Elmúló idő

Capa

Idén, október 22.-én 100 éve született Friedmann Endre. Nagyon szeretett órákon át a kádban olvasgatni.

Az lenne jó, ha te magad hasonlítanád össze ezt a két képet, azt, amit Capa–ról készítettek, és azt, amit te most Bandiról. A poén részét értem. Abban nem vagyok biztos, bár nem olvastam ezt a könyvet, hogy az is ennyire vicces-e, ez inkább egy humoros kép. Hurvinyek beleesett a kádba olvasás közben. Én nem tudom, hogy Bandi szokott-e a kádban olvasni. Ha szokott, akkor hagyni kell, hogy azt az élményt újra élje, ehhez türelem kell. Ott kell hagyni, hogy ráhűljön a víz vagy kétszer, és utána fel kelljen engednie meleggel ahhoz, hogy ebben az úgymond emelkedett állapotában lefotózd. Viszont, ha nem szokott kádban olvasni, akkor instrukciókat kell neki adni, hogy mit csináljon. Itt elsősorban nem az a probléma, hogy hogyan van a kezében a könyv, bár az is érdekes, hogy nem nagyon vigyázz arra a könyvre, és mindjárt bele fog érni a vízbe a sarka, hanem az, hogy valahogyan Bandisan kell megoldani ezt úgy, hogy az egész hordozza az ő személyiségét. Legyen meg ez az eltartás a dologban, de érezzem azt, amit egyébként a Robert Capa képnél lehet érezni, hogy ő ott tényleg ebben a kád vízben benne van, és olvassa azt a könyvet, amit olvas Georges Simenon–tól. Ott azt érzem, hogy őt az a könyv bizonyos tekintetben érdekli, van is róla egy véleménye, tehát valamiért ezt olvassa, és ténylegesen foglalkozik vele, a Bandinál meg azt érzem, hogy ez egy beállított helyzet, amiben ő még nincs benne. Még egy dolog, amit tessék megfigyelni, Robert Capa–nak sem látjuk a fütyülőjét, és ő is felhúzta a lábait, de az a lábfelhúzás nem eredményezett olyan csonkolásokat, amiket az ember nem biztos, hogy tud hova tenni. A Bandinál a saját lába olyan érdekes ott, nem nagyon értem, hogy miért változtattál ezen a részén a dolognak, ha már ugye, valami ilyen parafrázist csinálunk. És még egy dolgot szeretnék mondani, tessék megnézni a fényviszonyokat. A Bandié olyan, mint egy kórházi helyzet, tehát bevitték szerencsétlent, és hát, most próbál regenerálódni, de egyébként már túl van három ilyen hideg vizes kezelésen, miközben nem érzem az egésznek ezt a bensőséges hatását attól, hogy iszonyúan túl van világítva. Nézd meg a másik képet, hogy milyen bensőséges tud lenni, a teret mennyire máshogy mutatja. Én most ezt azért adom vissza ismétlésre, mert van értelme ezzel dolgozni, és nyilvánvaló, hogy akkor fogod ellesni a trükköket, hogy ha sikerül a másolás, és akkor fogsz tudni egy új minőséget létrehozni, ha a másoláson már túl vagyunk. Most még a másolásig van egy kis javítanivaló. (hegyi)

Elmúlás

Sokat néztem ezt a képet, azért mert a tónusrend nem száz százalékosan tökéletes. Van egy sarka ennek a képnek, ez a bal alsó sarka, és az ott lévő világos tónus tulajdonképpen nyit kifelé, és elviszi a fókuszt. Tessék letakarni a kezetekkel ezt a sarkot, és máris látjátok, hogy értelmezhetőbbé válik a belső történet. Nyilvánvaló, hogy a kérdés az, hogy ezt milyen mértékben kell maszkolni ahhoz, hogy ne váljon túl primerré a közlés, hiszen ennek a képnek az igazán nagy ereje abban rejlik, hogy van ebben egyfajta rejtőzködés, ez az elmúlás, a halál szemérmessége, ennek is mondhatnám. Az ember a saját érzelmi helyzetében, amikor az elmúlással, a halállal, a gyásszal találkozik, akkor az mindig valami függöny mögötti történet. És akkor nem beszélve arról, hogy az állat is, amikor érzi a vég közeledtét, akkor elbújik, elbujdokol. Sajnos, volt módom ezt a saját macskáinknál megtapasztalni. Nyilvánvaló, hogy ez csak egy értelmezési szál, hiszen ebben benne van az is, hogy hogyan válik értéktelenné és értelmetlenné maga a test. Hogy a funkcióból hogy esik ki attól, hogy kimegy belőle az élet, és tulajdonképpen a szemét szintjére zuhan vissza, és a madár, a szabadság jelképe hogyan devalválódik, vagy mocskolódik be a halál által. Ez is egy jó értelmezés. Azt gondolom, hogy tónusban is teljesen rendben van egyébként a kép. Összefoglalva annyit mondanék, hogy én hozzányúlnék ehhez a bal alsó sarokhoz tónusban, és akkor majd ez az egész működni kezd, erősebben, mint most. Ettől függetlenül ez egy 3 csillagos kép. Hogy az eltűnő világba való-e? Én azt gondolom, hogy nem. A 30. leckébe (tisztelet, búcsúzás, gyász) átteszem, az eltűnő világ ugyanis leletmentésről szól, ezt a leiratban elég rendesen kifejtjük, a kettő nagyon nem ugyanaz, a halál, a pusztulás, az már másik kategória. A 30. leckére viszont egy jó leckemegoldás. (hegyi)
értékelés:

Elmúlás

Az a helyzet Éva, hogy értem én ezt, csak nem volt eldöntve az, hogy téged ebben mi izgat. Ha maga ez a két fej, akkor kisebb mélységélességgel kéne dolgozni, de az a baj, hogy mivel te kimagasodsz a napraforgó mezőből, ezért kapunk a háttérből is, miközben a háttér itt most nem érdekes. Vagy lényegesen magasabbról kellene ezt ábrázolni, vagy pedig valahonnan lentről, és keresni valami olyan kicsi fejet, ami méretben benne marad ebben a napraforgó tengerben, és mintegy ilyen kisgyerek, ott senyved. Tehát onnan lentről ez mást tudna mutatni. Ez így most nekem annyira nem izgalmas. Visszaadom ismétlésre. (hegyi)

Cím nélkül

Egyik biciklizésem során találkoztam ezzel a morbid kompozícióval.

Pontosan értem, hogy miről szól a dolog, amikor a cipő és a cipőfűző felkerül a villanyvezetékre, de ez így, ebben a formában nem elég. Tehát az, hogy ez fent van a dróton, formailag nem erős. Ehhez kellene a környezet, az atmoszféra úgymond. És nyilvánvaló, hogy akkor valószínű, hogy nem ezt a cipőt kell lefényképezni, mert ha ez egy lakótelepi környezet, ha ez egy olyan városi környezet, ahol azért a város elemei meg tudnak jelenni, akkor ez az egész a szürrealitásában már tud működni. De mivel kiragadtad ezt, és csak az eget kapjuk meg, meg ezt a drótot, így most nekem ez olyan, hogy formailag nem tudom kötni, és térben sem tudom jól elhelyezni, hogy ez egy méterre van, vagy ötre, vagy tizenötre. Ezért problémás ez nekem. 1 csillag, mert a megfigyelés jó. (hegyi)
értékelés:

Talált Polaroid

Nem tudom, hogy miért ez előtt a fal előtt lett ez lefotózva. Ha már valamit az egyediből az általánosba mutató tárgyi megjelenést mutatunk fel, akkor ezt valamilyen sztoriba bele kell tudni helyezni. Látok ezen a polaroid képen szivárványt, meg házakat, meg kopasz fákat, amik valószínűsítik nekem, hogy ez egy őszi felvétel, de most tulajdonképpen, azon kívül, hogy ezt megtaláltuk, nem értem, hogy miről van még szó. Ha ezt bele tudod helyezni egy sztoriba, akkor rendben van, de most hadd ne én adjak abban tanácsot, hogy hogyan lesz ebből sztori, jó? Mert nem az én képemről beszélünk, a sztorit keresd meg te. Remélem, hogy megvan még ez a polaroid, és tessék azt valahogy elhelyezni. Önmagában ez így nekem kevés. (hegyi)

Egy nagyon rövid filmet kapunk, és azért mondom így ezt most, mert nekem olyannak tűnik, mintha egy nagyobb filmnek lenne néhány jelenete. Sem a felvezetés, sem a befejezés nem értelmezhető önmagában. Kapunk egy skiccet, egy rajzos vázlatot, de nem tudjuk, hogy mi honnan jön, és hová tart. Ebben a filmben ráadásul így most az idézet sem áll meg. Tehát, hogy mi van Istennel, nem nagyon értem, hogy milyen mintát szolgáltatott arra, hogy a legyet a befőttesüvegbe rakjuk? Amire még szeretném felhívni a figyelmet, az a számomra legalábbis öncélú káromkodás, és ami még ennél fontosabb, hogy működhetne ez, ha olyan szöveget írnál, amiben ez megkerülhetetlen, de hát, ezek a monológok nem ilyenek. Még valami: Ha már szöveget mondunk, akkor kettő eset lehetséges, vagy gyakoroljuk be úgy, hogy természetesnek hasson, vagy tartsuk el annyira magunktól, hogy tényleg egy ilyen iskolás szövegmondás legyen belőle. Most a kettő között vagyunk, és ez így önmagában elég béna. Árpi, én nagyon tisztelem a munkádat, de ez most nekem 2 csillagos film. Jó lenne, ha mondanál valamit erről, hogy mi történt, mert ezt most nem nagyon értem. Se eleje, se vége, se közepe, se semmi. Nem látom, nekem nem állt össze ez a történet. (hegyi) értékelés:

Pálkövei ablak

Bajcsy-Zsilinszky Endre Emlékház

Határ átlépés

Ennek a képnek a története tök vicces. Reggel a vasúti töltés mellett klassz gazok nőnek és a lapos fény érdekesen emeli ki őket a kövek közül, ezt akartam lefényképezni. A lassú okostelefon viszont úgy gondolta, hogy néhány másodperccel később exponál, amikor már magam előtt tartva meg akartam nézni a kész képet. Az az érdekes, hogy vágás és forgatás nincs a képen, vagyis annyira okos volt a telefon, hogy elég pontosan belőtte, mikor van vízszintesben a sín... :) Eszembe jutott a hiba lecke is, de a képen nem látszik a hiba.

Zoli, én ezt most nem teljesen értem. Elolvastam a történetet, de leírás ide, vagy oda, a kép nekem mást akar mondani. Nem jövök rá, hogy ez most sín, vagy járdaszegély, hogy miért állok ott, hogy azok ott kavicsok, vagy valami pénz is le van dobva? Az egész valahogy élességben sem százas, el is mozdult valami, szóval nem teljesen értem. Miközben az biztos, hogy valamit nagyon akartál ezzel a képpel mondani, valamit nagyon meg akartál mutatni, máshogy fogalmazva, olyan, mint amikor valaki annyira izgatott, hogy nem tudja elmondani rendesen azt, ami történt vele, csak összefüggéstelen mondatokat mondd, és most nekem ez egy ilyen kép. Miért tisztelet, búcsúzás, gyász? Kitől búcsúzunk? Hol? És tényleg olyan az egész, hogy egy nagyon kevésen múlik az, hogy megértse az ember, de most ez nem történik meg, úgyhogy légy szíves, fuss ennek neki még egyszer. (hegyi)

svolvaeri temető

Viki, azt kell, hogy mondjam neked, hogy nem csak ennek a leckének, hanem a saját munkáid sorában is az egyik legerősebb képet készítetted el. Ez egy olyan fantasztikusan jól működő kép, hogy akár a falamra is szívesen feltenném. Pontosan azért, mert bár az egész egy temetőt ábrázol, és benne van ennek az egésznek a ritmusában az is, hogy azért egy temetőn nem szokás nagyon vigyorogni, vagy úgymond pozitív érzésekkel viszonyulni, de pont ennek mond ellent ez a gyönyörű fény, az egésznek a mese jellege, az, hogy tényleg olyan, mintha valami transzcendens dolog történne. Nem nagyon szoktatok tőlem ilyen spirituális ügyeket hallani, de most, amit nekem ez a kép eszembe juttat, az a nagyanyám szobájában az ágya felett lévő kép, ami egy papír másolata volt egy festménynek, ahol Jézus egy hegy tetején ül, és mereng a város felett. És bár az egy éjszakai felvétel, de mégis ez a kép nagyjából egy hasonló érzetet hoz, hogy valahol a semmiben lebegünk. Nem egyértelműen a sziklákon, mert lehet, hogy annál is magasabban, és onnan nézünk vissza, a lebegésből, a lélek kering a föld felett, és tudom, hogy ez hülyén hangzik, de mégis, van valami az egészben, ami a vidámsága mellett is ad ennek az egésznek egyfajta mélységet. Ez pedig nem elsősorban attól van, hogy magasról készült ez a felvétel. Szóval, elgondolkodtató. Viki, ez az a szint, amihez tegyél magadnak egy könyvjelzőt, hogy ez egy fontos képed. Lehet, hogy te nem is gondoltad, hogy ez mennyire fontos kép lesz. (hegyi)
értékelés:

egyszer minden elmúlik

A képpel kapcsolatban van, amit nem nagyon értek. A horizont is dől, a fa is dől, ami önmagában még akár jó is lehetne akkor, ha a Napkorong tömege vissza tudná ezt az egészet billenteni. Ehhez pedig az kellene, hogy a kép jobboldalából vágjunk. Ha már a baloldalba belevágtál a faágaknál, márpedig ott van egy elég erős vágás, akkor a jobboldalnál is lehet vágni, mégpedig azt mondom, hogy elég erősen. Tehát, az a rész, ami a faágakon túlmutat biztos, hogy levágható, de még beljebb is jöhetünk, akár a villanypóznáig, vagy az utána levő bokorig, ahol tulajdonképpen megváltozik a lejtőnek, a horizontnak az íve is. Ha nincsen olyan tömeg, ami ezt az egészet visszarántaná, akkor valahogy billen a dolog, és erre még rá is erősítettél most. Ez az egyik képi meglátásom. A másik pedig az, hogy az eltűnő világ leckét tessék elolvasni még egyszer, mert másról szól. A leletmentésről szól. Nagyon fontosnak tartom a fákat, és nagyon fontos a természet, de azért nem egészen ez a cél, hanem olyan dolgokat megfigyelni a környezetünkben, amik akár, mint tárgyak, akár, mint szokások, vagy mint történetek eltűnnek. Úgyhogy én ezt visszaadnám, mint a lecke ismétlésére. A képre pedig az előbbi problémákból adódóan azt mondom, hogy érdemes lenne a tömegelhelyezésre egy kicsit jobban figyelni. (hegyi)

Meghalni kétszer

Ahogy látom, a kép egy olyan eseményt rögzít, ahol egyrészt egy fát kivágtak, másrészt ez a tönk – amit jegyezzünk meg, nem biztos, hogy szakszerűen vágtak ki - elkezdett pusztulni, és a maradéka is kidőlt. A megfigyelés abszolút pontos, és a címadással is tökéletesen egyetértek. A kivitelezéssel van problémám, mégpedig az, hogy eléggé távol vagyunk, messze ettől az egész helyzettől. Nyilvánvaló, hogy ahhoz, hogy be tudjuk fogni ezt az egész kettősséget, a fa méreteiből adódóan kell távolságot tartani. Ennek a hatását azonban azzal lehetett volna csökkenteni, ha leguggolunk, több előteret hagyunk, és ettől kevésbé fog érvényesülni a háttérben lévő mező, az ott lévő (talán) pad, tehát a horizonttal nagyjából egy magasságba kerülne az eldőlt fa része, és maga a csonk sokkal hatásosabb lenne, sokkal felkiáltóbb ereje lenne, és azt gondolom, hogy ez lehet, hogy jót tenne ennek a képnek. Érdemes egy ilyen helyzetet, ha már ott vagyunk, több irányból körüljárni, kis időt hagyva magunknak, hogy ne az első pillanat legyen, ami meghatározó a kép készítésekor, hanem az élmény megélésével együtt azok a belső hangok, vagy történetek elindulhassanak, amik aztán majd megmutatják, hogy mi is a közöm nekem az egészhez, mi is az, ami érdekel engem ebben. Mivel nem voltam ott a helyszínen, ezért nem tudhatom, hogy milyen tereptárgyak vannak ott, amik miatt korlátos lehetett a megoldása ennek a feladatnak, de mégis azt gondolom, hogy ha máshonnan nem, csak ebből a pontból lehetett ezt megörökíteni, akkor azzal, hogy leguggolok, az egésznek egy más ritmust tudtam volna adni. (hegyi)
értékelés:

Tanít

Ha már arról beszélünk, ami az előző képnél a varrásnál, mint zsáner számonkérésre került, akkor azt gondolom, itt jobban teljesítődik a zsáner része ennek a dolognak. Primer módon az eltűnő világban is tökéletesen érthető és működik, az üzenet rendben van, csak nagyon szűkre van vágva. Ha ezt el tudod fogadni tőlem, akkor egyrészt azt gondolom, hogy a kezeknek nagy szerepe van, ennyire nem vághatunk bele a kezekbe. Másrészt azt is gondolom, hogy van egy textilünk, amin már vannak kivarrt részek és van a műveletsor alatt álló rész. Azt a nagy lukat például, ami itt a kép baloldalán keletkezett, azt kitölthettük volna azzal, hogy azt a párnahuzat anyagot arrafelé elmozdítjuk, és nem összegyűrve otthagyjuk Mammucska hasánál. Megint ott billegünk, hogy valamit fölemelünk és példává teszünk, vagy pedig szociografikus megközelítést akarunk? Mind a kettőhöz szűk ez az egész, de itt az esztétika, ami nagy kérdés. (hegyi)
értékelés:

Hiány

Valakinek a hiányát az apró dolgokból vesszük észre igazán

Azt gondolom, hogy ez egy átgondolt üzenet és egy jó megfigyelés mindazzal együtt, hogy némi formai kiegészítés nem ártana. Mégis azt mondom, hogy függetlenül attól, hogy a képen szereplő vonalak nem tökéletesen jó ritmusban metszik a kép határait, az a tárgyi világ, amit Alexandra bemutat, az egy jó ritmus. Jó ízléssel választotta meg a világítási helyzetet, és a tónusok is nagyon finoman és érzékletesen működnek. Ha megfigyeljük, van egy ellenfényes megvilágítás és ebben viszonylag kevés színinformáció található. Ami megtalálható, az ebben a fekete–zöld-fehér irányban mozog, nagyjából egy ritmusban, és ebből a rózsa feje, a vörös az egyetlen olyan motívum, ami ráadásul ennek a virágnak a dísze, ékessége. Ez egy jó gondolat. Annyit tudnék hozzátenni, hogy itt megint egy kicsit eltérő képméretet kapunk, amit Alexandra előszeretettel használ, gyanítom, hogy a fényképezőgépe alapvetően ezt a képméretet támogatja. Nem tudok másra hivatkozni, mint arra a tömegelhelyezésre, amit a képen látok. Ha ez tisztelet, búcsúzás és gyász, akkor valószínűsítem, hogy ehhez a ritmushoz nem olyan nehéz a felső régiókban még hozzáadni, tehát a feketékhez valamennyit, talán egy ujjnyit lehetne hozzátenni, és akkor ez az egész kevésbé szorulna be. Egy másik irányból is megvilágítanám ezt a helyzetet: ha jobbról és balról ehhez a főmotívumhoz hozzá tud kerülni az a két-három ujjnyi terület, akkor fent és lent mitől ilyen feszes ez az egész? És ez a kép alsó régiójára is igaz, ha jól látom ez egy kerítés, vagy valamilyen fából készült térelválasztó lehet, nem tudom, de most az alsó régióban elindul ennek az egésznek az úgymond értelmezhető verziója is, látjuk azt, hogy ennek a korlátnak van valamilyen folytatása, ugyanakkor ez a folytatás nem egy értékelhető tömegmennyiség, és nem egy értékelhető ritmus. Ebben a megoldásban, amiben most látjuk, inkább hiba. Ha elfogadjuk azt, amit mondok, akkor van egy olyan lehetőség, hogy annyit korrigálunk az egészen, hogy elforgatjuk a kamerát úgy, hogy ennek a korlátnak az alsó része legyen a képhatár, és akkor nem lóg be semmi. Ezzel azt is elérjük, hogy kevésbé lesz perspektivikus az ábrázolás, nyugalmasabb lesz az egész, mert az átlós szerkezet mindenképpen hordoz magában egy feszültséget. Ha pedig ragaszkodunk ehhez, akkor adjunk hozzá másfél ujjnyit, azért, hogy látni lehessen, hogy ez mi akar lenni. Tehát vagy arra tesszük a voksunkat, hogy ez csak egy dekorációs elem, vagy pedig a történetiségét is bekapcsoljuk azzal, hogy meghatározhatóvá tesszük. Mindenféleképpen azt gondolom, hogy azon az úton, amin Alexandra halad, ez egy nagyon erős, összefogott és átgondolt üzenet. Azért adok 3 csillagot – úgy szeretném mondani, hogy érthető is legyen -, mert az előző képekhez képest én egy nagy előrelépést érzek ebben a képben. Szeretném bíztatni Alexandrát, hogy az eddigi munkáit átértelmezve, vagy további munkáiban előrehaladva ezt az irányt kellene megtalálnia magában, ezt a líraiságot, ezt a képiséget, függetlenül attól, hogy ezen is van mit javítani, de ez most sokkal koncentráltabb üzenet, mint amiket eddig kaptunk. Tehát a 3 csillag megvan rá, és várnám a folytatást ebben az irányban. A későbbiekben, a jövőbeli munkákban erre a képre fogok hivatkozni, mint alap, ebből a minőségből ne engedjünk! (hegyi)
értékelés:

Az utolsó út előtt - a ravatalon

Hurrá, ma találtam egy karácsonyfát! A kép Az utolsó út előtt c. fotóm ismétlése.

Hát örülök annak, hogy Éva kezére játszott a véletlen és talált még egy ilyen fát. Annak is örülök, hogy az elemzés elérte a célját, mert újból gondolt egy helyzetet és ez a mostani kép jól teljesíti az ismétlés feladatát. Sokkal közelebb jutottunk, sokkal személyesebb a közlés. Még mindig azt mondom, hogy Éva még, még, még, menj közelebb, még mindig tárgyias a megközelítés. Leíró jellegű a kép, holott ennek a dolognak a jelentősége azokban a belső mozgásokban van, ami a nézőben létrejöhet, ami benned létrejött. A gondolatiságban. Viszont ez nem tud a képen megjelenni akkor, hogyha távolságtartóak vagyunk, és mint egy boncasztalon, fölhelyezzük a tárgyat és elkezdjük szétszedegetni, hogy melyik alkatrésze micsoda. Nem biztos, hogy az egész fenyőt akarom látni. Még közelebb mehetsz, mert ha részeket metszel ki ebből a képből, azzal is tökéletesen értelmes marad az üzenet és elkerülheted azt a problematikát, ami most itt jelentkezik még mindig, hogy fent nyitott marad a tér. Tehát a kukák feletti részen túl tudok nézni, át tudok nézni és ez elviszi a figyelmemet. Magadban kell föltenni a kérdést, hogy mi az, ami engem ebben izgat. A fenyő és a latyak és a kosz találkozása, vagy a fenyő és a kukák? Erre még több voksot kell tenned, még inkább rá kell nyomnod a gombot, hogy igen akkor EZ érdekel, EZT mutatom és minden más ebben a viszonyrendszerben kell, hogy hátrébb sorolódjon. Nagyon közel járunk a végső megoldáshoz, de még mindig azt mondom, hogy várok ismétlést, mert nagyon fontos lenne, hogy pontosan fogalmazzunk, és ehhez az kell, hogy elvonatkoztassunk a verbális közléstől és a képnyelvi, formanyelvi közlés jelrendszerét kezdjük el használni. Ami működik a tükrös képeidnél, az fog működni itt is. Nem győzöm hangsúlyozni, azért fontos az első három lecke, mert ott olyan alapkérdéseket tudunk föltenni, amire ha megvannak a válaszok és azok érvényesek és kifutották a maguk útját, akkor ezek átemelhetőek a többi képeinkbe is, a többi megközelítéseinkbe is. A távolságtartó megközelítés a nézőben is távolságtartást fog okozni. Ez most kettő csillag. (hegyi)
értékelés:

Az utolsó út előtt

Egyszer elgondolkodtam, hogy valakik valahol felnevelnek egy fát. Ez a fa szépen cseperedik míg meg nem nő akkorára, hogy kivágják. Ez az első trauma: kivágják. A gyökereitől és az anyaföldtől megfosztott kis lényt sorstársaival együtt elszállítják különböző helyekre és idegen lények válogatnak közöttük. Van köztük nagyobb, kisebb, testesebb, szúrósabb, fényesebb, zöldebb, ezüstebb, erősebb stb. Itt a kiválasztódás győzedelmeskedik: akik erősebbek, szebbek megkapják az esélyt a túlélésre. De csak látszólag, valójában csak egy kis időt nyertek. Ez a második trauma: az erősebb győzedelmeskedik. Egy nap egy fura helyen azok a még furább idegenek teleaggatják a kis fát csillogóbbnál-csillogóbb dolgokkal és mindenki örül, mindenki mosolyog. Olyan meghitt még így is minden, és a kis fa boldog, úgy érzi otthon van. Telnek-múlnak a napok, de mindez egyszer csak véget ér. A kis fát megfosztják csillogó ruhájától, mert nincs már rá szükség. Szó szerint kivágják a lakásból. Ez a harmadik trauma: kivágják. Újra kivágják. De nincs egyedül: ott vannak a sorstársak. Közös sorsuk összeköti őket, az elejétől a végéig. Mindannyian ugyanazt az utat járják be, és az utolsó lépést is közösen teszik meg: a végső elmúlást. De hogy hol? Azt nem tudom. Most haldokolnak ott, együtt, mert már nem kellenek senkinek, és nem érti egyikőjük sem: ez az Élet?! Néma sikolyukat nem hallja senki, és erre a kérdésre talán még az Erdő Szelleme sem tudna válaszolni. De akkor miért? Kérdések, kérdések, kérdések. De válasz sehol. Nem válaszol senki. Végül beletörődnek. Némán fekszenek és várják az utolsó utat, ami elviszi őket Oda.

Nagyon erős leiratot kapunk a képhez, tulajdonképpen ez a kép, azon kívül, hogy a Tisztelet, búcsúzás, gyász leckébe került, egyébként illusztrációs munka is, mert egyenértékű, ha nem erősebb a szöveg, mint a kép. Azért mondom ezt, mert miközben a szöveg egy nagyon személyes, és nagyon érzelmes szöveg, ráadásul fel is dolgozott témakör, és ezt a maga teljességében teszi, aközben a kép egy nagyon távolságtartó, számomra indokolatlanul távolságtartó kép. Hol vagyunk mi ezekhez a fákhoz képest a képen? Miért vagyunk ilyen távol? Mit akarunk ábrázolni ezzel a háttérrel? Miért nem a fákkal foglalkozunk? Miért nem az ő viszonyrendszerükkel? Ha ennyire érzelmileg érintetten belemegyünk egy témába, hogy lehet a kép ennyire hideg, ennyire visszafogott? Ehhez a szöveghez egy lényegesen érzelmesebb kép kellene. Én elhiszem, hogy ez volt kéznél, és ezek a fák voltak, amik elindították a gondolataidat, és a gondolatok megszületése nagyon fontos, de utána, már ha megvan ez a leirat, akkor érdemes ezt az egészet újragondolni, hogy oké, akkor most ne a gombhoz vegyek kabátot, hanem fordítsam ezt meg. Nézzük meg, hogy mi az, ami ezzel egyenértékűen tud mesélni. Robert Capa örökérvényű mondata: Ha nem jó a képed, akkor nem voltál elég közel. Parasztosan fordítva: menj közelebb. Ebben a látószögben, ezzel az objektívvel bizony lényegesen közelebb kellene ahhoz menni, hogy ez az egész érvényes legyen. Ki kell alakítani egy viszonyrendszert: mi a fontos? Legfontosabb a fa, második legfontosabb a kuka, mert ez jelzi, hogy a fa a kuka mellé ki van dobva. De minden más huszadrangú, és most nagyjából egyformán érvényes minden: a fa, a kuka, a kisdoboz, a ház, a mellette álló fák, a kerítés, a hó, nem sorolom mi minden, de ezek egyforma erővel szólalnak meg, és ez most nekem gyengíti a képi üzenetet. Gondoljuk ezt tovább. Nehéz ezt most visszaadni ismétlésre, mert így február közepe felé haladva viszonylag kevés helyen találunk kidobott fát, én nem mondom, hogy járd körbe a lakótelepet, mert valahol találsz, mert valószínű, hogy ezeket elszállították, de a jövőre nézvést ez fontos lenne. A kis naptáradba tedd be, hogy ezzel a kérdéssel a következő karácsonyi időszakban mindenképpen el kellene kezdeni foglalkoznod. (hegyi)