a természeti jelenségeket ilyenformán való fotózás, az egy stúdium munka. Nem azt mondom, hogy ez a stúdium munka kevés, hanem azt szeretném mondani, hogy nagyon fontos ujjgyakorlat, de véleményem szerint a 25-ös lecke tisztelet, búcsúzás, gyász kategóriáját viszont nem sűríti magába ez a kép. Én ezt visszaadnám ismétlésre.
Egy dolgot itt hozzáfűznék – szólal meg Zsolt -, hogy remélem a Bara hazavitte ezt a termést, ugyanis hogyha egy transzpozíciót akarunk létrehozni és nem egy természetfotót, vagy egy tárgyfotót, hanem itt, mint ahogy a cím is utal, gyász leckére szeretnénk üzenni, akkor én legalábbis megpróbálkoznék azzal, hogyha hazaviszem, otthoni körülmények között világítással, háttérrel, bármivel elkezdek vele játszani és megszemélyesítem és akkor lehet, hogy létrejön amit az András mondott. (szőke-hegyi)

Kicsinek látszom innen

Annak örülök, hogy a Zsolt tulajdonképpen elkezdett most egy kísérletezést, egy nagyon hálás fénytani jelenséggel, és mással nem szoktuk összehasonlítani ezeket a dolgokat, de más alkotóknál is azt hiszem, most már ki kell tudni mondani, hogy miközben ugye itt nagyon zaklatott pontgyűjtés is zajlik, mindenki elsősorban saját magáért gyűjti a feladatokat, a hozott pontokat, azért most már vannak olyan alkotók, akik módszeresen egy-egy témát kapcsolnak, egy kutatási témát kapcsolnak a házi feladatokhoz és szépen vagy visszatérve oda az ismétlésekkel, vagy verziókat keresve egy-egy házi feladatnál avval a témakörrel, vagy fénytani jelenséggel, vagy filozófiával foglalkoznak folyamatosan. Ez szerintem egy nagyon jó dolog és most a többedik ilyennel kísérlet érkezik a Zsolttól, ami úgy tűnik, hogy ugyanazzal a problémakörrel foglalkozik, de nem ugyanolyan módon. Tehát egy újabb felvetés érkezik az árnyjátékkal kapcsolatban, és ha már a címet tekintjük és ez fontos, hogy is mondjam csak, komolyan vesszük, ugye ez valamilyen dal idézet is lehet akár, nekem egy másik idézetforma jut eszembe, ez a Dávid és a Góliát viszony, amiben olyan sejtésem van, hogy talán egy testrész lehet az amely az árnyban, vagy testrészek megjelennek, és ezek a testrészek pontosan az árny torzító hatása miatt óriásiknak, nagyobbnak tűnnek mint az elég jól kirajzolódó különböző üvegcsék, tálak, borosüvegek, flakonok vagy flaskák. Nagyon jó ritmusú és jó arányú a kép, talán annyit tennék még, hogy az emberi test motívumait, legyen az egy orr, vagy egy fül, vagy egy ujj, emberi testrész, tehát ami még jobban utal az óriásra, a Góliátra, megmutatnám, azt még esetleg ebbe az árnyjátékba elhelyezném. Tehát én úgy gondolom, hogy maga a feladat az tulajdonképpen jó, két disznót megadnék és visszaadnám ismétlésre, mert megéri megpróbálni ezeket a formákat, testformákkal még játszani egy picit. (szőke)
értékelés:

Ágnes búcsúja
könny

- András elemzi. András nem elemzi. Miért nem elemzed? - kérdezi Hegyi.
   - Mert én annyit fogok mondani, hogy szép és három disznó és szeretem ezt a képet - válaszolja Szőke.
   HZs: - Én is szeretem ezt a képet…
   SzA: - Másik kategóriában tudna ez működni, például a portré arc nélküliben. Nem?
   HZs: - Igen, mert ehhez egy picit nekem most, de hát akkor is megmondom, mert legfeljebb utáltok, nekem ez egy picit primér. Érted, hogy miért mondom? Igen, a gyásznak ez az első pontja. És nem is az első, mert az első pontja nem biztos, hogy ez. Nagyon jó amikor az ember eltud odáig jutni, hogy sír.
   SzA: - Először a képet próbáld elemezni, mert ha meg tudjuk találni a helyét, hogy hova való, utána már beszélhetünk arról, hogy miért nem ide.
   - HZs: Ne rakjuk át, maradjon, nem muszáj nekünk rakosgatni állandóan, de azt mondom, hogy nekem tetszik a kompozíció is meg, meg, meg nagyon jól van megfogalmazva, ha jól látom megvan a pilla, megvan a minden, megvan...
   SzA: - Minden.
   HZs: - Talán egy picit mondjuk lefelé még lehetne egy fél centi, de még ez se biztos. Tehát kompozícióban rendben van. Világításban is azt mondom, hogy rendben van, bár nekem a képnek a baloldala egy picit túl van világítva, hogyha ott egy picit betakarnánk, akkor sokkal jobban fókuszálnánk a szemre, tehát ott egy picit a fülnél is, a fül mellett is kifut és az arc - minek hívják ezt? Pofacsont, vagy mi az a rész az oldala ez a fejének?
   SzA: – Az állkapocsra gondolsz, vagy a járomcsontra…?
   HZs: - Hát ez a rész. Ez mi?
   SzA: -Ez a járomcsont.
   HZs: - Igen, a járomívnél, a járomcsontnál ott egy picit sok a fény, tehát hogyha ott egy picit kevesebb lenne a fény, akkor sokkal fókuszáltabb lenne az üzenet a szemre és az arcra. Ezt tudom technikailag mondani.
   SzA: - Három disznó, előtte is adtál hármat – zárja le András az elemzést. (szőke-hegyi)
értékelés:

Gyász
Azt mindenképp hozzá kell tennem a képhez, hogy még eddig (lekopogom) nem volt abban részem, amit ez a lecke megkíván. Próbálom elképzelni, átélni milyen lehet. Ez az előző képemre is vonatkozik, ebben a témakörben. Most is egy helyzetet, egy eseményt próbálok bemutatni úgy, hogy végig gondolom, milyen lehet, de ezzel kapcsolatban nincsenek konkrét érzéseim, nem tudom milyen elveszíteni valakit igazán.

Kapunk egy leiratot és most mindennek ellenére azt kell hogy mondjam, hogy nagyon fontos leiratot kapunk Marianntól, mégpedig az ő attitűdjét magához a leckéhez, és én nagyon fontosnak tartom, sőt azt mondom, hogy nagyon tisztelem őt azért, mert hogy foglalkozik ezzel a leckével attól függetlenül, hogy ahogy leírja nincs saját konkrét tapasztalata ebben a témában. Nagyon szeretem ezt a képet, azért szeretem mert egy olyan kísérletnek a nyomait látjuk, ahol Mariann felfedez egy világot, de nem csak egy világot fedez föl a külsőségekben, hanem fölfedez egy kapcsolódást saját magában ezekhez a történetekhez. Szétbonthatnánk ezt az egészet apró részekre is és mondhatnánk azt, hogy de engem az izgat, ahogy az üveggolyók árnyéka rávetül erre a vörös felületre és ez is igaz. Vagy azt mondom, hogy de engem az a naturalizmus izgat ami ezzel a zsebkendővel történik, vagy az izgat ahogy ez az egész körforma itt létrejön. És mégis azt mondom, hogy ez így mind együtt és egyik sem külön, hiszen a zsebkendőn olyanok ezek a foltok mint a vér… igen, igen, igen… Abban nem vagyok 100 százalékig biztos, hogy ez a négyzetes forma, vagy téglalap forma, ami a zsebkendő, hogy ez alkalmas ehhez a történethez, mert hogy ebben a körformában, ebben az ívekben, ezekben fényekben nekem ez nagyon kocka, nagyon szögletes, tehát ezzel valamit még lehetne kezdeni. De maga az ötlet, maga a gondolatiság az nagyon is jó. És azért vannak konvencióink a gyásszal kapcsolatban – a gyász-fekete, a gyászruha-fekete, a búcsú-fekete – netán odáig még eljutunk, hogy esetleg fehér, mert arról már hallottunk, hogy van ilyen, hogy fehér gyász. Magyarországon is van olyan terület, ahol ezt alkalmazzák – pl. Csököly - ilyen népviseletben járnak, és Japánban is. De azt kell hogy mondjam, hogy és miért ne létezhetne vörös gyász? Miért ne lehetne kék gyász? Én azt gondolom, hogy a hangulatokat nagyon is jól meg lehet ezekkel a történetekkel fogni és én nagyon szeretem azt, hogy Mariann elvonatkoztatva indul neki ennek a leckének. Három disznó. (szőke-hegyi)
értékelés:

Régi barát

Azt most mondom, hogy a verset innentől át fogjuk rakni a szorgalmikhoz. A furcsa, a régi barát felirat fölött láthatunk valami áttűnés-szerű foltot. Valami gerenda vagy odatükröződött, vagy mi ez? Nem tudjuk mi lehet. De ha az esetleg egy emberi alak lenne, tehát egy picit kellene az egészen csavarni, akkor rögtön érezni lehetne rajta a romantikát, az álmodozás korát, a reinkarnációt, bármit – de egyenlőre még nem lépnek a képek túl azon a lépcsőn, hogy útiképeket látunk. Értem én, ott van a háttérben egy gyönyörűszép épületrom. Ráadásul nagyon szeretem ezeket a fajta emléknyomokat, de a kép önmagában nem viszi tovább ezt, nem sűríti. Attól, hogy egy kategóriára elküldjük, még nem fog beleférni egy történetbe. (szőke)

Bálnahalál

Az biztos, hogy valami oknál fogva olyan ez a felület, mintha egy mikroszkópikus felvétel lenne, tehát az amőbák halála vagy a Kovács amőba találkozik a Szabó amőbával, nem tudom, valami nem tudom mi hozza ezt létre, lehet, hogy deres vagy milyen ez a felület. De azt tudjuk, hogy ezek a fehérek és erőteljes sötétek amik ezen a nejlonon látszanak, ez hordoz és ráadásul hogy az egész egy szürkés színvilágban van tartva, ez hordoz egy drámaiságot. Nem elsősorban a formák konkrétsága, hanem a színösszetételek, a színfoltokban elhelyezkedő egymásmellettiségek. A Camilla egyébként is jól érzékel színekben érzelmi állapotokat, tehát megintcsak mint egy színtanulmányt én ezt jónak tartom. Én szeretem a képet, mert onnantól válik izgalmassá nekem, hogy nem egy konkrét történetet fotóz le és teszi ide elénk, hogy elmentem Argentínába, a mittudoménmilyen tenger partjára, ahol a bálnák kiugranak a vízből és eltemetik őket, hanem egy téli, erdei felületen talált egy nejlonzsákot, és elindult belőle egy történet benne. És én azt a bátorságot díjazom benne, hogy ezt a képet nem csak leexponálja, hanem el is küldi ezzel az asszociációval, ami benne elindult, és bátran vállalja, hogy vajon a nézőben is elindul-e az asszociáció, és én azt gondolom, hogy igen. Ez abszolút működik. Nagyon jó az, amikor valaki ilyen jungi archetipikus közlési rendszereket talál. Én megadom rá a három disznót. (szőke-hegyi)
értékelés:

Búcsú

Ezt az alkotást azért tartom fontosnak, mert a gyász kategóriájába nagyon sok képet küldtetek már be és sokszor nagyon sok képi motívum van pontosan azért, mert ez egy nagyon zavarbaejtő lecke. Itt viszont annak örülök, hogy szinte a legegyszerűbb motívumhelyzetet választja az alkotó és odatesz két gyertyát valahová a szobában és egyszerűen csak vár. Hiszen ezek a gyertyák nem most lettek meggyújtva. De attól, hogy megintcsak elkezd a belső világ felé elmozdulni, valójában ez a kép nem is olyan egyszerű, mert ha a gyertyák, amik oly gyakran fordulnak elő az estiskolán, és még mindig úgy működik, mint egy fénytani jelenség, ahogyan amikor a vízzel is ha foglalkozunk, azt mondjuk rá, hogy hát az egy egyszerű dolog, iszunk belőle, mosunk vele, folydogál, és tudunk róla mindent, hiszen van benne hidrogén és oxigén, és a vízről folyamatosan kiderül, hogy a világegyetem egyik legbonyolultabb ügye, és egészen váratlan dolgokat tud létrehozni, és a gyertyák is ilyenek, hogy hajlamos vagyok azt mondani, hogy jó, hát meggyújtok egy kanócot és ott van egy kis láng, és olyan romantikus karácsonykor. És nem, és kiderül, hogy a gyertyáknak ezerféle arculatuk van, a fénytanukkal, a fény és a sötétséggel való kapcsolatban is ezerféleképpen tud megjelenni, kifejeződni, tükröztetni, formákat felbontani, és nagyon különlegesen tudnak egy belső világba, egy érzelmi világba elkalauzolni. Valami ilyesmi látszik ezen a képen is, és emiatt örülök. Ami kérdést felvet a kép az, az, hogy két gyertyát látunk, nem egyformákat persze, hogy vajon ebben a szimbolikában mit jelenthet a két gyertya, hogy nem egy és nem három, azok kívül mi indokolhatja, hogy a baloldali felületre van tengelyben súlypontozva, és egy ilyen furcsa átlós sorbarakással balra van eltolva a kép rendszere, amitől a jobboldali felületere valami kívánkozna. Vajon ez a dramaturgiai hiány ez fontos résztvevője-e a képnek, vagy még ezekkel a játékokkal még érdemes lenne dolgozni; ezt nem tudom eldönteni, szeretem ezt a képet, de pont mivel látszik, hogy az alkotót érdekli a gyertya, a gyertyák fényjelenségei, talán érdemes ezzel is tovább foglalkozni. Két disznót megadom, és lehet még ezekkel tovább foglalkozni. (szőke)
értékelés:

Emlékek

Fekete-fehér képben egy Golgota jelenik meg, olyan időpontban, amikor a Golgota kezdőpontja – ugye ez itt a végpontja fölött van, ahol a fotós megállt - nagyon szépen ezzel a ragyogással szinte eltünteti a stációk első két pontját, és így ennek a perspektivikus útnak van egy nagyon jó térbeli nem csak grafikai vonalakkal, hanem térbeli távlati tónussorozata is. Az előtérben ugyanakkor egy kettős ritmus látható, tehát igazából egy sík felületekkel játszva két fátyollal dolgozik az alkotás; egyrészt a háttérrel, a stációkkal, a növényekkel és a tájjal, másrészt az előtérben a két kereszttel, ami sejtésem szerint a valóságban három, és azért merem ezt megkockáztatni, mert ha ez így van, akkor az egy nagyon határozott döntés, hogy a Csilla a háromból kettőt válasz ki magának. Olyanformán, hogy még egy kicsit a kettőből is, a harmadikról már nem is beszélve, a jobboldali keresztből még így is levág egy darabot, sőt a Golgotára látogatóként felérkezve ez lenne a legfontosabb keresztje a hármasnak, a valóságban a főszereplő; viszont mi a színfalak mögül egy másik látványt látunk, és innen egy nagyon tudatos és jó döntés az, hogy a két keresztet nem egyenlő arányban hagyta meg, hiszen a kompozíciós kiválasztásnál egy olyan nézőponttal is dolgozik, ahonnan a két keresztforma sem azonos értékű, alá-fölérendeltségi, szinte zenei kapcsolatban vannak. És ezt az egész perspektivikus játékot, amit a háttér fátyolos felületen megjelenő festői jelenet mutat, és ide tart a jobboldali pad forma felé, tehát minden erre a jobboldali részre súlypontozódik, és ezt az ég fehérjében a két keresztritmus rántja helyre, olyannyira, hogy valószínűleg ha hagyja a levegőben, térben a jobboldali keresztet fönt és nem vágja le, akkor ez furcsa a ritmusjáték is gyengült volna. Ezt a furcsa staccatót éppen az hozza létre, hogy meri a szakrális szimbólumot szokatlanul ábrázolni úgy, hogy a jobboldali függőleges keretszakasszal levágja a kereszt szélét. Én ezt a képet átgondoltnak és jónak tartom és nagyon örülök, hogy a gyász leckére ilyen minőségű házi feladatokat küldtök, ez egy háromdisznós kép, és nagyon várom a továbbiakat is. (szőke)
értékelés:

Emlékezés

Én most azt próbálom mondani, a Nóra van ott a képen, és néz felénk, és köztünk van a fény és van egy furcsa fal, talán pohár vagy üvegtárgya, ami a kettőnk közötti utat eltorzítja, és elrejti. Ez vonatkozik arra is, aki meg akarja érteni a történeteket, de mivel úgy látom, ez a felület nagyon szépen tükröztetve-torzítva mutatja a mögötte lévő látványt, én úgy érzem, hogy az a személy a tükröződések mögött jelen lehet ugyanúgy küzd, és próbálja összerakni a mozaikokat a térbeli tájékozódást és az utat a két pont között. Azaz az emlékezés cím nagyon fontos ebben a képben, az emlékezés hozza létre azt az utat, amiben a mi befogadásunk és a hátramaradott személy befogadása is mindkettő arra a megteendő útra koncentrál, ami kettőnk között van, nevezhetjük ezt itt a gyertyának és a gyertya látványát átalakító felületnek, de nevezhetjük ezt az időnek is. Emlékezés nyilvánvalóan valahol egy kicsit az idő fogalmával is kapcsolatban van arról is szól, és azért is szeretem ezeket a leckéket, amiket errea témára küldtetek, mert a fotót elkezdtétek a fotó valódi értelmében is eszközként használni, hiszen az egyik legkülönlegesebb dolog nem az, hogy mit, milyen vizuális helyzetet fotózunk le, hanem az idő, és hogy a fotó az ő mágiájával azt élteti bennünk, hogy a fotós valódit fotózott le, és jelenidejűt. Hiszen ha egy 50-60-80 éves fotót a kezünkbe veszünk, amin áll egy ember egy ház előtt, és a feleségével néz ránk, és bár a kép nem mozog, de sárgás a széle és egyre jobban nézzük, meg akarjuk érteni azt az embert, és a párját, akkor azt vesszük észre, hogy ott vagyunk, az előtt a ház előtt, azzal az emberrel… pedig ez nem igaz… ez csak egy kép… három disznó. (szőke)
értékelés:

Elmúlás

Nagyon szeretem Bara azt is, hogy tudod kimondani a benned lévő dolgokat, és ezek azért izgalmasak, ebben az egész sorozatban is, amit itt láttam, mert megismételhetetlenül nagyon jellemző mindannyiótokra az a mondathasználat, az a beszédmód, amiket a gyász leckével kapcsolatban küldötök, és emiatt úgy érzem, az egyik legjobb sorozat kezdett itt összeállni ebben a leckében. Valószínűleg a képek nem azért olyan jók, mert olyan különleges dolgokat fényképezett le a társaság, hanem nagyon is önmagával kezdett el foglalkozni benne mindenki. Igen, ezen a képen teljesen más van, mint amit eddig láttunk erre a leckére; ugyanakkor a Medvegy Bara Elmúlás című képére Vera Hityilova filmje jut eszembe, a Játék az almáért c. filmet idézném ide, ami egy fantasztikusan érdekes film, amelynek a kezdőképei, amúgy az emberi párkapcsolatok, szerelmek, gyerekek sorjáznak ebben a filmben, de a kezdőképeknél – kimás ha nem egy nő készíthetne egy ilyen döbbenetes képsort – a születés hangjait halljuk a szülőotthonban. De miközben ezek ltszanak ezzel párhuzamosan futnak egy régi almáskert ugyanilyen állapotú gyümölcseivel, almáival is, amely kapcsolódás egyszerre beszél a vérbő és dús életről és a megtermékenyített élet utáni átadásról, akár energiáról. Ez a kis gally talán egy körtefa gallya, ami életet adott egy pici termésnek, és ez a termés, mert nem használódott fel arra, ami a feladata lenne, visszatáplálta a benne lévő életet a kiindulópontjába, miközben ugyanolyan gazdag színek, foltok, ritmusok vannak ezen a összeaszott tárgyon, nagyon összetett az üzenet, sok mindent felvet, de a 25. lecke, a tisztelet-búcsúzás abszolút hordozza a változás üzenetét is. Hogy amikor egy történet befejeződik, akkor abból egy sokkal msabb, új létezés is létre fog jönni. Nyilván ez a lecke azért is fontos, mert ha ezeket nem tudjuk megélni, és nem fejezzük ki, akkor ennek a következő lépcsőnek az elérése sem történik meg. Nagyon fontos a Barának ez a képe. Néha hal az, amit látunk, sok asszociációt indít el. Sokszor ha nagyon leegyszerűsítettek a formák, amiket használtok akkor a nézőt dolgoztatjuk, elindítjuk a fantáziáját, ahogy keresi a kódot a képeinkhez. Ez nem baj. (szőke)
értékelés:

Fekete nap
...ELköszönt a MÚLT.

Ahogyan az előbb egy másik kép kapcsán beszéltem arról, hogy érdekes a tisztelet-gyász kategóriában mennyire sűrítetten fogalmaznak az akotók, mennyire letisztultan, mennyire kevéssé dokumentumfotókat küldenek, hanem nagyon szépen, önmaguk számára is precízen-pontosan kimondva küldik el az üzeneteket, úgy erre a képre is ezt gondolom érvényesnek. Amiket eddig a Camillától láttam alkotásokat, ugyan ez a végefelé van ez a lecke, de ez nem baj, hogy nem sorban csináljátok őket, ez a lecke pont általatok, a ti képeitek hatására jött létre, szóval érdekes és fontos is hogy ez a lecke létrejött, mert a Camilla nem választotta volna ezt az utolsó leckét magától ha nem lett volna benne a válasz, ha nem lett volna az alkotási előkészület a fejében, szívében. És ha most megnézzük az első leckés munkáit, amivel nagyon sokat foglalkozott, akkor nagyon is érthető, hogy ez a lecke miért lett most általa beküldve. Éppen azért, mert nagyon is ott vannak az előképei az első leckés munkáiban, egy nagyon letisztult, érzelmes és befogadó jellegű kép ez, tényleg csak azokra a jelekre koncentrálva, ahogyan a szolarizált képen az arc maszkká válik, Garcia Lorca verseiben a gyász és a kendő és az énekhangok megjelenhetnek, ugyanis azzal, hogy a feketét ilyen erőteljesen használja az arc, a homlok, a halánték felületei teljesen lezáródnak, és mintha valahonnan a mélyből egy levehető maszk és egy levehető kesztyű jelenne meg itt a képen. Miközben ezek az asszociációk hozzák azt, hogy a mindennapjainkban a maszkjainkkal próbálunk meg másokkal kommunikálni, megfelelni, és talán a halál az a pillanat, amikor nagyon sokszor ezek a helyzetek ha nem is örökre de ezek a helyzetek egy pillanatra megváltoznak, és előhozhatnak olyan állapotokat amelyeknél ezek a maszkok előtűnnek. Ez a teljesen leegyszerűsített képen az erős korallpiros vagy mályvaszín a fekete háttéren őrületesen vibrál, mintha egy UV-szűrős diszkóban egy pantomimest látnánk, ezeket az eszközöket olyan előadásokban használják, ahol sokkolni, megdöbbenteni akarnak, és ez a kép 100 %-ig meghökkentő akar lenni. A Mindhalálig zene jut róla eszembe, az All That Jazz című film, Bob Fosse, akit itt megemlítenénk, és az estiklopédia idevonatkozó passzusát érdemes megnézni. A színről jut eszembe, mert maga a kép az nem de a szín miatt igen. Ez egy ízig-vérig amerikai film, őrületes csavarokkal, sok szereplővel, de valójában a halál fogalmával foglalkozik a film. A kép annak ellenére, hogy egy csendes történetként is hordoz egy üzenetet, mégis nagyon is sokkoló, és erre két eszközt is használ, ezt a bizonyos szolarizált, kétszíntónusú, piktogramszerű rendszert, másrészt pedig a bal felső sarokból a jobb alsóba tartó 45 fokos dőlésű ferde tengelyt, amelyet erősít a lehajtott fej, a szem és a kéz gesztusa is. Három disznó, és nagyon örülök ennek a képnek, de azért nagyon várom azt, amikor majd a szolarizációból is vált. (szőke)
értékelés:

Csendre mosolygó november
Ősz-ruhában, napsütésben, kicsi öröm mindig jut, ha figyelsz.

Nekem egy olyan kérdésem van, hogy feladtunk egy leckét azóta, ami a gyászról és a búcsúzásról szól, és mi ezt a képet áttennénk abba a leckébe. Egy nagyon erős kontrasztot állít fel a színvilágában, a formák tekintetében és a kompozíciójában is a Margit ennél a képnél. Három képsíkot tudunk megkülönböztetni, az egyik a legtávolabbi, a parti erdei vagy milyen fák, szürkében, mint vonalak szerepelnek, és ez határozza meg a kép mélységét, hogy meddig terjed ez a tér, aztán van egy középterünk, ahol ezek a sírkövek szerepelnek, és ez nagyon határozottan szintén szürkében tartva de nagyon határozott formát mutatnak, ugyanakkor az egészre, mint egy réteg rákerül ez az élettől duzzadó, kicsattanó vörösekkel dolgozó fa, ami ráadásul teljesen keresztkompozícióban, átlósan komponálva helyezkedik el a képen, felülírva az egészet, mintha vér lenne, vércseppek, akár Jackson Pollock munkáira is utalhatnék, aki hasonló technikákkal festékekkel létrehozta a foltokat a maga munkáiban, akárha vérfröccsenésnek is tekinthetjük. Mindenféleképpen tehát többszintű az üzenet. A Margit most több képet is beküldött, és neki is elmondjuk, amit más alkotóknak is, hogy a kép önmagában egy üzenet, és amikor ezt verbálisan is megpróbáljuk alátámasztani, akkor viszont kijelölünk egy utat, és ez az út nem biztos, hogy megőrzi azt a sokszínűséget, és sokrétűséget, amit nekünk az értelmezésben rendelkezésünkre állhat, hanem leszűkíthető általa a nézői értelmezés körét. Tehát nekem ebben a képben csak az egyik értelmezési sík az, hogy ez egy mosolygó november, miközben egy nagyon drámai üzenet is lehet. A gyász leckére én abszolút három disznós képnek gondolom. Viszont azért a csend leckét azt szeretném ha a Margit ismételné. (szőke)
értékelés: